Képről képre korosodó kórus énekel valahol a Duna-kanyarban sudár, szőke, érett karnagy hölgy vezényletével. Még a háttérben szóló fűnyíró (vagy elektromos fűrész?) sem tudja őket kizökkenteni. A háttérben feltűnik egy folyón evező páros, akik harsány angol káromkodások közepette vízbe borulnak. Egyikük nyomtalanul eltűnik, a másik, gyermekien tiszta, mégis pimaszul buja arcú ifjú hölgy ruhástól felbukkan a habokból, mint afféle 21.századi Vénusz, majd kimászik, úgy, ahogy van, beáll a kórusba, felveszi a szólamát, majd szemkontaktusba kerül sudár, szőke, érett karnagy hölggyel, aki néhány pillanattal később elalél. Amikor magához tér, akkor kezdődik meg igazán a nagy kaland, amely a sudár, szőke családját sem kíméli.

Azt már a fent idézett jelenet előtt tudtam, hogy amikor a kritikát írom róla, közben Bartók: Zene húros és ütőhangszerekre és celesztára című művét hallgatom az 1970-es években indult összkiadás-sorozat bakelit lemezéről. Azt már a film vége előtt tudtam, hogy utólag sem számolom össze, hogy valóban hét kis véletlent láttunk-e, mert e számoknak semmi jelentősége. Sokkal inkább az gondolkodtatott el, hogy látszólag időnként félszavakból is értjük egymást, máskor viszont nemhogy bővített, vagy unalomig ismételt mondatokból, hanem egész lényünkkel, létezésünkkel sem. Mi több, még magunkat sem, hiszen legalább azt nem ártana tudnunk, hogy mit akarunk, vagy mire vágyunk. És ebből fakad az is, hogy ha felcsillan előttünk egy váratlan lehetőség, vagy elszaladunk előle, vagy elrontjuk, vagy pótcselekvésekbe menekülünk, nem létező félelmeket keresünk ürügyül. Például egereket, akik lehet, hogy mi magunk vagyunk.

Gertrúd, a sudár, szőke, érett (Rezes Judit) és Albán, a gyermekien tiszta, ám pimaszul buja arcú ifjú hölgy (Mészáros Blanka), amikor egymásra találnak, és elhangzik a vezényszó: „Hazudj nagyot és boldog leszel”, akár magyar Thelma és Louise-zá válhatnának – de nem válnak, éppen azért, mert közös történetük Magyarországon játszódik. Az apa (Mészáros Máté), aki a régi kottákat próbálja megfejteni, abban reménykedik, hogy ha öregebb lesz, bejön az Isten az életébe, de valószínűleg nem sokat tett ennek érdekében. A fiú (Börcsök Olivér) egy aranyhallal kísérletezik, és kommunikálni próbál egy házbeli idősödő asszonnyal (szívszorító látni Börcsök Enikő szinte szavak nélküli alakítását) és a lánnyal sem akkor találnak egymásra, amikor igazán kellene. Beteljesülésük ugyanolyan felesleges, mint a Megáll az idő végén Köves Dinié és Szukics Magdáé, de legalább Albán kirúgja a nászágy-kocsi szélvédőjét.

„Mi az, hogy él?” – hangzik el a film egyik kulcskérdése, és hogy erre milyen válasz kerül elő, inkább nem lövöm le. Hátborzongatóan szürreális a holokauszt-túlélő, immár halott nagymama története és német megmentőjének elképzelt magyarországi élete – elő is vettem Goethe balladáját, nekem Villikirályként van meg Vas István fordításában - de van-e szürreálisabb annál, mint ami végbement az elmúlt évszázadban ebben a „lángokól ölelt kis országban”, ahonnan, több hullámban is, „hányan elrohantak, s nem épp a rohadtak”. Ahogyan Bartók Béla is, aki Amerikában, nagy szegénységben halt meg, és Gertrúd mindig szomorú lesz, ha erre gondol. Máskor pedig spontán tör ki belőlünk a röhögés, például egyes használati tárgyak eddig ismeretlen funkciója láttán.

Bár a film nem túlbeszélt, sőt, a rendező gyakran él azzal a módszerrel, hogy elvágja a beszéd fonalát, és nem ritkán egy egész jelenetét, a korábbi Gothár-alkotásokhoz hasonlóan ezúttal is vannak olyan mondatok, amelyeknek minden bizonnyal önálló utóéletük lesz. „A lényeg, hogy az ember tudja, hogy hol van, ha nincs itt” ugyancsak megfontolandó tanács, de miért lehet rosszkedvünk a szeretettől? Miért lehetetlen megismerni a másikat? Talán mert nem jó szeretnek, vagy nem jól szeretünk? Talán mert rosszul akarjuk megismerni a másikat, vagy meg sem próbáljuk?

A Hét kis véletlen a maga szórakoztató módján annyira sűrű szövésű, hogy érdemes többször is megnézni. A második-harmadik alkalom után valószínűleg én is másképpen írnék róla. Legfeljebb újra meghallgatnám hozzá Bartókot is.

A catwalk concert feltalálásával új műfajt teremtett Halas Dóra, a Soharóza kórus vezetője és Nagy Fruzsina, generációja egyik legismertebb jelmeztervezője. A Dalok a kamrából ősbemutatóját a Városmajorban tartják: konyhai trükkök karantén módra borkóstolóval egybekötve, avagy lássuk, ezúttal mit főztek ki nekünk.

- Mi köze egymáshoz evésnek és színháznak?

- Nagy Fruzsina: Az, hogy mindkettő élvezeti cikk: enni meg élményt szerezni is egyformán szeretünk. Volt már színpadi kalandozásom az étkezés felé: 2007-ben Láng Annamáriával és a Krétakörrel a Pestiestiben kipróbáltam, milyen az, ha más inspirációkhoz nyúlok, mint amihez általában szoktam. Érdekes volna tudni, egy nap mennyi időt töltünk el evéssel és a hozzá kapcsolódó tevékenységekkel: azzal, hogy kitaláljuk, mit főzünk, elmegyünk a piacra vagy a boltba, megfőzzük, aztán tálaljuk, és megesszük. Az evés a napi rutinunk egyik legerősebb eleme, ezért is lehet más művészeti ágakban is gondolkodni róla. A Dalok a kamrából ötlete is így született.

- Halas Dóra: A korábbi közös előadásaink, a Tabu kollekció és Az Ügy szintén a hétköznapjainkban jelenlévő témákról szólt, márpedig a gasztronómia amellett, hogy jó ideje művészi szintre fejlesztette magát, feltétlenül ilyen terület. A Soharózának is volt már ilyen tapasztalata: a Dolce voce című gasztrokoncertünket Mautner Zsófival népek zenéire és desszertjeire komponáltuk.

- Az előadás konzulense Mautner Zsófi gasztroblogger. Hogyan dolgoztatok együtt?

- HD: A gasztronómia mint téma már megvolt, csakhogy közbejött a vírus, ami erősen megváltoztatta például az étkezési szokásainkat is. Zsófival hármasban hosszan ötleteltünk, és azon kaptuk magunkat, hogy újra és újra visszakanyarodtunk a karantén és a gasztronómia kapcsolatához, így lecsaptunk rá. Miután az alap megvolt, elkezdtünk jelenetekben gondolkodni: Zsófi itt is megosztotta velünk a benyomásait, ami nekem segített a zenei inspirációban, Fruzsinak pedig a jelmezek megálmodásában. Voltak persze más hatások is: Jókuti Andrástól például szakszavakat kértem a desszertjelenethez, mire ő egy hosszú listával állt elő, amiből mi francia nonszensz dalszöveget szerkesztettünk.

- NF: Be kell vallanom, hogy a dolog legélvezetesebb része az volt, hogy amikor a kezdeti, online ötletelést megelégeltük, Mautner Zsófi egy fantasztikus vacsorával várt minket: remek dolog volt úgy gondolkodni étel tematikájú jelenetekről, hogy közben az ember a gasztromennyországban érzi magát... Rengeteg téma került elő, közülük több minket is személyesen érintett. Sokan rákaptunk a sütisütésre, szinte verseny alakult ki a közösségi médiában, hogy ki tud látványosabb, bonyolultabb süteményfotókat posztolni. Az előadásban erre egy házisüti-szépségverseny reflektál, némi csavarral...

- HD: Más műfajokat is mondhatnánk, amik a karanténidőszak alatt felvirágoztak a balkonkertészettől a kenyérsütésen át a házi savanyításig. Rájöttünk, hogy a nagymamák praktikái beköltöztek a lakásunkba: ami nekik normális és hétköznapi volt, azt a fiatalok a youtube-ról tanulják újra.

- A korábbi előadásaitokból ismert divatbemutatós kifutó formája megmarad a kamrában is?

- NF: Igen, csak megnehezítettük a kórustagok dolgát, mert a catwalk ezúttal párhuzamos lesz a nézőtérrel, vagyis másképp kell mozogni rajta. Újdonság, hogy jóval kevesebb szereplő van a színpadon, mint korábban, ahogy az is, hogy oldott, laza, akár spontán akciókat is megengedő estként tervezzük.

- HD: Nem titok az sem, hogy egy sorozatot képzeltünk el: kisebb létszámú, rövidebb eseményekben gondolkodunk, amiket ki lehet egészíteni kapcsolódó történésekkel, a Dalok a kamrából esetében például borkóstolóval vagy más, gasztronómiai témájú programmal.

- Feltételezem, hogy leginkább ízekből, színekből, formákból inspirálódtatok. Hogyan válik egy tortácskából kórusmű?

- HD: Nincs egyetlen zenei receptem. Az első fázis mindig a közös ötletelés a kórustagokkal: az alapkoncepció kialakítása után asszociációk mentén haladunk, érzések, tapasztalatok, atmoszférák, zenei gondolatok követik egymást, amihez mindenki hozzáteszi a magáét. Én pedig fogom ezt a sok mindent, szétszedem, új rendszer szerint felépítem, esetleg hozzáírok saját zenéket. Az otthoni praktikák jelenetében például a munka ritmusa fogott meg: a tészta dagasztása vagy a kertészkedés apró, ismétlődő mozdulatai, így ezeknél a szöveg lüktetése lett fontos. Újdonság ebben az előadásban, hogy ezúttal a szövegeket is Soharóza-tagok írták. Minden csapatmunkában születik, aztán én összevarrom a zenei szálakat, Fruzsival pedig színpadra állítjuk mindezt. A mostani előadásban Kovács Domokos segít nekünk a koreográfiában.

- NF: A jelmeztervezés inkább magányos munka, de most a Képzőművészeti Egyetem látványtervező szakos hallgatóit is bevontam a gondolkodásba: nekik is tanulságos látni a színpadon az elképzeléseiket. Tervezőként nem az a célom, hogy olyan jelmezt hozzak létre, ami hasonlít egy ételre: meghökkentő, de hordható ruhadarabokban gondolkodom, amik kapcsolódnak a zene hangulatához. Dórival kölcsönösen inspiráljuk egymást, kísérletezünk és játszunk. Ez pedig állandó kihívások elé állít, amit nagyon élvezek.

- Az előételtől a desszertig kapunk egy komplett vacsorát?

- NF: Inkább azt mondanám, hogy a terítéstől egészen a kávéig. Nem olyan szigorú rend szerint építkezik az előadás, mint egy sokfogásos főétkezés: a nagyi kamrájába épp úgy belesünk, mint a hipsterek gangjára, de a karanténidőszak alatt fellendült házhozszállítás vagy a digitális világ és a gasztronómia összefüggései is szóba kerülnek. Csak kicsit másképp, mint azt megszoktuk.

Hajdúszoboszlón, a Rock Caféban adott koncertet a Junkies szombaton. Az eseményre viszont egy család nem mehetett be, ugyanis nem volt védettségi igazolványuk, így nem engedték be őket. Bár tisztában voltak a szabállyal, ennek ellenére is úgy döntöttek, megveszik a jegyet, majd megálltak a bejáratnál autóval és onnan hallgatták a zenekart.

A szervező viszonzásul étellel és itallal kínálta őket, a koncert közben pedig szólt a zenekarnak a történtekről.

Szekeres András, a Junkies énekese a Szeretlek Magyarországnak azt mondta, a család tudta, hogy nem mehet be, de támogatni és hallgatni szerették volna őket.

– fogalmazott a zenész, aki azt is hozzátette, ők és a környezetük már be vannak oltva.

Korábban nagy vitát váltott ki, hogy sok helyre csak védettségi igazolvánnyal lehet bemenni.

Szombaton ért véget A mi kis falunk ötödik évada. A készítők most megmutatták a forgatás legviccesebb jeleneteit.

Erika szülése a misemaratonon – a különös helyzet körüli bonyodalmakkal zárult az évad utolsó filmje. A jelenetek felvétele közben rengeteget nevettek a színészek, főként akkor, amikor elrontották azokat.

VIDEÓ: A forgatásról

Korábbi cikkünkben írtunk arról, hogy a sorozat folytatódik. Az RTL közleménye szerint a készítők ezúttal is rengeteg vicces fordulatot találtak ki, és a régi szereplők mellé újabbak is érkeznek majd a következő évadban is.

A sztorit nehéz összefoglalni, köszönhetően a rendező történetvezetési módszereinek, ugyanis nemcsak az időben ugrál a film, de többször megmutatja az eseményeket különböző szemszögekből.

melyből nem sokat látunk az első jelenetekben, de azt halljuk, hogy több áldozattal is járt. Ezt követően megjelenik a vásznon Jason Statham és a nála megszokott mogorva arckifejezéssel elvállal egy pénzszállítói munkát. Megismerjük a fontosabb karaktereket, történik egy-két izgalmasabb akciójelenet, majd elkezdünk ugrálni az időben, előre-hátra, így megtudjuk mi is történt pontosan a rablás alatt.

Érdekes koncepció – már-már sorozatra hajazó hatása van: a „cold open” jellegű nyitány, a film fejezetekre van bontva, ezek a fejezeteknek külön címük van. Ennek ellenére mégis egy koherens egészet alkot, ahogy bemutatják több szemszögből is a cselekményt, mindennek lesz egy ok-okozati kapcsolata, ügyes húzás, büszkék lehetnek az alkotók.

Itt kérem nincsen egyértelműen rossz ember, vagy jó, itt mindenki nagyon kemény és pénzéhes, de alapvetően mindenkinek megvan a maga motivációja, mit miért csinál. Jason Statham H nevű karaktere egy kicsit kivétel, mert ő nagyon kemény és igazán dühös, de erre neki is megvan rá az oka.

nem ez lesz a legjobb vagy legkülönlegesebb szerepe, de működik. Viszont ki kell emelni, ez nem egyszerű akciófilm, ez egy fordított heist movie-ba oltott bosszúfilm. Ha a ’70-es-’80-as években forgatták volna, a főszerepet egyértelműen Charles Bronson kapta volna. A többi színész is hozza a kötelezőt, főleg sorozat- vagy karakterszínészeket talált a rendező, van itt Holt McCallany, Josh Hartnett, Jeffrey Donovan, Scott Eastwood, Andy Garcia, s mindenki iszonyatosan komoly és kő kemény.

Szórakoztató, de egyben idegőrlő volt a mozifilm. Élvezettel néztem, de közben mégis volt egy konstans suspense. Sötét, nyomasztó és eléggé depresszív. Főleg a rossz emberekkel történtek a rossz dolgok, de azért akadt jó pár ártatlan áldozat is. Az akciójeleneteket arányosan osztották el, a játékidőt ügyesen töltötték ki, okosan adagolták a nézőknek az adrenalint és a feszültséget.

A zene egy pillanatra sem engedett el, egy nyomasztó főtéma kíséri végig az egész filmet. Amikor az a bizonyos ütem elindult, egy picit mindenki kiemelkedett a moziszékből. Gyakorlatilag elmondható a film képlete: látunk valamit, suspense, akciójelent, megtudjuk egyik oldalról mi történt, feszültség nő, akciójelenet, megtudjuk másik oldalról, hogy pontosan miért is történt az úgy, még több suspense, akciójelenet, egészen a stáblistáig egy hullámvasúton ül a néző.

Vizuálisan is elmondható, hogy tipikus Guy Ritchie mozival van dolgunk, ugyan kevesebb a gyors vágás, de a rá jellemző stílusban, ritmusban megy a véres cselekmény. A kamerakezelés mesteri, Alan Stewart már harmadszor dolgozik a rendezővel nagyjátékfilmen. Látszik, hogy jól megértik egymást.

– nem a szokásos kézikamerát rángatós akciójelenetek vannak, itt kérem mindent látunk, ami kell. Egyébként ez a partneri viszony annyira jól működik a rendezővel, hogy már az operatőr alá is írt a következő Guy Ritchie mozira.

nem kiemelkedő, de például az Úriembereknél több van benne. Bár az egy gangszterfilm volt, nem egy bosszúfilm, úgyhogy az összehasonlítás csupán az alkotók oldaláról jogos.

Mind Ritchie, mind Statham repertoárjába teljesen beleillik a film. Nem kiemelkedő, de nagyon szórakoztató darab, még úgy is, hogy közben

azért erőteljesen nyomasztó. Ne várjon senki egy újabb Blöfföt, Úriembereket vagy Sherlock Holmes-t, ez egy más zsánerű akció, de mint ahogy ismerjük rendezőnk filmográfiáját, ez a sokszínűség igazán nem meglepő.