Hatalmas siker: magyar rendező nyert Arany Pálmát Cannes-ban

A Hunyadi sorozat Luxemburgi Erzsébetét Hermányi Mariann játssza, aki a sorozat több meztelen jelenetében is feltűnik. A 24.hu szerint volt, ami annyira betalált, hogy még a Médiahatóság is kapott miatta bejelentést.

A színésznő a TV2 podcastjában beszélt az élményeiről, amit a story.hu idézett:

„Ha én elvállalok egy produkciót – akár tartalmaz ilyen jelenetet, akár nem –, az nálam úgy kezdődik, hogy meglátom, milyen a forgatókönyv. Ha tetszik a történet, akkor egyet megint továbblépek: megnézem, ki a rendező, milyen lesz majd a stáb, kik lesznek a partnereim. Ami a Hunyadi kapcsán izgalmas dolog volt, és amivel én még előtte soha nem találkoztam, hogy már a casting folyamatában szóltak: lesznek ilyen jelenetek, és hogy az egyik castingkör pont ezért lesz. Akkor mi csak arról fogunk majd beszélgetni a rendezőkkel, a producerekkel, hogy nekünk mit jelent a meztelenség egy filmben.

A színésznő szerint „van olyan, hogy lekerül a ruha, és úgy látszik az ember, ahogy a Jóisten megteremtette”.

– tette hozzá.

Mindig is kedveltem Stephen Graham munkásságát. Először a Blöff Tommyjaként ismertem meg a brit karakterszínészt, de kisebb szerepekben láthattuk Az elit alakulatban és A Karib-tenger kalózai negyedik és ötödik részében is. A tavalyi Testeket szinte csak miatta volt érdemes megnézni. A hatalmas filmográfiával rendelkező színész számára az igazi áttörést talán a Gengszterkorzó hozta el, ő alakította Al Caponét a nagyszabású HBO sorozatban.

Ezután Graham egy kicsit átállt a kamerák másik oldalára is, és beszállt a Boiling Point sorozatba mint főszereplő, író és producer. A széria a Forráspont című, feszült thrillerből készült, amiben szintén Graham volt a főszereplő. A páros végül együtt hozta tető alá 2025 eddigi legjobb minisorozatát, a Kamaszokat. Itt aztán kendőzetlenül és kegyetlenül mutatják be, miként hat a modern világ a családokra, és kiemelten az iskolásokra.

De miért is fontos alkotás a Kamaszok? A Netflixen látható minisorozat szinte egy csoda. Nemcsak történetileg és a mondanivaló szempontjából, de a megvalósítás is egy hatalmas filmtechnikai teljesítmény. Philip Barantini rendező szintén sokadik projektjében dolgozik együtt a Graham-Thorne kettőssel.

A Kamaszok valós időben, vágatlanul mutat be egy-egy órát a szereplőink történetéből. Akik tisztában vannak azzal, hogyan készülnek a filmek, tátott szájjal fogják nézni a Kamaszok minden pillanatát. Itt nincsen több kameraállás, sem rejtett vágások. Minden rész az elejétől a végéig óramű pontosságú, megtervezett remekmű. Mindezt úgy, hogy a második rész például egy középiskolában játszódik, több száz statisztával, CGI nélkül, tehát nem egy háromszereplős drámáról beszélünk (legalábbis ott). A készítők szerint egyetlen egy alkalommal használtak vizuális effekteket, amikor a kamera átment egy ablakon, ott eredetileg nem volt üveg a keretben.

Ami a legszebb az egészben, hogy ez a technikai teljesítmény ténylegesen hozzátesz a történethez. Feszültté és autentikussá teszi a cselekményt úgy, hogy nem vált át dokumentarista stílusba, mint egy kézikamera tenné.

Történetünk szerint van egy gyilkosság, ami miatt a rendőrség rajtaüt egy családon, elfogják a 13 éves Jamie Millert (Owen Cooper), kirángatják otthonából, és viszik is a rendőrőrsre, mert szinte bombabiztos bizonyítékuk van rá, hogy a fiú a tettes. A fiatalt azzal vádolják, hogy különös kegyetlenséggel megkéselte két évvel idősebb iskolatársát. Nem árulok el sokat a cselekményből, de maradjunk annyiban, hogy nagyon kemény gyomrost ad a nézőknek, és egy olyan képet fest a mai tinik világáról, amitől lehet, hogy sokan átgondolják a gyerekvállalást.

Az első rész az elfogást mutatja be, megismerjük a rendőri procedúrát, a második a nyomozókat követi, ahogy tárgyi bizonyítékokat próbálnak gyűjteni az iskolában. A folytatásban a gyanúsított fiú és egy pszichiáter beszélgetnek, végül az utolsóban 13 hónappal a történések után megismerjük a bűncselekmény és a nyomozás következményeit a család szemszögéből, és a szülői bűntudatra koncentrálunk. Zseniális, mást nem lehet rá mondani.

Aki szeretné látni, hogy készült a sorozat, íme a werkfilm:

A legszebb az egészben, hogy egyrészt a gyanúsított nem egy szegény családból származik, és nem is tűnik egyértelműen bűnösnek. Egészen sokáig bizonytalanságban tartják a nézőt, és amikor valami kiderül a karakterekkel kapcsolatban, együtt kapjuk a gyomrosokat a szereplőkkel. Itt bizony nem csak egy tini okoz egy tragédiát, hanem több tényezőre kell bontani a felelősséget. De nem is ez a lényeg. Mondhatni, hogy a társadalom a hibás az egészért, miközben nem tolják az arcunkba ezt az üzenetet.

Nem is olyan régen ugyanis történt egy hasonló eset, ám ott az elkövető nem épp egy jómódú családból származott. Sokan rögtön társadalmi cenzúrával és finomkodással vádolták a Netflixet, de a készítők elmondták, hogy mindig is egy viszonylag jómódú fehér fiút akartak főszereplőnek, hiszen így jóval nagyobbat ütött a „bárkivel megtörténhet” üzenet. Ez a kisebb internetes félreértés sem tudta elrontani a Kamaszkor reputációját.

Márpedig ez tényleg bárkivel megtörténhet. Egyáltalán nem látunk lehetetlen, vagy különleges körülményeket. Ez pedig nagyon ijesztő, szinte horrorszintű történet lehet egy szülőnek. Több helyen arról olvastam, hogy nem tudták szülők egyben végignézni a négyrészes sorozatot, annyira brutális. A harmadik epizód gyakorlatilag egy kétszemélyes kamaradráma a diák és a pszichológus között. Ennek a résznek köszönhettem, hogy nem bírtam leállni, és megnéztem az utolsó epizódot is.

Fiatal kora ellenére hihetetlenül jó ritmusban tudott váltani a viselkedésmódjai és hangnemei között. A pszichológussal gyakorlatilag élete egyik legfontosabb beszélgetését szinte párbajként éljük meg, aminek komoly hatásai lesznek a fiatal jövőjére. Az első epizód visszahúzódó, megszeppent Jamie-je sehol nem volt az epizód alatt.

Nem tudom jobban dicsérni a sorozatot. Ennél jobb dolgot régen láttam a Netflix kínálatában. Nehéz történet, bámulatos megvalósításban. Philip Barantini rendezése, Matthew Lewis kamerakezelése, Stephen Graham, aki az apát játssza, és Owen Cooper játéka önmagában megéri a megtekintést.

Nem kellemes élmény, nem egy családi téma, de úgy gondolom, ezt mindenkinek látnia kellene. Nagyon felgyorsult a világ, rengeteg inger éri a fiatalokat, sokkal több, mint akár 10 évvel ezelőtt. Ez persze nem feltétlen rossz, de itt jönnek képbe a generációs különbségek. Lehet, hogy a szülőknek jobban bele kellene ásni magukat, hogy online mit csinálnak a gyerekeik? Nem tudom. Nincs erre igazán válasz, mert a szülők kezében tényleg csak a remény és a bizalom marad a gyermekek felé, hogy normálisan fog viselkedni. Nem lehet megvédeni őket a kamaszkortól és önmaguktól.

A fiatalabbaknak pedig meg kellene érteniük, hogy döntéseiknek komoly következményei vannak. Fontos lenne megszabadulni a „mást bánts, addig se téged bántanak” attitűdtől, de mint tudjuk, a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Az online és fizikai zaklatás és az erőszak gyakori jelenségek az iskolákban, főleg a briteknél. Ez egy közel tökéletes sorozat, ám nem hozta meg a kedvem a gyerekvállaláshoz.

A Kamaszok magyar szinkronnal is megtekinthető a Netflix műsorán.

Ismét Liptai Claudia és Till Attila duettje indította a műsort. Ezúttal Marvin Gaye és Tammi Terrell Ain’t No Mountain High című slágeréből adtak elő néhány taktust. Tilla kicsit alul intonált volt, Clau viszont jól tolta. Maradjunk annyiban, bőven vannak náluk gyengébbek a mezőnyben.

Az elmúlt egy hétben a nagy duettel voltak tele a hírek. Mindenkit meglepett Lékai-Kiss Ramóna énektehetsége, Mihályfi Luca feminista Hófehérkéje, és mindenki örült, amiért megszületett Brasch Bence kisfia, de mindezt elhomályosította Hajós András és a Korda házaspár cicaharca.

A tehetségkutatók egyik sajátja, hogy szeretik a legidiótább ruhákat és frizurákat adni a zsűri hölgy tagjára. Szabó Zsófi eddig egész jól megúszta a dolgot. Kasza Tibi viszont az ujjatlan bőrmellényében olyan volt, mint a szegény ember Kevin Sorbója.

A múlt héten már jeleztem, hogy Pető Brúnó „mesterként” gyengébb, mint némelyik (éneklésben) amatőr versenyző, ami annyiból nem meglepő, hogy ő inkább rapper, mint énekes. Ezen a héten a szerkesztők is úgy érezték, jobb minél előbb letudni. Partnerével, a félig holland Sydney van den Bosch-sal ezúttal a Valami Amerika 2 főcímdalát adták elő.

Énekileg és energiában is rossz volt, legalábbis én így hallottam. Tilla ehhez képest nagyon lelkes volt, bár ő mindennek örül. Ha valaki olyan fülsértően rosszul énekelne, hogy leszakad a plafon, ő ahhoz is gratulálna. Viszont a zsűri is pozitívan értékelte a látottakat és hallottakat. Brúnóék 29 pontot kaptak.

Múlt hét óta elmondhatjuk, hogy Geszler Dorottyát nem az énekléséért szeretjük, hanem annak ellenére. Hajós András szerint azért volt fejlődés: Dorottya nem énekelt jobban, mint múltkor, de már nem szégyelli. Szabó Zsófi pedig úgy fogalmazott, hogy a produkció hamis volt, de élvezhető. A Geszler-Stohl páros produkciója 27 pontot ért.

Sári Éviről kiderült, hogy beteg, négy napig nem volt hangja. Hajós szerint ez semmi, hiszen partnerének, Schmuchk Andornak 40 éve nincs. Egyébként Andorék nem vállaltak túl nagyot. Persze Szécsi Pálhoz hasonlítva rezeg a léc, de ne felejdük, a Szeretni bolondulásig című dalt a Tanulmány a nőkről című filmben Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva énekelte (külön-külön, nem duettként). Mindketten zseniális színészek voltak, de Latinovits semmivel nem énekelt jobban, mint Schmuck, Sári Évi viszont kifejezetten jobban énekel, mint Ruttkai. Összességében szerethető produkció volt, 28 pontot kaptak.

Következtek az idei évad nagy esélyesei, Brasch Bence és Lékai-Kiss Ramóna. Ezúttal a Grease-ből a You’re the One That I Want-ot énekelték magyarul. Nem a filmet próbálták felidézni. Ahogy a múlt héten láthattuk, amint Hófehérke ébreszti fel a herceget, most egy fordított Hamupipőke történet következett: Brasch Bencéből szemüveges hülyegyereket varázsoltak, aki a szán végére kivetkőzik magából és meghódítja a Jane Fondába oltott Olivia Newton Ramit.

Bence és Ramóna – akit a Glamour Women of the Year gálán az év műsorvezetőjének választottak – nagyon stabilan hozzák eddig, amit kell. Ne feledjük, hogy ez egy nagyon ugrálós dal, ennek ellenére lihegés nélkül megoldották. A zsűri is lelkesen nyilatkozott. Zsófi külön értékelte, hogy magyarul énekelték a dalt, szerinte ugyanis magyarul nehezebb énekelni, mint angolul.

Nagy Feró és Molnár Anikó dalválasztására felvontam a szemöldökömet. A Kerozintól a Kismalac első látásra bevállalósnak tűnt. De hát sejthettük, hogy a TV2 nem lesz olyan bátor (és persze Feró sem), hogy meghagyják az eredeti szöveget.

Ha valakinek kimaradt volna ez az örökzöld, a refrén így hangzik:

– Kismalac, kismalac, engedj be!

– Nem engedlek, lófasz a seggedbe!

Médiatörténeti pillanat lehetett volna. Ebből sikerült azt kihozni, hogy aszonngya:

Nem engedlek, bújj ide a keblemre!

Ami amellett, hogy gyávaság, képzavar is, hiszen ha nem engedi be, hogy bújik a keblére?

Egyébként nem volt rossz az előadás, ami összefügghet azzal, hogy ehhez a dalhoz nem kell különösebb énektudás, viszont bennem végig ott motoszkált egy kérdés.

Nótár Marynek nincs könnyű dolga, mert Aurelio az a fajta macsó, aki nem elég, hogy nem tud énekelni, de még büszke is rá. Az ének nem tudása annyira nyilvánvaló volt, hogy a zsűri sem dicsérhette ezért kerülő úton próbálkozott. Horváth Tamás például azt értékelte, hogy Aurelio bár nem tud énekelni, szívvel-lélekkel csinálja.

Azt hiszem, sokkal tisztább lenne, ha a Nagy duettet hendikep versenyként hirdetnék meg. Előre meglenne, hogy a repedtfazekak hány pluszpont előnnyel indulnak. Így viszont nem értem, mire kaptak 30 pontot.

Mihályfi Luca és Hegyes Berci Bee Geest énekelt. Ahhoz képest, hogy Berci nem énekes, jól csinálta. Lucán viszont összességében kifogott a dal. Utólag azzal magyarázták, hogy ehhez mégis csak férfihang kell, és Luca nem is akart jól énekelni, hogy Berci lehessen a középpontban. Szóval az a jó, ami nem, az a gyanús, ami nem gyanús. Ki merné így megkérdőjelezni a 38 pont jogosságát?

Itt került sor az alábbi, némileg bizarr párbeszédre Kasza Tibi és Hajós András között:

– El is határoztam, hogy megkérdezem a Hajóst, hogy milyen volt ebben a korban élni.

– Meztelenül feküdtem, hanyatt, édesanyám mellével a számban.

Mire Claudia hozzátette Hajós nevében:

– És ekkor már 16 éves voltam.

Radics Gigi és Visváder Tamás Dögös Robi egyveleggel érkezett, rejtély, miért. Gigi ennél sokkal jobb énekesnő, Tominak meg mindegy, mert semmit nem tud elénekelni. Az sem segített a dolgon, hogy a zsűritagokat is beleszőtték a nótába. Mellékhatásként megtudhattuk, hogy Szabó Zsófinak volt már 7-es BMW-je, de most Mercivel jár.

Hajós meg is jegyezte, hogy Gigi most megtudhatta, milyen széllel szemben csinálni, amit a lányok amúgy nem tudnak. 6 pontot adott, de kollégái meglehetősen indokolatlanul fölépontoztak, így csak összejött 30 pontocska.

Dér Heni és Győzike maradt a végére, akik látszólag más dalt hoztak – a Lambadát –, de lényegében ugyanazt a roma lagzit láttuk, mint múlt héten. Még vonatozás is megvolt. Egyébként Győző meglepően szórakoztató. Hajós Louis de Funeshez hasonlította a kinézetét, szerintem pedig ahogy Győzi öregszik, egyre inkább úgy néz ki, mint szép emlékű színészünk, Gera Zoli bácsi.

Azon is elgondolkoztam, hogy Pető Brúnóból kiindulva akár Győzi is lehetne mester. Elvégre mégis csak a Romantic frontemberét tisztelhetjük benne, már ha tiszteljük. De mindennel együtt is a 34 pont erős túlzásnak tűnik. Igaz, ez azért jött össze, mert Hajós – ha jól értem, viccből – 10 pontot adott. Hülye viccei vannak.

Megint Lucáék lettek a napi győztesek. Miután ezt megtudtuk, még meg kellett hallgatnunk a TNT-t, mint vendégprodukciót.

Ha emlékeztek, a Nagy duett első évadában Dobrády Ákos volt az egyik zsűritag. (Ha nem emlékeztek, akkor is így volt.)

Következett az eredményhirdetés, ahol a Schmuck-Sári, a Molnár-Nagy és a Geszler-Stohl párosok maradtak a végére. Egy szabálymódosítás miatt a zsűri most nem beszélhette meg az eredményt, hanem mindenki egymásután megmondta, kit juttatna tovább. Mivel döntetlen jött ki (egyedül Feróék nem kaptak szavazatot), a közönség szavazat döntött. Így Geszler Dorottya és Stohl Buci örülhetett. A közönség pedig Schuck Andornak és Sári Évinek kegyelmezett meg. Búcsúzott tehát a nem bevállalós Molnár Anikó és Nagy Feró.

Egy coelhói szintű bölcsességgel zárnám, ami az adás alatt ötlött fel bennem.

Hófehérkét és az ő hét törpéjét rengeteg alkalommal feldolgozták már a nagyközönség számára a Grimm fivérek gyűjtése óta. Ezek közül mozgóképen az első és leghíresebb kétségkívül Walt Disney 1937-es átirata volt, amely nem mellesleg azzal vonult be a filmtörténelembe, hogy az volt az első egész estés animációs film. Azóta azonban eltelt majdnem 90 év, a mozgóképesek pedig dézsából öntötték ránk a különféle variációkat. Volt köztük többek között horror (1997: Hófehérke – A terror meséje), akció-fantasy (2012: Hófehér és a vadász), a Gonosz Királynőt középpontba állító kaland-komédia (2012: Tükröm, tükröm) és persze rengeteg-rengeteg rajzfilm.

Nyilván nem feltétlenül (vagy nem csak) amiatt, mert feldolgozni merészelték a kikezdhetetlen klasszikust, hiszen a stúdió immár minimum másfél évtizede csinálja ezt a korábbi rajzolt csodáival (sőt, igazából már a ’90-es években elkezdték ezt A dzsungel könyvével és a 101 kiskutyával). A 2010-es Alice Csodaországban gigantikus sikere után azonban nem maradhattak tétlenek, hatalmas dollárjelek jelentek meg a fejesek szemeiben (amolyan rajzfilmszerűen), és kaptuk sorra az időnként gyengébb, időnként jobb, de mindenképpen felesleges remake-eket: Hamupipőke (2015), A dzsungel könyve (2016) újra, A szépség és a szörnyeteg (2017), Dumbó (2019), Aladdin (2019), Az oroszlánkirály (2019), Susi és Tekergő (2019), Mulan (2020), Pinocchio (2022), Pán Péter és Wendy (2023), A kis hableány (2023). S akkor a más szemszögből feldolgozott meneteket még nem is említettük: A varázslótanonc (2010), Demóna (2014), Barátom, Róbert Gida (2018), Demóna: A sötétség úrnője (2019), Szörnyella (2021), Mufasa: Az oroszlánkirály (2024).

Van miből meríteni, az biztos, így talán még furának is tűnhet, hogy a Disney első animációjából miért csak most, 2025-ben érkezik a remake? Nos, jóval korábban érkezett volna, tekintve, hogy még 2016-ban jelentették be a projektet, 2020-ban kezdték volna a forgatást, de a Covid miatt végül csak 2021 nyarán csattant el az első csapó, az utolsó viszont 2022 júliusában. Vagyis majdnem három évig tartott az utómunkálati fázis. Tavaly márciusban tartották volna a premierjét, de végül egy egész évet csúsztattak, a stúdió szerint pedig a színészek 2023-as sztrájkja miatt volt erre szükség.

Sokak szerint azonban némi áttervezés állt a háttérben, mivel napvilágra került korábban egy forgatási fotó, amin Hófehérke alakítója, Rachel Zegler sétált különféle nemű, korú és magasságú emberek között. Ők lennének a hét törpe?

A dühös kommentáradat után pedig már egy olyan képet osztott meg a Disney, amin Hófehérke CGI-törpék társaságában látható. Aki pedig azt hitte, hogy a szedett-vedett embersereget így kukázták, annak eláruljuk, ők is benne vannak a filmben, ugyanis ők alakítják a fehér lovon érkező herceget helyettesítő jó szívű haramia, Jonathan tolvajbandáját. Hoppá, alapos félreértés? Lehetséges.

Az új Hófehérke persze nem csak ebben üt el a klasszikus és az eltelt 90 esztendő alatt sok mindenben elavult verziótól. Hófehérke nem a bőre színe miatt kapta a nevét, hanem mert nagy hóviharban született, ő nem csupán sodródik az eseményekkel, hanem tevékenyen részt vesz bennük, szóval szervez, lázad és küzd, a mindenek felett álló kedvessége azonban természetesen megmaradt. Ugyanakkor nem várja a herceget, inkább egy tolvajjal kerül közeli kapcsolatba. Vagyis épp azokat a taktusokat passzolták vagy változtatták meg az alkotók, amikre az eltelt idő okot adott.

Rachel Zegler természetesen tüneményes a címszereplőként, és bár gyönyörű énekhangjából nem sokat hallunk a mozikban, tekintve, hogy szinkronizált változatban kaptuk, majd a Disney+-on pár hónap múlva azt is megcsodálhatjuk.

A film maga egyébként egy abszolút ártalmatlan gyerekmese, amely nem is akar többnek látszani ennél. Kiszolgálja a célközönségét, és annyira nem piszkít bele az eredetibe, hogy azért pellengérre állíthassuk. Sőt, ami még ennél is fontosabb, A kis hableány vagy a Pinocchio remake-jeivel ellentétben még lelke is akad.

A Hófehérke ugyanis, bár részleteiben szórakoztató, összességében eléggé felejthető. Igazán nagy és emlékezetes jelenet nem került a filmbe, bár már az is nagy szó, hogy a változtatások nagy része helyénvaló. Gal Gadot sajnos most sem lett jobb színésznő, mindenesetre a Gonosz Királynő szerepében egész szórakoztatóan ripacskodik, és láthatóan élvezte, hogy végre gonoszkodhatott egy kicsit.

Összességében tehát a Hófehérke egyáltalán nem nézhetetetlen, és egyáltalán nem érdemelte meg azt a gyűlöletcunamit, amivel elárasztották. A célját kétségkívül elérte, igaz, nem is lőtt túl magasra, márpedig nem ártana a Disney részéről, ha végre egyszer tényleg magasra lőnének.