Ilyen a legszörnyűbb diktatúra testközelből
Észak-Koreáról elég sok információ kering a médiában, így az emberek többségének alighanem van némi fogalma arról, hogy zajlanak ott a mindennapok. Közvetlenül viszont jóval kevesebben tapasztalják meg a dolgot, annál is inkább, mivel az ország a közelmúltig alig pár ezer turistát fogadott évente.
Karafiáth Orsolya a ritka kivételek közé tartozik: tavaly tavasszal alkalma nyílt ellátogatni a kommunizmus egyik utolsó fellegvárába. Élményeit január végén teltházas vetítésen osztotta meg a Gödör Klub közönségével. Ennek az előadásnak a szerkesztett és kiegészített, kérdés-válasz formátumra átírt verzióját olvashatjátok az alábbiakban.
– Mikor és minek hatására döntötted el, hogy Észak-Koreába látogatsz?
Szilárddal (Izsák Sipos Szilárd festőművész, a fotók készítője – a szerk.) mindig érdekeltek minket az érdekes helyek, és épp mikor egy könnyedebb utat szerveztünk, akkor láttunk egy dokumentumfilmet egy észak-koreai zeneszerzőről, akinek sikerült délre menekülnie, és aki a szenvedéseit komponálta meg. Ráadásul pont akkor kezdtem el írni egy regényt, aminek egyik fejezete az ötvenes években játszódik. Emiatt szerettem volna testközelből megtapasztalni azokat a viszonyokat, amelyek abban az időben nálunk is uralkodtak.
– Hogyan lehet odajutni?
– A bevett gyakorlat az, hogy először Pekingig repülővel, majd átszállás után onnan tovább. A légi úton kívül vonattal is lehet menni, ám ez nem kevesebb, mint 22 óráig tart. Ugyanis a határ mindkét oldalán 4 órát várakoznak a szerelvények, annyira szigorúan átvizsgálnak mindenkit. De sokan még mindig inkább bevállalják ezt, mint az Air Koryo nevű nemzeti légitársaságot, mivel utóbbi a legrosszabb hírű légi fuvarozók közé tartozik a világon. Nem tudni, honnan szerzik be a gépeiket és milyen kiképzést kapnak a pilótáik, sőt még a baleseti statisztikáikat sem hozzák nyilvánosságra. Mi végül bevállaltuk, és szerencsére rendben odaértünk, bár Szilárd kapott egy elég húzós gyomorrontást a fedélzeten felszolgált hamburgertől. Utána jó pár napig rá sem bírt nézni semmilyen ételre.
– Nagyságrendileg mennyibe kerül egy ilyen út, és milyen bürokráciai nehézségekkel kell szembenézni a szervezés során?
– Egyénileg egyáltalán nem lehet menni, csak utazási irodán keresztül, és ők szerencsére szinte mindent elintéznek. Csak a vízum megszerzése maradt ránk – mi Bernbe mentünk ki emiatt, mivel itthon nincs követségük. Ami a költségeket illeti, pontos árat nem tudok mondani, de nyilván nem olcsó. Kapásból a repjegy Pekingbe, majd ott a szállás, mert hetente csak kétszer megy az AirKoryo. Igaz, lehet Vlagyivosztokból is menni, akinek ez csábítóbb. Egy összegben kell mindent kifizetni, abban benne van a szállás, az étkezés és a vezetés is. Nekünk a két hét fejenként nagyjából 2400 euróból jött ki, míg az egyhetes turnus 1600 euró körül van.
Phenjan, városközpont
Félkész szálloda
– Mi történt, miután megérkeztetek?
– Rögtön a reptéren egy háromfős fogadóbizottság várt minket, és onnantól egy lépést sem tehettünk nélkülük. Elvittek minket a szállodába, ahol fél órán keresztül magyarázták a szabályokat, vagyis hogy mit szabad és mit nem. A telefonjaink SIM-kártyáját elvették, és fotózni is csak azt lehetett, amit engedtek – utólag tüzetesen átnézték a képeinket. Már ekkor gyanús volt, hogy azt mondták, a programokon való részvétel hatalmas önfegyelmet igényel. Nem értettük, mire céloznak, hiszen nagyrészt városnézésről, műemlékek meglátogatásáról és hasonlókról volt szó. De nem kellett sok idő, hogy megtapasztaltuk, mit is jelent ez az egész.
Természetesen mindent áthat a személyi kultusz: az egész ország tele van a Kedves Vezérek szobraival, amelyeknek kivétel nélkül meg kell adni a tiszteletet. Ez annyit tesz, hogy ha bárhol meglátunk egyet,
venni kell egy virágcsokrot a mindig jelenlévő árusoktól, majd néma főhajtás kíséretében oda kell helyezni a szobor lábához.
A többi program között is akadt jó néhány olyan, ami kikészített bennünket. Leginkább talán a királysírok mentek az agyunkra. Ezek Észak-Korea igazi büszkeségei, részei a világörökségnek is, így persze minden turistának megmutatják őket. Igen ám, de rengeteg van belőlük, ráadásul csak kívülről láthattuk, be nem mehettünk egyikbe se. Amikor már a huszadik-harmincadik ugyanolyan dombra kell rácsodálkozni kötelező jelleggel, attól eléggé elfogy az ember türelme.
Egy királysír a sok közül
– Hány turistával találkoztatok a két hét alatt, és mennyire volt alkalmatok a szóváltásra velük?
– Kevesen voltak, a legtöbb ezek közül is kínai. A gépen odafelé még öt nem koreai utazott rajtunk kívül. Kint megismerkedtünk egy ausztrál párral és egy svájcival, meg egy olasszal, de arra azért vigyáztak, hogy ne legyünk velük egy szálláson, illetve ne vegyünk részt közös programokon.
– Mi az, ami leginkább meglepett az országgal kapcsolatban?
– Rengeteg dolog, de leghamarabb talán az óriási mértékű áramhiánnyal szembesültünk. Gyakran előfordult, hogy egyik pillanatról a másikra sötétbe borult a hely, ahol éppen tartózkodtunk. Bár nagyon sok színház van az országban, ezek legnagyobb része nem üzemel, mert egyszerűen nem tudnak hozzá elegendő áramot biztosítani. Az operával hasonló a helyzet: hiába lettünk volna kíváncsiak rá – állítólag nagyon híres és színvonalas az észak-korai operaművészet –, az ottlétünk alatt nem volt egyetlen előadás sem. A színészeket így inkább kiküldik a rizsföldekre dolgozni, hiába övezi amúgy nagy tisztelet őket.
Ilyen lakásokat építenek a köztiszteletben álló színészeknek
De ennél durvább része is van a dolognak. A lakótelepi házakban hasonló okokból nem igazán működnek a liftek, így az embereknek olykor tucatnyi emeletet is lépcsőzniük kell. Mikor megkérdeztem, mi van az öregekkel, a válasz az volt, hogy nem véletlenül nem látom őket az utcán.
Jelentős részük jobb híján a lakásában éli le hátralévő életét, mivel nem képesek kijutni az utcára.
Külön furcsa, hogy a fentiek ellenére a phenjani metrómegállókban hatalmas csillárok lógnak a plafonról, a felszínen pedig csak trolibuszok közlekednek. Utóbbiakból időnként 30-40 is feltorlódhat egy hirtelen jött áramszünet miatt. Autója szinte senkinek nincs, csak a pártvezetők és a legnevesebb sportolók, illetve művészek kaphatnak. De ők sem mennek sokra vele, mivel benzinhiány van. Így a lakosság túlnyomó része jobb híján gyalog jár be a munkahelyére, legyen az akármilyen messze.
– Létezik ott olyan, hogy szabadidő és szórakozás?
– Hallottunk egy olyan szóbeszédet, hogy este 10 után állítólag nem lehet az utcára lépni. Megkérdeztem a vezetőnket róla, azt válaszolta, hogy ilyen korlátozás valójában nincs, de miért menne a dolgozó ember 10 után bárhová? Egy átlagos nap úgy néz ki, hogy hajnal fél 6-kor elindulnak a hangszóróval felszerelt propagandaautók, hirdetve az igét, hogy „gyerünk, ébresztő, irány a munka!” Mindenki késő délutánig dolgozik, ami után érthetően kedvük sincs kimozdulni. Ráadásul Észak-Koreában nincsenek se kocsmák, se éttermek, se üzletek. A látványosságok közelében fenntartanak néhány étkezőhelyet, de ezeket is csak a turistáknak. Ennek fényében annyira már nem is meglepő a fenti értetlenkedés.
A metróban
Freskó az egyik múzeumban
Mellesleg
a munkahét hatnapos, a hetedik napon viszont kötelezően „önkéntes” munkát kell végezni.
Az asszonyok például gyomlálhatnak, mert ki van adva utasításba, hogy ahol nincs beton, ott mindenhol rendezett gyepszőnyegnek kell lennie – a föld nem látszódhat. A férfiakat pedig kiküldik a mezőre, attól függetlenül, hogy egyébként mivel foglalkoznak. Állítólag ez csak átmeneti állapot, addig lesz így, amíg a gazdaság rendbe nem jön. Kérdeztem, hogy mégis mióta tart, és a válasz az volt, hogy 1953, vagyis a koreai háború vége óta. Ők mégis bizakodva tekintenek az egészre: mint mondják, Kim Ir Szen elvetette a magot, Kim Dzsong Il megnövesztette, Kim Dzsong Unnak pedig már csak le kell aratnia. Tényleg szilárdan hisznek benne, hogy rövidesen eljön a felvirágzás.
– Gyakran hallani híreket az országban pusztító éhínségről. Ezen a téren mit tapasztaltál?
– Valóban borzasztó méreteket ölt az élelemhiány. Minket még úgy-ahogy jól tartottak, kaptunk tojást, rizst és halat is, a kísérőink viszont nem is álmodhattak ilyesmiről. Nekik maradt egy hideg, fekete tészta, ami valamilyen azonosíthatatlan lében úszott. Szerettem volna én is megkóstolni, de mondták, hogy inkább nem javasolják. Ebből el lehet képzelni, milyen lehet. A helyi lakosok nagy része mégis ezzel kénytelen beérni, fejadagként adják nekik napról napra. Semmi más tápanyagforrásuk nincsen, így kell túlélniük, ha tudnak.
A legnagyobb éhínség egyébként 1994-től ’97-ig tartott, annak a politikának a következtében, amely szerint az ország semmilyen külső segítséget nem fogadhat el. A tengerparton élőknek sem volt könnyebb a helyzetük, mivel a fogott halakat kivétel nélkül be kellett szolgáltatniuk a hadsereg részére. Akit rajtakaptak, hogy élelmet rejteget, azt azonnal agyonlőtték. A vezetőnk elmondta, hogy nekik úgy sikerült átvészelniük ezt a három évet, hogy még a fák kérgét(!) is megették. Ha valamit, hát ezt tényleg lehetetlen felfogni a mi európai értékrendünkkel.
– Milyen a nők helyzete?
– Egyetlen nőt tisztelnek igazán: Kim Dzsong Szuk-ot, Kim Ir Szen első feleségét, aki hűségesen mellette állt egészen a haláláig. Az ő tiszteletére is számos szobrot állítottak országszerte. Általánosságban viszont semmi jóra nem számíthatnak a nők. Nemcsak a férfiaknak, nekik is kötelező a katonaság, csak annyi könnyítést kapnak, hogy három helyett „mindössze” két évig. A legdurvább viszont az, hogy
aki vidéken él és gyereket vállal, mindössze két hónapot lehet szabadságon a szülés előtt, majd hármat utána. Ennek leteltével elveszik tőle a gyerekét, és internátusban nevelik tovább, így kerülve el, hogy a dolgozó népet bármi hátráltassa a munkában.
Havonta három napra kapják csak vissza őket, 1-jén, 11-én és 21-én. Ez is egy olyan információ volt, amitől szó szerint rosszul lettem.
Mozaik Kim Dzsong Szukról, a szent asszonyról
– A katonák jelenléte mennyire érzékelhető?
– Mindenhol ott vannak, még akkor is, ha nem látszanak. Állítólag itt a legmagasabb az arányuk az egész világon: huszonöt emberre jut egy. Egyszer vidéken a szemünk láttára összeesett egy nő, a gyereke is kirepült a biciklije kosarából. A turisták nem érintkezhetnek a helyiekkel, így nem mehettünk oda segíteni, de nem is kellett: mire felfogtuk, mi történt, már ott is termett három katona szó szerint a semmiből, és kezükbe vették az irányítást.
– Szerinted a helyiek (vezetők, katonák) tudatában vannak annak, hogy mennyire átlátszóak a külföldiek számára megrendezett jeleneteik, amiket halál komoly arccal adnak elő, vagy ők tényleg elhiszik, hogy profin keltik a látszatot?
– Ez nagy kérdés. Akik idősebbek, és 1994 (vagyis Kim Ir Szen halála és Kim Dzsong Il hatalomra kerülése) előtt jártak a baráti országokban, szerintem tudják, mi van, persze erre semmiképp nem utalnak. Ám a másik vezetőnk, aki huszon-egynéhány éves volt, nem tudott semmit, és látszólag lelkes híve volt a rendszernek. Szerinte minden úgy szuper, ahogy van.
A legszürreálisabb ilyen színjátékra egyébként azt követően került sor, hogy szóvá tettem az egyik kísérőnknek, mennyire egykedvűek és szomorúak az emberek. Azonnal biztosított róla, hogy ne aggódjak, lesz majd vidámság is. És csodák csodája, másnap kora délután belefutottunk egy spontán buliba: emberek egész csoportja fogadott minket zenével és önfeledt tánccal. Abba se hagyták vagy húsz percen keresztül. Hát, így megy ez.
Akármilyen rossz az idő, ugyanúgy mindenkit kivezényelnek a mezőre és a többi kötelező programra
Az országban a mai napig mindenki úgy tudja, az iskolákban is azt tanítják, hogy a koreai háborút ők nyerték meg
– Összességében megérte az út, szert tettél annyi élményre és új ismeretre, ami kompenzálja a nyomasztó dolgokat?
– Nem tagadom, többször kerültem idegösszeomlás-közeli állapotba. A hatodik nap táján kezdtem el olyan szinten depressziós lenni az egésztől, hogy legszívesebben azonnal hazamentem volna. Eddig szinte minden országba, ahol megfordultam, visszavágytam utána. Nos, Észak-Korea kivétel:
Ilyen töményen sehol máshol nem tudtam volna tapasztalatokat szerezni, és vannak arcok, gesztusok, melyeket soha nem fogok elfelejteni.
(A frappánsan „Költőnk és Korea” névre keresztelt vetítéses élménybeszámoló legközelebb Pécsen lesz látható március 8-án, majd pedig Törökbálinton március 11-én.)
Ha érdekes volt a cikk, oszd meg!