Ennyit még nem nevetett a közönség fantasy-vígjátékon – Dungeons & Dragons – Betyárbecsület-kritika
Megrémültem, amikor először hallottam, hogy ismét filmet készítenek a klasszikus asztali szerepjáték világából, a Dungeons & Dragons-ből. A 2000-es évek egyik legrosszabb filmje volt az első próbálkozás Jeremy Irons és Marlon Wayans nevével fémjelezve.
Először is fontos tisztázni, mi is a Dungeons & Dragons. Ez egy asztali szerepjáték, ahol egy játékos a dungeon master, gyakorlatilag a mesélő, a többiek pedig a történetének főszereplői, akik bármit csinálhatnak a mese szabályain belül, a dungeon master pedig a játékosok döntései alapján formálja a történéseket. Ez gyakorlatilag egy keretvilág, amelyben egy szabályrendszer segítségével akárki létrehozhat egy saját fantasy-történetet, amelyben küldetéseket hajthat végre a barátaival.
Sajnos jómagam sose tudtam túlzottan elmerülni egy szerepjátékban sem, mert nagyon nehéz három-négy embert alkalmanként 4-8 órára összeszervezni hetente/havonta, így neten követtem mások játékmenetét. Ezeknek a netes kampányoknak
Vox Machina címmel, és a szinkronhangot az eredeti kampány játékosai adták.
A John Francis Daley és Jonathan Goldstein író-rendező párosnak köszönhettük a 2015-ös remek Vakáció remake-et – ami megosztó volt a nézők körében, de szerintem az alpári humor ellenére egy remek újragondolása volt az eredeti történetnek, de a méltatlanul elfeledett Éjszakai játékot is ők készítették.
A társasjátékok szerelmeseinek világát mutatták be anélkül, hogy akár egy társasjáték ténylegesen előkerült volna. Az Éjszakai játék egy őrült, humoros rohanás keretein belül népszerűsíti ennek a hobbinak az igazi erényeit, a csapatmunkát és a barátok közötti versengést, én imádtam.
Miután megnéztem a Dungeons & Dragonst, nagyon hasonló érzésem támadt. Látni a film minden porcikáján, hogy az alkotók megértették a D&D lényegét: szabadjára engedték a fantáziájukat, és jól érezték magukat.
Persze fantasy-alapokra épül, klasszikus D&D frakciók, varázslatok, fegyverek, fajok kerülnek előtérbe, de olyan módon mutatják be őket, hogy bárki élvezni tudja. Egy igazi tömegfilmet csináltak egy rétegtematikából. Hihetetlen ügyesen megkomponált az egész, a ritmusa remek, egy pillanatra sem ül le a cselekmény, a párbeszédek pörögnek, mintha egy Guy Ritchie-filmben lennénk, persze megfelelő 12-es korhatárkarika mellett. A szövegkönyv és rendezés elsőrangú.
Csak dicsérni lehet az alkotókat, régen ültem ilyen filmen, amin a közönség ennyit nevetett a vetítés alatt. Akik őrült rajongói a témának, lehet, hogy elsőre nem fogják annyira értékelni, hogy kedvenc időtöltésükből egy vígjátékot készítettek, de ha belegondolnak, ők is megértik, hogy ez volt a logikus lépés. Egy high concept fantasynek kevesebb esélye lett volna a mai filmek között. Lehetetlen vállalkozás is lett volna, hiszen a D&D világának kimeríthetetlen a tárháza, és mellette speciálisan személyre szabott, hiszen, mint írtam, minden mesélő saját történetet készít a keretvilágon belül.
Daley és Goldstein gyakorlatilag írt egy saját kampányt, amit feltöltöttek látványos akciójelenetekkel és tehetséges színészekkel, csavartak egyet az egészen, átitatták humorral és bumm, el is készült a Betyárbecsület.
A történet szerint Edgin (Chris Pine) egy bárdból lett tolvaj és társa, a barbár Holga (Michelle Rodriguez) megszöknek börtönükből, hogy megkeressék Edgin lányát és volt társaikat. Természetesen Edgin volt cimborája Forge (Hugh Grant) jó zsivány révén csak önös érdekeit nézi, és saját szakállára kezd el dolgozni. Nem akarok spoilerezni, mert ugyan kitalálhatóak a fordulatok, de szórakoztató a történet.
Michelle Rodriguezt jó látni végre nem Letty szerepében, karakterére, a barbár Holgára épülnek az akciójelenetek, Hugh Grantből is többet látunk, mint az előzetesek alapján számítottam rá, ami remek. Sophia Lillis Doric a druida szerepben ügyes és szerethető, de még Justice Smith is szórakoztató, pedig tőle általában ódzkodom. Regé-Jean Page-ből kevesebbet kapunk, mint amit megérdemelne a paladin karaktere, és Daisy Head mint Sofina, a varázsló az is borzasztóan jó a szerepében. Nem lehet rosszat mondani a castingra, minden és mindenki a helyén van.
Daley és Goldstein nem csak a D&D szellemiségét hozták el nekünk, de a filmkészítés szempontjából is rengeteget fejlődtek. Az akciójelenetek jól követhetőek, ügyesek, kreatívak és viccesek, rengeteg utalás van a más filmekre és játékokra, szerintem a végső csatánál nem csak nekem fog eszembe jutni az első Bosszúállók vége, vagy a föld alatti üldözésnél a Valve Portal játékai. Több kiemelkedő jelenetsor technikailag is elismerésre méltó a Betyárbecsületben, elég a sárkányos üldözésre, a végső rablásra, vagy a temetős jelenetre gondolni.
Mindemellett még gyönyörű is, amit a vásznon látunk. Nem kifejezetten a CGI, mert egy-két jelenetnél azért néha kilóg az a bizonyos lóláb, de sok jelenetben használtak tényleges praktikai effekteket, illetve a fényképezés egy-két jelenetnél bámulatba ejtően szépre sikerült. Jó volt látni a nagyvásznon nem virtuális Sárkányszülötteket, vagy Ardlingeket, hanem tényleges maszkokat és bábukat.
Hiába rajongok az alaptémáért, úgy gondolom, objektívan tudom állítani, hogy a Dungeons & Dragons – Betyárbecsület egy szórakoztató zsánerfilm lett. Ha sikeres lesz, szinte biztos a folytatás, mert a "minden gonosz mögött áll egy még nagyobb gonosz" trükkjét is felhasználják, tehát kiált egy folytatásért, de ha nem lesz sikeres, akkor is kielégítő vége van Edgin és kompániája történetének.
Kicsit még Karib-tenger kalózai utánérzésem is volt. A Betyárbecsület egy igen jó időtöltés, amit mindenkinek csak ajánlani lehet, én pedig alig várom már az író-rendező páros legújabb munkáját.
