KULT
A Rovatból

Szentimentálisan hangzik, de a népzene mégiscsak a vérünkben van

A Fonó több mint két évtizede ápolja a magyar népzenei és világzenei hagyományokat. Arra is van válaszuk, miért jó 2018-ban táncházba járni.
Láng Dávid - szmo.hu
2018. július 16.


Link másolása

Már csak néhány nap és elkezdődik a Művészetek Völgye, amely idén is tíz napon keresztül, közel 1500 programmal várja a látogatókat.

Az egyik állandó helyszín a Fonó udvara, amely az elmúlt években többször is költözött a fesztiválon belül, most azonban úgy tűnik, végre megtalálta a helyét a taliándörögdi Kocsor Házban.

Ennek apropóján beszélgettünk a produkciós vezetővel, Móra Gabriellával.

– Hogy indult a Fonó története?

– A Fonó Budai Zeneházat több mint 20 éve azzal a céllal alapították, hogy a legyen egy fix hely a fővárosban, ahol egyrészt a magyar népzene, másrészt mindenféle más népek zenéi, valamint az etno-jazz formációk eljuthatnak a közönséghez. Akkor ilyen még nem volt, teljesen egyedinek számított a koncepció.

Egy ipari létesítményből alakították át a klubot, és ezt a célját tulajdonképpen a mai napig tartja, csak annyi a változás, hogy a hangsúly jobban áttolódott a magyar népzenére. Már Magyar Örökség és Prima Primissima Díjjal is értékelték a tevékenységét. Emellett a Fonó egy lemezkiadó is, ami hasonló elvek mentén működik.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy mindenkit megjelentetett – vagy legalábbis felléptetett – már legalább egyszer, aki számít ebben a szcénában Magyarországon.

– Ki a tipikus közönség, aki a Fonóba jár és népzenét hallgat? Változott ez a kezdetek óta?

– Viszonylag eklektikusan áll össze. Részben velünk együtt öregedett a közönségünk, de az utóbbi években nagyon sok energiát fordítunk arra, hogy a fiatalokat is megszólítsuk. Persze most már nagyon más a helyzet, mint régen, amikor ez volt az egyetlen népzenei-világzenei hely Budapesten. Azóta jó néhány hasonló klub alakult közelebb a belvároshoz, de ettől függetlenül nincs okunk panaszra: a koncertekre és a táncházainkra is szép számban járnak.

– A táncháznak mennyire van manapság létjogosultsága, hogyan lehet kedvet csinálni hozzá?

– Szerencsére elég jól pörögnek a táncházak mindenhol a városban, a fiatalabbak között is mindig van egy olyan réteg, aki ez iránt érdeklődik. A kedvcsinálásról még annyit, hogy akit nem fog meg elsőre az autentikus népzene, annak érdemes az általunk rendezett világzenei koncertekkel kezdenie, amit elsőre sokkal könnyebb befogadni, és az illető utána simán juthat arra, hogy a hallott dallamok eredeti verziója is érdekli.

– És mit tud ez adni neki? Te például hogyan beszélnéd rá egy „laikus” ismerősödet arra, hogy eljöjjön táncházba?

– Bármennyire is szentimentálisan hangzik, szerintem azért lehet könnyen megszeretni, mert végső soron ez az egész mégiscsak a vérünkben és a gyökereinkben van. Persze ez még nem garancia arra, hogy mindenki szeretni is fogja, de magyarként valószínűleg senki nem érezné magát idegenként egy magyar táncházban. Ha pedig az ízlésével is találkozik, onnantól már könnyen meg lehet fogni.

– Mennyire tud még keletkezni, illetve fennmaradni autentikus népzene a mai rettentően modernizált társadalomban? Vidéken azért tartják a hagyományokat?

– Egyre kevésbé, de hálistennek azt a hatalmas zenei anyagot, ami korábban létezett, még idejében összegyűjtötték.

Óriási szerencse, hogy a néprajzkutatók idejében elkezdtek foglalkozni ezzel, és még azok voltak a forrásaik, akik tényleg eredeti környezetükben muzsikálták a dalokat.

És azért még mindig akadnak öregek, akiktől újabb anyagokat lehet gyűjteni. Többeket ismerek, akik rendszeresen járják is Erdély és a Felvidék eldugott településeit emiatt.

– Mekkora a ti személyes szerepetek, illetve felelősségetek abban, hogy a népzenei kincs tartósan fennmaradjon?

– Azt gondolom, hogy a lemezkiadással és a programszervezéssel is elég sokat teszünk érte. A mai napig sok autentikus népzenei albumot jelentetünk meg, még akkor is, ha a lemezpiac egyre kisebb. Természetesen minden anyagunk elérhető digitálisan is, nem csak a korongot lehet megvenni. Az értékmentésnek ez is nagyon fontos formája, amit a jövőben sem szeretnénk elhagyni.

– Mióta van jelen a Fonó a Művészetek Völgyében, és hogyan változott az ottani helyszínetek az évek során?

– Az első időszakról én csak keveset tudok, de az biztos, hogy már a létrejöttünk óta tart az együttműködés. Volt, hogy saját helyszínnel, máskor csak produkciókkal, de folyamatosan képviseltettük magunkat. Ameddig személy szerint vissza tudok tekinteni, az a Fonó és a Kobuci Kert közös udvara nagyjából öt évvel ezelőtt, ami teljesen népzenei programmal ment.

A következő évben kaptunk egy felkérést a központi szervezőktől, hogy a taliándörögdi Klastromnál újra lesz színpad, és a tíz nap felét mi töltsük ki programokkal. Bár nagyon jó előadókat sikerült elhívnunk, maga a helyszín eléggé kiesett a fesztivál vérkeringéséből, így a következő évben ismét költöztünk. Először a református templom udvarán lévő Ősök Házába, de onnan helyi egyeztetési problémák miatt szintén mennünk kellett.

Végül a Kocsor Házban találtunk otthonra, és úgy tűnik, ez végre egy sikeres együttműködés lesz, ami idén már másodjára valósul meg.

– A program hogy alakult ki?

– Szerencsére az udvar addigi szervezői nagyon hasonlóan gondolkodnak arról, hogyan is kellene egy Művészetek Völgye-programhelyszínnek kinéznie és milyen hangulatot teremtsünk, tehát elég jól egymásra találtunk velük. A Klastrom óta erőteljesen a világzenei vonalat helyezzük előtérbe, mivel Kapolcson továbbra is működik a Folkudvar, akik az autentikus népzenéről gondoskodnak. Egyrészt természetesen a saját portfóliónkból válogattunk, olyan előadókat hívtunk meg, akikkel eleve szeretünk együtt dolgozni.

De a fesztivál koncepciója kikacsintásokra is lehetőséget ad, ezért kerülhettek be a programba olyan zenekarok – például a PASO, vagy a Lóci játszik –, akiknek a világzenéhez is kevés közük van, de saját műfajukban értékesek.

A 19 órakor kezdődő sávban kevésbé ismert, feltörekvő előadóknak is lehetőséget adunk, idén újdonságként pedig délután 4-kor Párbeszéd koncertek lesznek a Bethlen Téri Színház jóvoltából. Ennek keretében olyan művészek játszanak együtt, akik egyébként nem szoktak, például Szirtes Edina Mókus és Kemény Zsófi, vagy Dresch Mihály és Tintér Gabriella.

(A Művészetek Völgye részletes programját IDE KATTINTVA böngészheted.)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk