„Tegye fel a kezét, aki újságíró. Tegye fel a kezét, aki a barátunk. Tegye fel a kezét, aki szeret minket. Tegye fel a kezét, aki utál” – így nyitott Falusi Mariann (akit szinte mindenki Marinak szólít, pedig utálja) az Örkény István könyvesboltban a Kossuth Kiadó gondozásában megjelent Pa-Dö-Dö emlékkönyv bemutatóján. A jó hangulatot a kék hajú énekesnő már előzőleg biztosította, mert elmondta, hogy örök másik fele, Lang Györgyi hamarosan kijöhet a kórházból, éppen tőle jön és rengeteget röhögtek.

Ha Pa-Dö-Dö, akkor először egy koncert jut eszembe valamikor a 90-es évek első feléből, talán az Almássy-téren volt, talán másutt. Amikor az előadás után bementem hozzájuk az öltözőbe, és bemutatkoztam, Györgyi rám rivallt: „Á, Te vagy az, akit meg akarunk verni”. A bűnöm ugyanis az volt, hogy nem sokkal korábban írtam egy kritikát az Ifjúsági Magazinba a legújabb lemezükről, és abban kifejtettem, hogy két ilyen istenáldotta tehetség miért pazarolja ilyen semmiségekre a hangját, amikor például remek sanzonlemezt is készíthetnének. Persze az élő előadás hangulata, lenyűgöző profizmusa bennem is árnyaltabbá tette róluk a képet, és ahogy beszélgettünk, a lányok is letettek arról, hogy engem tettleg bántalmazzanak.

Ha Pa-Dö-Dö, akkor két eszement külsejű, eszement hangú lány, bakancsban, színes, punkos hajjal, színes göncökben, rengeteg jelvénnyel dekorálva. Ha Pa-Dö-Dö, akkor szilveszteri koncert a Nyugatinál, Mechanikus narancs a Kiscelli templomban. Ha Pa-Dö-Dö, akkor Eldorado, Tiroli bocik és főleg Ősz hajú rongyos nénike…Ha Pa-Dö-Dö, akkor Bye Bye, Szása, - ha rendszerváltás olyan siker lett volna, nem itt tartanánk - a La Bamba (Szép a körzeti orvosi rendelő – ez is aktuális), Szabó János, közben reménykedünk, hogy Soha nem leszünk katona, és mindannyian meríthetünk a Kell egy jó barát szelíd erejéből. No és egy legendás pingált Bogárhátú.

Fiúember lévén gyerekkoromban nem olvastam „pöttyös könyveket”, de emlékszem azok külsejére. A gyerekrajzos, világoskék alapú, fehér pöttyös borítóról azonnal ezekre asszociáltam. Mivel a Pa-Dö-Döt aligha lehet azzal vádolni, hogy ragaszkodnak a konvenciókhoz, természetesen ez a kötet sem mondható hagyományos „zenekartörténetnek”, vagy „életrajznak”. Földvári Zsófi örök „családtag”, a tánckar tagja, újságíró jegyezte le Györgyi otthonában a sztorikat tőlük és mindazoktól, Vitray Tamástól Bochkor Gáborig, Gyarmati Andreától Fáy Miklósig és csapatuk számtalan tagjáig, akik meg akarták osztani a közös pillanatokat az olvasókkal – méghozzá úgy, ahogyan ezek elhangzottak. A Lányok ugyanis először úgy gondolták, hogy az egész könyvnek semmi értelme, de Zsófi az erről szóló Muppet-show-szerű vitát „gátlástalanul” lejegyezte, és innentől kezdve hetekig folytatták - F.M. szavaival - a „csapongó marhaságokat”.

„Amikor elfáradtunk és nem jutott eszünkbe semmi, ettünk, meg lett egy üres oldal. Azok lettek a legjobb részek, amikor mi magunk is a legjobban szórakoztunk. Sok saját magától vicces, de nem szándékosan vicceskedtünk. Az volt a lényeg, hogy tényleg olyan legyen, mint amilyenek mi vagyunk, se nem cukik, se nem túl komolyak” – mondta Mariann, aki elárulta, hogy több ezer fotót, plakátot, cikket őriztek meg, hiszen volt időszak, amikor évi 150-200 koncertet adtak. „Nem ezt akartuk megmutatni, hanem hogy ezt hogyan lehet túlélni, hogy még mindig beszélünk egymással Györgyivel és úgy szeretjük egymást, mint két testvér és együtt esszük a pizzát 38 év után is.”

Mi újságírók is kaptunk egy kis dicséretet, mert Pa-Dö-Döék most döbbentek rá, hogy mennyire más, amikor egy riporter megcizellálja alanya mondatait, és hogy ez egy komoly szakma. „Akik rólunk nyilatkoznak, szakmailag beszéltek, mi meg úgy, mint a hülyék. Ez a szabad módi volt a cél, remélem, nem sértünk meg vele senkit” – jött a Falusi-féle önirónia.

A könyvet számtalan kép, gyermeki betű és interjúvideó is színesíti, ez utóbbiakhoz QR-kódokkal lehet hozzájutni (de olvashatók is), és ugyancsak egy ilyen kód alá gyűjtöttek össze egy tucatnyit a Pa-Dö-Dö legkedvesebb videóiból. E sok kis mozaikból kiderül, hogy a két énekesnő tűz és víz, homlokegyenest más az egyéniségük, az emberekhez való viszonyuk, mégis elválaszthatatlanokká váltak a zenében és az életben egyaránt. Nemcsak nevetni, sírni és elgondolkodni is lehet rajta. Például a könyv mottóján: „Káosz, amit szeretet, elfogadás, hűség, barátság, szabadság, lojalitás tart össze. Amíg világ a világ.”