KULT
A Rovatból

Ewan McGregor élvezettel fullad bele a kokainba és a selyembe – Halston-kritika

A skót színész láthatóan lubickol a meleg divattervező szerepében a Netflix új sorozatában, a Halstonban, az eredmény viszont pont olyan, mint egy divatbemutató: szép, olykor katartikus, de csak a felszínt látjuk.


Az biztos, hogy mondjuk a Nyugati aluljáróban senki nem fog odalépni hozzánk, hogy ötszázér’ kamu-Halstont kínál, pedig a divattervező a hetvenes évektől magabiztosan diktálta a divatot Amerikában. Sőt, 1973-ban egyike volt annak az öt amerikainak, aki részt vett a hírhedt versailles-i divateseményen, ahol öt amerikai tervező mutatta be a franciáknak, mitől döglik a tengerentúlon az a bizonyos légy. Szégyenkezni azonban nem kell, nem tette azt Ewan McGregor sem, aki saját bevallása szerint a szerep elvállalása előtt még sosem hallott a divattervezőről.

Pedig Roy Halston Frowickről a hetvenes évek New Yorkjában csak az nem hallott, aki nem létezett: jól irányzott mozdulattal tűzte fel Jackie Kennedy fejére a legendás pillbox kalapot, ezzel együtt magát is a divattérképre. Jelleméről már az sokat elmond, hogy fogalmat kreált saját magából, csak Halstonnak hívatta magát és a ruháit is, önpusztító és nárcisztikus természete pedig jócskán kikezdte mindenki idegeit, aki csak kapcsolatban volt vele. A nagyszájú zseni két évtizeden át ontotta magából a kollekciókat, partizta végig kokainmámorban a New York-i éjszakai életet, és veszítette el fokozatosan a kontrollt cége és élete felett is, hogy aztán elfeledve haljon bele az AIDS-be Amerika másik felén.

Halston előzetes

A film indítása több mint ígéretes: pár gyors vágással és két mondattal tudja le a Jackie-O-féle szárnyalást. A kalap, amely meghozta a belépőt a legnagyobbak közé, azonnal ki is megy a divatból, Halstonnak pedig már a siker kapujában újra kell definiálnia magát. A film tehát kihagyja a felemelkedéstörténet első, magától értetődő felvonását, és a problémásabbra koncentrál:

hogyan épít ez a pénztelen zseni pusztán a víziójával és a nagy szájával felszerelkezve egy birodalmat? Egy olyan birodalmat, amelyet aztán ő süllyeszt el?

A megfilmesítésért kiáltó élettörténetből már 30 éve is könyv lett, Steven Gaines írta meg alig egy évvel a divattervező halála után a Simply Halstont, a Netflix egyik aranytojást tojó tyúkja, Ryan Murphy most vetett szemet a témára. A streamingszolgáltató még 2018-ban kötött gigaszerződést a többek közt az American Horror Story és a Glee sorozatokkal befutó showrunnerrel, aki a szerződés értelmében szorgos kis sorozatgyárosként fogja ontani magából lehetőleg minél gyorsabban az alkotásokat 300 millió dollárért. Nem is pihent: az eddig eltelt három év alatt elkészített két évadot A politikusból, kiélhette rajongását a negyvenes évek álomgyára előtt a Hollywoodban, és ezredjére is előhúzhatta Sarah Paulsont és a már említett korszak stílusát a Ratchedben.

Igazán átütő sikert azonban egyikkel sem ért el, így egyre inkább felerősödnek a hangok, miszerint a Netflix mégsem az évszázad üzletét kötötte meg Murphy-vel 2018-ban.

Pedig a showrunner számára kifejezetten szerelemprojekt lehetett a Halston: korábban az American Crime Story második évadában, a Gianni Versace meggyilkolásáról szóló évadban is részt vett. Ráadásul nem nehéz meglátni a hasonlóságot közte és Halston közt: mindketten Indianában nőttek fel nem túl nyugodt családi közegben, amin nem javított túl sokat az sem, hogy hamar kiderült mindkettejükről, hogy melegek. Hatalmas ambíciókkal és álmokkal indultak a nagyvárosokba, ahol aztán gyorsan a csúcsra értek. Murphy kritikusai szerint a showrunner sorsa a jövőben is hasonlóan alakulhat, mint Halstoné: eladja és aprópénzre váltja a nevét.

A Netflix-féle Murphy-receptbe a Halston is beleillik:

vizuálisan nagyon erős, a hangulata szinte lemászik a képernyőről, még szórakoztat is ideig-óráig, ám összességében inkább csak a felszínt kapargató, felületesen összerakott minisorozat marad belőle, nem mélyen beivódó élmény.

Pedig a hozzávalók adottak: Ewan McGregor annak ellenére tökéletes Halston, hogy külsőre nem is állhatna távolabb az igazitól. Az egyébként remek skót színész ráadásul pont nemrég mutatta meg, hogy még ő is tud elviselhetetlenül ripacs lenni – bár feledhetnénk a Harley Quinn-filmben nyújtott teljesítményét -, ám ezúttal McGregor hozza a tőle elvárt százhúsz százalékos maximumot. Érdemes megnézni a divattervezőről készült felvételeket: a skót színész minden erőlködés nélkül kapta el azt a vonalat, hogyan tudja eljátszani egy olyan ember affektálását, aki valójában maga is csak eljátssza, hogy affektál. McGregor látható élvezettel merül alá Halstonként a drogok, orchideák, ultravelúrok és férfiszeretők világában, megrajzolva ezzel egy olyan főszereplő képét, akivel úgy lehet többé-kevésbé azonosulni, hogy közben egy elviselhetetlen alak.

És pontosan ezen a ponton bicsaklik meg a sorozat. Adott

egy impulzív zseni, aki szinte perverz örömmel gyújt fel maga körül mindent, még élvezettel is pöccinti rá a hamut a romokra, hogy aztán ő toporzékoljon a legkeservesebben saját élete tragédiáján.

Kap zseniálisan csípős egysorosokat, szinte várjuk, kit és hogyan küld el legközelebb a fenébe, miközben rendre össze is omlik, mégsem igazán ismerjük meg a valódi Halstont. Kapunk néhány semmitmondó flashbacket a gyerekkorából, a parfümkészítős jelenetben egész közel is kerülünk ahhoz, hogy sokszínű személyisége valahogy tényleg összeálljon előttünk, aztán tovaszáll mindez. Öt epizód és 230 perc alatt sem jutunk közelebb ehhez az emberhez annál, hogy megtudjuk, mi is volt úgy igazán a fekete garbó, a napszemüveg és a kokainfoltos orr mögött.

A mellékszereplők szintén csak arra szolgálnak, hogy Halston karakterének ingatag vázát erősítsék több-kevesebb sikerrel. A több egyértelműen Krysta Rodriguez Liza Minellije és David Pittu Joe Eulája, akik szintén nagyrészt csak villámhárítóként vannak Halston mellett, esetleg azért, hogy forgatókönyvszagúan felvillanjon általuk a divattervező újabb vonása, ám nekik több jó pillanat is jut. Sokkal mostohább sorsot kap mondjuk a Rory Culkin által alakított Joel Schumacher, aki összesen tíz mondatot ha kap, vagy egy sor másik szereplőnek, vagy akár Halston múzsája, Elsa Peretti.

De legalább baromi jól néz ki!

Ryan Murphy sorozatainak már-már védjegye, hogy a rendelkezésére álló tömérdek pénzből elég szép dolgokat hoz ki, és a Halston ezen a téren kiemelkedően teljesít – persze azt nem árt hozzátenni, hogy egy divatról és szépségről szóló filmnél ez alapkövetelmény. Még ha a néha döcögő történetet unni is lehet, Halson lenyűgöző irodáját, lakását, a kokainporos Studio54-et és a hamisítatlan ’70-es, ’80-as évekbeli New York-i miliőt nem. Csak hát ott már rég gond van, ha a külcsín dolga, hogy elterelje a figyelmet a mozgókép egyéb hiányosságairól.

Ezen a téren érződik a leginkább, hogy ez is csak egy futószalagon gyártott, igényes iparosmunka: a felszínt kapargatja, de megbocsátjuk neki, mert szép, hangulatos, néha vicces is, és gyorsan le lehet zavarni. Kicsit olyan, mint a szcéna, amit bemutat: színes, szagos, harsány, ám a csillogás alá alig látunk be.

A Halston május 14-től elérhető a Netflixen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
Krasznahorkai László Nobel-díját a könyvtár és a könyvesboltok sem hirdetik a szülővárosában, pedig ő azt mondja: beérné egy A4-es papírlappal is
Az író Facebook-oldalán mondott köszönetet mindazoknak, akik gondoltak rá és gratuláltak neki az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.


Lassan egy hónap telt el azóta, hogy kiderült, egy magyar író, Krasznahorkai László kapja az irodalmi Nobel-díjat. A rangos elismeréshez számos közéleti személyiség gratulált, a világsajtó is hosszan írt munkásságáról. Úgy tűnik azonban, hogy a friss Nobel-díjas szülővárosában, Gyulán nem büszkélkednek annyira a sikerrel – legalábbis az író Facebook-oldalán található bejegyzés szerint:

„Krasznahorkai László hálás mindenkinek, barátnak, ismerősnek, fordítónak és kiadónak, tartós olvasónak és kezdő olvasónak, akár magyar, akár még nem magyar, távolinak tehát és közelinek, és különösképpen a képen látható üzenet íróinak szülővárosomban, Gyulán, ahol rajtuk kívül nemcsak »óriásplakáttal« nem üdvözlik szerény elvándoroltjukat, de még a könyvesbolt vagy a könyvtár előtt sem látni – pedig beérném egy A4-es papírlappal is – az öröm bármi jelét – hálás, tényleg az, hogy szeretettel gondoltak és gondolnak rá az irodalmi Nobel-díj kihirdetése alkalmából.”

A poszthoz mellékelt képen egy ablakra kiragasztott papír látható, amin ez áll: „Krasznahorkai László (szülővárosa: Gyula), irodalmi Nobel-díj, 2025. E ház lakói büszkék rád, gratulálunk!”

Via 24.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
Meghalt Ganxsta Zolee édesanyja
Kassai Ilona Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő 97 éves volt.


Ganxsta Zolee a Facebookon tudatta, hogy kedden elhunyt édesanyja, Kassai Ilona, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő.

Az 59 éves rapper szerda este osztotta meg a hírt, egy közös fotóval és szívszorító sorokkal búcsúzott, vette észre a Blikk.

„Tegnap este drága Édesanyám, Kassai Ilona az angyalok közé került, a Mennyek országába. Egy igazi művész volt, és a legjobb anya. Köszönöm mindenkinek, aki most egy picit megemlékezik róla a szívében”

- olvasható a zenész posztjában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Az Offspring bulija legalább olyan szórakoztató volt, mint a koncertet megelőző szünet – képes beszámoló
Az 1984-ben alapított amerikai punk-rock banda bő 40 év alatt sem veszített sokat a vonzerejéből – és a lendületéből sem, ahogy tegnap az MVM Dome-ban bebizonyították. Humoros, látványos, pörgős bulit csaptak – jöjjön a beszámoló képekkel!
Tóth Noémi - szmo.hu
2025. november 01.



Kevés felemelőbb élmény van egy anyának annál, mint amikor a gyerekkori kedvenc bandájára elviheti a saját kislányát bulizni, akinek – minő szerencse – jelenleg ugyanaz a kedvenc zenekara. Én még a nadrágra csiptethető walkmanemen hallgattam rongyosra az Americana kazettát, nemrég pedig a 9 éves lányom állított össze Spotify listát a best of válogatásukról, úgyhogy kijelenthető, hogy nem évültek el évtizedek alatt sem.

Az előzenekar a francia-kanadai punkegyüttes, a Simple Plan volt, akik kifejezetten jó hangulatot csináltak már az elején is, és láthatóan a közönség egy része miattuk (is) érkezett. Elhangzott többször a „köszönöm Budapest” is, amin mindig meghatódom külföldi bandák esetén, és láthatóan jól érezték magukat a srácok. Hatalmas strandlabdákat is útnak indítottak a csápoló kézáradatba, illetve már ekkor sem fukarkodtak a konfettiesővel. Már önmagában ez az ugrálásra komponált koncert is remekül megalapozta a főzenekart, de a legjópofább blokk a szünetben következett.

Egy világító „fuck yeah” feliratú léghajó kezdett el körözni felettünk egy drónnal, majd táncoló csontvázakkal elindult egy visszaszámláló, és bulis nóták kíséretében különféle tematikákat vetítettek a hatalmas kijelzőkön. Volt például közös karaoke az A-Ha Take on Me című dalával, illetve olyan szekciók, amelyeknél egy adott témára pásztázta a kamera a közönséget. Volt headbang cam, look like cam (itt baloldalon egy híres karaktert, jobb oldalon meg egy rá hasonlító látogatót mutatott a kamera, és nem mindenki volt boldog az összehasonlítástól), fenékrázás és fuck you cam (itt egy család édes kisgyermekei vitték a prímet, akik rögtön boldogan mutogatták a középső ujjukat). Illetve nem maradhatott ki a klasszikus csókkamera sem, amelynek a végére bevágták az elhíresült Coldplay-es jelenetet is. A humorfaktort fokozta a stáb egyik gorillának öltözött embere, aki végig a közönség soraiban bohóckodott, és lehetett vele fotózkodni.

A lányommal is mindenki jó arc volt: mindkét zenekar stábtagjától csak úgy kapott egy-egy pengetőt, felbecsülhetetlen ereklyékkel gazdagítva a megdicsőült negyedikesemet, és lépten-nyomon segítőkész fiúk akarták felvenni őt a nyakukba, hogy jobban lásson.

Amikor berobbant az Offspring, hét év után végre ismét nálunk pörgetve a legjobb és legújabb nótáikat, a közönség teljesen beindult. Szerencsére nem követték el azt a hibát, amit sokan el szoktak, hogy csak az új albumot erőltetik – bár az is ütősre sikerült –, hanem az össze slágeres puskaport is sorra előtték. Le sem lehetett törölni a vigyort a képünkről a lányommal, ahogyan együtt ordítottuk az I Want You Bad, a The Kid’s Aren’t Alright, a Pretty Fly (For a White Guy) vagy a Hit That refrénjeit.

A másfél órás koncertbe belefért egy Ozzy-megemlékezés egy Black Sabbath feldolgozással, valamint egy zongoránál előadott, Beatles-féle Hey Jude is, amely mellé egy saját dalt is balladásított a frontember, miközben a mobiltelefonok vakui elárasztották a stadiont. Apropó, az énekes nem éppen egy szokványos punk, hiszen Dexter Holland molekuláris biológiai doktorátusát HIV-kutatásból szerezte, valamint profi pilóta és repülésoktató is egyben.

Az egész koncert rendkívül látványos volt, és garantáltan unatkozásmentes, hiszen egyfolytában változott a vetítés, pattogtak a strandlabdák, estek a konfettik, lelkesen beszélt a banda, szóródtak a szikrák, sőt, felfújtak két hatalmas gumicsontvázat is, amelyek szájából végül füstcsóva szállingózott. Úgyhogy finoman szólva nem egy minimálra hangolt haknit élvezhetett a közönség, pedig fele ennyi erőfeszítéssel is imádtuk volna az estét.

Még a beengedés, a ruhatár és a metrózás is flottul ment, úgyhogy a lányom első nagyszabású stadionkoncertje szerencsére jobban nem is sikerülhetett volna. Én pedig vagy ezer rockkoncerttel a hátam mögött bátran kijelentem, hogy az Offspring tesz arról, hogy a mondás érvényben legyen: „punks not dead”!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Visszatér a terrorbohóc – Az új It: Welcome to Derry HBO-sorozat keményen darálja a szereplőit!
Újra látjuk Derryt, és vele együtt a gyermekkor legrettegettebb rémálmát, a félelemből táplálkozó démoni lényt. Az It: Welcome to Derry első része minden várakozást felülmúl! A 60-as évek ártatlansága sosem volt ennyire félelmetes. Andy Muschietti új sorozata egyszerre nosztalgikus és hátborzongató!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. október 29.



Már az első képsoroknál világossá válik, hogy az It: Welcome to Derry nem kíván óvatoskodni.

Andy Muschietti, aki a korábbi Az-filmekkel már bizonyította, hogy mesterien ért a rettegés megkomponálásához, most visszatér a gyökerekhez.

Szó szerint és átvitt értelemben is. A rendező keze nyoma minden pillanatban érezhető, a sorozat hangulata már az első részben magával ragadja a nézőt. Itt nem kímélnek senkit és semmit.

A hatvanas évek miliője rendkívül hitelesen kel életre. A díszletek, a jelmezek, a zenék és a színek együttesen teremtik meg azt a nosztalgikus, mégis fenyegető légkört, ami az eredeti filmek egyik legnagyobb erőssége. Az alkotók ügyesen egyensúlyoznak a múlt bája és a borzalom közt, ez az ellentét adja a sorozat igazi ízét. A gyerekkori ártatlanság és Derry mélyén megbúvó gonosz kontrasztja itt is tökéletesen működik.

A nyitójelenet nemcsak hatásos, de egyenesen mellberúgó. A brutalitás kicsit talán öncélú, mégis elég erőteljes ahhoz, hogy a néző ne felejtse el, ez bizony nem egy családi matiné.

A 18-as karika bőven indokolt, ám a készítők ügyesen elkerülik a túlzások csapdáját, épp annyit mutatnak, amennyit kell. Ez a visszafogottabb merészség teszi igazán feszessé a hangulatot. Maradjunk annyiban, hogy az első jelenet szülésjelenete velem marad egy ideig.

A történet középpontjában ismét gyerekek állnak, akik egy titokzatos eltűnés nyomába erednek. Matty (Miles Ekhardt) sorsa már a nyitányban eldől, de „barátai”: Lilly (Clara Stack) és Teddy (Mikkai Karim Fidler) még nem tudják, mi történt vele.

A bűntudat és a kíváncsiság hajtja őket, miközben lassan szembesülnek Derry sötét titkaival.

Pontosabban egy nagy titkával. A gyerekszínészek frissességet hoznak a képernyőre: természetesek, szerethetőek és hihetőek. Bár egyikük sem ismert név, mindannyian tökéletesen hozzák a karaktereiket. Már most érezni, hogy erős kis csapat kovácsolódik belőlük, akárcsak az eredeti film hőseiből. De azért várjuk ki az első rész végét.

A felnőtt szereplők közül James Remar és Jovan Adepo visznek színt a mellékszálakba. Alapvetően érdekes a koreai veterán története, aki a hidegháborús Amerika árnyékában próbál boldogulni. Mint afroamerikai tiszt, ki kell harcolnia társai tiszteletét, olykor kevesebb sikerrel. Ez, a rasszizmussal szembeni görbe tükör, meglátjuk majd mire megy. A sorozat itt-ott játszik történelemmel, néha kissé idealizálja a múltat, de mindez megbocsátható, mert a cél nem a dokumentarizmus, hanem a hangulat megteremtése. Ez viszont egyértelműen működik, méghozzá hibátlanul.

A történet nem kiemelkedő, akik olvasták/látták az eredetit, azért érezhetően ismétlik önmagukat, de az első rész alapján még ezt nem nevezném egyértelmű negatívumnak.

Bill Skarsgård hiánya talán meglepetésként érheti az egyszeri nézőt, de éppen ez ad izgalmat az első résznek. A terrorbohóc árnyéka ott lebeg minden jelenet fölött, még akkor is, ha ő maga nem bukkan fel. Ez a sejtelmesség fokozza a feszültséget: tudjuk, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor újra szembenézünk vele, és ez a várakozás az egyik legerősebb húzóereje az első résznek. Alig várom a folytatást!

Technikailag a sorozat eddig kifogástalan. A vizuális világ egyszerre realisztikus, brutális, véres és álomszerű, a fényképezés gondosan kidolgozott.

A kamera néha játékosan követi a gyerekeket, máskor ridegen pásztázza a kisváros utcáit, mintha maga Derry is élne, lélegezne. Az effektek nem hivalkodóak, inkább finoman támogatják a történetmesélést, egészen addig, ameddig be nem tör a képernyőre a kétfejű repülő démonbébi és minden finomkodást kidobnak az utcára. A hangdizájn tökéletesen épít a csend erejére és a kaotikus pusztításra.

Az első epizód végén katartikus pillanat zárja a történetet. Egy olyan befejezés, ami után az ember ösztönösen a következő rész gombja után nyúlna, ha tehetné. A Warner azonban heti adagokban tálalja a rémálmot, így marad a várakozás feszültsége.

Ez talán nem is baj: az It: Welcome to Derry eddig inkább lassan bontakozó, atmoszférikus horror, amit érdemes ízlelgetni, nem egyszerre ledarálni. Pedig nagyon kívánja a szervezetem a következő részt!

A sorozat legnagyobb erénye, hogy nem csupán rettegést kínál, hanem érzelmet is. A barátság, az örökölt traumák, a bűntudat és az összetartozás témái újra és újra előkerülnek, a horror elemek mögött valódi emberi dráma húzódik. A gyerekszerelem és a veszteség árnyéka, a felnövés fájdalma mind ott rezeg a háttérben, ettől lesz a sztori több puszta ijesztgetésnél.

Összességében az It: Welcome to Derry első része méltó folytatása Muschietti világának. Nagyon reméltem, hogy A Flash - A villám csak egy véletlen botlás volt és a szakember nem felejtett el rendezni.

Atmoszférikus, izgalmas és vizuálisan lenyűgöző.

Aki szerette a 2017-es filmeket, az most is otthon fogja érezni magát ebben a baljós kisvárosban. Az alkotók tisztelettel nyúlnak a forráshoz, mégis képesek új színt vinni a történetbe, eddig azért az kiemelhető, hogy még csak egy rész elérhető a sorozatból. Ha a folytatás is tartja ezt a színvonalat, akkor Derry városa újra a modern horror egyik legizgalmasabb helyszínévé válhat, és mi örömmel térünk vissza oda, bármennyire is rettegünk tőle.


Link másolása
KÖVESS MINKET: