News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

„Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik” – Angela Murinai tengerbe veszett fia emlékére írt regényt

Az írónő fia 2016-ban hunyt el Máltán egy tragikus balesetben. A többrétegű regény a Librinél jelent meg.

Link másolása

hirdetés

Elolvastam a könyvet, nehéz volt. A címe: Mikor feltámad a szél. Örülök, hogy elolvastam, mert sokat kaptam tőle, ezért is vártam, hogy beszélgethessek a szerzőjével, akinek a regény egy pontján valaki azt mondja: csak a nagyon erős emberekre mérnek ilyen sorscsapást, akiknek valamilyen fontos feladatuk van.

– Az Angela Murinai a szerzői neved?

– Ez az eredeti nevem, csak eléggé megszoktam már, hogy fordítva használom. Szerintem szebb a ritmusa, könnyebb kiejteni. Az ismerőseim Angélának hívnak, nem csinálok ebből nagy ügyet - de Németországban, ahol élek, az ott élőknek nagyon szájra áll.

– Az íróvá válásod bloggerkedéssel indult. Mikor és milyen szándékkal kezdtél el blogolni? Hogyan kapcsolódsz az íráshoz?

– Régóta kísér a naplóírás, kamaszkoromból is rengeteg kézzel írott anyagom van. A kétezres években a blogok megjelenésekor az elsők között voltam, aki platformot nyitott. A Gumiszoba azóta már a hatodik blogom. Egyéves hallgatás előzte meg, 2013-ban zártam egy oldalt, majd 2014-ben,

hirdetés
egy drámai helyzetben írtam egy nagyon dühös posztot a Facebookra, aminek hatására egy nap alatt ötszáz ember csatlakozott. Másnap még mindig dühös voltam, ezért megint posztoltam.

Elkezdtek rám odafigyelni a nők, és elindult a Gumi. Azóta sokat változtam, higgadtabb a stílusom, kiforrottabb. Fejlődtem. Ma már alig van ember, aki nem találkozott volna valamelyik cikkemmel, és csodálatos öröm, hogy szeptemberben a TEA kiadó gondozásában megjelenik a könyv, amely a blog alapján készült.

– Miért és hogyan jutottál el addig, hogy gyermeked halálát, az utána következő eseményeket és gyászmunkádat egy regényben foglald össze?

– 2016-ban, a baleset után néhány nappal, amikor a fiamat megtalálták, a férjemmel visszamentünk Máltára, Gozóra. Ott olyan jó fogadtatásunk volt, annyi segítséget kaptunk, ami varázslatos volt.

A tragédia okán borzasztó állapotban voltam, és ezt szerettem volna minél pontosabban megörökíteni: az akkori történéseket és mindazt, ami bennem zajlik.

A fájdalmat elfelejtjük, a test és a lélek így védekezik, így tud túlélni– amikor elmúlik, amikor felépülünk, már csak azt tudjuk felidézni, hogy szörnyű volt. Én azonban semmit nem akartam elfelejteni. Próbáltam minél pontosabban megfogalmazni azt a belső tüzet, ami akkor emésztett.

– Gondolom szeretted volna minél gyorsabban mindezt leírni, hogy ne illanjanak el az emlékek.

– Igen. Ez sikerült is, hiszen amikor négy év után újraolvastam ezeket a szövegeket, vissza tudtam utazni abba az tudatállapotba, amiben 2016-ban voltam. Elkezdett visszaemlékezni a lelkem arra, amit akkor megélt.

– A regény tehát 2016-ban született?

– Nem egészen. Akkor írtam azt a naplót, amiből olvashatóak részletek a könyvben. Például amikor elmentem az azonosításra, kimentem a hegyre... mindezeket akkor írtam le. Közben felfedeztem a hely különleges dimenzióit, Írtam, és kezdett bennem megfogalmazódni az is, hogy ha ezekből tudnék egyszer egy könyvet írni, azzal a fiamnak is örök emléket állíthatnék. Ha azt a könyvet valaki tíz év múlva leveszi a polcról, kíváncsi lehet rá, hogy milyen volt ez a fiú. A fiam. A lelkek addig vannak köztünk, amíg beszélünk róluk és emlékezünk rájuk. Néhány hónap után azonban nem bírtam tovább írni a naplót, és ez a csend eltartott négy évig. Azt hittem, nem is fogom tudni megírni a könyvet.

Tavaly tavasszal egy éjjel aztán olvastam itthon az akkori írásaimat, mikor azt éreztem, készen van minden bennem, és már meg tudom csinálni. Összeállt a fejemben a sok mozaik, és szinte gondolkodás nélkül írtam, mintha vezetve lett volna a kezem,

így két hét alatt összeállt az első, nyers változat. Utána azonban egy tudatos szerkesztési munkát kezdtem el, ugyanis azt is megéreztem, hogy ez a történet teret tud nekem adni arra, hogy egyéb dolgokat is elmesélhessek a világról. Sok, majdnem tabu-kérdést feszegetek, melyekre sok ember rá tud kapcsolódni, akár a hitről való elmélkedésre, akár az anyaság nehézségeinek taglalásárta, akár párkapcsolati kérdésekre gondolok.

– Volt egy olyan érzésem a regény olvasásakor, hogy még mindig bűntudatban létezel. Most hogy állsz vele?

- Szerintem kevesebb bűntudat van bennem, mint amennyit az utóbbi öt évben általában elvártak tőlem. Volt, aki próbálta fokozni bennem ezt az érzést azzal, hogy vádolt, mert én vittem Bencét oda stb. Később, amikor mindent elemeztem, arra jutottam, hogy ebben a történetben születtek döntések rajtam kívül is. A fiam is hozott egy olyan döntést akkor, ami nem bizonyult jó döntésnek. De joga volt döntést hozni, még ha a következményei borzasztóak is voltak.

Nem látta előre, mi sem láttuk előre, mi fog történni. Néha a döntéseink következményeibe belehalunk.

A fiam nem egy három éves kisgyerek volt, hanem egy majdnem felnőtt, egy hónappal később töltötte be a tizennyolcat. Nyilván van bűntudatom, néha erősebben, néha kevésbé. Tényleg én vittem el őket oda, és az indulás előtt már egyáltalán nem volt lelkes Bence. Jó lett volna, ha hallgatok rá, jut eszembe néha. Nehezen indult az ottani élete, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetnek köszönhetően hiába ment el Gozóra, a telefonja folyamatosan pittyegett. Az otthoni közösségével tartotta a kapcsolatot, és úgy érezte, kimarad mindabból, ami ott történik. Furcsa módon pont az utolsó időszakra esett, hogy kezdett átfordulni és átadni magát ennek a helynek, ahol jelen volt. És ezen a napon el is jutott egy csúcspontra. Az volt benne, hogy anya elment, mi hárman felfedezzük a helyeket, megmutatok a testvéreimnek szép helyeket a szigeten.

– Amire Bence jutott a végén, hasonló, mint amire te magad is jutottál a könyv végére, ugye? A mostban létezni, azt megélni.

– Igen. Ilyesmikről beszélgettek akkor a fiúk is. Most itt vagyunk,- mondta az öccsének- elengedem, ami volt, és ha hazamegyünk, indul valami új. Hét óra volt, gyönyörű napon voltak túl. Még meg is ölelte Ákost, indultak volna vissza, és volt egy kósza ötlete, hogy csobbanjanak még egyet a vízben. Ez lett a vége.

– Hogy állsz a hittel? Egyfajta bizonytalanságot éreztem ezzel kapcsolatban.

– Mivel van is. Sok vallással megismerkedtem, bejártam a magam spirituális útját. Azt hiszem, arra jutottam, hogy sokkal könnyebb út Isten felé fordulni, mint magunkba nézni és ott keresni az erőt. A Tibeti halottaskönyv azt írja, hogy a halál nem a fizikai halállal történik meg - a léleknek a szív megállása után komoly utat kell megtennie, mielőtt megnyugodva el tud innen menni. Én ezt az elengedést-elmenést végigcsináltam a fiammal. Írtam is akkoriban erről. Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik... A Halottaskönyvben az áll, egy halálfázisban a szél színe zöld. Én magam is zöld ruhákat hordtam akkoriban, sőt, írtam is arról, hogy számomra a gyász színe zöld. Nem ismertem akkoriban a Tibeti Halottaskönyvet.

Ma sem ismerem, de azt a részt olvastam, ahol leírja, hogy a meghalás egy fázisában a távozó lélek színekként érzékeli a világot. Akkor neki a szél zöld. Ma azt gondolom, akkor sokkal közelebb voltam ahhoz a tudatállapothoz, a meghalás folyamatához, mint gondoltam.

Ott voltam az úton a fiammal anélkül, hogy tudtam volna. Segítettem őt elmenni. Most megint különleges intuícióim vannak, hogy újraértelmezzem azt az utat, amit akkor bejártam.

– A máltai közeg, aki fogadott titeket a temetéskor, csodálatosan együttérzett veletek. Segítettek, imádkoztak értetek, elkerültetek egy püspökhöz is. Mintha valami áldott helyzetben lettetek volna.

– Igen, akkor tényleg azt éreztem, hogy Isten közelében vagyok. Ilyen élmény nem sok adatik az életemben. És ezt emberek közvetítették.

– Megérintett, hogy írod a könyvben, hogy Bencével négyszer találkoztatok a halála után.

– Igen, négyszer jött el hozzám álmomban, és egyszer tudtuk megölelni egymást.

– A regénybe került, gyermekeidtől származó idézetek eredetileg le voltak írva neked?

– Igen, ezeket lejegyeztem akkor, mikor megtörténtek, mikor a kicsi szájukkal kimondták ezeket a szavakat. Mikor a könyvet írtam, ezekből válogattam. Hátborzongató volt látni, ahogy a történetbe illeszkednek ezek a kicsi szilánkok.

– Tehát te valójában öntudatlanul előre dolgoztál ezen a könyvön.

– Igen. Akkoriban jónak gondoltam, hogy írom a gondolataimat, a történteket. Amikor összeálltak ebben a könyvben, valóban olyan volt, mintha ezelőtt 20 évvel tudatosan előre dolgoztam volna. Mintha a világ már tudta volna, hogy ezeknek egyszer még helyük lesz egy nagyon fontos történetben.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
„Arról nem volt szó, hogy szexelni is kell” – Megnéztük a Lányok Dubajban-t
Sokat ígér az alapsztori, pörögnek az események és ütős a látvány, de a felelősség elodázása és az elbénázott forgatókönyv miatt borul az egész. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Te mennyiért vállalnál be egy menetet? Tízezerért? Ötvenezerért? Százezerért? A Lányok Dubajban narrátora nem kertel, egyből nekünk szegezi a kérdést, amit aztán a két és félórás játékidő alatt többször elismétel, hogy nyomatékosítsa a mondanivalóját, és egyszersmind igazolja a saját döntéseit.

Merthogy az elbeszélő maga a főszereplő, egy fiatal lengyel lány, aki nem túl sok hezitálás után a luxusprostitúcióban találja meg az egyetlen kitörési lehetőséget a szegénységből és a kilátástalanságból.

Nem kell pszichológusnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, hősünknek nagy árat kell majd fizetnie ezért, de az odáig vezető út az, ami igazán érdekes. Vagyis az lehetne. És az elején az is, aztán valahol félrecsúszik a dolog.

A Lányok Dubajban főszereplője, Emi (Paulina Galazka) egy unalmas lengyel kisvárosban él újságárus anyjával, az apját soha nem ismerte. Az iskolapadban valószínűleg nem találta meg a számításait, azt viszont hamar megtanulta, hogy a férfiakat bármire ráveheti, hála a külsejének. Ezért amint teheti, lelép egy szépségversenyre, ahol összeakad egy másik lánnyal és annak anyjával, akik jól fizető munkát ajánlanak neki. Mire Emi kettőt pislog, egy nyugat-európai luxusutazáson találja magát néhány mesésen gazdag, kellemes modorú és jóképű arab férfi társaságában, akik egy-egy együttlétért annyit fizetnek neki, amennyit „rendes” munkával egy év alatt sem tudna összeszedni.

Naná, hogy Eminek bejön az édes élet és mindenféle erkölcsi kétely nélkül menetel tovább ezen az úton. Mivel eggyel okosabb, rafináltabb és nagyravágyóbb azoknál, akik ilyesmiből élnek, nemsokára ő lesz a lányok futtatója, vagyis a közvetlen összekötő a dubaji megrendelőket – mert onnan jönnek az urak – kiszolgáló férfi és a lengyel lányok között. A gond csak az, hogy mindeközben Emi normális magánéletre vágyik, de sokszor már ő maga sem tudja, hol a választóvonal a szakmai és a személyes indítékok között, és ennek előbb vagy utóbb következményei lesznek.

Na meg az sem elhanyagolható körülmény, hogy ez a tevékenység nemcsak veszélyes, de erősen illegális is.

A film Piotr Krysiak 2018-ban megjelent, azonos című, lengyel sikerkönyvének a feldolgozása. A kötet magyarul nem olvasható, de annyit tudunk róla, hogy cselekménye konkrét nyomozati anyagra épül, vagyis a szerző megtörtént eseteket és vallomásokat épített be a sztoriba, valamint név nélkül rámutatott több lengyel közszereplő érintettségére is. Ismerős valahonnan, ugye?

hirdetés

A dubajozás fogalmát senkinek nem kell elmagyaráznom itt, félúton Svájc bordélynegyedei és az arab sejkek palotái között, a Lányok Dubajbant nézve pedig lehetetlen nem gondolni a magyar vonatkozásokra. Éppen emiatt várható, hogy itthon is sokakat érdekel majd a téma első mozgóképes feldolgozása. Pláne, hogy a film nem Hollywoodból, hanem a közeli Lengyelországból érkezett. Onnan, ahonnan rengeteg lány indul nap, mint nap szerencsét próbálni a Közel-Keletre.

És éppen emiatt fáj annyira, hogy a Lányok Dubajban az elvesztegetett lehetőségek mozija. Egy erős és sokakat foglalkoztató téma sokat ígérő, látványos, de összességében közepesre sikerült feldolgozása.

Többek között azért, mert a dubajozás által felvetett, igen komoly társadalmi, morális, nemi egyenlőtlenségi és vallási kérdéseket csak érinti, de egyiket sem viszi végig. Hogy csak megmutat, de nem foglal állást. Hogy akkor akar komoly lenni, amikor nevetni kellene és fordítva. Hogy választott hangvételével elbagatellizálja a problémákat és felmenti a szereplőit (nőket és férfiakat egyaránt) a felelősség alól. Pedig lényegében minden adott volt ahhoz, hogy egy kiváló és hiánypótló európai produkció születhessen a dúsgazdag araboknak vagyonokért szállított közép-kelet-európai luxuslányokról és ennek a csöppet sem vidám, feudális alapon működő húspiacnak a mechanizmusáról. Csak hát megint azon a fránya forgatókönyvön akartak spórolni a készítők.

Ami azért bosszantó, mert a sztoriban ott van benne egy remek Netflix-, HBO- vagy Apple-sorozat potenciálja, amit némi írói leleménnyel jól ki lehetett volna aknázni. Többdimenziós karakterekkel, jól átgondolt karakterfejlődésekkel például. Vagy egy okos keretes szerkezettel, a lineáris időrend megbontásával vagy több, egymásnak ellentmondó elbeszélővel. Egész más lenne a végeredmény, ha az Emivel történteket mondjuk egy rendőrségi nyomozásra vagy egy könyv megírásának folyamatára felfűzve, időben visszafelé ismernénk meg. És ha lenne valaki, akivel azonosulhatnánk, vagy akinek drukkolhatnánk.

Mert Eminek nem tudunk, bármennyire is cuki és szeretnivaló a film első kétharmadában, és bármennyire is úgy tűnik egy ideig, hogy képes lesz felülemelkedni a helyzetén és tényleg a kezébe venni a sorsa irányítását.

A Lányok Dubajban azonban megelégszik annyival, hogy az önreflexióra és bűnbánatra képtelen, ezáltal pedig bármiféle jellemfejlődésre alkalmatlan főszereplőjével elmeséltesse, hogyan kerülnek a lányok Dubajba.

Hogy milyen az a luxusélet, amiről az átlagember csak álmodozhat, na meg hogy milyen szörnyűségek tudnak történni néha azokkal a nőkkel, akik túl komolyan veszik ezt az egészet.

Mindennek a tetejébe pedig Emi váratlanul belekeveredik egy setesután megírt és sok-sok kínos filmes pillanatot (például néhány indokolatlanul hosszú szexjelenetet) tartogató szerelmi háromszögtörténetbe, aminek résztvevői mindenféle logikátlan dolgot mondanak egymásnak és tesznek egymással. A főhősnő pedig, hiába minden, végül csak megerősíteni tudja az ezekkel a lányokkal kapcsolatos negatív előítéleteinket, hogy aztán mindenki egyként kérdezze a végén, hogy de hát „minek ment oda?” Így lesz egy szándéka szerint hiánypótló filmből kifejezetten káros és hazug darab.

Lányok Dubajban, 2021, 146 perc

Lengyel erotikus dráma

Rendezte: Maria Sadowska

Szereplők: Paulina Galazka, Olga Kalicka, Giulio Berruti, Jan Englert

Hazai bemutató: 2022. május 19.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Mi köze Kőhalmi Zoltánnak Novák Katalinhoz? - A humorista új műsorából ez is kiderül
De nem ez az egyetlen titok, amit leleplez, beszél kertészkedésről, kotyogóskávéfőző-bűnözésről és homályos próféciákról. Összeesküvéselmélet-hívőknek kötelező!

Link másolása

hirdetés

Mielőtt elmentem, volt bennem vívódás, írjak-e Kőhalmi Zoltán új önállóestjéről. Nem titok, hogy Zolival múltunk van. Ugyanazon a humorfesztiválon indult a pályánk, és jó tíz évet lehúztunk együtt Fábry Sanyi gegcsapatában.

Végül azt mondtam magamnak, megnézem az előadást, és utána döntöm el, billentyűt ragadjak-e. Az, hogy ez a cikk elkészült, önmagában is jelzi, hogy Az eltitkolt igazság című esttel Zoli ismét hozta a megszokott színvonalat,

nem kell rosszakat írnom róla, kockáztatva, hogy nem áll többé szóba velem.

Amikor Nagy Endre annak idején, csaknem 115 évvel ezelőtt átvette a Bonbonniére kabaré vezetését, első intézkedései között volt, hogy kidobatta a nézőtérről az asztalokat, és beszüntette a felszolgálást.

A kabaré nem kocsma.

Ha jól emlékszem, neki elsősorban a beborozó katonákkal volt baja. Ilyen probléma manapság persze nincs, de azért a Dumaszínházban is bebizonyosodott, hogy a vendéglátás és a humor társítása nem szerelem házasság. Értem én, így rentábilis az üzleti modell, ez van, el kell fogadni.

hirdetés

Ezzel együtt, nem ideális, és ennek roppant prózai oka van:

aki eszik, az – jó esetben – nem nevet, ami pedig egy humoros előadáson azért okozhat problémákat.

Ez az apró tény rá is nyomta a bélyeget az első 10-15 percre.

Persze Zoli rutinos fellépő, tudta, mire számíthat, ezért a műsor eleje csak amolyan bemelegítés volt, apró, vegyes szösszenetek. Vicces szellemességek a szemüveg erősségéről illetve arról, hogy ki hordja kinek az alsónadrágját.

Szórakoztató volt, de érezni lehetett, hogy ez csak előjáték, mielőtt rátér a lényegre. Persze igaza is van, az élet végső igazságait nem lehet csak úgy ukmukfukk odaszórni a táplálkozó közönség elé, mint gyöngyöt a disznók elé.

Megérte kivárni, mert a jutalmunk egy hamisítatlanul kőhalmis, intellektuális humor trip. Zoli sokat viccelődik azzal, milyen sokáig járt a műszaki egyetemre. De alighanem ennek köszönhető az a sajátos, csak rá jellemző látásmód, amiben össze tudja hozni Newtont az összeesküvéselméletekkel vagy a stadionokat a piramisokkal. Természetesen van diavetítés is, ami ugyancsak igazi kőhalmizmus, nem is igazi az az estje, amin nem nyomkodja a kis távirányítót.

Mindeközben pedig elmerenghetünk az emberi lét és az emberi hülyeség legmélyebb kérdésein, de szóba kerül a politika is, és igen.

Már csak azért is érdemes mindenkinek megvenni a jegyet az előadásra, hogy megtudhassák: milyen, ezidáig eltitkolt kapcsolat van Kőhalmi Zoltán és Novák Katalin között.

Sajnos többet nem mondhatok, mert Zoli megöl, ha elspoilerezem a poénjait, és hát a Tek-től is tartok. Aki szeret nevetni, és örülne, ha beavatnák a végső titokba, rohanjon az online jegypénztárakhoz.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Meghalt Rosmarie Trapp, akinek családjáról A muzsika hangja című musical készült
Egy vermonti idős otthonban érte a halál, 93 éves volt.

Link másolása

hirdetés

A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.

A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.

A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.

A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.

Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.

Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.

hirdetés

Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: