KULT
A Rovatból

"Analóg vagy digi, életstílus a Hi-Fi" – beszélgetés Soltész Rezsővel kiállításról, hangról, színpadról

„Egy viharos éjszakán….” – próbálgattuk amatőr zenekarunkkal annak idején a Corvina együttes tán legszebb dalát. Ez jutott eszembe, amikor Soltész Rezsőhöz készültem.


Utoljára akkor beszélgettünk, amikor húszegynéhány évvel ezelőtt elindította a Zenész Magazint. Most éppen e lap szerkesztőségében találkoztunk. A népszerű énekes gondolatai ezekben a napokban az október 27-28-i 19. Házimozi és Hi-Fi Show körül forognak, amelynek igazgatója.

-A 19 alkalomra visszakerült a kiállítás a Marriottból egy ötéves kitérő után Budapest Hilton City Hotelbe, és ennek nagyon sokan örültek – mondja Soltész Rezső - A visszatérés magában hordozott egy sor olyan újdonságot, amellyel most találkozik először a közönség is. Több helyet tudtunk kialakítani a kiállítók számára, például a nagyon frekventált M-szinti emeleten, ahol elfeleztük az óriási termeket. Reméljük, mindenki nagyon jól érzi majd magát.

-A hangzás iránti érdeklődés egyfajta családi hagyomány, hiszen az Ön nagyapja a hangosfilm hőskorában producerkedett…

-Ilyen értelemben van párhuzam, de közben eltelt majdnem 100 év! Az a filmről szólt, a mai pedig elsősorban egy olyan digitális hangról, amelynek a fejlődése különösen az utóbbi években hihetetlenül felgyorsult. Emlékszem, amikor a 2000-es évek elején elkezdtük csinálni ezt a kiállítást, még százkilós analóg csöves televíziókat cipeltünk be. Ugyanakkor a hangzás forradalma mellett beszélhetünk az analóg lemezjátszók és erősítők visszatéréséről – komoly igény van a vinil-lemezjátszókra és azoknak egyszerű, elektroncsöves megszólaltatására. A kiállítás éppen ezért kiváló platformot biztosít, mert megjelenik mind a kétféle technika és így a hallgatóság is két irányban tájékozódhat. Akik az analóg technikát szerették meg, felfedezhetik ennek újdonságait, de például a nagy felbontású Hi-Res digitális file-ok füllel hallhatóan tudják azt, amit az analóg. Nagy öröm számomra, hogy a Djabe együttes is megjelenik a kiállításon, és itt tartják a Flow című LP-jüknek az ősbemutatóját.

Ugyancsak hallhatja a közönség a szintén világszínvonalú, a londoni Abbey Road stúdióban félsebességgel újravágott, 20 évvel ezelőtt megjelent Witchi Tai To albumukat, amely most két 45-ös fordulatszámú LP-re került rá.

-A magam részéről nagyon örülök a vinil-reneszánsznak. Több évtizede vásárolt lemezeim ma is úgy szólnak, mint az ágyúk. Pedig a 80-as években már temették ezt a hanghordozót.

-Egy párhuzamot mondanék erre: amikor beindult a videózás, azt mondták: a mozinak vége. Ehhez képest ma is nagyon sokan járnak moziba, mert azt az élményt másutt nem kapják meg. Úgy gondolom, hogy a vinil esetében is a minőség iránti igény az, ami ezt a reneszánszot szükségszerűvé tette. Egészen más örömet jelent az, amikor az ember nemcsak benyom egy gombot, hogy elindítsa a letöltött zenét, hanem elővesz egy lemezt, megnézi a borítóját, érzi a korong illatát, majd felteszi, leül egy fotelba, és így élvezi. Egyre többen vágynak erre. A Hi-Fi és a zenehallgatás egyfajta életstílus. Érdemes erre időt szakítani.

-Ön a 60-as években kezdett el zenélni. Emlékszik még, hogy milyen erősítőket és hangfalakat használtak akkor?

-Hát persze, azt sosem felejtem el! MOM-ban volt az első igazi törzshelyünk. Az én első erősítőm a mozigépész vetítéseknél használt erősítője volt. Első gitárjaink egy 50x30-as hangfalon szólaltak meg. Aztán kezdett a dolog kicsit komolyabbá válni, megjelentek az első, 100 wattos BEAG erősítők, több csatornával. Egy cuccon szólt a mikrofon a gitárokkal. Már minőségi előrelépést jelentettek a Selmer és Vox erősítők, és volt ezeknek egy NDK-s változata, a Regent, amelynek nem volt ugyan olyan elegáns dizájnja, de azért nagyon jól szólt. Nálunk a billentyűk mentek mindig rajta. Utána már a Marshall-korszak következett, amikor mindenki azokon játszott, mi sem állhattunk ki mással.

-Ami a szórakoztató elektronika fejlődésében az utóbbi időkben végbement, az a tv-ben, a moziban, a házimozikban gyakorlatilag mindenkihez eljutott. Nekem úgy tűnik, hogy az otthoni zenehallgatásban ennél jóval szűkebb a kör.

-Az otthoni zenehallgatásban a wifi- és a bluetooth-technika előretörésének vagyunk tanúi. Ma már nagyon komoly színvonalú hangfalakon, bluetooth-kapcsolaton keresztül lehet streamelni azokat a digitális jeleket, amelyektől az ember a hallásigényeinek megfelelő élményt kap. Ugyanez a technika tette lehetővé, hogy a zenehallgatás általános értelemben a telefonokra szélesüljön ki, például azok számára, akik sportolás közben így kívánják magukat serkenteni. A lakásokban használt berendezések alkalmazkodnak életmód-igényeinkhez. Ha valaki egy jobb, magasabb színvonalú, a környezeti zajoktól jobban elzárt körben akar zenét hallgatni, akkor azért már kell egy komolyabb lejátszó…

-Egy rossz hangzás nemcsak az ember esztétikai élvezetét teszi tönkre, hanem hosszú távon a fülét is. Sok pocsékul hangosított koncertben volt sajnos részem az évtizedek során. A mai telefonos zenekultúra nem okoz maradandó károsodást a fiatalabb nemzedékeknél?

-Ma már mindenki számára elérhető, anyagi értelemben is, egy olyan középszintű hangzás, amely az átlaghallgatónak megfelel, de a magasabb igényeket kielégítő készülékek is megjelentek már e téren. Éppen ezért én nem tartok attól, hogy ezek károsodást okoznának. A nagyobb probléma, amit a saját gyakorlatomban is nap mint nap megélek, az az élő koncertek hangosítása terén tapasztalható hihetetlen igénytelenség, szakmai hozzá nem értés.

-Ön hosszú ideje lapkiadással is foglalkozik, miközben énekesi pályáját sem adta fel. Nem gondolt arra, hogy most, amikor annyi régi együttes áll össze néhány koncert erejéig, érdemes lenne a Corvinával is színpadra állni?

-Az a helyzet, hogy a régi csapatból Szigeti Feri a Karthagóval, én pedig szólóban ma is ott vagyunk a színpadon, a többiek azonban nem, és ki is estek a közönség-előadó kapcsolatból. Attól tartok, hogy a Corvina most már megmarad szép emléknek, aki szerette, előveheti a régi bakelit-lemezeket. Szomorúan értesültem a napokban, hogy elment Csintalan László, a legendás hangmérnök, aki a Rottenbiller utcában felvett első lemezünket készítette. Ami engem illet, részese lehettem annak az eufóriának, amit az Aréna-beli Táncdalfesztivál-koncert váltott ki a közönségből és amelyen ott volt a színpadon mindenki aki élt és mozgott, Kovács Katitól Koós Jánosig. Ez a slágerműfaj, amely az 50-es, 60-as, 70-es években virágzott, az elmúlt időkben eléggé háttérbe szorult. Éppen ezért nagyon örültem, hogy én is ott lehettem, és elénekelhettem három dalt. Ezt a gálát jövőre januárban megismételjük. Az ott elhangzott dalokra persze elsősorban egy felnőtt generáció emlékezik, Ez valójában a mi gyerekkorunk. Ugyanezt tapasztalom a saját fellépéseimen is, rengeteg felkérésem van. Nagyon szeretem a Bazilika előtt tartott Belvárosi Fesztiválokat is. Fantasztikus érzés, amikor tapsolnak és együtt éneklik velem a dalaimat, és ezt nem lehet elengedni. Már csak azért sem, mert közben azt látom, hogy egy kifelé menő nemzedék milyen állapotban van, és mennyire tudnak örülni egy ilyen előadásnak. Éppen azért, ahogy S. Nagy Istvánnal írtuk annak idején, „amíg csak élek, addig énekelek én”.

-Mindehhez honnan van energiája?

-Biztosan alkati kérdés is, de ebben a játékban nagyon jól érzem magam, mert folyamatosan feltölt. A lapkiadás, a kiállítás szervezés olyan számomra, mint egy tábla, amelyre a hét folyamán felírom a tennivalókat, problémákat. Aztán eljön a hétvége, autóba ülök, elmegyek fellépni, és az alatt a másfél óra alatt, amíg a színpadon vagyok, egy láthatatlan kéz letörli ezt a táblát, a ráírt gondokat, és újra minden minden gyönyörű, kristálytiszta lesz. És ez a töltés elég a következő hétre. De elmondhatom azt is, hogy nagyon boldog vagyok, nincsenek olyan gondjaim, amelyek megkeserítenék a hétköznapjaimat. Rend van a családomban, környezetemben, és sok jó impulzust érzek áradni felém.

Amikor Soltész Rezső kikísér a Vérmező melletti irodájából, büszkén mutatja, hogy még mindig négy magazinja jelenik meg nyomtatásban, és reméli, hogy meg is maradnak. Mert az újságnak is megvan a maga illata, tapintása – mint a bakelit lemezeknek…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Negyvenéves lett az Olsen ikerpár, akik a tévéből egy 300 milliárdos birodalmat építettek
Mary-Kate és Ashley Olsen a 40. születésnapjukat ünneplik, miután a gyerekszínészi karrierjüket egy divatbirodalomra cserélték. A The Row nevű márkájuk a „csendes luxusra” épül, és szakmai díjakkal is elismerték.


Negyven éve születtek, kilenc hónaposan már egy ország ismerte őket, tizenévesen egy saját médiabirodalom élén álltak, ma pedig a „csendes luxus” egyik legbefolyásosabb márkáját irányítják a nyilvánosságtól szinte teljesen elzárkózva. Mary-Kate és Ashley Olsen 1986. június 13-án kezdődött története nem egy hollywoodi tündérmese, hanem a fegyelmezett stratégia, a makacs perfekcionizmus és a diszkréció mint legfőbb érték diadalának üzleti esettanulmánya. Az útjuk a Bír-lak (Full House) című sitcom ikonikus gyerekszerepétől a The Row nevű divatházuk kifutójáig bemutatja, hogyan lehet a gyereksztár-brandet egy felnőtt, globális presztízsű luxusvállalkozássá konvertálni, miközben a reflektorfényt tudatosan a termékre, nem pedig az arcukra irányítják.

Minden 1987-ben indult, amikor a csecsemő ikerpár megkapta Michelle Tanner szerepét az ABC családi sorozatában. A gyerekszínészekre vonatkozó szigorú munkaügyi szabályok miatt a testvérek felváltva játszották a karaktert egészen 1995-ig, ezzel egy egész generáció „tévétestvéreivé” válva. A nevük a családi televíziózás szinonimája lett, és ez a hírnév megalapozta a későbbi üzleti sikereket.

A képernyős korszakuk utolsó nagy közös dobása a 2004-es New York Minute című mozifilm volt, amely már egyfajta átmenetet jelzett a felnőtt karrier felé, és egyben le is zárta a közös színészi pályafutásukat. A film világszinten 21,3 millió dollárt, vagyis közel 6,5 milliárd forintot hozott a kasszáknál a The Numbers adatai szerint. A képernyős siker azonban önmagában nem lett volna tartós, ha a család nem épít köré egy professzionális üzleti struktúrát már a kezdetektől.

A család és Robert Thorne menedzser 1993-ban hozta létre a Dualstar Entertainment Groupot, amely ernyőként fogta össze az ikrek egyre bővülő portfólióját. A cég gyártotta a rendkívül népszerű, közvetlenül videókazettára kiadott filmjeiket és kezelte a nevükkel fémjelzett termékvonalakat.

A kontroll megszerzésében a 2004. június 13-i, 18. születésnapjuk jelentette a fordulópontot, amikor hivatalosan is a vállalat társelnökei lettek. A Dualstar-katalógus értéke pedig időtállónak bizonyult: 2015-ben a Viacomhoz tartozó Nickelodeon megszerezte a teljes archívum sugárzási jogait, ezzel igazolva, hogy a korai tartalmak generációkon átívelően is vonzóak – derül ki a Paramount hivatalos közleményéből.

Miközben a múltjukat sikeresen monetizálták, a jövőjüket már egy teljesen más iparágban, a divat zárt és elitista világában tervezték. 2006-ban New Yorkban megalapították a The Row márkát, amelynek genezise egyetlen ruhadarab, a „tökéletes fehér póló” megalkotásának vágya volt. A céljuk az volt, hogy a termék önmagáért beszélhessen, ne pedig a hírnevük adja el.

„Nem akartunk előtérben lenni, sőt, azt sem feltétlenül szerettük volna, ha tudják, hogy mi vagyunk mögötte” – magyarázta Ashley Olsen egy ritka, a márka 15. évfordulójára készült interjúban.

Ez a diszkréció és a minőség iránti elkötelezettségük lett a védjegyük. Mary-Kate a munkamoráljukat emelte ki, ami a logómentes, időtálló szabásvonalakban és a legkiválóbb anyagok használatában ölt testet.

„Azt hiszem, nagyon maximalisták vagyunk és keményen dolgozunk; mindig is így volt” – tette hozzá, rávilágítva a „csendes luxus” esztétikájának alapjaira, amelyet évekkel a trend felkapása előtt tökéletesítettek.

A piac és a szakma egyaránt igazolta a váltás sikerét. A The Row alapítói több alkalommal is elnyerték az amerikai divatszakma Oscar-díjának számító CFDA-trófeát: 2012-ben és 2015-ben az év nőiruha-tervezőinek, 2018-ban pedig az év kiegészítő-tervezőinek választották őket a CFDA hivatalos közlései szerint.

A piaci bizalmat jelzik azok a 2024-es sajtóértesülések is, amelyek szerint a Chanelt tulajdonló Wertheimer család és a L’Oréal-örökös Françoise Bettencourt Meyers vagyonkezelői is kisebbségi részesedést vásároltak a cégben, a tranzakciót egymilliárd dollár, azaz több mint 300 milliárd forint körüli cégértékelés mellett emlegetve – közölte elsőként a Bloomberg. A márka már a korai években sem félt a luxus legmagasabb szintjét megcélozni: egyik első, nagy sajtóvisszhangot kapott termékük egy kézzel varrott aligátorbőr hátizsák volt, amelynek 34 ezer dolláros (mai árfolyamon több mint 10 millió forintos) árcédulájáról a Time is írt.

A márkaépítésük kulcsa a következetes diszkréció, amely nem csupán személyes preferencia, hanem tudatos üzleti stratégia. Ritkán adnak interjút, és a magánéletüket teljes mértékben elzárják a nyilvánosság elől. Ez a hozzáállás a közösségi médiára is kiterjed; demonstratívan távol tartják magukat egy olyan korban, ahol a személyes márkaépítés szinte kötelező. Ashley egy 2017-es interjúban, amit az ABC News is szemlézett, így foglalta össze a filozófiájukat: „Nem merülünk el abban a [közösségi] világban; nincs Instagramunk vagy Facebookunk.”

Ez a távolságtartás egyfajta misztikumot és exkluzivitást kölcsönöz a márkájuknak: a termék beszél helyettük, miközben védőpajzsot vonnak maguk köré a celebkultúra zajával szemben. Ez a következetesség mutatkozott meg abban a döntésükben is, amikor nemet mondtak a Bír-lak 2016-os folytatására, a Fuller House-ra. A rajongók és a készítők is szerették volna, ha Michelle Tanner visszatér, de az ikrek elutasították a felkérést, ezzel végleg lezárva életük színészi korszakát.

Bob Boyett, a produkció egyik vezetője a People magazinnak idézte fel Ashley indoklását: „’17 éves korom óta nem álltam kamera előtt, és nem érzem komfortosnak a színjátszást’…”

Mary-Kate pedig az időzítést nevezte rossznak. Ezzel a döntéssel megerősítették új, divattervezői identitásukat, és elkerülték a nosztalgia csapdáját, amely visszarántotta volna őket a gyereksztár-skatulyába.

A képernyős korszakuk öröksége azonban pénzügyileg is jelentős maradt. Az 1995-ös Ketten az úton (It Takes Two) című filmjük 19,5 millió dolláros (kb. 5,9 milliárd forintos) mozibevételt ért el, a házivideó-forgalmát pedig 75 millió dollárra (kb. 22,8 milliárd forintra) becsülik. Ezek a számok is mutatják, mekkora üzleti gépezet épült a nevük köré már tinédzserkoruk előtt.

A kulturális hatásuk pedig kettős: egyrészt a korai munkáik a mai napig a nosztalgia tárgyát képezik, másrészt a The Row révén a divat legmagasabb köreiben is referenciaponttá váltak. A márka lényegét talán Gigi Hadid modell foglalta össze a legjobban, aki szerint a ruháik viselése felszabadító érzés: „Ettől sikkesnek és védettnek érezhetem magam.”

Kreatív univerzumuk a The Row mellett más projektekben is testet öltött. 2007-ben elindították az Elizabeth and James nevű, megfizethetőbb, kortárs márkát, amelyhez később sikeres parfümlancolat is társult. 2008-ban pedig megjelentették Influence című könyvüket, amelyben olyan ikonokkal beszélgettek, mint Karl Lagerfeld vagy Lauren Hutton, feltérképezve saját vizuális és kulturális inspirációikat. Mégis, a popkulturális státuszukat talán leginkább az a korai elismerés szimbolizálja, amikor 2004. április 29-én, alig 18 évesen közös csillagot kaptak a hollywoodi Hírességek sétányán a televíziós kategóriában, a walkoffame.com hivatalos oldala szerint. Ez a csillag egyfajta emlékműve lett annak a korszaknak, amelyet éppen maguk mögött hagytak, hogy egy új, általuk írt fejezetet kezdjenek.

A 40 éves Olsen ikrek pályafutása azt bizonyítja, hogy a hírnév nem végcél, hanem eszköz, amelyet tudatosan lehet formálni vagy akár háttérbe is lehet szorítani egy nagyobb cél érdekében. A reflektorfény helyett a minőségbe fektetett makacs munka és a következetes diszkréció az ő esetükben nemcsak egy működő üzleti modellnek bizonyult, hanem egyfajta ellenkulturális állásfoglalásnak is a mindent kipakoló, közösségi médiára épülő celebvilággal szemben. Ezzel pedig egy teljesen új iskolát teremtettek.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Váratlanul elhalasztották az egyik hazai fesztivált - meglepő ajánlattal álltak elő a szervezők
A Kolorádó szervezői bejelentették, hogy az új, kálozi helyszín nehézségei miatt elhalasztják a fesztivált. A jegytulajdonosokat a Sziget szervezőinek segítségével egy csütörtöki napijeggyel kárpótolják.


A Kolorádó szervezői egy Facebook-posztban jelentették be kedd este, hogy az idei fesztivált elhalasztják, és csak jövőre rendezik meg. A döntést az új, kálozi helyszín fejlesztésével kapcsolatos nehézségekkel és a váratlanul megugró költségekkel indokolták.

Felidézték, hogy miután tavaly el kellett hagyniuk a nagykovácsi helyszínt, rengeteg energiát fektettek az új otthonuk megtalálásába. Bár Kálozon rátaláltak egy ígéretes területre, az előkészületek során egyre több akadályba ütköztek.

„Az új fesztivál megszervezésének és a helyszín kialakításának váratlanul növekvő költségei, valamint a teljes fesztiválipart sújtó piaci nehézségek elvezettek oda, hogy a nagykovácsi helyszínünkhöz nem méltó folytatást tudtunk volna csak összehozni” – írták.

A szervezők szerint ezekkel a kompromisszumokkal nem tudták volna azt az élményt nyújtani, amit a közönség megszokott tőlük, ezért a halasztás mellett döntöttek. „Nagyon sajnáljuk, hogy csak most húzzuk be a féket, de az utolsó pillanatig azon voltunk, hogy meg tudjuk csinálni” – tették hozzá.

A már megvásárolt jegyek automatikusan érvényesek lesznek a jövő évi rendezvényre.

„A felmerült nehézségeinket látva a Sziget szervezői a segítségünkre siettek, és felajánlották, hogy aki nem váltja vissza most a belépőjét, annak sem kell egy évet várnia: ajándékba kaphat egy csütörtöki Sziget-napijegyet, hogy idén se maradjon senki fesztiválélmény nélkül.”

A visszaváltás menetéről és a további részletekről minden jegyvásárlót e-mailben értesítenek a jövő hét végéig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az X-akták és a Harmadik típusú találkozások után loholó Spielberg megint a földönkívüliekkel játszik, A leleplezés napja azonban 20-30 évet késett
Gondolatolvasás, telepátia, agymanipuláció, ufótempó – Steven Spielberg szerint az igazság ideát van.


Steven Spielberg sokat pihent rendezőként legutóbbi és eddigi legszemélyesebb filmje, a 2022-es A Fabelman család óta. Négy év után pedig, a 35. egész estés filmjénél visszakanyarodott ahhoz a tematikához, amely igen régóta foglalkoztatja, és amellyel a karrierje egyik legnagyobb sikerét is aratta: a földönkívüli élethez. A nagy sikerű Harmadik típusú találkozásokkal (1977) rögtön a világhírnevet meghozó A cápa (1975) után rukkolt elő, amelyben tanúi lehettünk annak, hogy miképpen zajlik le a kapcsolatfelvétel a bolygónkra látogató űrlényekkel. Majd 1982-ben, az E.T. – A földönkívüli már egy jóval szélesebb közönségnek szóló és családbarátabb felfogásban fogant egy hazatérni kívánó lény és egy kisfiú között. Mondanunk sem kell, óriási kasszasiker lett, világszinten még a Star Wars IV. rész: Egy új remény bevételét is megelőzte. 2005-ben aztán a Világok harcában a földönkívüliek egy kevésbé barátságos oldalát mutatta meg a Földet kolonizálni, az emberi fajt pedig kiirtani igyekvő alienekkel, három évvel később pedig, az Indiana Jones és a kristálykoponya királyságában (2008) ismét előjött ez a tematika, bár sokak szerint egyáltalán nem illett a sci-fis szál egy Indy-filmbe.

Azóta azonban, tehát már 18 éve Spielberg erősen hanyagolta kedvelt űrlényeit, így ideje volt már kicsit visszatérnie a kezdetekhez. Főképp, mivel A leleplezés napja sok szempontból a Harmadik típusú találkozások nyomdokain halad.

Ezúttal is átlagemberek keverednek a földönkívüliek felfedezésének kalamajkájába, akiknek vízióik vannak, és maguk sem tudják, hogyan kapcsolódnak ehhez az egészhez.

Az egyikük a matekzseni Dr. Daniel Kellner (Josh O’Connor), aki egy Wardex nevű cégnek dolgozott, akiktől ellopott egy csomó eltitkolt videófelvételt, amelyeken a Földre érkezett földönkívüli lények láthatók az utóbbi 70 évből, illetve egy nem e világból származó „eszközt” is eltulajdonított terhelő bizonyítékként. A barátnőjével, Jane-nel (Eve Hewson) együtt menekülni kényszerülenk a sötét, nagyhatalmú cég elől, amely a nyomukban lohol a vezetőjük, Noah (Colin Firth) vezetésével.

A másik szálon pedig megismerünk egy tévés időjóst, Margaretet (Emily Blunt), akin egy nap egy kardinális pinttyel való találkozás után furcsa tünetek jelentkeznek: folyékonyan beszél számára ismeretlen nyelveken (orosz, koreai stb.), tisztán látja az emberek gondolatait és emlékeit, ráadásul éppen adás közben egy nem evilági nyelven is megszólal… amit csak és kizárólag Daniel ért meg.

A szálak tehát szépen, lassan kezdenek összeérni, miközben a háttérben, egy raktárépületben egy bizonyos Hugo Wakefield (Colman Domingo) egyengeti hőseink útját, hogy mindketten épségben odajussanak hozzá.

Igen, elég nagy katyvasznak tűnik, és A leleplezés napja első hibája kapásból az, hogy túl sokáig tartja bizonytalanságban a nézőt. Jó ideig nincs fogalmunk arról, mi történik itt, miről beszélnek a szereplők, és miért csinálják azt, amit, így pedig, fogódzkodók híján inkább fárasztanak a történések, ahelyett, hogy izgalommal töltenének el. A film végére (majdnem) minden kitisztul, de addigra lehet, elveszítjük az érdeklődésünket. Mindenesetre Spielberg ezúttal sem hazudtolta meg önmagát, és egy pörgős, gyönyörűen fotografált, érdekes és emlékezetes filmet tett le az asztalra, azzal legalábbis számtalan hibája ellenére sem lehet vádolni, hogy sok ilyet láttunk volna. Talán az X-aktákhoz lehetne még hasonlítani a sztorit, „az igazság odaát (vagy ideát?) van” rigmus ugyanis itt is létfontosságú.

Arra azonban készüljünk fel, hogy A leleplezés napja Daniel és Margaret kálváriájáról szól, a küzdelmükről, hogy felfedjék a földönkívüli élet létezését a világ előtt, vagyis inkább az összeesküvős-menekülős szál az erős, nem pedig a sci-fis, nem sok alient láthatunk majd az amúgy hosszú, két és fél órás játékidő alatt.

De nem is ez a lényeg itt, ahogy a Harmadik típusú találkozásoknál sem az volt: a hangsúly az odavezető úton van, amely ezúttal is emlékezetes jelenetekkel van kikövezve. Akcióból mondjuk nem kapunk sokat, de ami van, azok legalább izgisek és látványosak, főként a vonatos szekvencia pumpálja majd fel bennünk az adrenalint.

Sajnos azonban tele van a film logikátlanságokkal és cselekménybeli hiányosságokkal, amelyekről nem tudunk anélkül írni, hogy ne lőnénk le fordulatokat a történetből, ezért inkább legyen elég annyi, hogy David Koepp (aki régi cimborája Spielbergnek, hiszen együtt dolgozott vele a Jurassic Park 1-2-n, a Világok harcán, illetve a negyedik és az ötödik Indiana Joneson is) forgatókönyvét még igazán átfuthatták volna párszor Spielbergék, mielőtt nekiálltak volna leforgatni az abban leírtakat.

A leleplezés napja épp ezért mindenképpen csalódás, hiszen a mestertől, pláne ebben a tematikában sokkal jobbra számítottunk, egy olyan sztorira, amely továbbviszi a Harmadik típusú találkozásokban látottakat a XXI. századba, ehelyett azonban olyan, mintha Spielbergék még mindig a hetvenes években élnének, a modern kor vívmányait legalábbis nem szívesen használják, nem tudni, miért (ma játszódik a sztori, így kábé 10 percig tartott volna az egész film, ha Daniel és Hugo használták volna mondjuk a Twitch-et…). Megijedni azonban nem kell, hiszen még így is szórakoztató, és a nézők figyelmére érdemes A leleplezés napja, sajnos azonban már kissé idejétmúlt, 20-30 éve sokkal nagyobbat ütött volna.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A bizonyítványosztás után elszabadult a buli: Beton.Hofi bukkant fel egy soproni tanévzárón
A nyári szünet első percei egy váratlan minikoncerttel indultak, amely pillanatok alatt fesztiválhangulatot teremtett a soproni iskolaudvaron.


A vakáció előtti utolsó iskolai nap általában kiszámítható forgatókönyv szerint zajlik. A soproni Vas- és Villamosipari Szakképző Iskolában azonban idén sikerült meglepni a diákokat: a tanévzáró végén olyan vendég lépett színpadra, akire senki sem számított. A vakáció kezdetéhez igazítva különleges meglepetéssel készült a SopronFest és az iskola vezetése. Bár előzetesen annyit elárultak, hogy egy titkos minikoncert is része lesz a tanévzárónak, a fellépő kilétét egészen az utolsó pillanatig homály fedte.

A hagyományos ünnepség a megszokott rendben zajlott: elhangzottak a köszöntők, átadták az okleveleket, a kiemelkedően teljesítő diákok pedig SopronFest-bérleteket is kaptak jutalmul. Ezután Bokor Ákos igazgató egy különleges vendéget szólított a színpadra: Kovács Gergőt, művésznevén Gerrisont, az iskola egykori diákját, aki ma a hazai könnyűzenei élet ismert gitárosa és jelenleg Beton.Hofi zenekarának vezetője.

Gerrison egy szál gitárral kezdte meg a műsort, a legnagyobb meglepetés azonban csak ezután következett. A diákok közül egyszer csak előlépett Beton.Hofi, és a nyugodt tanévzáró pillanatok alatt koncertté alakult. A suliudvaron éneklő, ugráló tömeg fogadta az ország egyik legnépszerűbb rapperét.

A meglepetésakció a júliusban induló SopronFest egyik legszokatlanabb felvezető eseménye lett. A soproni diákok számára így a nyári szünet idén nemcsak a csengőszóval, hanem egy váratlan Beton.Hofi-koncerttel is elkezdődött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk