KULT
A Rovatból

Grindelwald bűntettei – a Legendás állatok világa jócskán besötétedett

Az elsőt szerettük, a másodikat bírtuk. Kritika.

Link másolása

Amikor 2016-ban J. K. Rowling előállt következő zseniális ötletével, a Legendás állatok és megfigyeléseikkel, kellemesen csalódtunk, mert nem a Harry Poter-univerzumról húzott le még egy bőrt feleslegesen, hanem gazdagította azt, és tökéletesen új szemszögből mutatta meg a varázslóság világát. Még a színészként meglehetősen ellentmondásos – egyszer zseniális, néha pedig sajnos nagyon idegesítő - Eddie Redmayne is teljesen rendben volt a filmben, szerettük és elhittük, hogy ő Göthe Salmander, a kedves, ügyetlen varázsló, aki imádja a legendás bestiákat, egytől egyig, akármilyen furcsák, rondák és szürreálisak legyenek is. Ennek a mozzanatnak volt egy pozitív üzenete is: olyan humanitással ruházta fel főhősét, ami példaértékű volt, mint minden olyan sztori, amiben egy esendő figura a nála gyengébbet, kiszolgáltatottabbat, vagy egyszerűen csak másabbat igyekszik megmenteni, sőt, a magasba emelni.

Emellett a Legendás állatoknak volt egy olyan története is, ami magával ragadott kicsit és nagyot egyaránt. Ez a sodró lendület hiányzik a második részből – aminek ugyanakkor vannak erényei is. Akármennyire is mindkét film központi ereje a szeretet, az első mégis, valóban erről az érzésről és értékről szólt, míg a második világa jócskán besötétedett, amitől másként érdekes.

Regram from @igndotcom: Exclusive: Check out this new look from Fantastic Beasts: Crimes of Grindelwald.

58.1k Likes, 116 Comments - Fantastic Beasts (@fantasticbeastsmovie) on Instagram: "Regram from @igndotcom: Exclusive: Check out this new look from Fantastic Beasts: Crimes of..."

Ez persze nem meglepő Rowlingtól, aki a Harry Potter-sorozattal is megmutatta, hogy a főhős idősödésével és az idő múlásával az elbeszélés reménytelisége és napsütéses hangulata – a vizualitással egyetemben – hogyan válik egyre darkabbá, és ezzel együtt egyre filozofikusabbá is. Ez történt ezúttal is: az aranyos világú első részt egy inkább a felnőtt korosztályt megcélzó, globálisan nézve pesszimistább világképű folytatás követte, melynek középpontjában Grindelwald (Johnny Depp) és az ő gonoszkodásai állnak – inkább, mint bűntettei, de azért megfelelően para a figurája.

Ilyen értelemben a Legendás állatok – Grindelwald bűntettei sokkal érettebb film, mint az előző, vizuálisan sokkal mélyebb, zeneileg pedig ismételten zseniális – az univerzuma hibátlan. Mégis, mivel a sztori gyengébb, mint az első részben, inkább a részletek ragadnak magával, mintsem az egész.

Nyilvánvaló volt, hogy a Grindelwald és Dumbledore (Jude Law) végső, nagy párbaja válik majd a film kataklizmájává, és sajnos az is bevált, amit előre sejtettem: Jude Law kevés filmideje alatt körülbelül százszor volt izgalmasabb, mint a szürkésőszre festett Johnny Depp, akinek már jó ideje jól állna egy erős drámai szerep, de leginkább az, hogy ne önmaga paródiájaként vagy halvány másaként lássuk szüntelenül viszont a vásznon, hanem egy, a korához öregedni képes – Jude Law ebben is sokkal őszintébb - , lelkét kitárni merő nagy színésznek, akinek egykor megismertük.

Mindennek ellenére a film magasan az átlag hollywoodi mesék színvonala fölött van, köszönhetően Rowling végtelen fantáziájának és a rendező David Yates pontosságának és a téma iránti érzékenységének. Nem egy rossz folytatás, de nem is egy Keresztapa 2. Mondjuk abból csak egy van.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ő lenne az új Azahriah? A TikTokról indulva csinál teltházas koncertet Moriones, a bohócsminkes srác
Moriones buliján jártunk, akinek eddig háromból három koncertje volt telt házas. A TikTokról berobbant előadó közönségével beszélgettünk.
FM. Kép: szmo.hu - szmo.hu
2024. április 09.


Link másolása

Moriones buliján jártunk – a bohócsminkes előadó a TikTokról robbant be a magyar zenei életbe. Eddig összesen három koncertet adott, ebből mind telt házas volt.

Most ráadásul már az Akvárium nagytermét töltötte meg a közönsége.

Van, aki a szövegei, más a dallamvilága miatt szeretik. Morionest sokan hasonlítják Azahriah-hoz, ám a rajongói a védelmükbe vették: van, aki szerint nem is lehet egy napon említeni a két előadót.

@szeretlekmagyarorszag.hu @Moriones eredeti hang - Szeretlek Magyarország.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
A mesterséges intelligencia szerint így kellene kinézniük a Harry Potter karaktereknek a könyvbeli leírások alapján
Annak ellenére, hogy leírásokon alapulnak, a Harry Potter rajongók továbbra is vitatkoznak az AI által generált képekről az interneten. Persze mindannyiunk fejében más és más kép alakul ki egy karakterről, nehéz tehát igazságot tenni.

Link másolása

A LadBible cikke szerint a mesterséges intelligencia csupán a könyv leírásaira támaszkodott. A karakterek elég kísértetiesen hasonlítanak a filmbeliekre, az az egy biztos.

Noha a technológiai adaptációk hihetetlenül lenyűgözőek, a rajongók továbbra is azon vitatkoznak, hogy melyik karakter a leghitelesebb.

A képeket eredetileg a vietnami Reddit felhasználó, MsBananaAnna készítette, melyek a filmrajongókat teljesen elbűvölték.

Harry karaktere Daniel Radcliffe-fel ellentétben világítózöld szemű, az egyik kommentelő „anime Harrynek” nevezte.

Legjobb barátja, Ron azonnal felismerhető lángvörös tincseinek és szürkés pólójának köszönhetően – ami feltűnően hasonlít Rupert Grint színészéhez az első filmben.

Ginny Weasleyt is megmutatták élénkvörös hajával.

Hermione Granger is könnyen felismerhető sűrű göndör hajának köszönhetően, bár igaz, hogy sokkal dúsabb, mint ahogy a könyvekben ábrázolják.

Más diákokat is lenyűgözően jelenített meg a mesterséges intelligencia, mint például Luna Lovegoodot, aki sokkal gyerekesebben néz ki, mint az őt vásznon megszemélyesítő, Evanna Lynch.

Ez a baki elszomorított néhány Reddit-felhasználót, akik szerint a színész a tökéletes választás a szerepre, még azt is mondták, hogy a filmváltozat „illetékesebb”.

A technikus Neville Longbottom értelmezése a rajongókat is meglepheti, fényes szőke hajával, amely nagyon különbözik Matthew Lewis adaptációjától.

Bár a könyvek számára hitelesebb, a rajongók továbbra is vitatkoztak a hosszan tűrő diák megjelenéséről – az egyikük még azt is kifogásolta, hogy „túl aranysárga”.

Azonban kevés vita volt Draco Malfoy megjelenésével kapcsolatban, mivel a karaktert azonnal felismerték a Reddit-felhasználók, hiszen az szinte teljesen megegyezik egy fiatal Tom Feltonnal.

Ugyanez mondható el apjáról, Luciusról is.

Természetesen nem a diákok voltak az egyetlenek, akiknek élénk leírásai voltak a könyvekben.

A Roxfort öregdiákjai között volt Sirius Black is, az egykori azkabani fogoly, akit szintén megidézett a mesterséges intelligencia.

A rajongókat természetesen Voldermort is lenyűgözte, aki szinte teljesen megegyezett Ralph Finnes színésszel. Az egyik kommentelő még arra is ragadtatta magát, hogy az AI-verzió „jobban elkápráztatta” őket, mint a film.

Kíváncsiak vagyunk, hogy a Redditor melyik film rajongótáborával küzd majd legközelebb.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Köszönjük, Netflix, végre egy krimi-remekmű! A Ripley minden másodperce hihetetlen élményt kínál
Előre szólunk, ez hosszú lesz. Aki kicsit kényeztetni akarja a szemét a Godzilla x Kong, vagy Méhész filmek után, az keresse meg a Netflix kínálatában ezt a vizuális atombombát. Mi már most minden minisorozatos díjat neki adnánk 2024-ből. Kritika.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 09.


Link másolása

A Ripley nevet rengeteg helyről hallhattuk már. Elsőre gondolhatunk a sci-fi királynőre Ellen Ripley-re, de néhányak emlékezhetnek az 1999-es Anthony Minghella rendezte A tehetséges Mr. Ripley-re. Elsőre én sem kapcsoltam össze a Minghella-filmet a sorozattal, csak ahogy néztem, folyamatosan egyre ismerősebbé vált a felütés. De míg a tragikus körülmények között, igencsak fiatalon elhunyt Anthony Minghellának 2 órája volt, hogy elmeséljen egy összetett, személyes, felháborító és kegyetlen történetet, addig a netflixes Ripleynek kényelmes 8 órája van erre. Illetve emiatt az időkülönbség miatt

Matt Damon és Andrew Scott játéka is összehasoníthatatlan, szegény Damonnak esélye sincs labdába rúgni Scott összetett karaktere mellett, akit sokkal jobban megismerünk itt.

Tom Ripley Patricia Highsmith Ripliad című regénysorozatából öt könyvének is a „főhőse”, és számtalan filmes feldolgozáson átesett 1955-ös megszületése óta. Nem ismertem sem az 1960-as Alain Delon-féle filmet, vagy az 1977-es Dennis Hopper nevével fémjelzettet sem. A 2005-ös Berry Pepperest félszemmel láttam, de nem fogott meg. A 2002-es John Malkovich-féléről anno jókat hallottam, de teljes egészében csak az 1999-es, Matt Damon, Jude Law, Gwineth Paltrow, Cate Blanchett és Philip Seymour Hoffman impozáns névsorával megáldott változatot láttam.

A Netflix feldolgozása nagyjából ugyanazt a történetet meséli el, amit a zseniális nevekkel teletűzdelt Minghella-féle film. Rögtön gondolhatnánk már csak a szereplők névsorán végig nézve, hogy minden tekintetben felsőbbrendűbb a sorozathoz viszonyítva A tehetséges Mr. Ripley. Nos, ez nagyon nem így van. Nemrég újra megnéztem a mozifilmet, és azt kell mondanom, hogy a netflixes Ripley-hez viszonyítva inkább tűnik egy olcsó tévéfilmnek.

Mind a megvalósítás, mind a színészi játék terén kenterbe ver minden feldolgozást a Ripley.

Nem egy megszokott Netflix-minőség . Mérföldekkel felette van, csak egy igazi megaprodukcióhoz tudnám hasonlítani. Ennek egészen egyszerű oka van: a Ripley nem a Netflix saját gyártású sorozata, hanem a Showtime kábelcsatorna által megrendelt vizuális bonbon a szemnek, ami valahogy az éterben keringett már egy pár éve. Leforgatták, de senki nem adta le – erre csapott le a Netflix, és milyen jól tette! Ezért érezzük a csúcsminőséget, nem sok pénzből forgatott sztárokkal teletűzdelt pénzmosoda, hanem egy jól átgondolt, az utolsó másodpercig megkomponált mű.

Kezdjük a legszembetűnőbbel: a megvalósítás szemet gyönyörködtető. Minden jelenetét le lehetne fényképezni, és kitenni egy múzeum falára. Nagybetűs művészi kompozíciókat nézhetünk nyolc órán keresztül, és nem hat öncélúnak egy másodpercig sem, minden okkal történik a képernyőn. Sőt aki ismeri az eredeti történetet/művet, rengeteg utalással találkozhat. Nemcsak azért szép, mert majdnem az egész sorozat fekete-fehér, hanem a lélegzetelállítóan kreatív módszerekkel fényképezett jelenetek váltogatják egymást.

Még egy egyszerű párbeszéd, vagy lépcsőzés is extra értelmet nyer az operatőri munkának és az ügyes rendezésnek köszönhetően.

Steven Zaillian rendező és a Vérző olaj Oscar-díjas operatőre Robert Elswit munkája előtt emelem a nem létező kalapom. A sorozat minden pillanata csemege volt a filmfanatikus szemeknek. Nem tudom eléggé dicsérni, annyira magával ragadóan szép minden képkocka.

Ennek persze van egy nagy hátulütője: a sorozat lassú. Nagyon lassú, melankolikus, gondolkodós, de mivel nagy része olaszul van, ezért nagyon odafigyelős is egyszerre. A sógunhoz tudnám hasonlítani, ahol is egy egyszerű párbeszéden emberek sorsa függhet. Csak itt nem az a kérdés, hogy egyik daimyo elfoglalja-e a másik területét, hanem az, hogy Ripley vajon megteszi-e azt, amire mindennél jobban vágyik.

Számomra működik a forgatókönyv, de sokaknak unalmas lehet majd a sok párbeszéd és viszonylag kevés történés.

Csak azt tudom minden kételkedőnek mondani: adjanak egy esélyt neki! Még, ha tudom is, hogy ez nem lesz mindenki kedvenc sorozata, ilyet ritkán látunk a streaming platformon. Történetünk szerint a ’60-as években járunk valamikor, Tom Ripley (Andrew Scott), a főszereplőnk egy kisstílű megélhetési bűnöző. Hazug csaló, hamisító, akit tud átver azért, mert ő is pénzből él, az amúgy is drága New York kegyetlen városában. Megkeresi Tomot egy gazdag üzletember, Herbert Greenleaf (Kenneth Lonergan), mert azt gondolja, hogy fia Dickie (Johnny Flynn) jóban volt régen Tommal. Ez persze nem igaz, de Ripley kapva kap a semmiből érkező lehetőségen, és vállalja, hogy hazahozza Dickie-t Olaszországból.

Ugyanis a tékozló fiú fogta magát és bejárta az európai kontinenst, majd letelepedett egy kis tengerparti olasz városkában. Egy családi vagyonkezelői alapból havonta kap „fizetést”, így nem érdekli a családi vállalkozás, de apja ezt már másként gondolja. A pénztől nem tudja jogilag megfosztani fiát, de felbérli Tomot, hogy győzze meg „barátját” a hazatérésről. Tom jó pszichopatához híven, mindenkit befolyásol és rögtön rárepül a lehetőségre, egyszerre élvezheti az olasz tengerpart gyönyöreit és kullancsként szívhatja a Greenleaf-vagyont.

Amikor megismeri Dickie-t, egy váratlan taktikával áll elő, amivel eléri, hogy ő és barátnője, Margot (Dakota Fanning) befogadják őt a bizalmukba, sőt oda is költözik ingyen hozzájuk, miközben a Greenleaf családi vagyont is zsebre teszi.

Persze ebből várható és váratlan következmények lesznek, nem írok le többet, mert aki látta A tehetséges Mr. Ripley-t az tudja mi fog következni, aki pedig nem tud semmit, az egy feszült, érdekfeszítő hullámvasútra vált jegyet az 1960-as évekbeli szupergazdagok gondtalan világába.

Nem csak a fényképezés miatt gyönyörű a sorozat, a díszlet, a jelmezek, az atmoszféra, mind sokkal autentikusabb, mint azt legvadabb álmainkban el tudnánk képzelni. A Minghella-film ehhez képest semmit nem mutatott a korszakból. A művészet itt is középpontban van, mint a ’99-es verzióban, csak ott a zene volt a központi eszköz.

Itt Dickie amatőr festő, akinek nagy kedvence Caravaggio művei, ami rányomja a billogot Tom ízlésére is.

Az egyetlen dolog, ami technikailag nem tűnt tökéletesnek, az a zene. Ez persze csak egy félrevezetés volt, mert Jeff Russo hangjegyei láthatatlan módon, de tökéletesen kiegészítették a képernyőn látható csodát.

A színészek elsőrangúak, főszereplőnk Andrew Scott gonosz karakternek született. Néha, egy félmosollyal nagyobb kárt tudott okozni egy másik szereplőnek, mint amit amúgy fizikailag tudna. Gyakorlatilag végig őt követi a néző, sokszor még a fejébe is belelátunk, nagyon kreatív megoldásokkal. Dakota Fenning, mint Marge Sherwood sokkal összetettebb és kifinomultabb karakter, mint a mozifilmes Gwyneth Paltrow. Dickie szerepében Johnny Flynn megnyerő, de nem az a tipikus szépfiú, amilyen Jude Law volt. Van egy „netflixes” LMBTQ casting döntésnek is látszódó érdekesség.

Freddie Miles szerepére Eliot Sumnert kérték fel, akiről két dolgot érdemes megjegyezni: Sting lányának született, de már elhagyta a nemiséget és ők/azok (They/Them) névelőket használja magára.

Ezen felül rettenetesen érdekes arcszerkezete van, nem tudja eldönteni a néző, hogy vonzódjon-e hozzá, vagy tartson a karaktertől. Pont, mint Ripley – ez is csillagos ötös. Vicces, hogy John Malkovichnek is jutott egy kisebb szerep a sorozatban, ő is Ripley bőrébe bújt már egyszer, a 2002-es verzióban, így mintha átadta volna a stafétabotot Scottnak.

Az alkotók könnyedén elérik, hogy egy gyilkos pszichopatának drukkoljunk. Tom Ripleynek ellenszenvesnek kellene lennie, ehelyett Andrew Scott és az írók megszerettetik velünk. Megértjük, mit-miért csinál, még ha szörnyű cselekedetek is azok, egyszerűen logikusak és minden döntése érthető. Nem akarom húzni tovább az emberek idejét: kifogytam a szuperlatívuszokból. Aki szereti egy kicsit a lassabb, átgondolt történeteket, ahol egy párbeszéd kompozíciója legalább olyan fontos, mint amit a szereplők mondanak, az imádni fogja a Ripley-t.

Ha ismered az alapművet, kötelező a Netflix-adaptáció, ha új neked még ez a történet, akkor csak rád vár a rejtélyes Mr. Ripley.

Mindenkinek csak kitartást kívánok a sorozat mellett, mert megérdemli a nézőket ez a celluloid-csoda. Nem gondoltam volna, hogy a legnagyobb meglepetést egy halkan érkező, 1955-ös könyvfeldolgozás fogja okozni 2024-ben, de nekem eddig egyértelműen az év felfedezése ez a 8 részes sorozat. Valahol be kell fejeznem ezt a cikket, mert még oldalakat tudnék róla írni: a Ripley megtekinthető fekete-fehérben, minden vizuális gyönyörűségével együtt a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
Hatalmas botrány a királyi családban, így bukott le András herceg – Ilyen az Interjú a herceggel
Spoiler nélkül nem sok mindent mesélhetünk a Netflix új mozijáról. Sokan már a film elején tudni fogják, mi lesz - azaz a valóságban: lett - a vége.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2024. április 12.


Link másolása

Az Interjú a herceggel Phillip Martin rendező dramatizált valós történeten alapuló drámája. A rendező eddig főleg sorozatok készítésében vett részt, de volt már egy-két nagyjátékfilmje is. Így beleillett a Netflix "megfizethető szakemberek"-elképzeléseibe. Ezek a közepes költségvetésű drámák teljesen eltűntek a mozik műsoráról, úgy, ahogy az 50 milliós rom-kom-ok is.

Mind átköltözött a streamingre, mert amikor moziban mutatják be őket, biztos az anyagi bukás, még akkor is, ha kritikailag sikeresek.

Gondolhatunk itt az amúgy jól felépített és kritikusok által elismert Azt mondtára, amely a Harvey Weinstein-féle botrányra épült. Hatalmas bukás volt a film, még alacsony készítési költségek és korlátozott marketingbüdzsé mellett is. Tisztelet persze a kivételnek, az Imádlak utálni hatalmas siker volt, pedig kisköltségvetésű romkom volt.

Így a streaming-szolgáltatók szívesen vásárolják meg ezeket a műveket, nem fektetnek sok pénzt a reklámokba, és várják a váratlan sikert egy-egy kiemelkedő filmmel. Itt az első probléma az Interjú a herceggel című filmmel: semmiben nem kiemelkedő.

Történetünk 2010-ben kezdődik, amikor is egy csapat lesifotós (Kate Fleetwood és Connor Swindells)

András, yorki herceget (Rufus Sewell), a királynő kedvenc fiát „vadássza”, hogy együtt lencsevégre kaphassák őt Jeffrey Epsteinnel.

András herceg egyik legjobb barátja Ghislaine Maxwell, Jeffrey élettársa. Epsteinnek már akkor is volt gondja a törvénnyel, el is ítélték kiskorúval történő szexuális kapcsolatért, amiben ő bűnösnek is vallotta magát. Miután Epstein célkeresztbe került, András herceg megszakította vele a kapcsolatot, legalább is azt állította.

Kilenc évet ugrunk, a Brexit időszakára, amikor már Nagy-Britannia gazdasági helyzete megingott, köszönhetően az EU-ból való kilépésnek. Így a BBC hírcsatornánál is elbocsájtások várhatóak. Az egyik riporter, Sam McAlister (Billie Piper) érzi, hogy valami nagy közeleg András herceget illetően, ezért felveszi a kapcsolatot a herceg asszisztensével, Amanda Thirskel (Keeley Hawes), egy mondvacsinált kifogással.

Majd kitör 2019-ben a Jeffrey Epstein-botrány, ami egyébként a mai napig tart, és az FBI még mindig komoly nyomozásokat folytat.

Sam ráveszi Amandát, hogy a herceggel készíthessen egy interjút a BBC egyik legmenőbb „háziasszonya”, Emily Maitlis (Gillian Anderson). Emiatt az interjú miatt készülhetett most el a film.

Azt gondolná az ember, hogy a címszereplő interjúja van a középpontba helyezve, mint például a remek Frost/Nixon című Ron Howard-filmben. Itt a BBC hercegig elvezető útjára, valamint az ebben résztvevő dolgozók kemény munkájára helyezik a fókuszt. Ez egy dolog miatt fontos: sokkal érdekesebb, hogy jutottak el az interjúig, mint maga a kérdezz-felelek. A beszélgetés a herceg és Emily között teljesen limonádé (ha úgy testszik, vanília), és emiatt érdektelen.

Értem, hogy ebbe „belebukott” a herceg később, de igazából ez a riport maximum a monarchián belül lehetett atomrobbanás.

Külső szemlélőként, főleg olyan véleménnyel, hogy a brit királyi család teljesen felesleges a 21. században, ez a beszélgetés teljesen ártalmatlan. Nem mondják ki, ahogy a való életben sem derült ki bizonyíthatóan, de mindenki érzi, mi az igazság, és András hercegnek valójában inkább hol lenne a helye. Valamiért mégis fizetett kártérítést egy pár áldozatnak. Aki a szexuális bántalmazásairól és visszaéléseiről hírhedt Epstein-szigeten „nyaralt” anno, illetve a lakásain tartózkodott, amikor fiatal lányok jöttek mentek körülötte, és semmit nem tett, az minimum bűnrészes.

Ez a legnagyobb probléma a filmmel. Nem érdemes foglalkozni a fő céljával. Hiába beszélik meg filmes szemmel látványosan az interjú minden pillanatát előre a sajtósok, állapítják meg a megfelelő stratégiákat, ha az egész közömbös a néző számára. Lehet, hogy a brit piacon megállná a helyét a Netflix filmje, de nemzetközileg nélkülözhető darab.

Pedig a szerkezete tényleg ügyesen felépített. Néha még izgalmat is varázsolnak bele,

amikor a lesifotósok követik a film elején Andrásékat, vagy amikor Sam nyomozása elindul, ilyenkor egészen magas szintre emelik a feszültséget. Tény, hogy próbálták dramatizálni a történetet, ezt az elején ki is írják, hogy ne lehessen őket perelni.

A színészek jók, az érdekes arcú Billie Pipert már a Ki vagy doki? óta szeretem, itt is remek a színész. András yorki herceg szerepében Rufus Sewell remekel egy mázsa maszk alatt. Sewell az az előadóművész, akit akkor hív Hollywood, amikor egy szimpatikus gonosz szerepére keresnek valakit. Ha visszatekintünk a filmográfiájára, rengetegszer játszott már főgenyót, és sok esetben olyat, akit lehetett sajnálni.

Mondjuk ennyire jó minőségű maszkok alatt még sose láttuk a színészt, minden elismerésem a maszkmestereknek.

Gillian Anderson játszi könnyedséggel hozza a kiöregedő nagyasszony szerepét, semmi kihívás nincs számára ebben. De találkozhatunk más Netflix-projektek mellékszereplőivel, Connor Swindellsszel a Szexoktatásból, vagy Kate Fleetwooddal a Végzet: A Winx Sagából.

Nem azt mondom, hogy jó szórakozás az Interjú a herceggel, mert a témája miatt inkább visszataszítóan hat. Kicsit úgy érzem, büszkék arra, hogy nem hurcolták meg eléggé a hercegüket, de sikerült eltüntetni a süllyesztőben.

Nem érzem megfelelő büntetésnek, és a filmet sem érzem méltónak, hogy foglalkozzon egy ilyen bagatell interjúval, inkább a herceg aljas tetteit kellett volna középpontba helyezniük az alkotóknak.

Persze azt nem lehetett, hiszen semmi sem bizonyított. Lehet, hogy sokaknak tetszeni fog a Netflix legújabb drámája, én időpazarlásnak érzem a remek színészek minden erőfeszítése ellenére. Az Interjú a herceggel megtekinthető a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET: