hirdetés

KULT

"És akkor mi van?" – Almási Kitti szerint sokszor ez a kérdés kell ahhoz, hogy merjünk bátrak lenni

Az ismert pszichológus könyvet is írt már a bátorságról, hamarosan pedig a Momentán Társulattal közösen színpadon is körbejárják a témát: június 13-án az Imprószigeten a "Fröccs" előadás témája lesz, hogy hogyan tudunk bátran élni.

Link másolása

hirdetés

- Mit jelent ma, 2021-ben, a mi társadalmunkban bátran élni?

- Én bátorságnak azt nevezném, amikor a félelmeinknél erősebbé válik bennünk a tettvágy, és valóban cselekszünk. Ez nem összekeverendő a vakmerőséggel, az veszélyezteti az ember épségét. Én a mindennapi szorongásainkkal foglalkozom, így

a bátorság az én olvasatomban az a fajta életmód, amiben minél inkább törekszünk arra, hogy felvállaljuk magunkat úgy, ahogy vagyunk.

Ez jelentheti akár az érzéseink – meghatódottság, vonzalom, szeretet - kifejezését, egy konfliktus vagy egy nehéz érzés felvállalását. Minél több kijózanító tükörbe tudunk belenézni, és minél inkább önazonosan tudunk élni, annál inkább bátornak gondolhatjuk magunk.

- Valóban bátorság ma ennyire felvállalni magunkat?

- Igen, mert a környezet visszajelzése, a társadalmi elvárások, az elutasítástól való félelmünk nagyon erősen befolyásolnak, leblokkolnak. Visszafognak minket, és inkább arrafelé tolnak, hogy az érzéseinket ne úgy mutassuk meg, ahogyan vannak, hanem egy drasztikus cenzúra után. Tulajdonképpen ahhoz, hogy az ember önazonosan azt vállalja, ahogy ő gondolkozik és érez, tényleg szembe kell néznie azzal, hogy ezt annak ellenére teszi, hogy nem mindenki fog hozzá tapsolni.

hirdetés

- Egyénenként mennyire különböző, hogy mit tartunk bátorságnak, önmagunk felvállalásának?

- Elképesztő eltérések vannak. Könyvem, a Bátran élni kapcsán is számtalanszor mondtam, hogy pont olyan az eltérés az egyes emberek "bátorságai" között, mint például abban, hogy egy párkapcsolatban mi számít bántásnak, itt is hatalmas a mozgástér. Szerveztem már önismereti táborokat, ahol bátorságpróbákat csináltunk. Van, akinek az a bátorság, hogy egyáltalán elmondja a nevét mindenki előtt hangosan, mert esetleg már ez messze meghaladja azt a szintet, amit megszokott.

Sőt valakinek azt jelenti, hogy egyáltalán eljön egy ilyen táborba, több ember közé, és vállalja, hogy végigüli, akár anélkül, hogy megszólalna. Van, aki pedig eljut odáig, hogy a legtitkosabb kérdéseiről beszéljen, vagy egy énekes-táncos produkciót bemutasson mindenkinek. Az sem könnyű, hogy valaki élete egy nehéz szakaszáról meséljen, esetleg felvállalja a szexuális orientációját, vagy bármi olyasmit, ami alapján számíthat arra, hogy nem egyöntetűen pozitív lesz a reakció.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Van arra valamilyen praktika, hogy hogyan vállaljuk fel magunkat, mindennapi félelmünket, szorongásunkat leküzdve? Ez nem egy eleve elrendeltetett dolog, hogy valaki ebben bátrabb, valaki visszahúzódóbb?

- Én abban nem hiszek, hogy ez ennyire determinálva lenne. Inkább azt érdemes megvizsgálni, hogy mi van az előtérben és a háttérben. Mi általában azzal dolgozunk, hogy mik azok a háttérben lévő tartalékok, amik segíthetik az illetőt. Azt gondolom, ami kőbe van vésve, az sokszor az, hogy a mozgástér nem tágítható a végtelenig. Akármeddig tréningezi magát valaki, akármilyen terápiára jár, van egy határ. De azon belül mindenképpen lehetséges a maximumot kihozni. Az úgynevezett általános praktikáktól vagy tanácsoktól általában nekünk a szakmámban feláll a hátunkon a szőr. De a könyvem alcíme – amit én eredetileg címnek szerettem volna – ez: És akkor mi van? Ez tulajdonképpen az abban bemutatott úgynevezett praktika vicces összefoglalása.

Közelítsük meg kognitív módon a kérdést, azaz: hogyan gondolkozunk magunkról, másokról vagy a világ működéséről, egyes történésekről? Konkrétabban nézve: például mi veszély rejlik abban, hogy megszólaljak mások előtt? Van egy képünk magunkról és arról is, hogy mások hogyan fognak tekinteni ránk, és ebben rengeteg torzítás van.

A legtöbb gátat az okozza bennünk, hogy egy katasztrófát képzelünk el következményképp – ezt úgy is hívjuk, hogy katasztrófagondolat.

Tehát „ha valami valamilyen módon fog történni, akkor biztos, hogy az a bizonyos rettenetes dolog fog előállni”.

Például éneklek mások előtt, és hamis – itt megjelenik az „összeomlik a világ”-gondolat. És nekünk ezt kell megkérdőjeleznünk. Azt is, hogy ez egy reális következmény-e, biztos-e, hogy mások kiröhögnek, furcsán néznek majd rám? Erre a hétköznapok szintjén szinte kivétel nélkül azt a választ fogjuk adni, hogy azért ez nem annyira durva, mint amennyire az adott pillanatban rettegünk tőle. Erre vonatkozik az „És akkor mi van?” kérdés. Mi van, ha nem merek megszólalni? Mi van, ha dadogok? „És akkor mi van?” Itt szoktak jönni a torzítások, hogy „az emberek ezt fogják gondolni vagy azt fogják mondani rólam”.

De fel kell tenni a kérdést, hogy honnan vesszük ezt? Mekkora a realitása? Láttunk már olyat, akivel konkrétan ez a „katasztrófa” megtörtént? És olyat esetleg láttunk-e, aki túlélt egy hasonlót, és minden további nélkül túltette magát rajta? Afelé kell tehát vinni az embert, hogy rádöbbenjen arra, hogy ezek mennyire eltúlzott következtetések, kicsiből nagyot csinálnak, katasztrofizálnak. Ezeket a hétköznapi félelmeket érdemes kicsit megkapirgálni, hogy egyáltalán mennyire reálisak.

- A Momentán Társulat rögtönzésen alapuló előadásai alkalmasak arra, hogy segítsenek feldolgozni ezeket a szorongással és bátorsággal kapcsolatos kérdéseket?

- Ez a forma azért fantasztikus, mert amiről beszélek, azt azonnal meg is jelenítik. Többféle módszerrel dolgozunk, de van olyan is, amikor feldobnak egy jelenetet, és azt mondják, hogy ha valahol máshogy csinálnám, csengessek közben. Én pedig csengetek, és mondok egy ötletet, ami egy másik perspektívát világíthat meg. Így rá tudunk látni arra, hogy hogyan lehet átfordítani egy-egy helyzetet. Nyilván mindenkire vonatkozó megoldást nem fogunk tudni kínálni, de mindenképpen kapnak a nézők egy ízelítőt, belelátnak egy-egy folyamatba, átfordulásba, hogy hogyan lehet egy ilyen esetben más oldalról rátekinteni egy helyzetre.

Meghallgatnád Almási Kitti gondolatait élőben is? Akkor ott a helyed a Momentán Imprószigeten!

Improvizációs színházi előadásokkal, sport- és családi programokkal, workshopokkal és mini fenntarthatósági vásárral indítja a nyári fesztiválszezont Budapesten a Momentán Társulat 2021. június 11-13-a között. A Momentán Imprósziget először kerül megrendezésre a Margitszigeten, a Petőfi Sándor Ifjúsági Tábor területén. A különleges kulturális program célja, hogy a pandémia bezártsága után új inspirációkat, szórakozást, pozitív életérzést és kreatív kikapcsolódást nyújtson a kilátogatóknak.

Pszichológiai fókuszú Fröccs előadásukban Almási Kitti pszichológus segítségével a bátorság témájáról játszanak jeleneteket, megtörtént vagy kitalált történeteket, miközben a nézőkben felmerülő kérdésekre is választ keresnek.

A fesztivál egészére, vagy a Fröcss előadásra jegyek ITT válthatók.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Almási Kitti (@almasi.kitti) által megosztott bejegyzés

- Ez az együttműködés ön és a Momentán Társulat között már jó néhány éve él. Az az első pillanattól kezdve egyértelműen látszott, hogy az improvizációs színházi forma alkalmas a „lelkifröccsökre”, pszichológiai kérdések feldolgozására?

- Korábban F. Várkonyi Zsuzsa kolléganőmmel ez már egy hosszú ideje működő struktúra volt, ő volt a Fröccs című műsor szakértője a kezdetektől éveken át. Amikor száz fellépés után úgy döntött, hogy kicsit pihenne és átadná a stafétát, akkor egy bejáratott, működő dologba léptünk be két kollégámmal, Tari Annamáriával és Buda Lászlóval. Én voltam F. Várkonyi Zsuzsa fellépésén, ahol megnéztem, hogy működik ez, aztán Zsuzsa is eljött az én első alkalmamra, ami nagyon megtisztelő volt és kedvesen biztatott. Engem mindig is vonzott a színjátszás, a színpadi lét, kamaszkoromban sok ilyesmiben részt vettem, és rájöttem, hogy egy-egy jelenet sokkal emberközelibbé tudja hozni a dolgokat. Én magam mint előadó is sokszor igyekszem érthetőbbé tenni az adott lelki jelenséget úgy, hogy próbálok egy-két karaktert megjeleníteni, vagy visszaidézni egy-egy párbeszédet. Mivel nem vagyok színész, mellettem egy társulattal ez a játék egy egészen fantasztikus élmény.

- A karantén teljesen visszavetette a Fröccs előadásokat, vagy valamilyen szinten tudták online működtetni?

- Volt néhány online „fellépés”, és a törzsközönségből sokan nézték azt is, de ha valaki korábban nem ismerte ezt a műfajt, nem biztos, hogy ez a forma szippantotta be. Mert a színpadon óriási sodrása van az előadásoknak, hosszú évek óta összecsiszolódott társasággal, bejáratott csapatdinamikával. Egy-egy este nagyon drámai és kemény is tud lenni, de alapvetően ez egy szórakoztató program, elképesztő hangulattal, ezt az online forma nem tudja visszaadni. Főleg úgy, hogy az online változatban a színészeknek különböző lakásokban tartózkodva kellett egymásra reagálniuk. Én magam csodáltam a társaságot, hogy ebből a helyzetből is ki tudott hozni élvezetes anyagot, de azért nagyon várjuk már, hogy újra élőben találkozzunk a közönséggel. Én olyan aktív közönséget, mint a Momentán előadásain, még sosem láttam.

- Hogy folytatódik a közös munka? Hamarosan itt a Momentán Imprósziget a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, aminek keretében június 13-án lesz egy Fröccs előadás is arról, hogyan tudunk bátran élni. Mik jönnek ezután a közös munkában?

- Mint minden más előadásommal, a Momentánnal is tervezzük már őszre az időpontokat, optimistán próbáltunk gondolkodni... De az őszi előadásaim még azok az alkalmak, amiket tavaly tavasz óta folyamatosan tologatunk. Az valószínű, hogy ha lehet, akkor egy hónapban egyszer vagy esetenként kétszer szerepelni fogok a társulattal. A témákat egyébként spontán szoktuk alakítani. Általában én írok néhány aktuális jelenséget, például a Covid alatt foglalkoztunk a vírussal és az azzal járó nehézségekkel, valószínűleg a jövőben téma lesz a visszatérés, az újrakezdés, vagy épp a széthulló kapcsolatok. De én szeretek olyan nagy falatokat, mindenkit érintő témákat is behozni, mint például az irigység vagy a féltékenység. Tág a mozgástér, néha úgy fejezünk be egy egyébként teljesen kerek estét, hogy a felét nem játszottuk ki annak, ami a témában benne volt.

De előfordul olyan is, hogy előadás közben jön a jó ötlet. Volt egy olyan este, amikor a közönségben szóba került a női-férfi éttermi helyzet, azaz a tipikus "ki fizet?"-szituáció, konzervatív és modernebb, pro és kontra érvekkel. A nézőtéren éles véleménykülönbség alakult ki: egy férfi beszólt a kemény nőknek, akik „elnyomják” a pasikat, egy nő pedig visszaszólt, hogy ha elég „tökösek” lennének a férfiak, nem kéne a nőknek ilyen erősnek lenniük. Én már azt láttam ebben, hogy ez elég parázs vitának tűnik, ebben benne van egy külön est témája. Ilyen esetekből is nagyon jó előadások kerekednek ki.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Az orosz Csernobil-filmnek jót tenne néhány CIA-ügynök - Csernobil 1986 kritika

Hosszú, vontatott, és még a KGB-be beépülő amerikai titkosügynökök sincsenek benne.

Link másolása

hirdetés

Már az elején érdemes leszögezni: ez az orosz Csernobil nem AZ az orosz Csernobil, amelyben a CIA robbantja rá szegény szovjetekre az atomerőműt. Az HBO sikersorozata jótékonyan hatott az oroszok produktivitására, mert hirtelen mindenki az emberiség legnagyobb atomkatasztrófájáról akarta elmondani a sajátját. A kevésbé radikális, a Csernobil 1986 most került fel a Netflix kínálatába.

Az HBO-n 2019-ben debütált az ötrészes minisorozat, amely amellett, hogy szinte azonnal minden idők legjobb sorozata lett az Imdb-n (azóta az ötödik helyre csúszott), olyan elemi erővel és alapossággal beszélt a tragédiáról, mint előtte soha egy mozgókép sem. Erre válaszul az orosz állami média - mintha csak direkt bizonyítani akarná, hogy még mindig pontosan úgy mennek a dolgok Oroszországban, mint 1986-ban, az összes médiafelületen keresztül ócsárolni kezdte a sorozatot, listákba szedve, miért nem stimmel a modern nyílászáróktól kezdve az utolsó rozsdás szögig semmi sem a képernyőn.

Ezzel a lendülettel bejelentették, hogy megcsinálják a saját Csernobil-sorozatukat, nehogymár a dekadens Nyugat mondja meg, mi is történt 1986 áprilisában.

A propagandatévéként működő NTV egyébként már korábban, az amerikai produkcióval egyidejűleg kezdett dolgozni a saját sorozatukon, az HBO sikerét követően azonban felpörögtek a dolgok: megjelent a szinopszis a tizenkét részes sorozatról, majd egy előzetes is, ami finoman szólva is más szemszögből mutatta be a katasztrófát:

a CIA felelős Csernobilért, a hős KGB pedig versenyt fut az idővel, hogy a beszivárgott amerikai ügynök terrortámadását megállítsa.

A kiszivárgott trailer csak tovább csavarta a maximum felé az abszurditásfaktort, ám azóta, immár két éve semmi hír az orosz állami Csernobil-sorozatról. 2019 májusában egy Facebook-poszt árulkodott arról, hogy befejezték a forgatást, és a rendező, Alekszej Muradov is adott interjút, méghozzá az ország legolvasottabb ellenzéki hírportáljának, a Meduzának.

A beszélgetésben elmondta, hogy ugyan fikciós drámát készített, igenis van alapja az amerikai szálnak. Azóta viszont se híre, se hamva a sorozatnak. Az Imdb-n ugyan szerepel, ám évszám nincsen mellette, és az interneten sem lehet a nyomára bukkanni. Csupán elvétve található a témában néhány komment – van, aki azt írja, hogy idén mutatják be, valaki szerint már le is adta az orosz tévé.

hirdetés

Az HBO-sorozat azonban nemcsak az állami médiát tüzelte fel, hanem Alexander Rodnyanszki producert is, aki a CBS-nek nyilatkozva mondta el, hogy nem sokkal az HBO-siker után ő is dolgozni kezdett egy Csernobil-sorozaton, ám nem épp az orosz állami narratívát követve.

„Mind tudjuk, mi történt 1986-ban. Minden egyes szovjet állampolgár tudta, hogy a katasztrófa oka a szovjet rendszer volt.”

Filmjében azonban az egyszerű, földi halandók küzdelmét akarta bemutatni egy földöntúli problémával. A filmmel kapcsolatban többen megszólaltak: többek közt az a Nikolaj Tarakanov is, aki tábornokként irányította mentést - az HBO sorozatában Ralph Ineson alakította a katonát. Ő azt mondta a filmről, hogy semmit sem tanít a nézőknek, és abból a traumából sem ad át semmit, amelyet ő éjjelente álmaiban újraél Csernobil falai közt. Rodnyanszki szerint azonban több túlélő is megkereste a bemutatót követően, és igazi időgépként értékelték a filmet, amely hitelesen repít vissza a vészterhes időkbe. Rendezőnek Oroszország egyik legfoglalkoztatottabb férfi színészét, Danila Kozlovszkit tette meg, akinek ez volt a második rendezése, és aki nagyvonalúan a főszerepet is saját magára osztotta.

De milyen is a film?

A Netflixen debütáló, magyarul Csernobil 1986 címet viselő film valóban az egyént állítja a középpontjába, sőt, egyből olyan nyitánnyal indít, hogy egyből lecsekkolja az ember, tuti a Csernobilt nézi-e, nem valami orosz romkomot.

Alekszej nem épp a világ legszerencsésebb embere: bár összefut korábbi nagy szerelmével, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Ráadásul felmond tűzoltóként, és pusztítóan másnapos, erre még az atomreaktor is felrobban, őt meg úgy állítják be dolgozni, hogy már nem is kéne ott lennie. Hamar kiderül, hogy sokkal nagyobb a baj, mint egy másnapos pluszmunkanap, hamarosan azok között a tűzoltók között találja magát, akiket leküldenek az atomerőmű vízzel elárasztott folyosóira, hogy megmentsék Európát a világvégétől.

A film első félórája mintha csak egy könnyed, keserédes romantikus film lenne: a csupa boldog ember olyan életigenléssel nyalja a fagyit Pripjaty napsütésben szikrázó terein hangulatos zenére, hogy az embernek már majdnem kedve szottyanna ott lenni, csupán néhány távoli képen sejlik fel ketyegő bombaként az atomerőmű kéménye. A robbanás követően aztán fejest ugrunk a szereplőkkel együtt a vérrel, korommal és jelentős mennyiségű hányással nyakonöntött káoszba, a rángó kézikamerát követve veszünk el mi is a felrobbant atomreaktor körüli pokolban, amely jobb pillanataiban a Ryan közlegény megmentése kezdőjelenetét is felidézheti, az biztos, hogy vizuálisan meglepően erős alkotásról van szó.

Nagyjából ennyit a pozitívumokról, a Csernobil ugyanis egy elnyújtott – majdnem 140 perces – katasztrófamozi, amelybe teljesen feleslegesen erőltetnek bele egy nem működő szerelmi szálat is. A karaterekkel is nehéz azonosulni, pedig nyilván a hősies Alekszejjel kéne, aki a kelleténél többször hagyja ott a barátnőjét, hogy elrohanjon életet menteni, majd az életmentést, hogy elrohanjon barátnőjéhez. A lány, Olja, még ennél is semmilyenebb szerepet kap, leginkább kisfiáért aggódik, illetve a szakítást sem tudja túl jól levezényelni.

A nagy kérdés sem várat sokáig magára:

nem, ez a film nem keni rá sem a CIA-re, sem a gyíkemberekre a robbantást, sőt, kicsit esetlen párbeszédekben ugyan, de néha azért előadja nagy bátran valamelyik orosz, hogy igenis a rendszer a hibás a katasztrófa katasztrofális kezelésében.

Bár a film rögtön azzal a felütéssel kezdődik, hogy a film hősei fiktív karakterek, a főszereplő Alexejt igencsak valós emberről mintázták. Nikolaj Csebusev, az atomerőmű folyosóit jól ismerő tűzoltó volt, akit leküldtek a katasztrófát követően megnyitni az egyik szelepet. Mivel ennyiben ki is merül az egyezés a főhős és közte, nem nagy spoiler elárulni, hogy Csebusev ugyan sugárbetegséget kapott, a mai napig él, jelenleg 71 éves, és a Csernobiltól nagyjából 1000 kilométerre fekvő Kurcsatovban él – ott, ahol egyébként a filmet is forgatták a helyi atomerőműben. Olyannyira él, hogy a filmhez is felkérték tanácsadónak, ám azzal az indoklással utasította vissza, hogy a film nem adja vissza valósághűen a likvidátorok munkáját. Sőt, a magánvetítést követően azt nyilatkozta a CBS Newsnek, hogy az egyik jelenet kapcsán nevetnie kellett. Az ominózus cselekménysorban az egyik hős tűzoltót egy svájci klinikára akarja küldeni a szovjet vezetőség a gyógyulása érdekében. Úgy értékelte a filmet,

mint egy fantasy, ami lekicsinyíti a szovjet hatóságok hazugságait, amellyel leplezni próbálták a katasztrófa valódi mértékét.

Az orosz Csernobil tehát nem igazán fenyegeti trónfosztással az HBO sorozatot, de legalább nem is beszél bődületes baromságokat a tragédiáról. Persze könnyű elhasalni az amerikai Csernobillal szemben, és az összehasonlítgatás is túlságosan triviális elemzési keretet ad, ám pont itt érhető tetten az orosz változat hibája: míg az HBO sorozat felesleges romantikus nagyjelenetek és patetikus hegedűszámok nélkül éri el, hogy zsigerekig hatoljon, addig itt hiába a túltolt romantika, a heroizmus, a lassítások és a drámai zene. Valahogy megmarad egy kicsit túlnyújtott katasztrófamozinak, amely néha szerelmes filmnek képzeli magát - titokban kicsit már drukkolunk is neki, hogy tűnjön fel az a bizonyos beépített CIA-ügynök.

A Csernobil 1986 július 21-től elérhető Netflix kínálatában.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

Nem épült meg a kisszínpad, sörpadokon állva csináltak óriási hangulatot a fellépők a Bajai Alterfeszten

Gimpel Tomi és Zselenszky Tamás hangosítás nélkül voltak kénytelenek játszani, de a közönség annyira lelkesen vette a lapot, hogy végül az egyik legjobb koncertélményük lett belőle.

Link másolása

hirdetés

Nem mindennapi jeleneteknek lehettek tanúi a Bajai Alterfeszt látogatói pénteken. Az első alkalommal megrendezett fesztiválon olyan előadók léptek fel, mint a Kaukázus, a Lóci Játszik, a Müller Péter Sziámi AndFriends vagy A Kutya Vacsorája. A programban szerepelt emellett egy kisszínpad is, ahol a tervek szerint aznap két egy szál gitáros előadó, Gimpel Tomi és Török-Zselenszky Tamás játszott volna.

A Duna áradása azonban érintette az eredeti helyszínt, a szervezők viszont nem lemondták, hanem a nyilvánvaló problémák ellenére is beleálltak. Megpróbáltak megoldásokat találni, például a helyszín is változott három nappal a start előtt.

A fesztivál mindezeken túl egybeesett a Művészetek Völgye nyitányával és a Campus fesztivállal, valamint egy helyi ingyenes zenei rendezvényt is tartottak aznap, szóval nem volt igazán nagy tömeg sem.

Innen szép nyerni, mondhatnánk erre, és végül tényleg valami hasonló történt.

Az eseményekre Gimpel Tomi így emlékszik vissza:

"Kezdés előtt 10 perccel még nem volt felépítve a színpad, korábban úgy tudtuk, épül, és csúszás lesz. Végül fél óra csúszással azt a tájékoztatást/kérést kaptuk, hogy nem lesz színpad, a Sziámi és a Kaukázus beállása alatt, a sörpadok közt kellene játszanunk erősítés nélkül.

hirdetés

Az igazi történet szerintem innen indul. Felálltunk a sörpadokra, közepesen kiabálva elmondtam az embereknek, hogy mi lesz itt, és miért… És elképesztően jól vette ki magát a helyzet.

A közönség végig csendben (vagy ütemet tapsolva) hallgatta az előadást, mindenki partner volt. A dalok közt, és a „második blokk” előtt (mikor a Sziámi le, a Kaukázus pedig felpakolt) ütemes kisszínpad-kiszínpad skandálással vonult a padokhoz, hogy folytassuk.

Számomra elképesztő élmény volt ez a partnerség részükről, a két nagyszínpados zenekar a színpadról bíztatott miket, a beállásnál is figyeltek, hogy ne nagyon zavarjanak minket, a hangtechnikussal végig poénkodtuk a műsort (néha kértem magamból a kontrollba, ő meg bemondta, hogy adjak a gitárra, mert nem jön jel), szóval hihetetlen volt.

Nekem és Zselenszky Tominak is hihetetlen élmény volt ez az összefogás, és azt hiszem, még sosem éreztem ennyire a rákendrollt, mint amikor eldöntöttük, hogy akkor iszunk egy sört, és így is megcsináljuk. Aztán felálltam a sörpadra, és elkiáltottam magam: „Helló, Gimpel Tomi vagyok, és ez itt a Kisszínpad.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Láttad A kígyót? – ez az év pszichopatás krimisorozata

Az egyik legjobb Netflix-miniszéria mellett sokan elmentünk, ideje bepótolni. Kritika.

Link másolása

hirdetés

A kígyó című sorozatot idén áprilisban mutatta be a Netflix, és ugyan a nézettségi listájukra is felkerült, mégsem lett belőle olyan médiadurranás, mint mondjuk A vezércselből, mely után Anya Taylor-Joy egyenesen világsztár lett az alakításának köszönhetően. Pedig A kígyó főszereplője, Tahar Rahim ugyanazt a szintű, magas színvonalú színészi játékot hozza, amit nehéz elfelejteni, és utána bármit megnézne vele az ember. Hatalmas felfedezés színészként. És ha ezután megnézed a The Mauritanian című filmet is, nehéz elhinni, hogy ilyen sokszínű tehetség - mintha nem ugyanazt az embert látnád.

Ez a sorozat nem kizárólag a szórakoztatást tűzte ki célul, nem egy könnyed munka, talán ezért is jutott el kevesebbekhez, hiszen a bemutatáskor még javában vártuk a harmadik hullám lecsengését és a könnyedebb műfajokat részesítettük előnyben. Akkoriban még az utazással foglalkozó médiatartalmak láthatóan hatalmas érdeklődést váltottak ki, akárcsak a könnyed vígjátékok.

A kígyó egy valódi sorozatgyilkos életét mutatja be. Kegyetlenségeket kell végignéznünk, az emberi gonoszság legmélyebb bugyraiba utazunk el, de ezt a legmagasabb színvonalon teszi. Charles Sobhraj hírhedt sorozatgyilkos, s ugyan eddig kevésbé ismert volt a neve, ezért nem is lehetett eladni a sorozatot a nevével - ellentétben mondjuk egy Ted Bundyval.

A kígyó szimbolikája azonban jól leírja a személyiségét: maga a ravaszság, gonoszság, egy sikamlós, gerinctelen lény, aki mindenkire rátekeredik, megfojtja, majd befalja áldozatait.

Sobhraj Párizsban nőtt fel, de eredetileg Saigonban született, ahol vietnámi anyja az indiai apától hamar elvált és hozzáment egy francia katonatiszthez, így került a férfi végül Franciaországba. Itt bőrszíne és a származása miatt sok megkülönböztetésben volt része és úgy érezte, nem tud úgy érvényesülni az országban, mintha ő is "igazi" francia lenne. Ez az érzés vezette őt vissza Ázsiába, ahol aztán kibontakoztatta bűnözői képességeit.

hirdetés

Az igaz történetet feldolgozó miniszéria nézése közben az ember folyamatosan megdöbben, hogy az élet ilyen forgatókönyvet tett az alkotók elé, annyi a fordulat, a suspense, a brutális esemény. Sobhraj annyira fifikás bűnöző volt, hogy egyszerűen úgy játszott a helyi szabályokkal és emberekkel, mint egy profi bábjátékos.

Mindenkit kijátszott és átvágott, de még arra is volt figyelme, hogy legyen embere a rendőrségnél, a partnerén kívül legyen egy plusz szerelme, aki elintézi neki drágaköves üzleteléseinek és pénzügyeinek nehezét.

A kígyó nem tipikus sorozatgyilkos, mert nem azért gyilkolt, hogy élvezze az áldozatainak levadászását, hanem ez volt az eszköze ahhoz, hogy eltitkolja a bűntetteit és ne maradjanak szemtanúk utána. Európai turistákat, hippiket rabolt ki, majd tűntette el őket. Ezeket az eseményeket a sorozat szinte dokumentarista módon mutatja be előttünk: borzongva figyeljük, amint megnyerő személyiségével behálózza ezeket az embereket és végül elküldi őket a másvilágra.

Közben erősen ott lebeg minden felett a hetvenes évek szabadságának és szabadosságának miliője, amit ő gyönyörűen ki is használt, naiv áldozataival együtt.

A sorozat erőssége az összetett feldolgozásmód: folyamatosan ugrálunk az időben, mint a Ponyvaregényben. Ezzel olykor komoly intellektuális kihívás elé állítja a nézőt, hiszen gondolkodásra késztet, hogy követni tudjuk az események zajlását és értsük is azt. A másik piros pont a korabeli helyszínek tökéletes ábrázolása és a tökéletes casting. Tahir Rahim mellett az összes színész emlékezeteset alakít. Érdemes bepótolni a szériát és ha nehezen is kerülünk bele a bonyolult világába, adni neki időt, hogy körülfonjon, akár egy kígyó - az utolsó részeknél már egyre nehezebb lesz másnapra halasztani a folytatást.

És nem utolsósorban ott van a másik, igazi főhős: a megszállott, állhatatos holland diplomata, akinek a világ köszönheti, hogy nem ejtett több áldozatot a sorozatgyilkos. Rahim egy interjúban alázatosan azt nyilatkozta, ő, azaz Herman Knippenberg (Billy Howle) az igazi hős, aki addig nyomozott Sobhraj után országokon, földrészeken és évtizedeken át, amíg el nem csípte. Az antihős és a valódi hős nagy párharca ez a sorozat, és a nézői igazságérzetünkre épít, ezért abbahagyhatatlan. Rég nem kiáltottam fel annyiszor egy sorozat közben méltatlankodva, hogy "Ne már!!", és rég rágtam a körmöm is így. Értsd ezt a legjobb értelemben.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Woody Harrelson 60 - Sztorik és filmek Hollywood legkúlabb „őrültjétől”

Tudja a nyugodt élet titkát, és ő az, aki soha nem fog kihullani Hollywoodból.

Link másolása

hirdetés

Július 23-án tölti be a hatvanat a háromszoros Oscar-jelölt színész, aki óriási egyéniség és amikor valami őrült szerepet játszik, állítólag olyankor hasonlít leginkább igazi önmagára - és persze naná, hogy ezek a szerepek állnak neki a legjobban. Ilyenkor egyszerre kúl és vibráló a jelenléte. Valószínűleg élete végéig örök helyet bérelt a hollywoodi A-kategóriás sztárok között, mert ez az a karakter, aki mindig kelleni fog, fiatalon, idősebben és öregen is. Összegyűjtöttük a legjobb filmjeit és a legjobb sztorikat róla.

Íme a legviccesebb sztorik:

Imádja a veszélyt

Harrelson az egyik leglazább fazon Hollywoodban (a másik ilyen ikonikus alak a felülmúlhatatlan Bill Murray). Miközben óriási tehetség, végtelenül jó a humora, ha végignézel vele egy interjút, tutira jobb kedved lesz, mert nem lehet nem röhögni hatalmasakat rajta. Ebben például arra reagál, hogy kikerült róla egy videó, miközben hülye jógapózban gyakorol. Persze semmit nem vesz komolyan, amikor Ellen megkérdezi tőle, hány napig tud így fejjel lefelé maradni, azt feleli: "3 napig." Aztán mesél egy képről, amin épp két emeletet ugrik le a saját medencéjükbe. Ellen azért elmagyarázza neki, hogy 57 évesen már nem kéne ilyen veszélyes dolgokat csinálnia.

Az igazi Woody-bölcsesség

hirdetés

2014-ben a True Detective című, kultikus sorozat két sztárja, Harrelson és Matthew McConaughey adta át az Emmyt egy kategóriában, melyet végül nem is adtak át, mert nem volt jelen a díjazott Benedict Cumberbatch. Viszont a two-man showjuk szupervicces lett: Harrelson először remekül utánozza haverját, majd McConaughey elmeséli, milyen tanácsot adott neki Woody, amikor egy nehéz élethelyzetbe került. "Megkérdeztem tőle, te mit teszel, ha ilyen komoly problémával nézel szembe - mondja McConaughey. Lehajtotta jó pár másodpercig a fejét jó 20 másodpercre,  majd mélyen a szemembe, a lelkekbe nézett és ezt mondta: 'Csak elfelejtem.'"

Innen indult

Woody Boydnak hívták a karakterét a sitcomok egyik ősében, a Cheersben, ahol a blooperekből és az eredeti felvételekből is kiderül, milyen hatalmas volt a humora. Ez a videó egy válogatás a legviccesebb pillanataiból. A Cheerst még Joey is nézte egyszer a Jóbarátokban, akkora kultusza volt Amerikában.

Elvileg már nem füvezik

Amit ugye nála soha nem lehet tudni, mert Harrelson híresen nagy "betépőbajnok", és ehhez számos vicces sztorija kapcsolódik. Ebben a videóban például csak ránézésre is kiválaszthatók azok a talk show-pillanatok, amikor éppen hatás alatt állt. De nincs mit tenni: így talán még viccesebb és lazább volt.

Kedvenc filmjeink:

Tisztességtelen ajánlat

Ez az egyik olyan filmje, amit a televíziók is minden évben elővesznek, mert a kérdés, amit a történet felvet, máig érvényes és nagyon elgondolkodtató morális kérdés egy párkapcsolatban. Beleegyeznék-e, hogy a feleségem nagyon-nagyon sok pénzért lefeküdjön egy idegennel? Vagy lefeküdnék-e nagyon-nagyon sok pénzért egy idegennel, hogy a családi anyagi helyzetünket örökre megoldjam? Harrelson érzékeny alakítással hozza a férjet, ritkán látjuk őt főszerepben, de akkor mindig magas színtű színészetet produkál. Nyilván a saját, civil karaktere miatt lett belőle az örök mellékszereplő.

Született gyilkosok

Egy másik emlékezetes főszerep. Ez az a film, amit ha valaki látott, soha nem felejti el a képeit, melyről Oliver Stone is bőven tett, hiszen Tarantino provokatív forgatókönyvét átírta még durvábbra és provokatívabbra, é - s az akkori, vad képekkel dolgozó rendezői érdeklődésével felperzselte a mozivásznakat. A film egy jelenség volt, nem csinált hatalmas bevételeket, de idővel mindenki látta legalább a tévében - és mindenki vagy utálta, vagy szerette, nem létezett középút. Így van ez máig is, Tarantino például gyűlölte a feldolgozást. Mégis talán a színész legikonikusabb szerepe lett belőle, hiszen itt annyira hozza a különcöt, amennyire talán sehol máshol. És valóban vannak a filmnek etikailag megkérdőjelezhető vonásai.

Larry Flynt, a provokátor

A kilencvenes években még gyakrabban kapott főszerepeket, ez volt az ő igazi aranykora, pedig most is ugyanolyan nagy név (azért fiatal férfiszínészként könnyebb megkaparintani ezeket a szerepeket). Emlékezetes alakítás egy emlékezetes emberről, teljesen testhezálló szerep, ahogy a címben is szerepel a "provokátor" szó. Ki lett volna alkalmasabb a Hustler pornómagazin ellentmondásos megítélésű alapítóját eljátszani? Ezen nem sokáig gondolkodhatott Milos Forman rendező.

A törvény nevében

Manapság a sorozatok a filmekkel vetekszenek megítélésben, igazából a mozifilmekkel egyenrangú filmművészeti alkotásokként tekintünk rájuk. Nic Pizzolatto kultikus sorozatában ugyan Matthew McConaughey viszi a prímet és neki tulajdonítjuk a sorozat különleges hatását, de nagy szerepe van benne a másodhegedűs Harrelsonnak is. A sorozat első évadjára gondolunk persze, mivel az újabb évadok nagy csalódást okoztak. Harrelson alaposan kimunkált karaktere tényleg az egyik legkülönlegesebb alakítás a szerepei között.

Három óriásplakát Ebbing határában

Az Oscar-díjas filmben játszott szerepéért őt is jelölték legjobb mellékszereplőként, de pechjére ugyanezért a filmért jelölték Sam Rockwellt is ugyanerre a díjra, akinek viszont élete nagy alakításáért meg kellett kapnia. A film 7 jelölésből kettőt szerzett meg, Woody Harrelson pedig ezzel az alkotással is bekerült a filmtörténetbe. A filmet száz év múlva is lesznek, akik előássák majd, mint az évszázad egyik legfontosabb moziját.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: