Heydrich, a hidegvérű gyilkos – érdekes figura érdektelen tálalásban
Reinhard Heydrich SS-tiszt, a Harmadik Birodalom egyik legmagasabb rangú náci vezetőjének meggyilkolása igen népszerű téma a filmkészítők körében. Az 1942-es merényletet már a II. világháború vége előtt is feldolgozták a mozivásznon, rögtön kétszer is: a Németországból emigrált Fritz Lang és Douglas Sirk is készített róla egy-egy lelkesítő amerikai filmet. 70 évvel és csaknem egy tucatnyi feldolgozással később most egyszerre két rendező gondolta, hogy filmre viszi a merényletet. A Sean Ellis által jegyzett Anthropoiddal egy időben készült el a részben Magyarországon forgatott HHhH (vagyis Himmler agyát Heydrichnek hívják), ami két szálon: a kegyetlen náci tiszt és a csehszlovák partizánok szemszögéből meséli el a történetet.
A baj csak az, hogy éppen a címszereplő figuráját nem sikerült megragadni.
A filmről azt suttogták: egy többé-kevésbé újszerű megközelítéssel ezúttal nem maga a merénylet, sokkal inkább Heydrich, az ember kerül a középpontba. Ehelyett a film első órája a feltörekvő Heydrich pályáját követi nyomon, a második pedig az életére törő ellenállók küldetését.
A két, jól elkülöníthető rész közül sajnos éppen az első sikeredett érdektelenebbre. A meglehetősen csapongó forgatókönyv írói lefutották a kötelező köröket, vagyis bemutatták a rettegett náci tiszt karrierjének legfontosabb fordulópontjait - magáról az emberről azonban néhány felületes gondolaton kívül nem sok mondanivalójuk akadt. A nyaktörő sebességgel száguldó expozícióban egyszerű pszichopataként vezetik fel Heydrichet (Jason Clarke), aki ellenszenves, de érdektelen, és a későbbiekben sem lesz több, mint báb feljebbvalói kezében. A vásznon látottak alapján nehéz megérteni, miért is volt ő a náci Németország egyik legfontosabb embere. Ráadásul egyszer sem kerülünk közel ennek a kifürkészhetetlen embernek a megismeréséhez,
mintha az alkotók egyszerűen nem tartották volna őt elég érdekesnek ahhoz, hogy a történelemkönyvekből ismert események bemutatásán túl motivációit is feltárják.
Van persze néhány konfliktuskezdemény: egy ideig például úgy tűnik, Heydrich feleségével, Linával (Rosamund Pike) való viszonyának nagy jelentőséget tulajdonítanak az alkotók. Ő volt az, aki bevezette a férfit a náci ideológia „rejtelmeibe”, később azonban, ahogy Heydrich egyre feljebb került a ranglétrán, teljesen kizárta az életéből a nőt. Sajnos azonban ő sem izgalmasabb figura Heydrichnél: még az sem derül ki róla, miért is szeretett bele ebbe a hidegvérű gyilkosba, vagy hogy mi közös volt bennük azon túl, hogy mind a ketten hű nácik voltak. Nem csoda, hogy néhány bátortalan jelenet után Lina eltűnik a filmből, vele együtt pedig Rosamund Pike, a film talán legnagyobb sztárja is.
A filmnek a merénylet végrehajtására fókuszáló második fele már több érzelmi kapaszkodót kínál a nézőknek: a csehszlovák partizánoknak legalább a motivációik világosak, bár ők sem sokkal többek egyszerű plakátfiguráknál. Aranyból van a szívük, és mindenáron véget akarnak vetni a nácik uralmának, de ennél sokkal többet nem tudunk meg róluk.
A filmet egyedül az menti meg az érdektelenségtől, hogy a történet még egy ilyen bátortalan feldolgozásban is izgalmas marad,
pláne, hogy a film készítői a merénylet következményeiről is beszámolnak. Nem véletlenül vitatott a mai napig a csehszlovák emigráns kormány által elrendelt merénylet. Heydrich halála után ugyanis Hitler olyan kegyetlen megtorlásba kezdett, aminek a becslések szerint 5000 halálos áldozata volt, és amelynek során két csehszlovák falut teljesen kiirtottak a nácik.