KULT
A Rovatból

A Megasztár egyelőre csak külsőségeiben különbözik az X-Faktortól - a zsűri közötti kémia is várat magára

A Megasztár eddig csak részben tudott a legendás első szériák nyomába lépni, és nem látszik, miben lesz más, több, mint az X-Faktor.


Engem is meglepett, mennyi nosztalgikus érzés tolult fel bennem, amikor leültem megnézni a Megasztár 7. évadának nyitó adását. Az első évad óta felnőtt egy generáció, akik már nem is érthetik, hogy annak idején, 2003-ban mekkora eseménynek számított a Megasztár elindulása.

Mindössze 6 évvel korábban, 1997-ben indult a két országos kereskedelmi csatorna, a TV2, majd két nappal rá az RTL Klub. Mai értelemben vett tehetségkutatók nem igen voltak.

Az ingerszegény szocialista média Ki Mit Tudja után olyan volt a Megasztár, mint krumplicukor után a Mozart kugeln.

Hogy mennyire kezdetleges volt minden: az első élő show-ban még hirtelen halál volt, tehát némi várakoztatás után egyszerűen benyögték, ki esik ki (Aczél Gergő). Aztán a második adástól rájöttek (gondolom, közben belenéztek a Pop Idolba), hogy sokkal izgalmasabb, és jóval több műsoridőt csinálhatnak vele, ha Tilla (a TV2 kősziklája) egyesével olvassa fel a továbbjutók nevét.

Akkor tehát még hírnek számított egy ilyen műsor, már csak a zsűri miatt is. Talán azóta sem sikerült ilyen tökéletes összeállítást találni. Volt zenei producer (Pierrot), népszerű, fiatal de megkérdőjelezhetetlen zenei tudású popsztár (Pély Barna), még a zsűri legmegosztóbb tagja, az extrém öltözködéséről, spiritista nézeteiről és polgárpukkasztó megnyilvánulásairól híres Soma is jazzkonzit végzett.

Bakáts Tibor „Settenkedő” személyével tudtak a legkevésbé mit kezdeni az emberek. Az értelmiségi elefántcsonttoronyból megbocsáthatatlan bűnnek tekintették, hogy az ÉS publicistája szerepel egy ennyire kommersz műsorban, az átlag bulvármédia fogyasztónak pedig ismeretlen volt Bakáts.

Bakátsnak rá is ment az élete, úgy lett a cancel culture egyik első hazai áldozata, hogy egyetlen bűne – akkor még – az volt, hogy szeretett volna egy kis pénzt keresni a kereskedelmi tévében.

Az Megasztár legnagyobb húzása azonban mégis Presser Gábor szerepeltetése volt. Ő egyszerre volt popsztár, a 20. század második felének megkerülhetetlen dalszerzője, és klasszikus értelemben vett zeneszerző. Az ő személye önmagában is óriási hitelt adott a vállalkozásnak.

Persze tudom, sokan cikizték és cikizik ma is ezeket a tehetségkutatókat. De álljon itt néhány név, akik az első évadban tűntek fel: Tóth Vera, Oláh Ibolya, Gáspár Laci, Dér Heni, Mujahid Zoltán, Galambos Dorina vagy a már említett Aczél Gergő.

Minden tehetséges énekest nem sorolhatunk most fel, akiket a Megasztárnak köszönhetünk, de az egykori győzteseket azért soroljuk fel: Tóth Vera, Molnár Ferenc „Caramel”, Rúzsa Magdi, Király Viktor, Tolvai Reni és Radics Gigi. Az X-Faktor mentorcsapata évekig a Megasztárosokból élt: Tóth Gabi, Gáspár Laci, Puskás Peti és Radics Gigi is a TV2-től igazolt át.

Egészen Csobot Adélig kellett várni, hogy X-Faktor versenyző üljön az RTL-es zsűriben, és Tóth Andi az első X győztes, akiben bízik annyira a csatorna, hogy a mentorszékbe ültette.

A 12 év kihagyás után jelentkező 7. évad előtt két kérdésem volt. Az egyik: képes-e a korábbiakhoz méltó zsűrit kiállítani a TV2? Hiszen a későbbi évadokban is olyanok ültek a zsűriszékben, mint Fenyő Miklós, Eszenyi Enikő, Mester Tamás vagy Bereczki Zoltán.

Első ránézésre a zsűri elfogadható. Caramel és Rúzsa Magdi képviselik a brandet, és lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de az biztos, hogy impozáns pályafutást tudhatnak maguk mögött és a kisujjukban van a szakma.

Papp Szabi eladhatóság szempontjából talán nem akkora nagyágyú, mint a két Megasztár-győztes, de ő is régóta jelen van a hazai könnyűzenében, és a Sztárban sztárnak köszönhetően a közönség már ismeri és kedveli, mint zsűritagot. Marsalkó Dávidról tudom a legkevesebbet, a Halott pénz finoman szólva nem az én zenei világom, de tudom, hogy népszerű zenekarról van szó, és nyilván fontos a fiatalokat is leültetni valahogy a képernyő elé.

Ugyanezt a célt szolgálja Marics Peti, akit tavaly ugyancsak láthattunk zsűrizni a Sztárban sztár utolsó évadában, és nem is volt rossz. Nyilván ő rendelkezik a legkevesebb tapasztalattal a zsűriből, de tehetsége vitathatatlan, ötből egynek mindenképp belefér.

A helyzet pikantériája, hogy a Valmar másik fele, Valkusz Milán a konkurenciánál zsűrizik. Az ilyen műsorokban bevett szokás, hogy a zsűritagok is fellépnek, promózzák a következő koncertjüket, lemezüket.

Kérdés, hogy a Valmar jelen körülmények között melyik csatornán jelenhet meg teljes létszámban.

A másik nagy kérdés: miben képes mást adni a Megasztár, mint az X-Faktor? Az első adás erre nem tudott megnyugtató választ adni. Ha volt előnye a Sztárban sztárnak és spin offjának, a Sztárban sztár leszeknek, hogy markánsan mást tudott nyújtani: ötvözte a zenei tehetségkutatókat a röhögéssel.

A Megasztár viszont egyelőre csak külsőségeiben különbözik az X-Faktortól. Tévéstúdió helyett a Bálnában zajlanak a selejtezők, ami más hangulatot ad az egésznek, és négy helyett öttagú a zsűri, így nagyobb az esély, hogy valaki megkapja a továbbjutáshoz szükséges három igent. Ennyi.

Hozhatna még különbséget a zsűri közötti kémia, de az első selejtezőn ez még csak nyomokban született meg. Míg az X-faktorban a ¾ részben kicserélődött mentorcsapat szinte azonnal egymásra talált,

Rúzsa Magdiék kicsit nyársat nyeltek. Próbálnak nagyon szakmaiak lenni, ami amúgy helyes, de még nem érzik, mikor és mennyire lehet fellazulni ahhoz, hogy a tévénézők jól szórakozzanak.

Műsorvezető-fronton változás történt a korábbiakhoz képest: Görög Zita, Szekeres Nóra és Liptai Claudia után most Ördög Nóra lett Tilla partnere.

A műsor fő attrakcióját - akárcsak régen - a hibás önképű Florence Foster Jenkinsek jelentették. Például az az anyuka, akit kamasz fia próbált lebeszélni az éneklésről. Vivien neki és a többi kritizálónak akarta bebizonyítani, hogy igenis van hangja. Nem sikerült, de ez nem szegte a kedvét. Leszögezte, hogy aki szerint neki nincs hangja, annak botfüle van.

Egészen érdekes mutatványt nyújtott Zita, aki füléhez tapasztott telefonon hallgatta a zenét, így próbált énekelni. Talán senkit nem lep meg, ha elmondom, hogy nem sikerült neki.

Üdítő színfolt volt Gábor és exe Dia, akik „véletlenül” pont egymás után lettek beosztva a műsorba. Egyikük sem jutott tovább, de értékes műsoridőt lehetett kitölteni velük és a végén együtt távoztak. Ördög Nóra reményét fejezte ki, hogy hátha megint összejönnek.

Muhar Zita különleges háttértáncossal érkezett: a kisfiával.

Zita énekelni nem igazán tud, de a kissrác belopta magát a zsűri és a nézők szívébe. Ennek ellenére természetesen nem jutottak tovább.

Azt hiszem minden tehetségkutató réme a versenyző, aki nem akarja elhinni, hogy kiesett. Ezúttal Varga Zitára jutott ez a szerep, aki az első kudarc után megpróbált acapella énekelni – szemmel láthatóan nem tudta eldönteni, hogy mit kezdjen a kezében lévő mikrofonnal –, és amikor elküldték, még többször megállt és hitetlenkedve nézett vissza.

Azért voltak szerencsére értékelhető produkciók is. Szilágyi József először megijesztett, amikor közölte, hogy csak 3-4 hónapja tanul komolyabban énekelni. Szerencsére hamar kiderült, hogy őstehetségről van szó, aki így is reménykeltő „alapanyag”.

Horváth Dzsennifer – Caramel szavaival élve – igazi csiszolatlan gyémánt. Illi Ráhel tökéletesen énekelte a Rise Upot, a zsűri egyenesen győztes jelöltnek nevezte.

A nagyváradi színész, Buzási Patrik merészen George Michael Faith-jével érkezett. Annak idején ebben a klipben ismertem és kedveltem meg George Michaelt, ezért különösen kritikus vagyok, ha ezt énekli valaki. De Patrik nem okozott csalódást. Tény, hogy a hangszínje is nagyon illik ehhez a slágerhez, a kérdés az, hogy képes lesz-e egészen más jellegű dalokban is helytállni.

A legjobban nyilván mindenki ifj. Schóbert Norbi érkezését várta. Kicsit fura volt, hogy most nincs ott vele az egész dinasztia, hiszen idősebb Norbi és Réka nem szívesen hagy ki semmilyen képernyőlehetőséget.

Réka még arra is talált módot, hogy a Nagy Őben feltűnhessen: az egyik barátnőjét személyesen adta át Jákob Zolinak.

A megfejtés nyilván abban keresendő, hogy Schóbert Lara az ősellenség RTL Klubon bokszol, a Schóbert szülők pedig ott csápolnak minden meccsen, ha kell, ha nem.

Norbi produkciója megosztotta a zsűrit. Caramel és Dávid igennel szavazott. Papp Szabit nem győzte meg. Magdiból kijött az anya, úgy érezte, jelenleg túl sok lenne Norbinak a Megasztárral járó terhelés, ezért egy „érted, nem ellened” jellegű nemet mondott. Marics Peti némi tépelődés után viszont úgy gondolta, legyenek merészek, és legalább még egy kört adjanak a fiatal srácnak, ezért megadta a továbbjutáshoz szükséges harmadik igent. Én leginkább Szabival értek egyet. Nem mondom, hogy köze sincs Norbinak az énekléshez, de nagyon sok volt a hamiskás hang.

Ugyancsak megosztotta a zsűrit Barton Marci, aki úgy öltözött, mintha egy 60-as évekbeli hollywoodi musicalből lépett volna ki, és ennek megfelelően Elvist énekelt. Nem volt tökéletes, de végül nagy nehezen összejött neki a 3 igen. Gyakorlatilag Marics Peti vitte tovább a hátán, szájába adta, mit mondjon, és addig zaklatta Magdit, amíg be nem adta a derekát.

A végére hagyták a legjobbat. Tóth Abigél Evelin egy bántalmazó kapcsolattal a háta mögött érkezett, hogy kiénekelje a fájdalmát. Mint elmondta, a nehéz pillanatokban a zene adott neki erőt, és szeretne másoknak is segíteni az énekléssel.

Rúzsa Magdi ezzel summázta a produkciót:

„Szerintem megvan a nyertesünk.”

Összességében a Megasztár nem tudott sem önmagához, sem a konkurenciához képest markánsan újat hozni. Remélhetőleg a későbbiekben magára talál a műsor.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah most írja be magát a történelemkönyvekbe – óriási műsorral tért vissza az MVM Dome-ban
Hosszabb kihagyás után az ország jelenlegi legnépszerűbb előadója újra koncertet adott az MVM Dome-ban. Rengeteg kérdés merült fel, hogy vajon hova lehet még tovább fokozni, tud-e Azahriah újat, nagyobbat mutatni. Most mindenre választ adott a színpadon.
Varga Vencel - szmo.hu
2025. október 18.



Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

A koncert egy igazi népünnepélyként indul, egészen azt érezzük, hogy innentől sokkal inkább vagyunk egy színházi előadáson. Ebben pedig mind a dalok sorrendje, mind az esemény íve, az ezredmásodpercre megkomponált táncok visznek egy történetet. Azahriah pedig egy emelvényről prófétál, merthogy valóban, amiről beszélünk, az inkább már egy prófétai szerepkör.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

nem a slágerparádé durrogtatása, hanem egy olyan élmény létrehozása a cél, ami kicsit kilendíti a hazai közönséget a klasszikus értelmében vett aréna-showkból. Nincs felesleges co2 durrogtatás, vannak viszont egészen bátor kiállások.

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Valóban van egy massza, aki „nem érti”, akinek ez valahol sok, valahol nem az, amire befizetett.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Ebben a versenyfutásban a mai napon biztosan Azahriah győzött, a kiadatlan/újabb dalokat bár olykor megszeppenve, de mégiscsak erősen kapaszkodni akaró figyelemmel követi a körülöttem állók sokasága. Vajon összejön Azahriahnak akár a PASO-témákra és egyéb rétegzenei előadók témáira hajazó dalokkal kicsit társadalmilag is dolgozni, vajon cél-e ez egyáltalán bármennyire?

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Az esemény második fele váltott inkább át a slágerparádéra, és így két koncertet kaptunk egyben: egy új érának a megcsillogtatását, és egy rövidtávú memóriás nosztalgiaparádét, ami a feloldozást is jelentette a sújtáscunamiból.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

És bár sokak számára a jelenség maga egy igazi popipari lufi, amit várnak, hogy kipukkadjon, ez inkább elindult egy, korábban hazai előadó által teljesen járatlan úton, ami talán maga sem tudja, hogy merre tart, és ami a legjobb benne, hogy nem is kell neki.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, csak épp a tudományos megalapozottsága azért megkérdőjelezhető
A műsor, amit „az ország kedvenc párkereső realityje-ként hirdetnek, azért mégsem olyan nagy truváj ott, ahol a mezőny olyan „klasszikusokból” áll, mint a „Házasodna a gazda”, a „Nagy ő” és a már címében is riasztó „Szingli vagy svindli”.


A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

Senki érzékenységét nem akarom megbántani, én sem vagyok teljesen mentes spirituális meggyőződésektől, de azt gondolom, az efféle gyakorlatokat mégis csak külön kéne választani a tudománytól.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Körülbelül annyira spontán a beszélgetésük, mint amikor a bátyámmal otthon előadtuk az előre egyeztetett sztorikat a szüleinknek.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Hazudnék, ha azt mondanám, eltartott kisujjal néztem végig ezt a pár részt, valójában nagyon is lekötött a műsor.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

De ahogy telnek a napok, Ricsi egyre feszültebb, és egyre erőszakosabban próbál testileg is a hölgy közelébe férkőzni, márpedig tudjuk, hogy ezzel igen ritkán lehet eredményt elérni ilyen téren.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

Itt nincsenek rövidítések, vannak olyan lelki folyamatok, amiket nem lehet megúszni.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

A műsort nézve azon gondolkoztam, ilyen lehetett az, amikor a szülők tárgyalták le a házasságokat. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve, hogy kevésbé volt hatékony, mint amit a szakértők csinálnak.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, még ha a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető is.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa
Sam Rivers 48 éves volt. A zenekar nem közölte a basszusgitáros halálának okát.


48 éves korában elhunyt Sam Rivers, a Limp Bizkit alapító basszusgitárosa, írja a BBC. A zenekar jelentette be a tragédiát, a halál okát nem közölték.

Sam Rivers 1994-ben csatlakozott Fred Durst, John Otto és DJ Lethal mellé, amikor megalapították a Limp Bizkitet. A nu metal korszak egyik meghatározó formációjának basszusgitárosaként a 2000-ben megjelent, világsikert hozó Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water album idején kapta meg a Gibson legjobb basszusgitárosnak járó díját.

A zenekar közlése szerint Rivers személyisége és játéka alapvetően határozta meg a csapat hangzását: a dalok lüktetését, a káoszban a nyugalmat, a hangzás lelkét látták benne. A búcsúsorokból kiderül, hogy

nemcsak zenésztársukat, hanem egy különleges alkotót is elvesztettek.

Rivers 2015-ben egészségi okokból időlegesen visszavonult. Elmondása szerint a túlzott alkoholfogyasztás következtében kialakult májbetegséggel küzdött, az orvosi tanácsokat követve felhagyott az ivással, és sikeres májátültetésen esett át.

(via Telex)


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
18 évesen nyitott saját edzőtermet, Predatornak pici volt, majd kokainfüggő és bipoláris lett – Jean-Claude Van Damme 65 éves
„Én vagyok a karate Fred Astaire-e” – mondta magáról a harcművészetekben és a balettben is jártas akciósztár, a pörgőrúgás mestere, a „brüsszeli muszkli”.


1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Jean-Claude tehát egyszerre járt balett- és karateórákra, az előbbit öt éven keresztül tanulta, gyakorolta, Loza szerint pedig profi táncos is válhatott volna belőle. Ő azonban Amerikába vágyott.

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

Golan erre odaadta Van Damme-nak a névjegyét, és megkérte, hogy másnap keresse fel az irodájában. A találkozó végül a hőn vágyott áttöréshez vezetett: pontosabban a Véres játék (1988) című filmhez, amelyben a valódi underground harcművészeti bajnokot, Frank Duxot alakította.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

S bár időnként előáll valami nagyobb volumenű projekttel – pl. JCVD, Kung Fu Panda 2-3 vagy a Jean-Claude Van Johnson című sorozat, illetve második rendezése, a 2010-es The Eagle Path sem sikerült rosszul –, alapvetően máig megmaradt a B-kategóriás akciósemmiségek szintjén.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

’87-ben jött aztán a nagy szerelem a testépítő Gladys Portugues személyében, akitől két gyermeke született, Kris (1987) és Bianca (1990). 1992-ig voltak együtt, akkor vált el harmadszor is (32 évesen) az akciósztár.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk