Első csókok, kamuzott románcok - A Rossz versek olyan, mint a VAN, de mégsem
A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan azzal, hogy 2014-es megjelenésével szinte egy időben kultfilmmé és generációs mozivá lett kikiáltva, magasra tette a lécet a rendező, Reisz Gábor számára, hiszen mindenki egy, a VAN magaslataiba érő filmet várt tőle. A rendező öt hónapot dolgozhatott következő forgatókönyvén Párizsban, a Cannes-i Filmfesztivál által működtetett rezidensprogramnak köszönhetően, de végül az eredeti film noir ötletet kiütötték az életrajzi ihletettségű jelenetek.
Ha belegondolunk, rengeteg író, zenész köszönhet karriert egy-egy szakításnak, vagy annak, hogy azokat az érzéseket fordítja alkotássá, amik egyébként marcangolják, mert az ilyen jellegű őszinteség az, amit a legtöbben keresünk a világban. És talán azért is működik ennyire jól a VAN és a Rossz versek is, mert olyan, egyébként átlagos szituációkat és érzelmeket görget elénk, amik mindenkiben ott motoszkálnak, csak éppen annyira természetesek, hogy eszünkbe sem jut töprengeni rajtuk. Addig, ameddig elénk nem tolják a filmvásznon.
Van egy főhősünk, Mehrtner Tamás (őt a rendező, Reisz Gábor alakítja), akit dob a Párizsban ösztöndíjjal tanuló barátnője. A szintén rendezőként dolgozó Tamás végül visszacsöppen Budapestre, és a múltjában kutatva próbálja feldolgozni a szakítást, de az aktuális csalódás mellett maga a szerelem is nagyító alá kerül. Vajon minden lányt szeretett, vagy csak magába a szerelembe kapaszkodott annyira?
Első csókok, kamuzott románcok, elbaltázott vallomások, kínrímes szerelmes versek kúsznak elő az emlékezetből, de emellett olyan fontos problémák is a felszínre kerülnek, minthogy tényleg hasonlítunk-e a kamaszkori ideálunkra, azok vagyunk-e, akik lenni szerettünk volna, és ha dobtuk mindazt, ami egykor fontos volt, az önmagunk meghazudtolása vagy éppen csak a felnövés része?
Büszke lenne gyerekkori önmagunk a felnőtt énünkre vagy bénának gondolná és legszívesebben gyomorszájon ütné?
A VAN-ban az volt a nagy szó, hogy megkapta a most késő 20-as, 30-as évei elején járó fiatal a saját Moszkva terét. Azt a Budapestet, amit ismer, azokat az élethelyzeteket, amiket a vásznon nézve könnyedén a szívéhez kaphat bárki: hiszen ez rólam szól!
A Rossz versek is tele van ilyen pillanatokkal. Bárki, aki az országban nőtt fel a ’90-es években, felfedezhet ismerős, mondhatni tipikusan magyar jeleneteket a filmben. Úgy, mint a sosem szűnő politizálás a vasárnapi ebédnél, kínos óriásplakátok, a Szomszédok nagy kinyilatkoztatásai, a szakadt piros hetes busz, a kiégett és rémisztő emlékű tanárok, üvegezés a házibulikban és minden, ami a feneketlen tinédzserkorban benne van a zenekar-alapítástól a részeg bulikig.
És bár ez az önfelismerés és a hozzá adagolt fanyar hunyor is egy élmény, mégis, a valóságtól elszakadt jelenetek adják meg a film igazi ízét, ahol a rendező igazán elengedhette a fantáziáját és egy nagyon szép és különös világba úsztatott át minket. Ahol különféle, varázslatnak beillő jelenetekkel magyarázza kisgyerekkori világát vagy kamaszkori belső harcait. Összekötött fonalszálak, egy érthetetlen, saját nyelv, vagy zenekarral kísért rádöbbenés – csupa-csupa szerethető jelenet. Éppen ezek és a jóleső felismerések miatt lehet mosolyogni végig a játékidő alatt.
Mert ahogy a VAN, úgy a Rossz versek is egy hiteles korképet ad a mai 30-asok világáról, egy szerethető, még mélyebbre mutató tükröt, amibe egyszerűen jó belenézni.
A Rossz versek világában is fontos szerepe van a zenének, amit a VAN filmzenekar jegyez szintén. Itt az előző filmtől eltérően azonban a laza, füttyögős, gitáros dalok helyett már egy sokkal komplexebb albumot és egy kiforrottabb zenekart kapunk (Csorba Lóránt - gitár, Szendrey-Nagy Olivér – ének, Kálmán András – billentyűk).
A Rossz versek hivatalos premierje december 27-én lesz, de előtte több premier előtti vetítésen is elcsípheted a filmet.
