KULT
A Rovatból

Az embernek az emlékek adják az identitását – beszélgetés Haász János íróval az Apám óriás lesz című kötetéről

Egy generáció, amelyet derékon kapott a rendszerváltás.


Novellafüzér, de regénynek is olvasható. Önéletrajz és fikció, láthatatlan határokkal. Egyéni fejlődéstörténet és kortörténet. Egy könyv, amelynek nyersanyaga bármelyikünkben benne van, csak nem mindenki rendelkezik az írástudás áldásával. Ugyanakkor bárki, akár több nemzedékből is, megtalálhatja benne azokat a vonatkozási pontokat, eseményeket, jelenségeket, tárgyakat, amelyek róla is szólnak.

Ezért volt számomra nagy élmény elolvasni Haász János Apám óriás lesz című könyvét, majd személyesen, maszk nélkül is találkozni vele a Kino mozi kávézójában. Már csak azért is, mert többszörösen kollégák vagyunk, számunkra az újságírás és az irodalom elválaszthatatlan egymástól.

Haász János, korábban az Index, jelenleg a Telex munkatársa, két gyermekeknek szóló könyve, a Felnőtteknek nem és a Mire felnövünk után új kötetében a gyermek- és kiskamaszkort eleveníti fel.

– E novelláskötet darabjaiból már több is megjelent korábban, és a visszajelzésekből azt éreztem, hogy a mi, 70-es, 80-as években született középgenerációnkban van egy hatalmas apaképhiány – kezdi a szerző. - Nagyon sokan nőttünk fel apa nélkül. Vagy azért, mert a szülők elváltak és a magyar gyakorlatban általában az anyához kerülnek a gyerekek, és jött a hétvégi apukák intézménye, vagy azért, mert az apák meghaltak, vagy mert, már az elmúlt bő évtizedben kimentek külföldre dolgozni. Úgy gondoltam, érdemes arról mesélni, hogy miként éli ezt meg egy olyan ember, aki egy kicsit beleragadt a gyerekkorába, az apanélküliségbe. Így kezdtem el dolgozni a könyvön, az új novellák mellett a már megjelenteken is alakítottam. Fontos megjegyeznem, hogy nem önéletrajzi könyv. Vannak benne valóság-szigetek, és fiktív történetek, szereplők, sőt, bizonyos értelemben a város is az. Nem titkolom, hogy melyik ez az alföldi város, hiszen a nevéből – Körösvár – rá lehet ismerni, de el akartam egy kicsit távolítani a valóságdimenziótól.

– Az apafigura fogja keretbe a könyvet. Látszólag szabadon tolulnak fel a történetek, de mégis van egy határozott struktúrája: apa nadrágjával indítasz, a közepén tűnik fel a karórája, majd jön a ballonkabát és a végén a szanatórium. Mit tartasz a legfontosabbnak abból, amit édesapádból viszel magadban tovább?

– Sokáig úgy éreztem, hogy csak a hiányát viszem magammal, az én fejemben ráruházott tulajdonságaival. Nagyon rossz a memóriám, ahogy Cseh Tamás mondta, én a felejtő emberek közé tartozom. Jó ideig csak arról volt egy nagyon erős emlékem, hogy amikor meghalt, hogyan reagáltam. De ez a nincs olyan szintű volt, hogy még borotválkozni meg horgászni sem tudtam megtanulni tőle. Aztán amikor írni kezdtem a könyvet, sokat beszélgettem édesanyámmal, régi fotókat nézegettem, rájöttem, hogy a hanghordozása, a gesztusai bennem vannak. Emlékszem, amikor a 90-es években Miskolcon jártam egyetemre és felhívtam édesanyámat és ő azt mondta, hogy beleborzongott, mert ugyanúgy szóltam bele a telefonba, ahogy édesapám. Pedig soha nem hallottam őt telefonálni. Felnőtt fejjel, már tudom, az ember atavisztikusan sok mindent hoz magával, amik nem is tudatosulnak benne. De például a nagyapám mindig mindent rendben tartott, precíz, tiszta volt – így került be a könyvbe az a mondat: „Hogy lehet, hogy valakinek mindig tiszta a kocsija?” – apám kocsijában viszont előfordult, hogy a kukorica magja kicsírázott a kocsiban. És én ugyanolyan vagyok, mint ő, az én kocsim is mindig koszos, és a nadrágom is mindig ott szakad ki, ahol az övé.

– Mik azok az emlékek, amelyek fontosak egy ember számára, amelyekbe bele tudsz kapaszkodni, ha visszatekintesz az életedre?

– Az embernek az emlékek adják az identitását, de mindenkinél mások ezek a kötődések. A könyvben például ilyen visszatérő motívum a futball, a meccsre járás, a gombfoci. De van egy másik nehéz családi örökség is, amiről nem beszéltünk. Gyulán Haász nevűeket találunk a német katolikus temetőben és a zsidó temetőben is. Aztán a testi felépítésemből, a családfából kiderült, hogy sváb kötődésűek vagyunk, de erről sem beszéltünk, mert a Haászok egyik részét a nácik vitték el, a másik részét pedig 1945 után az oroszok, vagy kitelepítették őket. Voltak élő rokonaim is Németországban, a 80-as években még jártak haza Mercedesszel. 1956-ról sem igen esett szó. Pedig ezeknek a dolgoknak ott kellene lenniük a kollektív emlékezetben, ha nincsenek, akkor csak olyan töredék-emlékek lesznek, amelyekből ezek a történetek és karakterek kinőttek. Sokan élünk kitalált múltban: a valóságban sokkal kevesebb emlékünk van, mint amiről azt gondoljuk, hogy valódi – csupán az idő épített rá egy csomó mindent. Ilyen volt az 1986-os foci vb előtt a hollandok elleni itthoni 1-0-ás vereség. Én egészen pontosan tudtam, hogyan kaptuk azt a gólt, és aztán, amikor utánanéztem, kiderült, hogy korántsem úgy.

– Hanyas vagy? 1974-es? Én 1956-os. Ti nagyon különleges korosztály vagytok, mert megvannak nektek azok az emlékek, amiket mi kamaszkorunkban, fiatal felnőttkorunkban átéltünk – a gombfocitól a balatoni bulizásokig a német lányokkal – de már megkaptátok az első Sziget-fesztiválokat.

– A mi korosztályunkat derékon kapta a rendszerváltás. Az 1990-es választásokon, 16 évesen még nem szavazhattam, anyámat delegáltam és mondtam neki, hogy hová húzza az ikszet. És kilenc évi orosz tanulás van mögöttem, de a minap, amikor ukrán menekülteket hoztam, csak a legegyszerűbb szavakat tudtam felidézni belőle. Úgy gondolom, hogy az 1990 előtti Magyarország sokkal tagoltabb volt. Ma, talán a közösségi médiának is köszönhetően, egy soproni vagy egy nyíregyházi fiatal hasonlóképpen látja a világot. Nekünk, gyulaiaknak, akkor a külföld Románia volt, egy, a magyarnál sokkal keményebb diktatúra. Ha mondjuk Sopronban, Ausztria közelében növök fel, valószínűleg egészen másképpen állok hozzá ahhoz a rendszerhez, amelyben 1990-ig éltünk. Ráadásul mi a családi kibeszéletlenség generációja voltunk. Tehát én egészen addig egyfajta búra alatt voltam: elfogadtam „a világ rendjét”, hogy vannak tőkés országok, amelyek szép lassan mennek a csőd felé, és vagyunk mi. Aztán amikor először kimentünk Bécs, láttam, hogy mégsem olyan rossz ez a kapitalizmus, mint ahogy nekünk mondták. És minderre ráépül, hogy egymásra csúsztak bennem az idősávok. Ezért is írtam ezeket a novellákat mind jelenidőben, érzékeltetve, hogy ezek az idősíkok folyamatosan bennem vannak a mai napig.

– A könyv egyik szerkezeti érdekessége éppen az, hogy mesélsz egy történetet édesapádról, barátokról, szerelmekről, és aztán előrevetíted a későbbi eseményeket, sorsokat.

– Egy ideig fontolgattuk a kiadóval, hogy a könyv címe Akkor még nem tudtam, hogy… legyen. Teljesen tudatos volt részemről, hogy lezárjam a fontos szereplők életét, miközben minden időben jelen vagyok.

– Van egy jelenet A fekete biciklis fiú című novellában, amelynek a hangulatáról A Pál utcai fiúk, a Pásztorok einstandja jut eszembe. Néha pedig úgy éreztem, hogy akár egyfajta mottója is lehetne könyvednek a regény utolsó mondata: „Most először kezdett derengeni egyszerű gyerek-lelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”

– Ami az einstandot illeti: a fizikai erőszak, mint a fiúk közti elintézési mód, visszatérő probléma volt az én gyerekkoromban. A város határában volt egy nevelőintézet, ahol részben árvák, részben „problémás gyerekek” voltak; innen merítve született meg a könyvben szereplő „telep”. Éltek hasonlók a környező tanyákon is, és az ilyen történetek a mindennapok részei voltak. Ezt a „felderengést” viszont nem érzem. Éppen azért tartottam meg az egyidősíkbeliséget, hogy végig benne legyen ez a dolgokra rácsodálkozó naiv gyerek, aki ki-kitekint a búra alól, és rájön, hogy milyen a világ az ő kis mikrovilágán túl. Elborzad az erőszakon, és látja, hogy milyen ereje van a barátságnak, de ezeket kevésbé fogja fel tudatosan. A főszereplő, akit egy kicsit magamról mintáztam, de nem teljesen, egy klasszikus filmben mellékszereplő lenne, aki mellett ott az erősebb karakter, barátja, Kosztyu Laci személyében.

– Sokszor halljuk mostanság, hogy a digitális kultúra megöli az emlékezetet, mert mindent feltöltünk a Facebookra, az Instagramra, de az, ami belőlük a belső énünket táplálja, elveszik. Mi erről a véleményed?

– Én nem abban látom a problémát, hogy az emlékeinket feltöltjük a közösségi médiára, és azzal kiadjuk magunkból. Nekem például nagyon is segít abban, hogy tudjam, mi történt két vagy öt éve. Viszont az identitásképzést megnehezíti, hogy rajta keresztül eszméletlen mennyiségű inger ér. A mi tizenéveinkben könnyebb volt belecsúszni egyfajta szubkultúrába, az utánunk következők állandóan ide-oda csapódnak. Látom a 12 éves lányomon, aki rengeteg embert követ: egyik héten még az Arctic Monkeys-t hallgatja, a következő héten már azt kérdezi tőlem, hogy tudok-e jó számokat a Green Day-től. Ezáltal nehezebb megtalálni az identitást, képlékennyé válik az egész személyiség. Másrészt viszont könnyebb is, ha igazából rátalálsz arra, ami érdekel. Én nem tudtam volna megszeretni az Európa Kiadót, mert nem jutottak el Gyulára, hozzám a hírük sem, vagyis csak a rendszerváltás közelében – ami persze a korommal is összefügghet. Ma sokkal szélesebb körből válogathatsz. Így van ez a nemi identitással is, mert jobban ki mernek állni a nyilvánosságra a másságot képviselők, és sokan rájönnek, hogy nincsenek egyedül. Régen az identitásunk olyan volt, mint egy folyó tölcsértorkolata, amely a tengerhez érve kitágult, de ugyanabban a mederben folyt tovább. Ma meg olyan, mint egy deltatorkolat, amely ezernyi patakra válik szét. Ha szerencséd van, megtalálhatod, de egy nagyon nagy merítésből. Nem is szólva arról, hogy régebben szigetszerűbben éltek az emberek, miközben azt mondják, hogy az internet atomizálja a társadalmat.

– Főállású újságíró vagy. Milyen ma Magyarországon újságírónak lenni?

– Nagyon nehéz, kettős nyomás alatt kell küzdenünk azért, hogy valóban hitelesek lehessünk. Az egyik a politikai-üzleti nyomás, ami a sajtóra hat a hirdetési bevételeket keresztül – ez már megvolt évtizedekkel ezelőtt, az internet előtt is – és ehhez társult a közösségi média, ahol bármilyen álhírt kitalálhatsz és terjeszthetsz minden felelősség nélkül. Ez Magyarországon a speciális társadalmi-politikai körülmények között különösen élesen jelentkezik, de szerintem világjelenség, hogy a tényeket szembeállítják az egyébként természetesen nem létező „alternatív tényekkel”. Vélemények lehetnek sokfélék, de a tényeknek nem lehet alternatívája. Lányom azt mondta, hogy újságíró akar lenni, azt mondtam neki: sok szerencsét. Jelenleg nem látom, hogy 20-30 év múlva lesznek-e még újságírók. Ehhez az kellene, hogy a társadalom fogadja el a szakma hitelességét, ahogyan például az orvosokét sem kérdőjelezzük meg normális esetben, bár mostanában erre is elég sok példa akadt. Nagyon veszélyes a társadalomra, ha egy szakma hitelességét teljesen laikus alapon kikezdik….

Haász János Apám óriás lesz című könyve a 21.Század Kiadónál jelenik meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Tarr Béla Krasznahorkai Nobel-díjáról: A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű
Az író és a filmrendező sokáig dolgozott együtt. Tarr Béla nagyon örül, hogy Krasznahorkai László megkapta a Nobel-díjat.
Maier Vilmos - szmo.hu
2025. október 09.



A Népszava telefonon érte utol Tarr Bélát, miután csütörtökön irodalmi Nobel-díjat kapott Krasznahorkai László. Tarr több Krasznahorkai-regényből is filmet készített, hosszú ideig dolgoztak együtt.

Tarr így fogalmazott:

„Nagyon örülök, hogy nyert, úgyhogy egyelőre mást nem tudok mondani. Hosszú éveken keresztül együtt dolgoztunk, és hogy nyert, hihetetlen nagy öröm.”

A rendező a Sátántangót és Az ellenállás melankóliáját is vászonra vitte, utóbbi Werckmeister harmóniák címen került a mozikba. Alkotótársi kapcsolatuk A torinói lóig (2011) tartott.

Arra a kérdésre, miként hatottak az író szövegei a filmekre, Tarr ezt mondta: „Nem konkrét szöveg segített, hanem az a pozíció, ahonnan a világot nézi, mert az univerzális. Abban tudott nagyon segíteni. De hát ez két külön nyelv, az irodalom és a film. A Sátántangót egy éjszaka alatt olvastam el, és rögtön tudtam, hogy ez egy remekmű.”

A magyar kormány és a hazai művészeti élet több szereplője is gratulált a friss Nobel-díjas írónak:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Sorra érkeznek a gratulációk a friss Nobel-díjas Krasznahorkainak: Karácsony, Orbán is posztolt
Hankó Balázs, a kultúráért és innovációért felelős miniszter szűkszavúan gratulált. Bödőcs Tibor is posztolt, 2017-ben megjelent könyve, az Addig se iszik egyik bekezdését idézte.


Nyáry Krisztián elsőként reagált a Facebookon, és az Aprómunka egy palotáért című műből idézett egy hosszabb részletet:

(…) a művészet, ennyit még én is tudok, az nem az anyagi vagy szellemi tárgyakban megjelenő báj, a nagy szart, már bocsánat, a művészet, az nem valami tárgyban van, az nem esztétikai kijelentés, nem valami message, nincs message, meg egyáltalán, a művészet az csak kapcsolatban van a szépséggel, de nem azonos vele, és főleg nem korlátozódik a bájra, sőt, a maga rendkívüli módján elüldözi azt, tehát nem a könyvben, a szoborban, a festményben, a táncban, a zenében kell keresni, mivel nem is kell keresni, hisz azonnal felismerhető, ha ott van (…)

Hankó Balázs, a kultúráért és innovációért felelős miniszter a bejelentés idején még a magyar felsőoktatásról posztolt, negyedórával később már szűkszavúan gratulált.

Rövidesen Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is megszólalt: „Krasznahorkai Lászlónál tökéletes, nagyon is kiérdemelt helyen van” a díj.

Közel negyven perc elteltével Orbán Viktor miniszterelnök is nyilvánosan gratulált, Magyarország büszkeségének, és egyben az első gyulai Nobel-díjasnak nevezve az írót.

Bödőcs Tibor is posztolt, 2017-ben megjelent könyve, az Addig se iszik egyik bekezdését idézte.

A Svéd Akadémia csütörtökön közölte, hogy idén Krasznahorkai László veheti át az elismerést.

A fogadóirodák az utóbbi napokban második legesélyesebb „jelöltként” jegyezték Krasznahorkait; az esélyek alapján olyan neveket előzött meg, mint Murakami Haruki, Salman Rushdie vagy Thomas Pynchon.

Az írót korábban Kossuth-díjjal, Nemzetközi Man Booker-díjjal, valamint számos hazai és külföldi elismeréssel tüntették ki.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Így ír a Nobel-díjas Krasznahorkai Lászlóról a világsajtó: Végtelennek tűnő mondatok, könyörtelen intenzitás
A legnevesebb médiumok is beszámoltak arról, hogy Kertész Imre után ismét magyar író nyerte az irodalmi Nobel-díjat. A BBC, a Guardian vagy a CNN is fő helyen hozta a hírt.


Mint megírtuk, csütörtök délután kiderült, hogy 2025-ben magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia közleményében megjelent hivatalos indoklás szerint a magyar író a díjat „lebilincselő és vizionárius életművéért” kapta, amely „az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”.

A hírről természetesen a világ legnevesebb médiumai is beszámoltak online felületükön. A BBC azt hangsúlyozza, hogy Krasznahorkai Kertész Imre után a második magyar szerző, aki elnyerte ezt a rangos díjat. Megemlítik, hogy öt regényt írt, melyek közül kettőt emeltek ki: az 1985-ben kiadott Sátántangót, amelyből 1994-ben hétórás fekete-fehér film is készült Tarr Béla rendezésében; illetve a 2021-es Herscht 07769 című kötetet, amelyet nagyszerű kortárs német regényként jellemeztek a kritikusok.

A Guardian arról is ír, hogy Krasznahorkai számos más neves irodalmi díjat is elnyert már, köztük a Nemzeti Könyvdíjat (2019-ben), amely az Amerikai Egyesült Államok egyik legismertebb irodalmi díja, vagy a Nemzetközi Man Booker irodalmi díjat (2015-ben). Cikkük szerint a magyar szerző hosszú körmondatairól és "könyörtelen intenzitásáról" ismert, amely miatt a kritikusok Gogolhoz, Melville-hez és Kafkához hasonlítják. Azt is megemlítik, hogy Krasznahorkai karrierjét nagyban meghatározták az utazások is, hiszen a világ számos helyén járt: élt Németországban, Kelet-Ázsiában és az Egyesült Államokban is.

A CNN azt az érdekességet említette meg, hogy

amikor még Krasznahorkai műveiből csupán néhányat fordítottak le angol nyelvre, James Wood irodalomkritikus szerint ezek a kötetek olyanok voltak, mint a "ritka pénznemek".

Ebben a cikkben is szerepel, hogy Krasznahorkait a hosszú, kígyózó mondatok jellemzik, amelyek eredménye Szirtes György műfordító szerint „az elbeszélés lassú lávafolyama”.

A New York Times felidézte, a magyar szerző 2014-ben azt nyilatkozta a lapnak, hogy egy „abszolút eredeti” stílust próbált kialakítani:

„El akartam távolodni irodalmi őseimtől, nem szerettem volna Kafka, Dosztojevszkij vagy Faulkner valamiféle új verziója lenni.”


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Krasznahorkai László kapta az irodalmi Nobel-díjat
A hivatalos indoklás szerint a magyar író a díjat „lebilincselő és vizionárius életművéért” kapta, amely „az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”.


A Svéd Királyi Tudományos Akadémia csütörtök délután hirdette ki, hogy

2025-ben Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat.

A közleményben megjelent hivatalos indoklás szerint a magyar író a díjat „lebilincselő és vizionárius életművéért” kapta, amely „az apokaliptikus terror közepette megerősíti a művészet erejét”.

Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán, a román határ közelében. Hasonlóan távoli, vidéki közeg ad helyszínt első regényének, a Sátántangónak is, amely 1985-ben jelent meg, és irodalmi szenzáció lett Magyarországon, egyben az író nagy áttörését is jelentette.

A regény erősen sejtető eszközökkel mutat be egy nyomorúságos helyzetben élő lakóközösséget egy elhagyott termelőszövetkezet területén, valahol a magyar vidéken, nem sokkal a kommunizmus bukása előtt. 1994-ben Béla Tarr rendezésében film is készült a regényből. Innentől kezdve Krasznahorkai állandó alkotótársa lett a hozzá hasonlóan öntörvényű, fekete-fehér filmjeivel a nemzetközi színtéren is kultikussá vált rendezőnek. Egészen 2011-ig dolgoztak együtt, amikor a A torinói lóval lezárta mozifilmes életművét.

Műveit elismeréssel fogadták a kritikusok az Egyesült Államoktól Japánig. Az amerikai kritikus, Susan Sontag második könyve, Az ellenállás melankóliája (1989) után „az apokalipszis Gogolt és Melville-t idéző magyar mesterének” nevezte Krasznahorkait, W. G. Sebald pedig így írt róla: „Krasznahorkai víziójának univerzalitása a Holt lelkeket író Gogoléval rokon, s a kortárs irodalommal kapcsolatos minden kétségünket eloszlatja”. 1993-ban elnyerte Németországban az év legjobb könyvének járó díjat, a Bestenliste-Preist Az ellenállás melankóliája című regényéért.

A Háború és háború (1999) című regényben Krasznahorkai a magyar határokon túlra fordította a figyelmét: a szerény levéltáros, Korin élete utolsó nagy tettére készül, és Budapest pereméről New Yorkba utazik, hogy egy pillanatra a világ közepére állhasson. Otthon, a levéltárban egy kivételesen szép, régi eposzra bukkant visszatérő harcosokról, és abban reménykedik, hogy megismerteti a világgal. Krasznahorkai prózája ekkorra a hömpölygő szintaxis felé alakul: hosszú, kanyargó, pont nélküli mondatokkal, amelyek azóta védjegyévé váltak.

A regény írása közben több éven át keresztül-kasul utazta Európát. A mű megírásában legnagyobb segítségére Allen Ginsberg volt, akinek New York-i lakásában hosszabb ideig lakott, és baráti tanácsaival is segítette őt.

1990-ben Kelet-Ázsiában utazgatott, mongóliai és kínai élményeiről Az urgai fogoly és a Rombolás és bánat az Ég alatt című regényében számolt be.

2016 szeptemberében megjelent Báró Wenckheim hazatér című regénye, melyben a fókusz a hazatérésen van. Itt Dosztojevszkij „idiótája” születik újjá a reménytelenül szerelmes, szerencsejáték-függő báró alakjában. A báró tönkrement, és sok, Argentínában töltött száműzetéses év után hazafelé tart Magyarországra. Krasznahorkai László egész életművét összegző regénye apokalipszis és karnevál, érzékeny szatíra és dráma és tragikus zárlat, melyben mindenki megkapja a magáét: aki nevetni akar, nevethet, aki elérzékenyülni, az elérzékenyül. Előképe Gogol és Mikszáth, no meg az enciklopédikus Dante, aki e regény lapjain is feltűnik: szolnoki lakos, aki – fejben – erősen hasonlít a Dante nevű brazil balhátvédre.

2018-ban jelent meg az Aprómunka egy palotáért: bejárás mások őrületébe című műve, 2022-ben a Herscht 07769 című elbeszélése, 2024-ben pedig a Zsömle odavan című regénye. Legújabb regénye, A magyar nemzet biztonsága novemberben jelenik majd meg.

Krasznahorkai László számos díjat kapott a munkássága során, köztük tulajdonosa a legrangosabb magyar állami díjnak, a Kossuth-díjnak is. 1993-ban megkapta az év legjobb könyvének járó díjat Az ellenállás melankóliája című regényéért Németországban, valamint 2010-ben Berlinben megkapta a Brücke Berlin-díjat Seiobo járt odalent című elbeszéléskötetéért, ami németül is megjelent. 2014-ben elnyerte az America Award irodalmi életműdíjat, majd egy évvel később a nemzetközi Booker-díjat is. 2021 áprilisában neki ítélték meg az Osztrák Állami Díjat, 2022-ben pedig a Herscht 07769 című elbeszélésével elnyerte a Libri-díjat.

(via nobelprize.org, Wikipedia)


Link másolása
KÖVESS MINKET: