A régi rendszer felzabálja a fiatalokat – megnéztük az Eltörölni Frankot című filmet
Fabricius Gábor első filmje a Saul fia nyomdokain jár abban az értelemben, hogy kamerája mindvégig a főszerepet alakító Fuchs Benjamint követi, és általa térképezi fel a nyolcvanas évek, rendszerkritikát nem tűrő Magyarországát… is.
Frank Róbert egy punkzenekar énekese és frontembere, aki bátran szembeszáll a magyar politikai hatalommal. A koncerteket titokban tartják meg a hatóságok tudta nélkül. A szabadságért szóló hangos kiáltásokat azonban nem lehet sokáig elrejteni…
Frank ilyen körülmények között kezdi meg saját kis szabadságharcát, amelyben segítségére lesz egy fiatal páciens, a beszélni nem óhajtó, ám annál többet írogató Hanna (Blénesi Kincső), akinek saját titka és mondandója van.
Kétségtelen tehát, hogy az Eltörölni Frankot a lázadás krónikája, az egyén drámája, a társadalmi viszonyok és a politikai rendszer kritikája. Az elnyomott fiatalságról szóló történetek korántsem ismeretlenek a filmművészetben, különösen az egykori keleti blokkot tematizáló politikai mozgóképekben, az azonban tisztán érezhető, hogy Frabricius filmje több egy múltbeli időkre való visszaemlékezésnél.
A felvázolt filmbeli miliő ugyanis felettébb disztópikus, akár egy sötétebb jövőben is játszódhatna, ugyanakkor még ma is regnáló rendszerekre is utalhat.
Mindezt a rendező és operatőre, Dobos Tamás (Apaföld, Genezis, Természetes fény) a Saul fiára emlékeztető kameramozgásokkal prezentálják, vagyis végig a címszereplő Frank válla felett leskelődhetünk, ezzel segítve elő érzelmi belehelyezkedésünket. De további párhuzamokat is találunk a két mű között: Saul és Frank is egy elnyomó hatalom rájuk telepedő súlya alatt bóklásznak (hogy céllal vagy céltalanul, az mindegy), és szép lassan mindkettőjüket dehumanizálja a fennálló rendszer.
Dobos kamerája is épp annyit láttat, amennyit szükséges: tudjuk, hol vagyunk, mi történik, ám a lényeg mindig Frank arca, sziluettje, mozgása. Az underground zenész körökből érkező, színészként amatőr Fuchs Benjamin szuggesztív tekintete végigkíséri a filmet, bár eszköztárát erősen behatárolták:
Blénesi Kincső szótlan Hannája, valamint az idén márciusban 99 éves korában elhunyt Lénárt István a párt ideológiájához igazodó értelmiségi fejese talán a legérdekesebb figurák Frank környezetében. Lénárt karaktere például egyértelműen az elavult hatalom metaforája: már alig tud megállni a saját lábán, de továbbra is felzabálja a lázadást, a haladást és mindent, ami változtathatna a dolgok jelenlegi rendjén.
A fent felsoroltak kétségtelenül fontos kitűzések egy mozgóképes orwelli kísérlethez, az Eltörölni Frankot jeleneteire ennek ellenére sajnos főként a kimódoltság, a mesterkéltség és a hatásvadászat jellemző. Kemény és nyomasztó képeket, atmoszférát kapunk Frank kálváriájáról, talán túlzottan is, a némán dühöngő főszereplő arcán hosszú perceket időző kamera, a Frankot körülvevő környezet (a szűk utcák és a pszichiátriai intézet tágas, lepusztult termeinek kontrasztja) és a vele interakcióba lépő karakterek viszonya mégsem kódolható könnyedén, pedig nincs bennük sokkal több annál, mint amit látunk. A művészieskedés tetten érhető.
Minden apró háttérzaj, suttogás, kongás, kattogás, csörömpölés, lépés fontos szerepet tölt itt be. Kár, hogy nem egy alázatosabb, visszafogottabb, a mondanivalójával kevésbé az arcunkba mászó filmhez asszisztálhattak. Az viszont elvitathatatlan a rendezőtől, hogy sikerült egy szürreális, nyugtalanító atmoszférát teremtenie, ami kérlelhetetlenül rátelepszik a nézőkre. Főként a türelmesebbekre.
