Időnként kacagtató módon szomorú történet – beszélgetés Gothár Péterrel Hét kis véletlen című filmjéről
Hihetetlen és valóságos, nyers és romantikus, röhögtető és szívszorító, néha már-már zavarba ejtő, máskor mélységesen érzelmes Gothár Péter új filmje, a Hét kis véletlen. Vagyis mondhatjuk, minden ízében „gotháros”.
Nemcsak az élő vetítés a Kino moziban volt önmagában is felüdülés, hanem a beszélgetés a filmrendezővel egy kávézó teraszán, májusi napsütésben. Még a máskor kellemetlen háttérzajok is jól estek. Mivel jól tudjuk, hogy véletlenek valójában nincsenek, nem merültünk el a cím megfejtésébe, de így is jócskán akadt miről beszélnünk a filmről és azon túl is.
– Első benyomásként azt tudom mondani a filmről, hogy nagyon tömény, tipikusan az az alkotás, amit érdemes többször megnézni.
– Hát ez jó hír, hogyha többször is meg lehet nézni ezt a filmet. Remélem, úgy jó ez a többszörös, ahogy egy könyvben visszalapozol, aztán még sokáig otthagyod az éjjeliszekrényen, mert gyakran eszedbe jut, hogy belenézz. Igyekeztünk formanyelvi jeleket adni, amikből időben kiderül, hogy nem azonnal kell a nézőnek megértenie minden részletet, akár nem is a moziban ülve, hanem később, visszagondolva fogja tudni ő maga a mesét történetté kerekíteni. Talán ez a szemlélet eredményezett érzelmes, időnként kacagtató módon szomorú történetet, melynek szereplői közép-kelet-európai értelmiségiek. Összezárva élnek a családi lakásban, az ismert szeretetmentő megoldásokat zongorázzák végig, hogy fáradt érzelmi helyzetüket rendbe tegyék.
Mondhatnánk, hogy ez egy „pre-karantén történet”. De nem mondjuk.
– Az irónia egyes kiszólásokban is benne van, amelyekre az ember azonnal „asszociál”. „Aki Magyarországon él, az magyar, aki nem Magyarországon él, az nem magyar” – mondja a férj felesége Angliából betoppanó tanítványára. De ilyen a mentős diszpécser-hang: „Maradjon velünk, ön fontos számunkra.”
– Sok szlogen határolja gyakran élesen napi mozgásterünket. Bár ez valami helyett van, de ad némi globalizációs sablon-bájt, hogy minden mentőszolgálat ugyanazt a szlogent használja – és ugyanaz a feladata is: a mi személyes megszólításunk. Persze tudjuk - nyilván nem csak a maszktól -, nem tudjuk egymást megszólítani. A filmbeli történetek felvetésével az is célunk volt, hogy ezt a hiányzó személyes hangot előtérbe hozzuk.
– A korábbi filmjeiben is jellemző volt az abszurd humor, amely többek között abból táplálkozik, hogy nem értjük egymást, elbeszélünk egymás mellett.
– Mikor mindenki a saját rutin-világában pörög reggeltől estig, és nem csupán mi szenvedünk kommunikáció-hiányban, hanem a velünk való kommunikáció is nagyon rossz, akkor az együtt élők folyamatosan próbára teszik egymás türelmét. A lét csak kellő iróniával tud működni. Erős érzelmi kötődés alapon mégis - bármilyen nagy a feszültség - öt perc múlva már hiányzik a másik, és be nem fejezett, meg nem hallgatott történeteik segítségével, ha felszabadul a fürdőszoba, némán kiengesztelődnek és összeborulnak. Amikor mindez annyira összegyűlik, hogy tarthatatlanná válik, a mi fikciónk szerint a véletlen az, ami megoldást hoz. Valamit elmozdít, amitől tudok valamit csinálni, amire családtagjaim végül talán tisztelettel tekintenek.
Ez a rutin gyakran megzavar, nem is biztos, hogy megtörtént, amit megpróbáltunk előidézni, hogy tudjunk nyitottak lenni és tudjunk szeretni. Kamaszként belenéztük a tükörbe és azt mondtuk:” Elvis Presley vagyok” - aztán mentünk az iskolába, és már nem voltunk azok, de belül igen.
– A korábbi filmjeiben is, a Megáll az időtől a Tiszta Amerikáig fontos motívum volt, hogy valaki elmegy, vagy el akar menni az országból. Ezúttal az egyik hősnő, Albán kimegy Angliába, majd rövid időre hazatér, hogy felkavarja az állóvizet, de végül visszamegy.
– A 60-as években, amikor a Megáll az idő játszódik, azt írták fel az emberek a „kéménybe füsttel”: Amerika. Akkor az elmenetel végleges döntés volt. Megkönnyítette az életünket Elvis, és szerettünk volna mi is azokból a harmóniákból részesülni. Azt gondoltuk, ami itt nem sikerül, az ott igen. Albán első generációs külföldön élő, kórustá-borban szeretne részt venni, és nem marad sokáig. Amiért hazajön, az a zene, esetünkben Bartók – kulturális örökségünk. Ma könnyebb megvalósítani, hogy az ember kipróbálhassa magát olyan közegben, ahol a személyes ambíciók és adottságok – innen nézve – könnyebben érvényesülnek.
-Ezúttal is kiváló kortárs írók a szerzőtársai.
– Bognár Péterrel és Németh Gáborral többször dolgoztam színházi előadásokon. Az akkor kialakult kölcsönös inspirációs folyamat vezetett ahhoz, hogy a Hét kis véletlen könyvét együtt írjuk. Amellett, hogy szenvedélyesen próbálom megismerni és terjeszteni a kortárs irodalmat, szükségesnek érzem, hogy a film alapszövege támasz, erős irodalmi bázis legyen. Gondolom, nem véletlen, hogy írókkal filmeken dolgozva inspiráljuk egymást.
Munkáim során talán Bereményi Gézával volt a legkönnyebb együtt dolgozni – neki filmes agya van. Nagy előny, hogy a közös élmények, amikből számomra filmeket írt, és azok, amiket együtt írtunk, eleve forgatókönyvnek készültek, filmek akartak lenni. Bodor Ádám regényével, novelláival találkozva az adaptáció volt a tanulás, a szellemi izgalom. A szöveg pontos értése, a rávezetés volt számomra a kötelező feladat. Úgy érzem, az irodalom csak alázatos interpretálással ad teret nála a filmes fantáziának, a képekbe rejtett történeteknek.
Egy film mindig az idő függvényében él – az a kérdés, érvényes lesz-e még filmnek 20-30 év múlva is. Egy-egy vetítés alatt hallom azokat a barátaimat, alkotótársaimat jelezni, zizegni, akik nincsenek ott, de mégis hallom a nevetésüket - Esterházyét mindig, vagy például a rötyögő harákolást, ami Makk tanár úr sajátja.
– Ön csaknem két évtizedig nem rendezett mozifilmet, a 2002-es Magyar szépség volt az utolsó.
– Az ember ösztönösen védekezik bizonyos csalódások ellen. A belső vetítő, a „filmezés” azért állandóan megy, és mikor rászánja magát, hogy valamit kiemeljen és pályázzon vele, „beadjon” abból, ami a fiókjában van, és amit esetleg másoknak is megmutatna, az nagyon nehéz pillanat. Sok múlik a véletlenen, hogy a szerencséd miként találkozik a belső, filmcsináló kényszereddel. Beadtam, mert nem utolsó sorban a tanítványaim szerették volna, ha forgatok, én pedig mindenképpen helyzetbe szerettem volna hozni őket.
– És a generációs különbségek csak erősítették a film ihletettségét.
– Táborosi András operatőr tanítványom volt az egyetemen, ez az első nagyjátékfilmje - szerepe van abban is, hogy ebbe a munkába belefogtam. Több kulcsfontosságú feladatot bíztunk nagyon fiatal emberekre a filmben, ilyen munkatárs Szórád Máté vágó, Torma Mária látvány-, Tihanyi Ildi jelmeztervező. A forgatás során elsősorban mégsem az életkorunkból adódó különbségek emelkedtek ki, inkább az egymás látásmódjára való kölcsönös kíváncsiság, a munkában való elmerülés közös öröme. Ugyanúgy egyenrangú alkotótársaim ők, mint Selmeczi György zeneszerző, akivel több, mint negyven éve dolgozunk filmeken, színdarabokon, tanításban együtt.
– Feltűnik a filmben Znamenák István, a hajdani Köves Dini, és a film végén az autós szerelmi jelenet szintén a Megáll az időt idézi fel. Hogyan látja ma ezt a nemzedéki kultuszfilmet?
– Igen, a színészek ilyenek, feltűnnek - mit tehetünk, az ember nem válogathatja meg a barátait. Talán ösztönös törekvésem, hogy a színielőadások, filmek, amiket készítek, ne hasonlítsanak egymásra – mindenesetre ez a szándék. A többi a véletlen műve.
Ma is úgy látom, hogy szerencsés pillanatban és fontos tartalommal tudott elkészülni a Megáll az idő. Viszonylag fiatalok voltunk, mikor forgattuk, mégis tudtuk, hogy történelemről készítünk játékfilmet. Az idő, amiben élünk, meghatározza a gondolkodásunkat - tematikusan tehát az idő jó alap történetmesélésre. Pláne, ha olyasmi hordozza, koronázza ezt a korszak-időt, mint a 60-as évek zenéi. Már régebben elhatároztam, hogy nem nézem meg többet a Megáll az idő-t, nem is „szerepelek vele”, mert ez a közös munka nagyon erős emlék, pillér az életünkben. Sokat tanultam belőle. Nem szeretnék rajta felfedezni mostanában keletkezett sérüléseket, melyek bármit kérdésessé tesznek vele kapcsolatban.
– Ön tv-filmekkel kezdte a pályáját. Mostanában a Duna TV-n, az M5 csatornán nagyon sok olyan tv-játékot ismételnek meg, amelyek a 60-as, 70-es, 80-as években készültek és ezek ennyi idő után komoly értéket képviselnek. Én úgy érzem, hogy ez a műfaj nagyon hiányzik ma.
– Mikor a 60-as 70-es években a televíziózás úgymond a csúcspontján volt, a műfaj megvalósulási szempontból sem technikailag, sem egyéb lehetőségében nem tartozott az első vonalbeli lehetőségek közé - bár kétségtelenül vannak kivételek és születtek értékek. Képernyőre kerültek a klasszikus magyar irodalom ismertebb alkotásai az akkori lehetőségekhez igazított kiválasztásban és színvonalon. Ez a 45 perces műfaj hiányzik a ma televíziójából éppúgy, mint az alkotók, szakemberek életéből. Nagyon gazdag a magyar irodalom, lenne ezen a téren néhány tudáspótló feladat ma is.
– E film után hogyan tekint a jövőbe?
– Terv, mondanivaló van. Dolgozni kell tovább akkor is, ha korábbi feladataimra több idő jutott, mint amennyi a hátra levőkre kinéz.
