Farkasházi Réka: Szerintem az életben nincs olyan, hogy „csak úgy”
Játszik színházban, tévében, interneten, ő volt Elza magyar hangja a Jégvarázsban, tanít, saját zenekara van, és ami a legfontosabb: nyár elején megszületett harmadik gyermeke, Tamara. Mindezekről a témákról beszélgettünk.
Először is szeretettel gratulálok kislánya érkezéséhez és külön köszönöm, hogy még ilyenkor is a rendelkezésemre áll. Azt szokták mondani, ha az első gyerek köhint egyet éjszaka, az ember azonnal kihívja az ügyeletet. A másodiknál már csak aggódva végigvirrasztja mellette az éjszakát, a harmadiknál pedig a másik oldalára fordul. Érez hasonlót?
Az biztos, hogy az ember a harmadik babánál rutinosabb és elfoglaltabb is, hiszen van másik két gyereke, akiről gondoskodnia kell. De ugyanúgy aggódunk a kicsiért, épp úgy óvjuk, mint a másik kettőt.
Azt lehetett olvasni, hogy a nyáron szünetet tart, ez ebben a helyzetben tökéletesen érthető is. Ugyanakkor Ön rendkívül sok mindent csinál. Játszik színházban, tévében, blogot ír, időnként tanít, zenekara van... Lehetséges ennyi mindent egyszerre letenni, és azt mondani, most három hónapig mindenki hagyjon békén?
Természetesen, hiszen számomra most nincs fontosabb, mint a kisbaba. Ugyanakkor az is fontos, hogy nem egyedül dolgozom, hanem csapatban. Szerencsére az Anyakanyar blog nélkülem is működik, bár egyébként már írtam blogbejegyzést Tamara születése óta.
A zenekarban sem egyedül dolgozom, hanem vannak munkatársaim, akik jelenleg a következő időszakot készítik elő. A nyár végén folytatjuk a koncertezést. Az első fellépésünk augusztus 17-én Pécsett lesz, a Szamárfül fesztiválnyitó koncertjén. Az első budapesti koncertünkre pedig augusztus 25-én, a Bakáts-feszten kerül sor. A zenekar tagjai folyamatosan írják az új dalokat is.
A színházban nyilván nem kalkulálnak velem, ha nem vagyok ott, de októberben ott is visszaállok két előadásba.
Korunk egyik legnagyobb kihívása, hogy az anyukáknak a gyerekvállalás ne édes rabság legyen, hanem amellett, hogy gondoskodnak a gyermekeikről, jusson idejük, energiájuk önmagukra, a hivatásukra. Önnek ezt mennyire sikerül megvalósítani, és milyen tanácsot tudna ezzel kapcsolatban adni esetleg másoknak?
Minden nőknek van egy „ixedik” érzéke, rejlik bennünk egy „családmenedzser”, aki próbálja összeegyeztetni a család életét a saját munkájával.
Ez nyilvánvalóan nem mehet más kontójára, csak a sajátunkéra.
Mi ezt úgy oldottuk meg praktikusan a hétköznapokban, hogy projektekben gondolkodunk, ami azt jelenti, hogy mindig a következő hetet beszéljük meg. Nagy könnyebbség, hogy most nyár van, én is és a férjem is többet tudunk otthon lenni. De ha visszamegyek dolgozni, nyilván szükségem lesz egy bébiszitterre, aki tartja itthon a frontot.
Amikor az ember szünetet tart a munkájában, általában mérleget von. Ön hogy érzi, ott van, ahol a pályája elején, mondjuk az Ébredés idején elképzelte magát két évtized múlva?
El sem tudtam elképzelni, hogy ilyen sok minden megtörténik velem, ennyi mindent tanulhatok. Ebből a szempontból a valóság talán még túl is szárnyalta az álmaimat. Titokban már nagyon régen álmodta saját zenekarról, úgyhogy ez nagyon nagy ajándék az élettől, arról pedig, hogy kétszeres Fonogram-díjasok leszünk, álmodni sem mertem. Természetesen bíztam benne, hogy majd fővárosi színházban játszhatok, és ez teljesült is, hiszen az Új Színház tagja vagyok.
Néhány hete készítettem interjút Szabó Erikával, aki színésztársa volt a Barátok köztben. Ő akkor azt mondta, hogy semmilyen nehézséget nem okozott neki, hogy akár a közönség akár a szakma elfogadja színészként, miután otthagyta a sorozatot. Önnek sem kellett megharcolnia Kertész Mónika emlékével?
Vannak előítéletek, de általában nem a nézők fejében, inkább a szakmában.
Rengeteget dolgoztam a sorozat után, és szerencsésnek mondhatom magamat, mert kaptam olyan lehetőségeket, amelyekben bebizonyíthattam, mire vagyok képes.
Egyébként rengeteget köszönhetek a Barátok köztnek, nagyon sok mindenre megtanított az az időszak, úgyhogy semmilyen rossz érzés nincs bennem ezzel kapcsolatban.
Az Új Színházban való bemutatkozása nagyon érdekesen sikerült, régi színészanekdotákban hallhatunk hasonlókat. Elmesélné, hogy történt pontosan az a bizonyos beugrás?
Egy délelőtt csöngött a telefonom. Az Új Színház művészeti titkára hívott, és megkérdezte, mit csinálok aznap este. Őszintén szólva, sokáig azt hittem, hogy rossz számot hívott, valakivel összekever. Arról volt szó, hogy A vörös bestia című előadás egyik főszereplője, Nemes Wanda beteg lett, és helyettesítenem kéne. Soha nem láttam az előadást, nem ismertem a darabot, de azt mondták, nem számít, segítsek nekik. Ma sem tudom, hogy volt hozzá bátorságom, de végül bementem a színházba. Pont, mint a rossz amerikai filmekben, úgy telt el az a néhány óra az esti előadásig. A rendezőasszisztens és a súgó igyekezett a fejembe sulykolni a szöveget, közben próbálták rám a jelmezeket, a színpadon mutogatták, merre, hová kell menni. Nem csak egy-két mondatról vagy néhány jelenetről volt szó. Felajánlották, hogy legyen rajtam füles, amiben mondják a szöveget, de ezt nem vállaltam, mert féltem, hogy mi lesz, ha a gép elromlik. Muszáj volt megtanulom az egészet, ami szerencsére sikerült is.
Azért nagyon hálás egy ilyen beugrás, mert először is a kollégák nagyon sokat segítenek, másrészt az előadás előtt az igazgató úr kiállt a közönség elé és elmesélte, hogy mi a helyzet, ezért mindenki drukkolt nekem, és a végén óriási ünneplést kaptam. De miután lement a függöny, az öltözőben percekig zokogtam. Ennek lassan öt éve, azóta ha jól számolom, hat szerepet játszottam az Új Színházban.
Az végül kiderült, hogy kinek jutott eszébe pont ön?
Én úgy tudom, az igazgató úr és a felesége látott egy előadásban Ivancsis Ilona társulatában, és ők gondoltak rá, hogy meg tudom csinálni. Aztán úgy alakult, hogy a kolléganőm, aki helyett be kellett ugranom, Nemes Wanda, a következő évben anyuka lett, így két évig én játszottam a szerepet, amit idén visszaadtam neki.
A riporter legyen objektív... Mégsem tudom megállni, hogy kicsit személyes vizekre evezzek, nekem ugyanis a Farkasházi Réka és a Tintanyulak zenésze és dalszerzője, Kálmán Tomi gyerekkori barátom, nagycsoportos kora óta ismerem. Vele hogy kerültek munkakapcsolatba?
A 2011-ben megjelent második lemezünk, a Hajnali csillag peremén készítésekor a dobosunk, Delov Jávor ajánlotta, hogy Kálmán Tomi írhatna nekünk dalokat. Így is lett, de Tomi nekem sokáig egy misztikus figura maradt, aki gyönyörű dalokat ír, ám éveken keresztül nem találkoztam vele, csak énekeltem a dalait. Arra emlékszem, hogy először egy televíziós felvételre jött velünk zenészként is Tomi. Nagyon-nagyon jó volt vele próbálni. Remekül énekel, a vokálozása nagyon jót tett a hangzásvilágunknak. Meg sem tudom számolni, hány hangszeren játszik, nagyon kreatív. Az első perctől úgy éreztem, hogy meglett a „negyedik kerék”.
Miközben játszik színházban, és a képernyőn is feltűnik viszonylag rendszeresen, a nagyközönség mostanában legtöbbször mégis énekesnőként találkozhat Önnel. Az tudatos döntés volt, hogy gyerekeknek fog énekelni, vagy csak úgy alakult?
Szerintem az életben nincs olyan, hogy „csak úgy”. Rengeteg munkám van ebben, akár olyan is, amiről nem tudtam, hogy később ezt a célt fogja szolgálni. Nagyon muzikális családban nőttem fel. A 70-es években és a 80-as évek elején, amikor a megzenésített verseknek nagy kultúrája volt, apukám népművelőként és műkedvelő gitáros-dalszerzőként nagy éllovasának számított ennek Cegléden és környékén, ahol éltünk. Tehát ez nekem természetes közeg. Már óvodás koromban is rengeteg verset tudtam. Később zenei tagozatos általános iskolába jártam, zongoráztam tizenegy évig, kórus tag voltam. Amikor bekerültem a Gór Nagy Mária Színi Tanodába, akkor kiderült, hogy nincsenek olyan nagy hangi adottságiam, mint néhány osztálytársamnak. Elég, ha Oroszlány Szonját vagy Janza Katát említem, mellettük labdába sem rúghattam, de nem is akartam.
Engem mindig is a szakma prózai része érdekelt.
Ezzel együtt folyamatosan képzem a hangomat egy énektanár segítségével, és a gyerekek nagyon szeretik a hangszínemet, nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb szakmai sikerem a Jégvarázs Elzájának szinkronja. Az is fontos, hogy zenélni mindig is nagyon szerettem. A mai napig megdobban a szívem, amikor a fiúkkal elkezdünk próbálni. Ez mindig is az életem része volt. Valahol az is egy elrendelt dolog, hogy gyerekekkel foglalkozom. Szeretek nagyon velük lenni. Szeretnék úgy értéket teremteni, hogy az tényleg hasznos legyen. Majdnem tíz évbe tellett, mire a zenekar valóban bekerült a köztudatba. Rengeteg munkát fektettünk bele, hogy tényleg minőségi dalokat hozzunk létre, és ebben fantasztikus társak a zenekar tagjai, Delov Jávor, Studniczky László, Kálmán Tamás és Csiszár Ferenc. Nehéz volt elfogadtatni a megzenésített kortárs verseket, de mindig is fontosnak tartottuk, hogy a zene mellett a szövegek is legyenek minőségiek, és most már ott tartunk, hogy a zenei szakmán belül is respektálják a törekvéseinket, mert pontosan tudják, hogy milyen ízlésformáló szerepünk van.
Ha a szülők elviszik a gyerekeket olyan koncertekre, ahol élő zene szól, akkor később is fogékonyak és igényesek lesznek.
