hirdetés

KULT

Elvették Galla Miklóstól a Karinthy-gyűrűt, mert „a tevékenysége nem egyeztethető össze a közmédia értékrendjével”

Pontosan nem lehet tudni, mi áll a döntés hátterében. A humorista értetlenül áll a történtek előtt, félreértésre is gyanakszik.

Link másolása

hirdetés

Galla Miklóst ez év februárjában értesítette az MTVA, hogy idén ő kapja a kiemelkedő teljesítményt nyújtó humoristáknak odaítélt elismerést, a Karinthy-gyűrűt - írja az Index. Ezzel egyszersmind lehetősége volt mérlegelnie, hogy elfogadja-e ez elismerést, amire ő boldogan mondott igent.

Szerdán azonban érkezett egy e-mail szintén az MTVA-tól Dobos Menyhért, az elismerést alapító Duna Médiaszolgáltató Nonprofit Zrt. vezérigazgatója aláírásával, miszerint visszavonják tőle a díjat.

A döntés szerint: „Ezúton értesítem, hogy a szakmai kuratórium döntése értelmében 2021. évben nem Ön részesül a Karinthy-gyűrű-díjban, mivel közelmúltbéli tevékenysége nem egyeztethető össze a közmédia, valamint a Karinthy-gyűrű-díj értékrendjével, szellemiségével.”

Galla válaszában kifejtette, hogy értetlenül áll a döntés mögött, hiszen szerinte semmilyen okot nem adott a döntésre. Az Indexnek elmondta, harminchat év fáradhatatlan munkája, egy egész életmű áll mögötte, ráadásul nemrég adott portréinterjút a szintén az MTVA-hoz tartozó M5 csatorna Ez itt a kérdés című műsorának, ezen a héten hétfőn pedig még ő konferálta a rádiókabarét.

Galla az Indexnek elmondta, MTVA-beli informátora arról tájékoztatta, valójában arról van szó, hogy politikai berkekben az az álhír terjed, miszerint csatlakozott Karácsony Gergely mozgalmához.

Teljes fikció! Semmilyen kommunikáció nem zajlott a mozgalom és köztem. De ez lehet a döntés hátterében. A politika ártatlan áldozatává váltam

- mondta el a döbbent humorista.

hirdetés



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

„Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik” – Angela Murinai tengerbe veszett fia emlékére írt regényt

Az írónő fia 2016-ban hunyt el Máltán egy tragikus balesetben. A többrétegű regény a Librinél jelent meg.

Link másolása

hirdetés

Elolvastam a könyvet, nehéz volt. A címe: Mikor feltámad a szél. Örülök, hogy elolvastam, mert sokat kaptam tőle, ezért is vártam, hogy beszélgethessek a szerzőjével, akinek a regény egy pontján valaki azt mondja: csak a nagyon erős emberekre mérnek ilyen sorscsapást, akiknek valamilyen fontos feladatuk van.

– Az Angela Murinai a szerzői neved?

– Ez az eredeti nevem, csak eléggé megszoktam már, hogy fordítva használom. Szerintem szebb a ritmusa, könnyebb kiejteni. Az ismerőseim Angélának hívnak, nem csinálok ebből nagy ügyet - de Németországban, ahol élek, az ott élőknek nagyon szájra áll.

– Az íróvá válásod bloggerkedéssel indult. Mikor és milyen szándékkal kezdtél el blogolni? Hogyan kapcsolódsz az íráshoz?

– Régóta kísér a naplóírás, kamaszkoromból is rengeteg kézzel írott anyagom van. A kétezres években a blogok megjelenésekor az elsők között voltam, aki platformot nyitott. A Gumiszoba azóta már a hatodik blogom. Egyéves hallgatás előzte meg, 2013-ban zártam egy oldalt, majd 2014-ben,

hirdetés
egy drámai helyzetben írtam egy nagyon dühös posztot a Facebookra, aminek hatására egy nap alatt ötszáz ember csatlakozott. Másnap még mindig dühös voltam, ezért megint posztoltam.

Elkezdtek rám odafigyelni a nők, és elindult a Gumi. Azóta sokat változtam, higgadtabb a stílusom, kiforrottabb. Fejlődtem. Ma már alig van ember, aki nem találkozott volna valamelyik cikkemmel, és csodálatos öröm, hogy szeptemberben a TEA kiadó gondozásában megjelenik a könyv, amely a blog alapján készült.

– Miért és hogyan jutottál el addig, hogy gyermeked halálát, az utána következő eseményeket és gyászmunkádat egy regényben foglald össze?

– 2016-ban, a baleset után néhány nappal, amikor a fiamat megtalálták, a férjemmel visszamentünk Máltára, Gozóra. Ott olyan jó fogadtatásunk volt, annyi segítséget kaptunk, ami varázslatos volt.

A tragédia okán borzasztó állapotban voltam, és ezt szerettem volna minél pontosabban megörökíteni: az akkori történéseket és mindazt, ami bennem zajlik.

A fájdalmat elfelejtjük, a test és a lélek így védekezik, így tud túlélni– amikor elmúlik, amikor felépülünk, már csak azt tudjuk felidézni, hogy szörnyű volt. Én azonban semmit nem akartam elfelejteni. Próbáltam minél pontosabban megfogalmazni azt a belső tüzet, ami akkor emésztett.

– Gondolom szeretted volna minél gyorsabban mindezt leírni, hogy ne illanjanak el az emlékek.

– Igen. Ez sikerült is, hiszen amikor négy év után újraolvastam ezeket a szövegeket, vissza tudtam utazni abba az tudatállapotba, amiben 2016-ban voltam. Elkezdett visszaemlékezni a lelkem arra, amit akkor megélt.

– A regény tehát 2016-ban született?

– Nem egészen. Akkor írtam azt a naplót, amiből olvashatóak részletek a könyvben. Például amikor elmentem az azonosításra, kimentem a hegyre... mindezeket akkor írtam le. Közben felfedeztem a hely különleges dimenzióit, Írtam, és kezdett bennem megfogalmazódni az is, hogy ha ezekből tudnék egyszer egy könyvet írni, azzal a fiamnak is örök emléket állíthatnék. Ha azt a könyvet valaki tíz év múlva leveszi a polcról, kíváncsi lehet rá, hogy milyen volt ez a fiú. A fiam. A lelkek addig vannak köztünk, amíg beszélünk róluk és emlékezünk rájuk. Néhány hónap után azonban nem bírtam tovább írni a naplót, és ez a csend eltartott négy évig. Azt hittem, nem is fogom tudni megírni a könyvet.

Tavaly tavasszal egy éjjel aztán olvastam itthon az akkori írásaimat, mikor azt éreztem, készen van minden bennem, és már meg tudom csinálni. Összeállt a fejemben a sok mozaik, és szinte gondolkodás nélkül írtam, mintha vezetve lett volna a kezem,

így két hét alatt összeállt az első, nyers változat. Utána azonban egy tudatos szerkesztési munkát kezdtem el, ugyanis azt is megéreztem, hogy ez a történet teret tud nekem adni arra, hogy egyéb dolgokat is elmesélhessek a világról. Sok, majdnem tabu-kérdést feszegetek, melyekre sok ember rá tud kapcsolódni, akár a hitről való elmélkedésre, akár az anyaság nehézségeinek taglalásárta, akár párkapcsolati kérdésekre gondolok.

– Volt egy olyan érzésem a regény olvasásakor, hogy még mindig bűntudatban létezel. Most hogy állsz vele?

- Szerintem kevesebb bűntudat van bennem, mint amennyit az utóbbi öt évben általában elvártak tőlem. Volt, aki próbálta fokozni bennem ezt az érzést azzal, hogy vádolt, mert én vittem Bencét oda stb. Később, amikor mindent elemeztem, arra jutottam, hogy ebben a történetben születtek döntések rajtam kívül is. A fiam is hozott egy olyan döntést akkor, ami nem bizonyult jó döntésnek. De joga volt döntést hozni, még ha a következményei borzasztóak is voltak.

Nem látta előre, mi sem láttuk előre, mi fog történni. Néha a döntéseink következményeibe belehalunk.

A fiam nem egy három éves kisgyerek volt, hanem egy majdnem felnőtt, egy hónappal később töltötte be a tizennyolcat. Nyilván van bűntudatom, néha erősebben, néha kevésbé. Tényleg én vittem el őket oda, és az indulás előtt már egyáltalán nem volt lelkes Bence. Jó lett volna, ha hallgatok rá, jut eszembe néha. Nehezen indult az ottani élete, amiben szerepe volt annak is, hogy az internetnek köszönhetően hiába ment el Gozóra, a telefonja folyamatosan pittyegett. Az otthoni közösségével tartotta a kapcsolatot, és úgy érezte, kimarad mindabból, ami ott történik. Furcsa módon pont az utolsó időszakra esett, hogy kezdett átfordulni és átadni magát ennek a helynek, ahol jelen volt. És ezen a napon el is jutott egy csúcspontra. Az volt benne, hogy anya elment, mi hárman felfedezzük a helyeket, megmutatok a testvéreimnek szép helyeket a szigeten.

– Amire Bence jutott a végén, hasonló, mint amire te magad is jutottál a könyv végére, ugye? A mostban létezni, azt megélni.

– Igen. Ilyesmikről beszélgettek akkor a fiúk is. Most itt vagyunk,- mondta az öccsének- elengedem, ami volt, és ha hazamegyünk, indul valami új. Hét óra volt, gyönyörű napon voltak túl. Még meg is ölelte Ákost, indultak volna vissza, és volt egy kósza ötlete, hogy csobbanjanak még egyet a vízben. Ez lett a vége.

– Hogy állsz a hittel? Egyfajta bizonytalanságot éreztem ezzel kapcsolatban.

– Mivel van is. Sok vallással megismerkedtem, bejártam a magam spirituális útját. Azt hiszem, arra jutottam, hogy sokkal könnyebb út Isten felé fordulni, mint magunkba nézni és ott keresni az erőt. A Tibeti halottaskönyv azt írja, hogy a halál nem a fizikai halállal történik meg - a léleknek a szív megállása után komoly utat kell megtennie, mielőtt megnyugodva el tud innen menni. Én ezt az elengedést-elmenést végigcsináltam a fiammal. Írtam is akkoriban erről. Éreztem őt, és azt, ahogy a halállal küszködik... A Halottaskönyvben az áll, egy halálfázisban a szél színe zöld. Én magam is zöld ruhákat hordtam akkoriban, sőt, írtam is arról, hogy számomra a gyász színe zöld. Nem ismertem akkoriban a Tibeti Halottaskönyvet.

Ma sem ismerem, de azt a részt olvastam, ahol leírja, hogy a meghalás egy fázisában a távozó lélek színekként érzékeli a világot. Akkor neki a szél zöld. Ma azt gondolom, akkor sokkal közelebb voltam ahhoz a tudatállapothoz, a meghalás folyamatához, mint gondoltam.

Ott voltam az úton a fiammal anélkül, hogy tudtam volna. Segítettem őt elmenni. Most megint különleges intuícióim vannak, hogy újraértelmezzem azt az utat, amit akkor bejártam.

– A máltai közeg, aki fogadott titeket a temetéskor, csodálatosan együttérzett veletek. Segítettek, imádkoztak értetek, elkerültetek egy püspökhöz is. Mintha valami áldott helyzetben lettetek volna.

– Igen, akkor tényleg azt éreztem, hogy Isten közelében vagyok. Ilyen élmény nem sok adatik az életemben. És ezt emberek közvetítették.

– Megérintett, hogy írod a könyvben, hogy Bencével négyszer találkoztatok a halála után.

– Igen, négyszer jött el hozzám álmomban, és egyszer tudtuk megölelni egymást.

– A regénybe került, gyermekeidtől származó idézetek eredetileg le voltak írva neked?

– Igen, ezeket lejegyeztem akkor, mikor megtörténtek, mikor a kicsi szájukkal kimondták ezeket a szavakat. Mikor a könyvet írtam, ezekből válogattam. Hátborzongató volt látni, ahogy a történetbe illeszkednek ezek a kicsi szilánkok.

– Tehát te valójában öntudatlanul előre dolgoztál ezen a könyvön.

– Igen. Akkoriban jónak gondoltam, hogy írom a gondolataimat, a történteket. Amikor összeálltak ebben a könyvben, valóban olyan volt, mintha ezelőtt 20 évvel tudatosan előre dolgoztam volna. Mintha a világ már tudta volna, hogy ezeknek egyszer még helyük lesz egy nagyon fontos történetben.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT

A Dzsungeltúra egy rég nem látott kalandot kínál - kritika

Nagyon-nagyon régen nem láttam olyan jó kalandfilmet, mint a Dzsungeltúra, talán anno a Karib-tenger kalózai első része volt ennyire szórakoztató, jópofa és hangulatos.

Link másolása

hirdetés

A kaland úgy indul, mint egy Indiana Jones film és úgy ér véget, mint A Karib-tenger kalózai. Van egy különleges tárgy, egy speciális forgatókönyvírói szóval élve „MacGuffin”, amit meg kell keresni és eköré egy hatalmas kalandot kerekítenek – ez a tárgy, igazából csak azért kell, hogy a sztori elinduljon.

Nem fogok spoilerezni, kellően csavaros a történet, kitalálható ugyan, de el tudja varázsolni a nézőt.

Egy igazi klasszikus kalandfilm, fantasy elemekkel, jó párbeszédekkel, vicces jelenetekkel és látványos akcióval.

Nem lehet eléggé dicsérni a készítőket, de amikor utánanéztem a rendező filmográfiájának, rájöttem, hogy ez nem a véletlen műve. Jaume Collet-Serra rendezőnek ugyan ez az első nagyköltségvetésű kalandfilmje, de voltak kreatív horrorjai, mint A zátony, Az árva, vagy a Viasztestek remake-je, gyengébb akciófilmjei, mint a Non-Stop, az Éjszakai hajsza vagy a The Commuter.

Így volt esélye beletanulni ezeknek a zsánereknek a megfelelő adagolásába, vegyítve egy kis humorral és kész is egy remek szórakozás az egész családnak.

A következő filmje szintén Dwayne Johnson nevével fémjelzett szuperhős film a Black Adam lesz. Remélem továbbviszi ezt stílust és a Black Adam legalább olyan jól sikerül, mint anno a hasonlóan horror berkekből emelkedett David F. Sandberg Shazam!-ja.

A szövegkönyv kreatív, tele van szóviccekkel és szórakoztató helyzetekkel.

Nem kell ragozni, iparosmunka, megtette, amit kellett. Blockbusterekhez híven hét ember van megjelölve írói kredittel.

hirdetés

Dwayne Johnson pedig megcsinálta, végre sikerült egy olyan filmben szerepelnie, ami annyira kedves, szerethető és jópofa, mint Ő maga.

Egyszerűen erre a szerepre teremtették,

ha ezzel a filmmel érne véget a színészi karrierje, akkor is elégedett lehetne. Aki ismeri Mr. Johnson-t az tudja, hogy nem egy színészóriás, de a szerethető csaló szépfiú szerepét játszi könnyedséggel hozza.

Persze ehhez az is kellett, hogy olyan remek színésznő legyen a párja, mint Emily Blunt,

aki egy bájos és meglepően kemény a szerepben brillírozik. Jack Whitehall pedig a „comic relief”, de egyáltalán nem idegesítő Disney-s módon, teljesen vállalható és még ügyes karakterfejlődése is van. A három kvázi főszereplő tökéletesen kiegészíti egymást, az Ő triójuk között tökéletesen működik a kémia, öröm volt nézni őket.

Nincs okunk a panaszra a mellékszereplők terén se: egy kisebb de remek szerepben láthatjuk Paul Giamatti-t, aki mindig elragadó, még egy ennyire erkölcstelen szereben is,

Edgar Ramírez a „misztikus” főgonosz, nagyon kreatív látványvilággal.

Először a néző nem feltétlenül értheti, mi is történik, de ha meglátjuk a gonoszok fizimiskáját, garantáltan valamelyiktől kiráz a hideg. Nagyon ügyes és különleges a karakter designja mind a négy konkvisztádornak. Az emberi főgenyó pedig

Jesse Plemons, aki lubickol a német származású Joachim herceg szerepében.

Másik filmben nem biztos, hogy működne, de itt ebben a grandiózus kalandban elfér, ha egy kicsit ripacskodik, sőt: élvezet nézni minden pillanatát.

Ha nagyon keresnék hibát, persze lehetne találni a filmben. A CGI néha gyengécske, a fizika pedig néha nem úgy működik, mint azt elvárnánk, de

ha ennyi fanyalogni valónk van egy ekkora film esetében, úgy gondolom elengedhetjük azt az egy-két furán kinéző állatot,

vagy eltúlzott helyszínt. A kamerakezelés ügyes, nincs szétvagdosva az akció, mindent tisztán lehet látni, ha egy Hollywoodi film ennyit elér, én már boldog vagyok. Sokszor a fényjáték, árnyékok furán hatottak a filmben, de a világítás annyira profi volt, hogy nem zökkentett ki a filmből. Amikor egy filmben zöld háttér előtt forgatnak egy-egy jelenetet sokszor elüt a karakter és a háttér megvilágítása, de itt nem,

nagyon eltalálták azt a mesebeli egyensúlyt,

nem tökéletes, mert egy-egy jelenetnél azért kilóg a lóláb, de elismerésre méltó a mai Hollywoodi kalandfilmek világában.

Mit mondhatok még el a Dzsungeltúráról?

Egy kreatív, ügyes, ötletes, vicces, akciódús, látványos kalandfilm, amit mindenkinek csak ajánlani tudok.

Igazi családi szórakozás, kalandfilm, randifilm, gyakorlatilag mindennek megfelel. Iránya a mozi, ezt látni kell!

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

A vámpír, a terrorista és a pitbull felszáll a repülőre – Vérvörös égbolt kritika

A Netflix új vámpíros-terroristás horrorja ígéretesen indul, aztán pont olyan lesz, mint egy hosszú és béna vicc.

Link másolása

hirdetés

Bár a film az elején még jócskán titkolja, már a trailer és a promóképek is lelövik, hogy a Vérvörös égbolt egy vámpírfilm-hibrid. A Netflix német-amerikai koprodukcióját Peter Thorwarth német rendező írta és rendezte, amely nem tagadja, hogy B-filmként akar domborítani, és rengeteg vérrel, marcangolással akcióval, valamint meglepően ígéretes alaptörténettel igyekszik is ezt bizonyítani.

Elég nagy pechje van mindenkinek, aki a Transatlantic 473-as, New Yorkba tartó járatára vett jegyet, arra ugyanis többféle, az utazás nyugalmát megzavaró élőlénytípus is jegyet váltott, amelyek már külön-külön is jókora káoszt tudnának okozni, együttesen meg aztán pláne. Ott vannak ugyanis a terroristák, akik bombát is hoztak, a kalifátusról és az iszlámról is beszélnek, ráadásul pszichopaták is vannak a soraik közt, ám, hogy kik ők, és mik a pontos motivációik, az sosem derül ki. Utazik még rajtuk kívül egy elég rossz bőrben levő édesanya is, akiről a perpatvar közepén derül ki, hogy nem beteg, csak vámpír, és ajánlatos előle elzárni a kutyákat - a legelső vérengzését például ráfogja a poggyásztérben utazó szerencsétlen pitbullra. A repülőn azonban hamarosan így is berobban a vámpíros-terroristás haláltánc, és hiába veszítenek főhőseink több liter vért, inkább a néző szenvedi meg igazán mindezt.

A Vérvörös égbolt alaptörténete igazi ínyencségnek tűnik elsőre: nem mondhatni, hogy a repülőgép-eltérítős, terroristás műfajt túl gyakran ötvözték volna már a vámpírfilmekkel, szóval mindenképpen üdítő vállalkozás lehetett volna a kettőt tíz kilométer magasban összeereszteni. Szintén érdekes felvetés az anya esete, aki egy kisbabával a karján próbál kétségbeesetten szabadulni vámpírságától, miközben az anyai és a vadállati ösztön vív benne egyre veszélyesebb csatát.

A jó alapból viszont szinte semmit nem sikerült kihozni: az iszonyatosan kétbalkezes forgatókönyv a történeten és a karaktereken is jókora vérző sebeket hagyott.

Nincsenek megjegyezhető szereplők, így nagyjából senki sorsa nem kavarhat fel: a terroristák főnökét játszó Dominic Purcell – vélhetően ő az aktuális „sztár” a mezőnyből, mivel mégiscsak az ő nevét ismerik a legtöbben A szökés című sorozat miatt – teljesen érdektelen módon kerül ki a képből, ahogyan a többiek is. Ekkor elgondolkodik a néző, hogy akkor talán mégsem ő, hanem a pszichopata légikísérő lehet a fő antagonista, aki meg olyan szinten ripacskodja el szerepet, mint egy Britney Spearsbe öltött Joker a Toxic című videoklip forgatásáról. Kár, pedig az őt játszó Alexander Scheer a németek nagy tehetsége, és eljátszotta már David Bowie-t is, itt azonban nem kérnek tőle a ripacskodáson kívül nagyon mást.

Valahogy az édesanyával sem igazán megy az azonosulás, bár ő legalább megpróbálja: a vámpírelvonóra igyekvő nő történetét szájbarágós flashbackekben ismerhetjük meg, amelyek ráadásul még az akciójelenetek által diktált gyors tempót is visszavetik. Nadja a kétórás játékidő nagy részében borzasztóan szenved a vámpír- és az emberlét közti villámgyors átmenetektől, miközben hisztérikusan óvná fiát. A fiát, aki a film egy másik gyenge pontja: idegesítő gyerekszínészeket ekézni nyilvánvalóan nem túl szép dolog, azonban a kis Elias láttán azért az ember erősen elkezd drukkolni a rosszfiúknak.

hirdetés

Ez a sok gyatrán megírt karakter pedig derekasan bukdácsol a rettentő logikátlanságokkal tarkított filmben: simán repül a gép törött ablakkal is, ahogy rendőrök könnyűszerrel bilincselnek meg egy kéz nélküli embert, és még lehetne sorolni a sok fájóan buta pillanatot.

Pedig a Vérvörös égbolt lehetett volna egy meglepően tisztességes B-horror vagy egy jó kis trash is, ha fél órával rövidebb, és ha gatyába rázták volna a forgatókönyvet. Vámpírokkal viaskodó terroristákat egy repülőgépen ugyanis nem sokat látni, ám ez a film a tökéletes példája annak, amikor valaki egy kifejezetten jó ötlettel hasal egy jó nagyot.

A Vérvörös égbolt megtalálható a Netflix kínálatában július 23-tól.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk

hirdetés

„Arra kérlek titeket, mentsünk meg néhány életet” – 50 éve szólt a Koncert Bangladesért

A rockzene első humanitárius akcióján a műfaj több ikonja is példát mutatott.

Link másolása

hirdetés

Úgy kezdődött, hogy Pandit Ravi Shankar, a nagy indiai szitárművész és George Harrison, a Beatles gitárosa együtt nézték a tv-híradóban a Pakisztántól 1971 elején elszakadt Bangladest sújtó szörnyűségeket, a belháborút, amelyet még árvizek és ciklonok is sújtottak. Hatmillióan váltak földönfutóvá, pusztított az éhínség. Rögtön elhatározták, hogy a maguk eszközeivel próbálnak segíteni e példátlan humanitárius katasztrófa áldozatain. Így jött létre 50 éve, 1971. augusztus 1-én a New York-i Madison Square Gardenben a Koncert Bangladesért, a rockzenészek első humanitárius megmozdulása.

George-ot, aki Shankarnál tanult szitározni, sokat tett azért, hogy a nyugati fiatalok megszeressék mestere klasszikus indiai zenéjét és meghallgathassák őt Monterey-ben és Woodstockban, nagyon megérintette ez a tragédia, és hamar latba vetette kapcsolatait. A szelíd természetű, nyíltszívű baráti segítségre minden kész muzsikust sokan szerették a szakmában, ezért nem volt nehéz neki rábeszélnie Eric Claptont, Leon Russellt, Jim Keltnert, Billy Prestont, Klaus Voormant - akit George még a Beatles hamburgi éveiből ismert - hogy csatlakozzanak egy alkalmi szupergrouphoz.

VIDEÓ: Bangla Dhun

A névsornál azért álljunk meg egy pillanatra. Clapton és Harrison már korábban is szívesen játszottak együtt, a „Lassúkezű” a Cream utolsó lemezére feltette közös szerzeményüket, a Badge-et, és George ritmusgitárosként is közreműködött, Clapton pedig a Beatles White Albumának Harrison-szerzeményeiben pengetett. Barátságukat még az sem törte meg, hogy Eric elszerette George feleségét, Patti Boydot, hozzá írta Layla című klasszikusát. A már 29 évesen ezüsthajú oklahomai Leon Russell zongorista-gitáros a világ egyik legkeresettebb session-zenésze volt, akit Joe Cocker Mad Dogs and Englishmen című lemeze és annak turnéja tett világhírűvé. Ugyancsak sokakat szolgált Russell földije, a dobos Jim Keltner. Az orgonista Billy Preston a Beatles stúdiózenészeként lett ismert, később végigturnézta a Földet a Rolling Stones-szal is, pedig csodagyerekként indult és már 10 éves korában a nagy spirituálé-énekesnőt, Mahalia Jacksont kísérte. Klaus Voorman basszusgitárosként elsősorban Manfred Mann együttesében alkotott maradandót, de ő eredetileg fotósnak és képzőművésznek készült, és ő alkotta meg a Beatles Revolver című albumának kollázs-borítóját.

VIDEÓ: George Harrison, while my guitar gently weeps

Nem hiányozhatott a bandából Ringo Starr sem, az egyetlen a Beatles-tagok közül, aki kimaradt a szétválás körüli viszályokból, és jó viszonyban maradt mindegyikőjükkel. „Ikerdobolásuk” Jim Keltnerrel a koncert egyik nagyszerű látványeleme lett.

Valójában George szerette volna összetrombitálni a Fab Fourt, igazi szenzáció lett volna a közös visszatérés a színpadra 5 évvel az utolsó koncert után, de John Lennon az amerikai hatóságokkal való problémáira, Paul McCartney pedig saját turnéjára hivatkozva elutasította a meghívást.

Bár az emberbaráti tevékenység egyiküktől sem állt távol, a legendás szerzőpáros két tagja akkoriban nem volt egymással beszélőviszonyban, ezért inkább kifogásokat kerestek…

hirdetés
VIDEÓ: It Don't Come Easy

Így a nagy reunion, sajnos egyszer s mindenkorra elmaradt, George-nak azonban így is sikerült egy óriási dobása: 5 évvel korábbi motorbalesete után ezen a színpadon léptette fel először Amerikában Bob Dylant. A muzsikus később elmesélte, hogy sokkal könnyebb volt összeszedni a sztárzenészeket, mint meggyőzni a menedzsereiket és az érintett lemezcégeket, hogy mondjanak le a koncert, majd a várható lemez és film után járó részesedésükről.

A program összeállítása nem volt nehéz, mert Harrison All Things Must Pass című tripla albuma az 1970-es lemezpiac szenzációja volt, rajta olyan slágerekkel, mint a Wah-Wah, a slágerlistavezető My Sweet Lord, az Awaiting On You All vagy a Beware Of Darkness. Így a műsort ezekre, valamint az általa szerzett Beatles-dalokra építette. Nagy elégtétel volt ez George-nak, mert a Gombafejűeknél John és Paul ritkán engedte őt szerzőként érvényesülni, most bebizonyíthatta, hogy e téren sem marad el mögöttük.

VIDEÓ: Bob Dylan - A Hard Rain`s A-Gonna Fall

A Madison Square Gardenben tartott délutáni és esti koncert, amelyet összesen mintegy 40 ezren láttak a helyszínen minden elképzelést felülmúlt. Pandit Ravi Shankar kvartettje nyitotta meg a programot, majd jöttek George-ék, fúvósokkal és fekete vokalistákkal kiegészítve. Az akkor már Krishna-hívő Harrison hosszú hajával, szakállával úgy festett, mint egy hindu bölcs. Saját dalai mellett felcsendült három Beatles-örökzöld, a While My Guitar Gentle Weeps, Clapton finom szólójával, a Something és Here Comes The Sun - ez utóbbi két akusztikus gitárral. Ringo Starr elénekelte híres fahangján önálló slágerét, az It Don't Come Easy-t, amikor pedig a bemutatásokra került sor, a közönség ovációjára a banda a Yellow Submarine-ból húzott tust a dobosnak. Igazi gospeles szenvedéllyel énekelte Billy Preston a That's The Wayt, Russell fergetegesen dolgozta fel a Rolling Stones-féle Jumpin' Jack Flasht. Aztán jött Dylan, és korai korszakának leghíresebb dalait adta elő a publikum tombolása közepette a Blowin' In The Windtől a Mr. Tamburine Manig. Az azóta irodalmi Nobel-díjassá avatott minnesotai trubadúr utólag bevallotta, hogy valósággal rettegett, mielőtt a mikrofon elé szólították…

A finálé ismét George-é volt, a Bangla Desh című dallal, amely kislemezen két nappal a koncert előtt jelent meg.

„Eljött egy barátom hozzám,

szemében könnyek ültek.

Hazám odavész – mondta –

Hogyan segítsek?

Bár fel sem fogtam a bajt,

tudtam, cselekedni kell,

most arra kérlek titetek,

mentsünk meg néhány életet”

(GNL fordítása)

-énekelte George Harrison, és az utolsó taktusokat a közönség szűnni nem akaró ünneplése közepette játszotta együtt az összes fellépő.

VIDEÓ: George Harrison - Bangladesh

A kettős koncertből tripla, fotóalbummal gazdagított lemezdoboz lett már 1971 karácsonyára és 1972 tavaszán mutatták be a nagyszerű koncertfilmet, Saul Swimmer rendezésében. A Krishna-tudatúak öltözékére utaló narancsszínű dobozra nyomtatott fotó az üres tál előtt ülő éhező kisfiúval fogalommá vált. A résztvevők valamennyi bevételt, valamint gázsijukat a résztvevők átutalták a kelet-ázsiai országnak. Mindjárt a koncertek után kapott egy 250 ezer fontos csekket az UNICEF, az ENSZ gyermekalapja, amelynek keretén belül George Harrison külön alapítványt hozott létre. Összesen 15 millió dollár gyűlt össze a Bangla Desh-projektben.

Ez a segítség ugyan csepp volt a tengerben, de mégis felébresztette a világ lelkiismeretét, és bebizonyította: a "hosszú hajú gitárnyekergetők" tudatában vannak népszerűségükből fakadó felelősségüknek is.

A Koncert Bangla Deshért elindított egy máig tartó folyamatot. Azóta több tucat hasonló híres rock-összejövetelt tartottak a világban, köztük az 1978-as Kambodzsa-koncertet (annak a rendezvénynek atyja egy másik Beatle, Paul McCartney volt), az 1985-ös Live Aidet, amely felett Bob Geldof, a Boomtown Rats és Midge Ure, a Ultravox frontembere bábáskodott, az 1988-as Amnesty International által szervezett Human Rights, Now-turnét. Geldof és Bono, a U2 humanitárius tevékenységéről is elhíresült énekese hívta életre az eddigi utolsó ilyen nagy nemzetközi megmozdulást, a 8 helyszínen tartott Live 8-et, amelyet 2005-re, a Live Aid 30. évfordulójára időzítettek. Sok zenész mozdult meg az AIDS-betegekért – ilyen volt például a Freddie Mercury emlékére rendezett 1992-es londoni koncert – a háborús övezetekben élő gyermekekért, természeti katasztrófák, például a 2004-es dél-ázsiai, többek között ismét Bangladest sújtó szökőár áldozataiért. De zenészek adtak hangot 1988-ban a Free Mandela-koncerten a dél-afrikai polgárjogi vezető szabadon bocsátását követelőknek is. A világot ugyan egyik sem váltotta meg - sőt a segélyezésre szánt összegek gyakran szőrén-szálán eltűntek a közvetítők kezében - de a szándék mindig nemes volt, és bizonyította, hogy a Föld különböző tájain élő, sokféle gondolkodású emberek képesek összefogni fontos, sokakat érintő célok érdekében.

A Koncert Bangladesért 50 éve kíséri az életemet, talán azért is, mert megrendezése napján voltam 15 éves, és már akkor a rock-zene nagy rajongója. A filmet 1972 nyarán láttam Helsinkiben Édesapámmal, és rögtön megkaptam az albumot is, így családunk 65 finn márkával (akkori árfolyamon 520 forint) járult hozzá George alapítványához. Azóta is őrzöm a dobozt, benne a mozijegyet – e sorok írásakor is természetesen ezt a felvételt hallgatom. A következő évben már diákzenekari társaimmal Hódmezővásárhelyen néztük meg a filmet, egy héten hatszor, hogy gitárosaink pontosan „leszedhessék” Harrison, Clapton és Dylan akkordjait. Amikor George 2001. november 29-én meghalt, nem is volt kérdés számunkra Párommal, hogy a Koncerttel búcsúzzunk el tőle...

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: