KULT
A Rovatból

Így próbálták eladni Hollywoodnak Az ember tragédiáját

A '40-es években Zilahy Lajos és Királyhegyi Pál megpróbálta eladni Hollywoodban Madách Imre tragédiáját. Azt gondolták, ennél jobb forgatókönyv nem is létezik. Vajon az amerikai filmproducer is így gondolta?


A Múltmentő blogon a szerző örökölt régi tárgyainak történetéről, felújításáról, használatáról olvashattok. Bolhapiaci szerzeményekről és azok felhasználásáról találtok izgalmas beszámolókat. Kirándulásokról, műemlék jellegű épületekről és szakrális emlékekről pedig érdekes történeteket.

Mindezzel a blogger célja nem más, mint "megmenteni a múltat" és mindezt megmutatni a jelennek, megőrizni a jövőnek.

Könyvet rendeltem a neten. Mentem átvenni a könyvet, és az alábbi párbeszéd zajlott le közöttem és az eladó között.

"G. József névre rendeltem könyvet." – mondtam az eladónak. Ő elkezdte keresni a G betűs polcon.

"Az első kétszáz éve lesz?" – Kérdezett vissza miközben tartotta könyvet.

"Igen, az lesz az" – Mondtam.

"Ezerötszáz forint lesz" – mondta, és beütötte a pénztárgépbe. Én fizettem, és mentem volna el a könyvvel, de még az eladó hölgy megjegyezte:

- Legközelebb, ha jön a második kétszáz évéért, az nem lesz ilyen olcsó!

ember_tragediaja1

Így jutottam a következő könyvhöz, amelynek szerzőjének emléktáblájáról írtam. Most néhány Kaján Tibor illusztrációt hozok a könyvből, és egy kis részletet. Hogyan próbálták eladni Hollywoodban az Ember tragédiáját.

Madách tragédiája Hollywoodban

Körülbelül tíz esztendeje annak, hogy Zilahy Lajost szerződtették Hollywoodba szcenáriumírónak. Én az elsők között voltam, aki találkoztam vele Hollywoodon, sőt, neki köszönhetem azt is, hogy heti fizetéses állást kaptam a Paramount Stúdióban. Zilahy természetimádó, és Hollywoodon aztán könnyű imádni a természetet, mert Kalifornia a föld legszebb része, és Hollywood még Kaliforniában is a leggyönyörűbb.

Minden van ott, amit az Isten jókedvében csak kitalálhatott: virággal leöntött hegyoldalak, tenger, tó, völgy, soha nem látott növények, mimózafák, és főleg ott van a narancsvirág is, amelynek olyan földöntúlian jó illata van, hogy nem is lehet elhinni.

Zilahy szenvedélyes halász, és Hollywoodon istenien lehet halászni is.

A filmgyártás akkoriban még nem volt olyan fejlett Amerikában, és különösen fejletlen volt Mike Levy, a Paramount Stúdió akkori főnöke, aki azóta elkallódott és ügynök lett belőle.

Ez a Mike, a főnök, feltűnően buta ember volt, az agilis buták fajtájából, akik tesznek-vesznek, rohannak, telefonálnak, intézkednek, hogy vérfagyasztó butaságukról ideig-óráig eltereljék a figyelmet.

Mike büszkén mesélte önmagáról, hogy soha életében még egyetlen könyvet el nem olvasott, mert "Szerencsére mindig olyan helyzetben voltam, hogy voltak embereim erre a célra."

ember_tragediaja2

Zilahyval sokat beszélgettünk róla.

– Látja, itt van ez a Mike – mondta egy nap Zilahy –, ellensége is láthatja rajta, hogy buta ember. Mégis főnök. És az ilyen emberek ellenére is az a helyzet, hogy Amerikában csinálják a legjobb filmeket, és például Charles Chaplin csak Amerikában lehetett a színészek királya. Miért? Mert Chaplin zseni, és az a titka, hogy az egyetemi tanárnak is éppen úgy tetszik, mint a legigénytelenebb embernek. Persze más tetszik Chaplinben az egyetemi tanárnak, és mást lát meg benne a nép legegyszerűbb gyermeke, de a zseni közös nevezőre tudja hozni mindkettőjüket.

– No, mármost – folytatta Zilahy –, én arra gondoltam, hogy meg kellene csinálni angolul és Amerikában Az ember tragédiáját. Azt hiszem, ha elmondanám jól és értelmesen ennek a Mike-nak, ennek az ökörcsordának Madách remekművét, ő nem tudná, hogy remekmű, csak azt érezné, hogy itt van valami, hogy ez tetszik neki; megvenné és megcsinálná a filmet.

Zilahy lelkesedése magával ragadott. Megbeszéltük, hogy majd én fogom elmondani a darab tartalmát a főnöknek, mert jobban tudok angolul és főleg, mert jobban tudok hollywoodul, ami külön nyelv, és Mike csak ezen a nyelven értett igazán.

Példányt nem lehetett szerezni Az ember tragédiájából, ezért Zilahy elmondatta velem a darabot magyarul, segített, javított, ahol zökkenők voltak, szabályos próbát csináltunk, aztán főpróbát, végül Zilahy kijelentette, hogy most már jól tudom a leckét, kihallgatást kérhetünk Mike-től, a siker biztos.

ember_tragediaja3

Felhívtuk a stúdióból a főnök titkárnőjét, délután négy órára rendelt be minket. Keveset beszéltünk addig, lámpalázunk volt mind a kettőnknek, sokszor néztük az órát, végül elérkezett a négy óra, és mi bevonultunk a főnök hatalmas irodájába.

A főnök asztalán millió telefon hevert a legnagyobb rendben, és a telefonok fölött volt egy „hangos telefonja”, amelyhez nem járt hallgató, csak egy gombot kellett megnyomni, és karosszékében kényelmesen hátradőlve beszélhetett, a hangerősítőn keresztül pedig hallotta a vonal másik végén levő beszélőt is.

A telefon másodpercenként csilingelt, a főnök nagyon elfoglalt ember volt, ami kicsit idegesített bennünket, de most már nem lehetett visszavonulni.

Belekezdtem.

– Van egy isteni story, Madách Imre írta, és nagyon jó lenne filmre. Szeretném elmondani.

Megcserdült a telefon, és Mike ezt mondta:

– Százezer dollár a végső ár. Többet nem lehet adni – és megnyomta a gombot, hogy a vitát elkerülje.

Rágyújtott, figyelt.

Én belekezdtem Az ember tragédiájába, közben a telefon folyton csilingelt, néha három telefonon beszélt a főnök egyszerre, de látva idegességünket, legyintett.

– Csak folytassa. Én négyfelé is könnyen tudok figyelni.

Folytattam. Ha a sok telefon miatt belesültem, Zilahy súgott. Egyre nagyobb lendülettel meséltem a darabot, voltak pillanatok, amikor már hiába szólt a telefon, Mike kikapcsolta, figyelt, ámuldozott, és én a sikertől felbátorodva, egyre lelkesebben folytattam. Végre elérkeztem odáig, hogy Ádám öngyilkos akar lenni, de Éva közli vele, hogy anyának érzi magát, és az utolsó pillanatban megszólal az Úr hangja: "Mondottam ember, küzdj és bízva bízzál!"

ember_tragediaja7

Megálltam, vártam.

Mike idegesen sürgetett.

– Na és?

– Vége – mondtam. – Ez a darab vége.

Mike vészjóslóan nézett minket, aztán kis szünet után megszólalt, nem törődve a telefonnal.

– Mondjátok, fiúk – szólt egyszerűen –, ez a Medocs, ez itt dolgozik nálunk?

Hallgattunk. De Mike félremagyarázta megdöbbenésünket.

– Nézzétek, gyerekek, teljesen felesleges itt megvédeni a kollégátokat, én percek alatt úgyis kinyomozom, és azonnal kirúgom innen. Ilyen ember nem dolgozhat nálunk! – mondta olyan hangon. hogy nem szerettem volna e pillanatban Madách bőrében lenni.

Nézett minket, válaszra várt. Lehajtottam a fejem.

– Madách Imre nem dogozik a stúdióban. Meghalt.

Mike fellélegzett.

– Nem csoda. Ilyet írni! Megáll az ember esze! Ír egy mesét, amelyből kiderül, hogy a tudóst megcsalja a felesége, ami nem is igaz, mert nincs rá bizonyíték, aztán azt írja, hogy a hadvezérség sem fizetődik ki, az orgia sem jó, szóval ennek a Medocsnak semmi sem jó, csak idegesíti szegény Ádámot és a feleségét. Amikor aztán megmutatja, hogy minden rossz, hogy nem ér az élet semmit, akkor Ádám öngyilkos akar lenni, de úgy akarja kiforszírozni a happy endet, hogy Éva kisbabát vár. Ez egy happy end?

ember_tragediaja5

Hát miből fogja eltartani a gyereket és a feleségét? No, most erre jön az Úr szava, hogy csak szenvedjen tovább, bár ennek semmi értelme nem lesz.

Ahelyett, hogy valami állást, vagy pénzt szerezne neki. Borzalmas! Még egyszer szépen kérlek benneteket, mondjátok meg, itt dolgozik-e ez a szerencsétlen szcenáriumíró nálunk, elvégre én nem ismerhetek minden alkalmazottat.

Zilahy az eset után szerződése felbontását kérte, és két hónappal a szerződés lejárta előtt otthagyta Hollywoodot, a virágos hegyeket, a kitűnő halászterületet, és rohant haza, Pestre.

Ennek a kis történetnek az ad aktualitást, hogy levelet kaptam Amerikából, mely szerint az egyik stúdió meg akarja csinálni filmre Az ember tragédiáját.

Szegény Mike! Béke poraira!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Csupa kék és lila folt volt” – Kálomista Gábor egy bántalmazott színésznő történetével borítja a bilit
A filmproducer szerint a színházi világban évtizedek óta bestiális morál uralkodik. Azt állítja, egy híres rendező egyszer annyira megvert egy színésznőt, hogy a sérülései miatt le kellett állítani egy forgatást.


„Volt, hogy nem tudtunk egy színésznővel forgatni, mert előtte úgy megverte egy híres rendező, hogy csupa kék és lila folt volt” – ezzel a példával érzékeltette Kálomista Gábor filmproducer, hogy szerinte mekkora a baj a magyar színházi világban.

A producer egy Mandinernek adott, a Blikk által szemlézett interjúban az Eszenyi Enikő körül újra fellángolt vita kapcsán fejtette ki véleményét. Mint ismert, a debreceni Csokonai Nemzeti Színház előbb felfüggesztette, majd múlt csütörtökön végleg törölte a rendező Primadonnák című előadását, mire Eszenyi hat év után nyilvánosan bocsánatot kért.

Kálomista szerint a színházi és művészvilágban évtizedek óta elhallgatott visszaélések vannak, és a kegyelmi botrányhoz hasonlóan itt is „százszámra vannak kegyelmi ügyek”, amelyekről az áldozatok félelmükben nem mernek beszélni.

„Számtalan olyan történet van, hogy a színházigazgató abuzált fiatal színésznőket, majd megmondta nekik, ha egyet is mukkannak erről, örökre el lesznek tüntetve a szakmából” – mondta.

A producer teljes körű feltárást sürgetett, és azt javasolta, hogy vizsgálják ki az elmúlt 15-20 év nagy színházi botrányait. Hangsúlyozta, hogy bár a politikában más oldalon állnak, a színházi világban tapasztalható visszaélések ügyében kiáll a rendező Schilling Árpád és a színész Lengyel Tamás mellett.

„Az a morál, ami a színházi és művészvilágban évtizedek óta uralkodik, valami egészen bestiális. Ebben a kegyelmi pillanatban tehát teljes mellszélességgel kiállok Schilling Árpád és Lengyel Tamás ügye mellett”

– tette hozzá.

A producer az Eszenyi Enikőt körül kirobbant botrány kapcsán fejtette ki véleményét. Szerinte a „balliberális művészvilág” árulónak bélyegezte a színész-rendezőt, amiért korábban nem ment el egy ellenzéki tüntetésre, és azt feltételezték, hogy ezért az akkori kormány pénzügyi forrásokkal támogatta.

„Eszenyi a kormányváltás óta végre hazatalált, bocsánatot kért. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ez lesz, ha a Fidesz elveszíti a választást, hiszen most már elapadnak azok a források, amelyeket állítólag az eddigi kormány azért adott neki, mert elfelejtett elmenni egy ellenzéki tüntetésre” – mondta Kálomista.

Ugyanakkor leszögezte, ő maga elutasítja ezt a logikát: „Pedig Eszenyi Enikő sosem állt át, részemről nem is volt erre igény, és úgy vélem, jó ízlésű jobboldali ember nem is gondolhatja, hogy valakit meg kellene jutalmazni azért, mert nem megy el a sajátjai tüntetésére.” Kálomista szerint az ügy legfontosabb része, hogy azt nem vizsgálták ki rendesen, és ezt pótolni kell.

Via Blikk


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Káromkodom, tehát vagyok! – A Tourette-szindrómáról szóló, kivételesen vicces és megható Miket nem beszélek az év eddigi legjobb filmje
Te hallottál már a Tourette-ről? Akármi is a válasz erre a kérdésre, nézd meg ezt a filmet, más emberként állsz majd fel a székből.


A Miket nem beszélek című brit filmről akkor lehetett szélesebb körben hallani (így itthon is), amikor az idei, 79. BAFTA-díjátadón (amit a londoni Royal Festival Hallban rendeztek meg) történt egy s más. Egyrészt a főszerepet alakító Robert Aramayo történelmet írt, mivel először kapta meg egyszerre a legjobb férfi főszereplő és a legjobb feltörekvő csillag díját, ami azonban még inkább ráfordította Kirk Jones rendező (Lottózsonglőrök, Nanny McPhee: A varázsdada, Mindenki megvan, Bazi nagy görög lagzi 2) új filmjére a figyelmet, az az volt, amikor a közönség soraiban ülő aktivista, John Davidson az éppen színpadon álló Michael B. Jordannek és Delroy Lindónak odakiáltotta azt a bizonyos „n” betűs szót. Nos, ez elsőre botrányosnak és elfogadhatatlannak hangzik, ám hozzá kell tenni, hogy ez a bizonyos John Davidson egy 12 éves kora óta Tourette-szindrómával élő ember (jelenleg 55 éves), akiről amúgy a Miket nem beszélek című film szól, őt alakítja benne Robert Aramayo.

Vagyis a durva beszólást nem rasszizmus, hanem a betegség hívta elő. Persze ettől függetlenül heves vitákat szült az eset. Voltak, akik magasról tojtak Davidson állapotára, és szerintük a Tourette csak azt erősíti fel, ami amúgy is benne van az emberben (például Jamie Foxx is így vélekedett), ők azonban valószínűleg nem látták a Miket nem beszéleket

Ez a film ugyanis épp azért hihetetlenül fontos, mivel megismerteti a nézőkkel ezt az örökletes idegrendszeri betegséget (amely akaratlan, ismétlődő mozgásokban és hangadásokban, úgynevezett tikkekben nyilvánul meg). „A probléma nem a Tourette, hanem az, hogy az emberek nem tudnak eleget a Tourette-ről” – hangzik el többször is filmben, amely talán egyben a legerősebb üzenet is.

A valóságon alapuló sztori tehát John Davidsonról szól (az eredeti forgatókönyvet maga Kirk Jones írta), aki a film elején, 2019-ben éppen II. Erzsébettől készül átvenni a kitüntetését, amikor bekiáltja a rendezvényen, hogy „Ba***a meg a királynő!”. Majd visszaugrunk 1983-ba, amikor az ígéretes focikapus karrier elé néző 12 éves John (Scott Ellis Watson szintén kiváló alakításában) először kezdi tapasztalni magán a furcsa tüneteket:

fejrángásokat, akaratlan hangkibocsátásokat, illetve válogatott vulgáris szavakat vág közeli ismerősök és idegen arcába ugyanúgy, sőt, akár le is köp akaratlanul másokat.

Akkoriban még nagyon kevesen ismerték ezt a betegséget, ezért nem is tudtak vele mit kezdeni (John családja sem), ezért folyamatosan kapta a viselkedéséért a retorziókat otthon és az iskolában egyaránt.

1996-ban az akkor 25 éves John (Aramayo feltűnik) még mindig próbál az állapota ellenére beilleszkedni a kisvárosba, ahol él. Ez a betegség azonban továbbra is kiveti őt a társadalomból, és csak azok tudják, hogy a folytonos káromkodásai nem rosszindulatúak, akik jól ismerik őt. Ekkorra már hivatalosan megkapta a Tourette-diagnózist, ami gyógyíthatatlan, ám szed egy gyógyszert, ami visszafogja a tüneteit, ezzel együtt pedig őt magát is.

Majd megismerkedik az egyik jó barátja édesanyjával, a rákbeteg Dottie-val (Maxine Peake), aki végre teljes megértéssel és szeretettel fordul a sráchoz, még John első hozzá intézett mondata („Bele fogsz halni a rákba, haha!”) sem riasztja el őt.

Dottie és a család befogadja magához a fiút, ahol végre szabadabban lehet önmaga, és közösen úgy döntenek, a gyógyszeres kezelését is elhagyják. John még munkát is talál a helyi közösségi házban a gondnok Tommynak (Peter Mullan) hála, aki szintén elfogadja őt olyannak, amilyen. Azonban ezzel még mindig sokan nincsenek így, ezért Johnnak hosszú utat kell bejárnia ahhoz, hogy a királynő által kitüntetett aktivista, és a Tourette-szindrómában szenvedők megsegítője legyen.

A Miket nem beszélek, és ez tán a fentiekből is kitűnik, egy életrajzi dráma, épp ezért meglepő, hogy kevés film van, amin amúgy ennyit lehet röhögni. Kirk Jones ugyanis nem arra pályázott, hogy nyomorultnak mutassa be Johnt és a Tourette-ben szenvedőket, az érzékenyítésnek egy sokkal hatásosabb formáját választotta: a nevetést.

Az akaratlan, válogatott káromkodások a legkevésbé odaillő helyzetekben ugyanis, akármennyire botrányosak és kínosak, kétségtelenül iszonyú viccesek is (amikor Johnból és egy másik tourette-es lányból egyszerre özönlenek a szitkok egy kocsi hátsó ülésén, ott szem nem marad szárazon). És ettől lesz ez a film hihetetlenül őszinte.

Felhívja a figyelmet egy betegségre, amiről sajnos még manapság, a 21. század első negyedének letelte után sem hallottak sokan, és eléri, hogy a nézők jókat derüljenek a helyzet komikumán, mégis komolyan vegyék azt, s talán a jövőben másképp reagáljanak, amikor az utcán vagy a tömegközeledésen ilyen viselkedésbe botlanak.

Robert Aramayo (akit egyébként már a fiatal Ned Starkként is láthattunk a Trónok harcában, vagy a fiatalabb Elrondként A Gyűrűk Ura: A hatalom gyűrűiben) a csillagot is lejátssza az égről, és minden díjat megérdemel, amit csak kaphat még ezért az alakításáért (bár a film 2025-ös, az Egyesült Államokban idén mutatták be a mozikban, szóval a jövő évi Oscaron remélhetőleg több kategóriában is találkozunk majd vele), de rajta kívül mindenki más is brillírozik, a hihetetlenül szimpatikus Maxine Peake, a szintén imádnivaló Peter Mullan, valamint a John anyjaként tőle talán egy kissé szokatlan szerepben látható Shirley Henderson is.

Aki tehát egyszerre szeretne nagyokat nevetni és sírni, annak sipirc a mozikba, mivel egy kivételes film… miket nem beszélek, talán az év eddigi legjobb filmje lesz a jutalma.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hevér Gábor: Amit Vidnyánszky Attila csinált, az nagyon-nagyon nem tett jót a színházi szakmának
Hevér Gábor egy interjúban bírálta a magyar színházi élet elmúlt évtizedének két meghatározó, de vitatott szereplőjét. A színész Vidnyánszky Attila kulturális teljhatalmát és Eszenyi Enikő vezetői módszereit is szóvá tette, miközben a szakmai felelősség hiányát hangsúlyozta.


Hevér Gábor volt a KlikkTV Bóta Café című műsorának vendége, ahol kendőzetlen véleményt mondott a magyar színházi élet elmúlt évtizedének meghatározó alakjairól és botrányairól.

A kulturális életben remélt változások kapcsán Vidnyánszky Attila távozásáról is beszélt, akinek a ténykedését egy korszak lezárultának tekinti.

Összeférhetetlennek tartja, ha egy kulturális vezető a saját maga által felügyelt pénzekről döntött. „Szerintem egy abnormalitás, hogy valaki olyan ember dönt, vagy az emberei révén (...) olyan támogatásokról, amiben ebben a versenyben ő maga is indul” – jelentette ki.

Hozzátette: „Megszűnik egy olyan dolog, ami egy abnormalitás volt, hogy tulajdonképpen egy emberes vezetés alatt állt a kulturális szektornak az a része” – mondta.

Később úgy összességében pedig így beszélt Vidnyánszkyról:

„Láttam azt, amit csinált. Mindenki mondja, hogy sértettségből jött. Nekem nem feladatom, hogy a tevékenysége milyen frusztrációkból, vagy nem frusztrációkból burjánzott ki. Szerintem nagyon-nagyon nem tett jót ennek a színházi szakmának.”

Felidézte az Alföldi Róbert nevével fémjelzett korszak végét is a Nemzeti Színházban, amikor szerinte példátlan módon söpörték le a teljes repertoárt. „Nem volt még példa arra a magyar színházi életben, hogy egy igazgatóváltással az összes sikerdarabot, mintha beszórták volna sóval, megszűnt” – emlékezett vissza.

Elmesélte, hogy ő is bement Vidnyánszkyhoz tárgyalni, bár tudta, hogy nem fog maradni. A beszélgetésen szerinte az új igazgató leginkább a kritikusokra panaszkodott: „»Szerintem Attila, neked üldözési mániád van«, és a klasszikus viccel válaszolt egyébként, és azt mondta, hogy »nem, engem üldöznek«” – idézte fel a párbeszédet.

Az interjúban szóba került az Eszenyi Enikő és a Vígszínházban kirobbant botrány is. Hevér, aki egyike volt a helyzetet feltáró nyílt levelet aláíró 15 művésznek, elmondta, hogy jelen volt az egyik incidensnél, szólt is Eszenyinek, hogy ilyen nem lehet csinálni.

Megerősítette, hogy az elhangzott vádak között nemcsak verbális, hanem fizikai bántalmazásokról is szó esett.

Elmondta, hogy vele ilyen abúzus nem történt, de az Eszenyi-ügy belejátszott abba, hogy távozott a színháztól.

Arról is kifejtette véleményét, hogy főváros által lefolytatott vizsgálatot elégtelennek tartja.

„Egy inkompetens bizottságot állítottak fel” – mondta, hozzátéve, hogy a felügyelőbizottság tagjai nem munkaügyi vagy hasonló ügyekre szakosodott szakemberek voltak.

A vizsgálat legfájóbb pontjának azt nevezte, hogy a meghallgatott hetven ember sosem kapott érdemi visszajelzést a vádjairól. „Az a probléma, hogyha te bemész egy kvázi bizottsághoz, és azt várod, hogy ez a bizottság elmondja neked, hogy ez, amit te éreztél, amit te átéltél, ez igaz, vagy pedig túlzol, ez nem az. És ez a 70 ember nem kapott erre választ” – hangsúlyozta. Azt is hozzátette, hogy a vizsgálat lezárulta után a tanúk még a saját vallomásukról készült dokumentumokat sem tekinthették meg: „Tehát ez egy óriási hiba volt a főváros részéről” - összegezte.

Hevér hozta szóba, hogy színházi bántalmazások kapcsán felmerült Alföldi Róbert neve is, akinek véleménye szerint meg kellene végre szólalnia, hogy mi történt.

Elmondta, ő maga hogyan kezeli a konfliktusokat: „Ha velem kiabálnak a színpadon, akkor nekem olyan az idegrendszerem, hogy én visszaszólok, és azt mondom, hogy velem ne kiabálj.” Ugyanakkor hangsúlyozta, hogy egy alkotói folyamatnak a kölcsönös tiszteleten kell alapulnia.

„Ha egy rendezőnek az én gondolataimra, az én eszemre nincs szüksége, akkor én abban a darabban nem érzem jól magam.”

Hevér szerint a munka hevében előfordulhat kiabálás, de a hatalmi helyzet mindent megváltoztat.

„Egy ilyen kiabálástól te összeomlasz-e, illetve hogy ennek a kiabálásnak azért, mert egy alá-fölé rendeltségi viszony van, lesz-e valami következménye, vagy tartasz-e attól, hogy van-e következménye? Ezeket kell megnézni ezekben a helyzetekben” – magyarázta.

„Megértem, hogy a fiatalok nem mernek (vissza)szólni” - de azt mondta, hogy vissza lehet, és ő is visszaszólt fiatalkorában, ha kiabáltak vele.

Elmondta véleményét arról is, hogy befolyásos rendezőkkel szemben megfogalmazott vádak miatt felmerült, hogy fel kellene állítani egy etikai bizottságot. Szerinte itt nem arról van szó, hogy kell-e etikai bizottság, hanem hogy egy alapvető belső mércének lennie kellene a színházak hatalmi pozíciót betöltő emberekben.

„Az a belső mérce, hogy én, mint rendező, vagy igazgató, nem apellálok arra, hogy nekem hatalmamban áll valakit megalázni.”

Szerinte ha ez a belső mérce hiányzik, akkor jönnek létre a problémás helyzetek, és emlékeztetett: „A színház az egy nagyon érzékeny műfaj. Emberekkel dolgozunk.”

A teljes beszélgetés:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk