Erősen 18-as és lenyűgöző a Netflix új sorozata – Sandman-kritika
Neil Gaiman korunk egyik legbefolyásosabb alkotója, írt képregényeket, könyveket, sok adaptáció készült műveiből, ám az egyik mesterművét, a Sandmant eddig még nem tudták vászonra vinni. Pedig több mint 10 éve dolgoznak rajta, hogy épkézláb verzió születhessen.
Az első hírek nagyon lesújtóak voltak és a rajongók egyértelműen tiltakozni kezdtek: szokásos Netflix-balhé, a főbb karakterek nemet váltottak, esetleg minden különösebb indok nélkül afroamerikai színészt castingoltak, mindenki erről beszélt. Majd a szóbeszéd elapadt, amikor a készítő Gaiman is beszállt a beszélgetésbe, és megpróbált mindent megmagyarázni a rajongóknak.
Végül, amikor a sorozat megjelent idén augusztusban, minden bíráló hang elcsendesült, mert kis híján remekmű született.
Tényleg lenyűgöző, hogyan sikerült egy alapvetően nehéz alapanyagból ennyire szórakoztató, összefüggő és minőségi sorozatot készíteni. A Netflix nem sajnálta a pénzt a produkcióra, a díszletek, a karakterdesign, az egész atmoszféra olyan, mintha a képregényt lapozgatnánk.
Az effektek működnek, a kosztümök zseniálisak, a zene dúdolható, csak dicsérni lehet az alkotókat. Neil Gaiman mellett a producerzseni David S. Goyer is besegített a sorozat megalkotásába, illetve a sorozatveterán Allan Heinberg is a háttérben munkálkodott. Ők hárman nagyon odatették a szériát, megfelelő részeket kihagytak, cserélték.
ugyanis a Sandman a DC világával több szálon is kapcsolódott. A sorozat tekintetében viszont ez teljesen irreleváns, mert történetünk életszerű és autentikus a DC háttér nélkül is. Több más dolgon is változtattak, de nem „szentségtelenítették” meg az alapanyagot, mint ahogy többen tartottak tőle.
Lebilincselő, ahogy az Álmok és rémálmok királyának a történetét a képernyőre varázsolták. Az első 5 rész abszolút a tévé képernyője elé szögezett, mintha ez lett volna az első évad egyben. Majd kezdődött egy másik történetvonal a hetedik résszel, amelyet kicsit fapadosan sikerült hozzácsapni, így
A félreértések elkerülése végett szögezzük le, az új történetszál is zseniális, de az Álom összefüggő világába nem annyira szervesen kapcsolódott. Viszont amikor beindul az évad második felét építő történet, az is behúzza a nézőket. Ráadásul úgy ér véget, hogy mindenki folytatni akarja majd, és vissza akar térni az álmok világába.
A színészválasztás tökéletes lett, akik előre aggódtak a casting miatt, egy mukkot sem szóltak, miután látták az évadot.
Boyd Holbrook, a Korinthoszi az első évad főellensége, kellően karizmatikus és hidegrázós a szerepben. Vivienne Acheampong játssza Álom segítőjét Lucienne, a kedves és támogató főszereplő mellett. Aki talán kicsit kilóg a csapatból, az Vanesu Samunyai Rose Walker szerepében. Számomra az ő alakítása egy kicsit gyengébb volt. Bár kedvelhető a karakter, valahogy Rosenak nem tudtam annyira drukkolni.
Nem hibátlan sorozat természetesen a Sandman, a történet töredezettsége és egy-egy színész/karakter nem nevezhető telitaláltnak. De
Lehet, hogy kicsit túl volt nyújtva az első széria, egyeseknek talán sok lesz a „Woke” LMBTQ-tartalom a sorozatban, vagy az a néhány musicalbetét. De úgy gondolom, mindez 2022-ben a Netflix berkein belül abszolút belefér.
Álom történetét mindenkinek csak ajánlani tudom, ritka az, amikor ennyire minőségi tartalom kerül a képernyőre, ekkora befektetés, ennyi tehetséges ember munkájának a gyümölcseként.
Nem említettem eddig, erősen 18-as sorozat Az álmok fejedelme. Ezzel együtt Gaiman eddigi alkotásainak a legjobb feldolgozása született, ráadásul az egyik legnehezebb művéből.
