KULT
A Rovatból

Éhezett, pornózott, buszok közt aludt, majd térdre kényszerítette Hollywoodot – Sylvester Stallone 77 éves

Színész, rendező, producer és forgatókönyvíró, már több mint négy évtizedes karrierrel. Ő Rocky, és ő Rambo. Sylvester Stallone persze nem született híresnek. Olyannyira nem, hogy a poklok poklán kellett átmennie, mire sikerült befutnia.


Sylvester Stallone testi deformitásokkal született. Nehéz gyermekkora volt, mert sokat zaklatták. Húszéves korában annyira le volt égve, hogy három hétig egy buszpályaudvaron aludt, miközben színészi munkát keresett. Elég sok középszerű és B-kategóriás filmben játszott, mielőtt 30 éves korára a Rocky végül meghozta a várva várt áttörést. Nem volt hát könnyű a kezdet, de csak szépen sorjában…

Pornós kezdetek

Michael Sylvester Gardenzio Stallone 1946. július 6-án született Manhattanben olasz apától (Frank Stallone) és amerikai anyától (Jackie Labofish 2020-ban hunyt el 98 éves korában!). A kis Sylvester születése traumatikus élmény volt a család számára, mivel az orvos, aki világra hozta, véletlenül megsértett egy ideget a szülés során. Ennek következtében Stallone arcának bal alsó fele lebénult. S bizony ez az oka a jellegzetes kinézetének és beszédének is.

Stallone apja egyébként fodrász volt, aki a családjával az 1950-es években Washingtonba költözött, hogy ott egy szépségiskolát nyisson. Az édesanyja pedig táncosnőként kereste a kenyerét, emellett a női birkózást népszerűsítette, és 1954-ben egy női edzőtermet nyitott Washingtonban. Sly a tekintélyes Notre Dame Akadémiára és a Lincoln gimibe járt, mielőtt a Charlotte Hall Katonai Akadémia, majd a Miami Egyetem hallgatója lett volna. A gyerekkora azért sem volt egyszerű, mivel D-vitaminhiánya miatt gyenge csontjai voltak.

Emellett gyakran zaklatták az iskolatársai is, ő azonban általában nem hagyta magát, ennek eredményeként pedig 12 éves korára összesen 11 csontja tört el, és 13 iskolából rúgták ki.

Tizenöt évesen kezdett el testépítéssel foglalkozni, mert azt mondták neki, hogy az agyával nem sokra fog menni…

A főiskolai évei alatt mindenféle alantas munkát elvállalt, és apró mellékszerepekre jelentkezett színészi meghallgatásokon. Persze nem kapott semmi kiemelkedőt, így a lakbért sem tudta kifizetni. Ezért kilakoltatták a lakásából, és heteken át egy buszvégállomáson kellett aludnia. Kétségbeesésében szerepet vállalt (200 dollárért) egy 1970-es szoftpornófilmben, amelynek The Party at Kitty and Stud's volt a címe (az IMDb-n a jelenlegi magyar címe: Broky, hahaha), és amit összesen két nap alatt leforgattak. Sly később így mesélt az élményéről: "Vagy megcsinálom azt a filmet, vagy kirabolok valakit, mert a kötél végére, a legeslegvégére értem."

Majdnem feladta

Stallone ekkoriban a barátnőjével, Sasha Czackkel élt New Yorkban. A lány feltörekvő színésznő volt, aki pincérnőként dolgozott, hogy mindkettőjüket el tudja tartani. Sly pedig alkalmi munkákat vállalt: takarító volt egy állatkertben, majd színházi ügyelő. Közben folyamatosan meghallgatásokra járt, bár nem kapott olyan szerepet, ami boldoggá tette volna.

1972-ben a jó melók elmaradása miatt majdnem feladta a színészi álmait. Nem sokkal korábban például jelentkezett A keresztapa egyik olasz statisztaszerepére is, de visszautasították. Amikor pedig Francis Ford Coppola filmje az év egyik legnagyobb slágerévé vált, Sylvester borzasztóan elszomorodott. Elmondása szerint éveken át kétségbeejtő volt az anyagi helyzete. Egyszer még a kutyáját is kénytelen volt eladnia 40 dollárért, mert ételre sem volt pénze.

Ám akkor jött egy bokszmeccs, ami örökre megváltoztatta az életét… 1975-ben Stallone ugyanis megnézte a Muhammad Ali és Chuck Wepner közti összecsapást. A bunyó idején a karrierje csúcsán lévő Ali volt a bajnok. Ezért a mérkőzésért pl. 1,6 millió dollárt kapott. Chuck Wepner volt az esélytelenebb, aki évekig várt arra, hogy megküzdhessen Alival. „Mindössze” 100 000 dollár ütötte a markát a meccsért. S mivel Ali volt a favorit, tízszer annyian fogadtak rá, mint Wepnerre. Egyszerűen fogalmazva: senki sem számított Wepner győzelmére. Persze, ahogyan az várható volt, Ali nyerte a mérkőzést, ám a várakozásokkal ellentétben Wepner rendesen megizzasztotta, csak a 15. menetben, pillanatokkal a végső gongszó előtt sikerült őt kiütnie Alinak. Sőt, a 9. menetben Wepner egyszer még a földre is kényszerítette Alit egy bikarerős ütéssel.

Tehát, bár Wepner végül veszített, mégis lenyűgözte a közönséget, köztük Sylvester Stallone-t is.

A Rocky születése

S talán nem nagy meglepetés, hogy ez a meccs adta az ötletet Sly-nak a Rockyhoz: a mérkőzés után hazament, majd három napon át ki sem mozdult a lakásából, ezalatt pedig megírta a forgatókönyvét. A szkriptet ezután rengeteg producernek megmutatta, de a legtöbbjük nem volt hajlandó pénzt áldozni a filmre. Stallone azonban nem adta fel. Nem sokkal később részt vett egy meghallgatáson, s bár a szerepet nem kapta meg, kifelé menet azonban lazán odavetette a producereknek, Irwin Winklernek és Robert Chartoffnak, hogy van egy jó sztorija. Ők elolvasták a forgatókönyvet, és nagy hatással volt rájuk. Ezért 25 ezer dollárt ajánlottak Sly-nak érte, és azt akarták, hogy valami ismert színész játssza a főszerepet.

Stallone azonban biztos volt benne, hogy ha nem ő alakítja Rockyt, és a film sikeres lesz, akkor ő megöli magát. Ezért foggal-körömmel ragaszkodott ahhoz, hogy ő lehessen a címszereplő. A producerek végül 350 ezer dollárra emelték az ajánlatot, azzal a feltétellel, hogy Stallone nem játszik a filmben, s bár ez már eléggé csábító volt, színészünk nem engedett, így végül Winklerék beleegyeztek, hogy Stallone játssza el Rockyt, a fizetését viszont 23 ezer dollárra csökkentették, magára a filmre pedig mindössze 1 millió dolláros csekély költségvetést különítettek el. Mivel a büdzsé ilyen alacsony volt, Stallone felkérte a rokonait és barátait különféle szerepekre, és sok jelenetet csak egyszer forgattak le, hogy ezzel is spóroljanak.

A Rocky végül 1976 novemberében került a mozikba, a közönség pedig imádta, óriási kasszasiker lett: 225 millió dollárt keresett, ráadásul 10 kategóriában is jelölték az 1977-es Oscar-díjátadón, amelyek közül hármat meg is kapott, köztük a legjobb film díját is, amit olyan filmek elől „happolt el”, mint a Taxisofőr, a Hálózat, Az elnök emberei és a Dicsőségre ítélve. Stallone előtt pedig Hollywood szélesre tárta a kapuit…

S persze, miután megkapta a Rockyért járó pénzt, Sly első dolga volt, hogy visszaszerezze a kutyáját. Mivel a fickó, akinek eladta az ebet, tudta, hogy a korábbi gazdi kétségbeesett, 15 ezer dollárt kért érte. A kutya egyébként később szerepelt a Rockyban is.

Ennyit bukott a Rambo 3 miatt

A Rocky sikerén felbuzdulva Stallone 1978-ban debütált rendezőként az Édenkert a sikátorban című filmmel. Majd 1979-ben a Rocky folytatásának rendezője és főszereplője lett, ami szintén nagy sikert aratott. A Rocky III 1982-ben, a Rocky IV pedig 1985-ben szintén nem okoztak csalódást. A sorozatot az 1990-es Rocky V törte meg, ami megbukott a mozik kasszáinál, és hét Arany Málna-díjra jelölték. Ezután 16 évig kellett várni, amíg kedvenc bokszolónk 2006-ban a Rocky Balboával végül dicsőségesen vissza tudott térni.

Persze nem szabad megfeledkeznünk Stallone másik népszerű és sikeres franchise-áról, amelyben a vietnami háborús veteránt, John Rambót alakította. A Rambót (1982) és a Rambo 2-t (1985) imádta a közönség, a Rambo 3 (1988) viszont már nem ment annyira fényesen, s ehhez kapcsolódik Stallone egyik legnagyobb megbánása is. Egy interjúban ugyanis bevallotta, hogy egyszer visszautasított egy 34 millió dolláros gázsit (az ma kb. egy 85 milliós ajánlatnak felelne meg). „A Rambo 3-at csináltuk épp. Azt hittük, hogy ez lesz a legnagyobb siker, ez még azelőtt volt, hogy kijött volna. És egy vagyont fizettek érte. Aztán azt mondták: »Akarunk egy Rambo 4-et is. Itt van: kell vagy nem, 34.« Erre én: »Ne kapkodjuk el a dolgot...« Tényleg. Ez nem vicc. Ó, most, hogy belegondolok, mekkora idióta voltam... hűha!” – mesélte Stallone, hiszen a Rambo 3 csalódást keltő bevételei után szó sem lehetett egy negyedik részről, legalábbis 2008-ig, de az már egy másik történet…

Boldogító igenek, kiábrándító nemek

Még nem esett szó Sly magánéletéről, pedig az sem eseménytelen, sőt! Már a karrierje kezdete óta rendszeresen szerepelt a hírekben a viszonyai és a meghiúsult házasságai miatt is. Eddig háromszor nősült meg, és két eljegyzése bomlott fel. Az első házasságot 1974-ben kötötte élettársával, Sasha Czackkel, akivel együtt próbáltak munkára és hírnévre találni Hollywoodban. A párnak két fia született: Sage 1976-ban, Seargeoh pedig 1979-ben. Utóbbinál hároméves korában autizmust állapítottak meg, jelenleg 44 éves, és az édesanyjával él. Sage sorsa pedig még tragikusabb volt. Ő az apja nyomdokaiba lépett színészként, s miután olyan filmekben szerepelt, mint a Rocky V, a Szellemek háza (1993) és a Daylight – Alagút a halálba (1996), 2012 júliusában koszorúér-betegségének következtében elhunyt, mindössze 36 éves volt.

Sly és Sasha egyébként 1985-ben váltak el egymástól, a színész pedig még ugyanebben az évben feleségül vette Rocky IV- és Kobra-beli színésztársát, Brigitte Nielsent. A házasságuk eléggé viharos volt, folyamatosan a bulvárlapok címoldalain szerepeltel, s nem is tartott soká a frigy, másfél évvel később, 1987 nyarán el is búcsúztak egymástól.

Stallone 1988-ban ismerte meg Jennifer Flavint, a jelenlegi feleségét, ám sok idő volt, mire végleg (eddig legalábbis) kikötöttek egymás mellett. Sly ugyanis azonnal megszakította a kapcsolatát Flavinnel, amikor az megszülte a lányát, akinek nem ő volt az apja… Ezek után főként modellekkel randizott, kettőt közülük (Janice Dickinson, Angie Everhart) el is jegyzett, de végül nem mondta ki feleslegesen a 3. és a 4. boldogító igent.

Később azonban sikerült kibékülnie Flavinnel, annyira, hogy 1996-ban eljegyezte, 1997. május 17-én pedig feleségül is vette őt. Azóta is együtt vannak, és három közös lányuk született: Sophia (1996), Sistine (1998) és Scarlet (2002). Igen, az öt gyermek nevéből tisztán látszik, hogy Sylvester a csemetéinél is ragaszkodik az S. S. monogramhoz…

Jennifer Flavinnel egyébként tavaly ősszel ingott meg először súlyosan a házassága, olyannyira, hogy az egykori modell be is adta 25 év után a válópert, szerencsére azonban újra sikerült elsimítani a vitás ügyeket köztük, így együtt maradtak, sőt, egy közös projektbe is belefogtak családilag, idén májusban került ugyanis fel a Paramount+-ra (nálunk majd a SkyShowtime-on várható) a The Family Stallone című realityjük Osbourne-ék és Kardashianék mintájára.

A süllyesztőből újra a csúcsra

Stallone képes volt arra, amire nem sokan: a csillaga évtizedeken át fényesen ragyogott, nem tűnt el a 70-es és a 80-as évek után sem, sőt, az 1990-es esztendőkben is mindig kiemelt mozis eseménynek számított egy újabb Sly-film. Ekkoriban olyan címekkel érkezett, mint pl. az Oscar (1990), a Cliffhanger  - Függő játszma (1993), A pusztító (1993), A specialista (1994), a Dredd bíró (1995), a Bérgyilkosok (1995), a Daylight – Alagút a halálba (1996) vagy a Cop Land (1997). Ez utóbbival próbált kitörni a sima akciófilmes skatulyából, alakítását pedig világszerte dicsérték, mégis a Cop Land után Stallone nem igazán találta a helyét Hollywoodban. Kapásból három évig nem forgatott, majd a 2000-es években egyre kisebb és jelentéktelenebb filmekkel (Get Carter – 2000, Felpörgetve – 2001, D-Tox – 2002, Késő bosszú – 2002) vagy mellékszerepekkel (A nagy trükk – 2003, Taxi 3 – 2003, Kémkölykök 3: Game Over – 2003) jelentkezett.

Ezután újra három évre búcsút mondott a színészkedésnek (csak a Las Vegas című sorozat két epizódja kedvéért tett kivételt), jól felszívta magát, majd megírta és megrendezte a Rocky-sorozat 6. részét, a 2006-os Rocky Balboát, erős utalásokkal a saját karrierjére (a visszavonult, öregedő bajnok újra ringbe száll, és győzelmet arat), és sikerült is a visszatérés.

Előre lenézte szinte mindenki, majd heves bocsánatkérések közepette dicsérték a filmet és benne Sly alakítását. Ő maga egyébként máig a Rocky Balboát tartja a legjobb filmjének (a legrosszabbnak pedig az 1992-es Állj, vagy lő a mamám!-at).

Ezután pedig jött újra Rambóként is (John Rambo - 2008), majd útjára indította A feláldozhatók-franchise-t (2010, 2012, 2014, idén szeptemberben pedig érkezik a mozikba a 4. rész!), összehozott egy közös akciózást régi riválisával, ma már világi cimborájával, Arnold Schwarzeneggerrel (Szupercella – 2013), nem mellesleg pedig csodásan vitte tovább (és engedte át másoknak) Rocky örökségét a 2015-ben indult Creed-franchise-zal, amelynek első részéért 1977 után újra kiérdemelt egy színészi Oscar-jelölést. Sőt, belekóstolt egy kicsit a Marvelbe (A galaxis őrzői 2-3) és a DC-be (The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag) is, tavaly pedig leforgatta első nagy sorozatát, a Tulsa királyát.

Sylvester Stallone július 6-án töltötte be a 77. életévét. Ennyi idő alatt pedig az élet sokszor behúzott neki, de ő még mindig itt van, és sikeresebb, mint valaha. Hogy miért? Mert a következőket vallja: "A világ nem csupa napsütés és szivárvány. Ez egy nagyon gonosz és csúnya hely. És nem érdekel, hogy milyen kemény vagy, térdre fog kényszeríteni, és ott is tart örökre… ha hagyod. Te, én vagy senki más nem fog olyan keményen ütni, mint az élet. De nem az a lényeg, hogy milyen keményen ütsz. Hanem az, hogy a kemény ütések után hogyan tudsz felállni, és folytatni. Hogy mennyit bírsz elviselni, és továbblépni. Így kell nyerni."


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
175 éve halt meg Mary Shelley, aki 18 évesen megírta a világ legfontosabb technofóbiás rémálmát, a Frankensteint
Mary Shelley 1816-ban, egy svájci villában írta meg a Frankenstein alapötletét. Az írónő halálának 175. évfordulóján Guillermo del Toro adaptációja uralja a díjszezont.


1851. február 1-jén pontosan 175 éve, hogy elhunyt Mary Wollstonecraft Shelley, de az általa 18 évesen papírra vetett rémálom ma elevenebb, mint valaha. Könyvéről generációk gondolták, hogy férfi találta ki, miközben az igazság az, hogy a Frankenstein egy érzékeny, bátor, nagyon fiatal lány fejéből pattant ki – egy svájci villa padlásán, egy esős nyáron, társasági játéknak indulva.

Míg a világ Guillermo del Toro friss Frankenstein-adaptációját ünnepli, amely a velencei filmfesztiválon 13 perces álló ovációt kapott és Jacob Elordit a csúcsra repítette, kevesen tudják, hogy

a kultikus szörnyeteg születése nem irodalmi csendélet, hanem egy valóságos, filmszerű nyitójelenet volt.

Egy jelenet, amely 210 évvel ezelőtt játszódott: vihar, kényszerű bezártság, a korszak legmenőbb és legbotrányosabb arcai, egy ártatlannak induló játék, és a végén két, máig uralkodó műfaj, a modern sci-fi horror és a vámpírmítosz startpisztolya dördül el.

Mary Shelley 1797-ben született Londonban. Anyja, Mary Wollstonecraft az egyik első komoly feminista gondolkodó volt (A nők jogainak védelme, 1792), de 11 nappal Mary születése után meghalt gyermekágyi lázban. Apja, William Godwin radikális filozófus és író volt. Mary így már kicsi korától intellektuális közegben élt, ahol gondolkodni, írni, vitázni lehetett – de a társadalom ezt nőként még mindig gyanúsnak találta.

Amikor Mary 16 évesen megszökött a már házas Shelley költővel (igen, botrány), a társadalom egy része végképp leírta őt.

Mégis: két év múlva már ott volt a kezében az első Frankenstein-vázlat. 1818-ban jelent meg a könyv – anonim módon. Nem véletlenül: női névvel senki nem vette volna komolyan.

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Frankenstein Film (@frankensteingdt) által megosztott bejegyzés

Minden egy természeti katasztrófával kezdődött. 1816-ot a „nyár nélküli évként” jegyzi a történelem, miután az előző évi indonéziai Tambora vulkán kitörése hamuval és aeroszolokkal terítette be a Föld légkörét, drámai lehűlést okozva. Európában a nyár szokatlanul hideg, esős és viharos volt, Svájcban, a Genfi-tó partján hetekig szinte megállás nélkül zuhogott az eső. Ez a könyörtelen időjárás zárta össze a Villa Diodati falai közé a korszak egyik legfényesebb, legtehetségesebb és leginkább megvetett társaságát.

A központban a szupersztár költő, Lord Byron állt, körülötte a 18 éves Mary Wollstonecraft Godwin, későbbi férje, a szintén költő Percy Bysshe Shelley, Mary mostohatestvére, Claire Clairmont, valamint Byron személyes orvosa és útitársa, John William Polidori.

A napokig tartó bezártságban a társaság német kísértettörténetek francia fordításait, a Fantasmagorianát olvasta, amikor Byron egy este kihívást intézett hozzájuk. Mary Shelley a regény 1831-es kiadásának előszavában, amely a történet elsődleges forrása, így emlékezett vissza:

„»Mindegyikünk írjon egy kísértettörténetet« – javasolta Lord Byron.”

Mary napokig képtelen volt kitalálni bármit is, mígnem egy késő éjszakai beszélgetés után, amely az „élet elvének” természetéről és a kor tudományos szenzációjáról, a galvanizmusról folyt, egyfajta éber álomba merült.

„Villámként csapott belém a gondolat… Megvan! Ami engem megrémített, másokat is meg fog.”

A szemei előtt megjelent a „tiltott tudományok sápadt diákja”, amint térdel a maga alkotta, kiterített lény mellett, amely egy erőteljes gépezet hatására megmozdul, és „kínlódva, fél-élet jeleit” mutatja.

Polidori naplója megerősíti a verseny tényét: 1816. június 17-én azt jegyezte fel, hogy „a kísértettörténetek írását mindenki elkezdte, kivéve engem.” Azon az estén azonban nemcsak a Frankenstein, hanem egy másik modern szörnyeteg is megszületett. Byron egy töredéket írt egy arisztokrata vámpírról, de hamar elvesztette az érdeklődését. Az ötletet Polidori vitte tovább, és ebből a vázlatból alkotta meg 1819-ben A vámpír című novelláját, amelynek főhőse, Lord Ruthven lett

a modern, szalonképes, csábító vérszívó archetípusa, Drakula gróf közvetlen elődje.

Polidori később egy nyílt levélben volt kénytelen tisztázni a szerzőséget: „noha az alapötlet kétségkívül Byroné, a kidolgozás az enyém.”

Mary fantáziáját a tudomány is táplálta. A társaság hevesen vitázott arról, lehetséges-e holt anyagot újraéleszteni, a korban pedig szenzációnak számítottak Luigi Galvani és Giovanni Aldini kísérletei, akik nyilvános bemutatókon elektromos árammal rángattak meg frissen kivégzett bűnözők holttesteit.

A regényben Victor Frankenstein egy fiatal, megszállott tudós, aki életet teremt – de aztán megijed tőle, és magára hagyja. A teremtmény nem gonosz, csak elhagyott, egyedül van, és választ vár arra: miért hozták létre, ha nem kell senkinek.

Ez a kérdés ma is kísért: mikor nyúlunk bele életbe, génbe, gépbe úgy, hogy nem tudjuk, mit vállalunk vele?

Mary Shelley kérdése megelőzi korát, és minden korszak megtalálja benne a saját félelmeit:

a nácizmus eugenetikáját,

az atombomba hatalmát,

a robotok és mesterséges intelligenciák felelősségét,

a génmódosított gyerekek bioetikai dilemmáit.

A regény végül 1818. január 1-jén jelent meg Londonban, mindössze 500 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül.

Bár a fogadtatás vegyes volt, a kor egyik legbefolyásosabb kritikusa, Sir Walter Scott „eredeti zsenialitásról” írt.

A történet ma ismét világsikert aratott. Guillermo del Toro 120 millió dolláros (kb. 38,6 milliárd forintos) költségvetésből készült filmje a velencei bemutató után a díjszezon egyik favoritjává vált.

„Ez az a film, amire 30 éve készülök” – mondta a rendező.

A teremtményt Jacob Elordi játssza, Victor Frankensteint pedig Oscar Isaac – már ez elég lenne, hogy megnézzük, de a film stílusa, mélysége, és a Shelley-szöveghez való visszatérése miatt is érdemes. Jacob Elordi olyan hús-vér szörnyet hoz, akitől nem félünk, inkább sajnáljuk. Mary Shelley regénye tehát újra él. Mert minden korszakban visszatér az a pillanat, amikor valami újat teremtünk – és csak később jövünk rá, hogy mit is csináltunk.

A főszereplő, Oscar Isaac arra kérte a nézőket, hogy a Netflix-premier ellenére próbálják meg nagyvásznon átélni a történetet: „Jó lenne közösségi élményként átélni… ideális lenne moziban megnézni.” A Teremtményt alakító Jacob Elordi, akit a kritikusok sorra díjaznak, egy díjátadón csak ennyit tudott mondani: „A pokolba. Erre tényleg nem számítottam”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
„ICE, takarodj!” – Bad Bunny történelmet írt a Grammy-gálán, majd elküldte a francba a bevándorlási hivatalt
A 68. Grammy-díjátadón Bad Bunny lett az első, aki spanyol nyelvű lemezzel nyerte el az év albuma díjat. Az estét azonban a bevándorlási hivatal elleni éles kritikák határozták meg, több sztár is felszólalt, köztük Billie Eilish, és az év felfedezettje, Olivia Dean.


Nemcsak a zenéről, hanem a politikáról is szólt a február 1-jei Grammy-díjátadó, ahol Bad Bunny történelmet írt, miközben több sztár is éles politikai üzenetet fogalmazott meg a színpadon.

Az est legfontosabb díjait, vagyis a „Nagy Négyest” Bad Bunny (Az év albuma), Kendrick Lamar és SZA (Az év felvétele), Billie Eilish (Az év dala) és Olivia Dean (Az év felfedezettje) vihette haza.

Bad Bunny Debí Tirar Más Fotos című lemeze lett az első, túlnyomórészt spanyol nyelvű album, amely elnyerte a fődíjat.

A díjak átvételekor azonban a beszédek gyakran politikai üzeneteket hordoztak, amelyek elsősorban az amerikai bevándorlási és vámügyi ügynökség ellen irányultak.

„Mielőtt megköszönném Istennek, azt mondom: ICE, kifelé! Nem vagyunk vadak, nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek – emberek vagyunk, és amerikaiak vagyunk”

– mondta Bad Bunny egyik köszönőbeszédében. Hozzá csatlakozott Billie Eilish is, aki az év dala díjának átvételekor fogalmazott meg kemény kritikát.

„Senki sem illegális egy ellopott földön… A francba az ICE-szel”

– mondta.

Az év felfedezettje, Olivia Dean szintén a bevándorlók mellett állt ki.

„Bevándorló unokájaként állok itt... a bátorság terméke vagyok”

– jelentette ki.

A politikai állásfoglalások mellett a díjátadó zenetörténeti mérföldköveket is hozott. Először nyert k-pop dal a Grammyn: a KPop Demon Hunters Golden című szerzeménye kapta a vizuális médiához írt legjobb dal díját. Steven Spielberg pedig elérte az EGOT-státuszt, miután a Music by John Williams című filmjéért megkapta a legjobb zenei filmnek járó elismerést. „Ez az elismerés igazolja azt, amit ötven éve tudok: John Williams hatása felmérhetetlen, művészete páratlan” – nyilatkozta. Kendrick Lamar eközben a Grammyk történetének legtöbbet díjazott rap előadójává vált.

A további kategóriákban Lady Gaga Mayhem című albuma lett a legjobb pop vokális album, a rock mezőnyében pedig a Turnstile (legjobb rockalbum), a Nine Inch Nails (legjobb rockdal) és Yungblud (legjobb rockelőadás) diadalmaskodott. A country zene területén új kategóriákat vezettek be, a kortárs country album díját Jelly Roll vihette haza, aki rendkívül érzelmes beszédben köszönte meg feleségének a támogatást. „Megöltem volna magam, ha te és Jézus nem vagytok” – mondta a színpadról.

via BBC


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A fogalmatlan Bridgerton fiú esete Hamupipőkével - megnéztük a Bridgerton család 4. évadának első részeit
Lilaakác, fánktornyok, színkavalkád, ármánykodás, szerelem és főszerepben egy bamba férfi, aki keresi az ő Hamupipőkéjét. Ilyen volt a Bridgerton család negyedik évadának első etapja.


2020 óta követhetik a Netflix nézői a Bridgerton család tagjainak történeteit, amelyek Julia Quinn írónő azonos című regényfolyamának főszereplői. A nyolc évad a család nyolc gyermekének szentel egy-egy felvonást. A sorozat egybefüggő, aki még nem találkozott vele, feltétlenül az első évadtól nézze. (Némi spoiler olvasható az írásban.)

Amikor 2024 tavaszán a Netflix leadta a Bridgerton család harmadik évadát, rajongók milliói kaptak a szívükhöz, atyaég, egészen 2026-ig kell várni az újabb évadig? Vágnánk már a centit, de ekkora mérőszalag nincs is!

Aztán eljött 2026, amikor végre nézhető a sorozat negyedik évada - annak is a fele. A Netflix nem tanul a rajongók panaszáradatából, ez az évad is két részletben érkezik. Az első négy epizód január 29-én került fel a streamingre, míg a többi február 26-tól látható. Ekkora mérőszalag pedig már létezik, úgyhogy lehet nyiszálni!

Minden évad előtt őrült találgatások folynak, a nyolc gyermekes Bridgerton család melyik tagja kerül a következő évadban rivaldafénybe. Talán az a Francesca, aki legutóbb férjhez ment? Julia Quinn eredeti könyvsorozatában pont Francesca alakja és története a leginkább megkapó és megható, sokan várták, hogy ő lesz fókuszban a 2026-os epizódokban.

Abban viszont nagy az egyetértés, hogy Francesca és férje között a sorozatban körülbelül annyi a kémia, mintha két plüssmackó ülne egy-egy fotelben. Nulla.

Eloise neve is előkerült, mint a negyedik évad főszereplője. A különc lány, aki nem kapkod férjet találni és sokkal inkább bújik könyvei mögé, sokak kedvence.

A negyedik évad befutója viszont Benedict Bridgerton lett, a család második fiúgyermeke.

Nagyvilági fazon, habzsolja az életet, buja estéken, orgiákon, alkoholmámorban úszó közegben érzi jól magát, és esze ágában sincs megnősülni. Ám édesanyja folyamatosan dünnyög a fülébe, és sóhajtozik, nem lesz ennek jó vége. Így esik, hogy Benedict úrfi végül megjelenik egy maszkabálon, ahol megakad a szeme egy igéző szépségű, ezüstruhás leányzón, akinek csodálatos a mosolya, kecses a járása, bár táncolni nem tud. És, aki akkor, amikor éjfélt üt az óra, hirtelen elszalad, a döbbent uraság kezében hagyva kesztyűjét.

Ismerős a történet? Persze, hogy az. Tökéletes Hamupipőke történet cipellő helyett kesztyűvel.

Sophie Baek, a nemesi születésű, ám gonosz mostohája által cselédsorba űzött (ugye, hogy Hamupipőke?) ifjú hölgy és a bosszantóan vaksi, bamba és teljesen fogalmatlan Bridgerton fiú később újra találkozik, ám szerelmük kibogozására még várni kell.

A Grimm testvérek mesebeli hercege hasonlóan béna volt: meg tudja vajon magyarázni bárki is, miért bajlódott a herceg egy fél pár cipővel, amikor csak a hölgy arcát kellett volna megnéznie, akivel egész este táncolt?

Nos, Sophie Baek legalább álarcot visel, ráadásul Benedict Bridgerton egyértelműen képtelen meglátni a cselédlányban az ezüstruhás kisasszonyt, így talán a történet jobban hihető a Netflix sorozatában.

Ez az első négy epizód egyébként egyértelműen rászegezi a fókuszt magára a családra, a többi mellékszereplő kevesebb hangsúlyt kap. Lady Danbury például a királynőt unja, a királynő pedig leginkább mindent. Lady Whistledown, azaz Penelope görcsösen igyekszik pletykatémákat találni, míg teljesen zsákutca azt a sztori is, amelyben a királynő új udvarhölgyét keresik. Már senki nem is emlékszik, kik voltak Mondrichék, értelmetlen a házaspárt a negyedik évadban is mellékszálakkal szerepeltetni.

Maga a Bridgerton család viszont, miután már szinte minden gyermek nagykorúvá cseperedett, szerencsére bőven elég izgalmat tud nyújtani.

Lady Violet és Lord Marcus szerelme meghatóan szép, a család legfiatalabb gyermeke, Hyacinth nem fér a bőrébe, annyira szeretne végre már felnőni. És Eloise... Nos, ő még mindig ugyanaz az Eloise, akinek vág az esze, mint a beretva és fütyül a társadalmi konvenciókra.

Meg kell említeni azt is, hogy a Shonda Rhimes producerhez oly jellemző woke-irányzatok ismét nagyon erősen képviseltetik magukat a negyedik évadban is. Julia Quinnek, a Bridgerton-könyvek szerzőjének teljes támogatásával egy laza nemváltás is megtörténik, miután a regénybeli Michael a sorozatban már Michaela lesz. És a negyedik évad főhőse, Benedict úr sem különösebben válogatós az első epizódban, amikor eltakarja őt a vastag dohányfüst.

Hogy mi a titka a Bridgerton családnak?

Sokan igyekeznek megfejteni ezt, pedig a válasz roppant egyszerű. Színes, szagos, romantikus álomvilág ez, békaszínű uszályos ruhákkal, lilaakáccal, méteres macaron- és fánktornyokkal, piruló orcával, estélyekkel, bálokkal, egyszerre mozduló párok keringőivel és sok-sok titokkal, pletykával és szerelemmel. Egy mese, ahová jó elbújni a hétköznapok elől.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A rajongók tiltakoznak, a stúdió magyarázkodik – a Star Trek: Csillagflotta Akadémia tényleg ekkora katasztrófa lenne?
A Paramount szerint ez forradalmi modern sci-fi a SkyShowtime-on, a rajongók szerint inkább baleseti jegyzőkönyv. TikTok-dialógusok, kánontiprás és kartonpapír-figurák: nem lehet megmenteni a legendát?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 06.



A Star Trek: Csillagflotta Akadémia megérkezése akkora port kavart, hogy az ember már-már azt hihetné, valami radikálisan új, forradalmi irányváltásról van szó. A valóság ennél prózaibb és sokak számára jóval kiábrándítóbb.

A rajongói felháborodásokat a stúdió rendre politikai indíttatású támadásokkal magyarázza, ám ez az érvelés egyre kevésbé tűnik meggyőzőnek.

A Star Trek közönsége ugyanis nem tegnap lépett be a Csillagflottába: generációk nőttek fel az eredeti 1966-os sorozaton, az Új nemzedéken, a Deep Space Nine-on, a Voyageren vagy az Enterprise-on. Ezek a szériák sosem voltak mentesek társadalmi üzenetektől, sőt, sokszor kifejezetten bátran nyúltak érzékeny témákhoz, de mindezt gondolatébresztő tudományos fantasztikumba csomagolták, nem pedig aktuálpolitikai checklista látványos díszleteibe.

Az utóbbi évek Paramount-féle Star Trek-termései azonban sok nézőben azt az érzést keltették, hogy valami alapvetően félrecsúszott. A netflixes Discovery már indulásakor megosztó volt, de egy ideig én is néztem. A Picard három évadából legfeljebb egy fél szezon működött igazán, a Strange New Worlds pedig hiába próbált klasszikusabb hangvételt megütni, nem tudta maradéktalanul visszahozni a régi varázst, majd jó gyorsan földbe is döngölte azt amit két évad alatt felépített.

A Section 31 pedig aztán végképp kiverte a biztosítékot: egy drága, harsány, identitásában bizonytalan streaming film lett, amely inkább tűnt franchise-hasznosítási kísérletnek, mint szeretettel összerakott sci-finek.

A Csillagflotta Akadémia ebbe az egyre vitatottabb Alex Kurtzman „producerzseni” korszakába érkezik, és adna új reményt. Hát nem fog.

Az egyik legnagyobb problémám a dialógusokkal van. A karakterek olyan nyelvezetet használnak,

mintha egy középkorú marketinges próbálná kitalálni, hogyan beszélnek a Z generáció tagjai egy TikTok-kommentmezőben.

Ez a stílus nemcsak idegennek hat egy hatvanéves franchise univerzumában, hanem gyakran önmaga paródiájává válik. Nem felfrissíti a világot és modernizálja, hanem őszintén kellemetlen lesz. Ráadásul felmerül a kérdés: kinek is szól mindez? A fiatalabb közönség aligha rohan tömegesen egy több évtizedes sci-fi sorozat újabb iterációjáért, a régi rajongók pedig értetlenül állnak a tónusváltás előtt. Azokat elidegenítik, akik az igazi rajongók lennének, újakat pedig képtelenek bevonzani. Az eredmény egy furcsa vákuum, amelyben mintha nem létezne valódi a célcsoport. Ám szórakozás se sok.

A Csillagflotta Akadémia története időben messzire ugrik, a 32. század végére, ami kétségkívül kényelmes megoldás: így az alkotók gyakorlatilag bármit megtehetnek anélkül, hogy túl sokat kellene bajlódniuk a korábbi kánonnal. A Föderáció széthullott, a kolóniák elszigetelődnek, az univerzum újraegyesítésre vár, ez akár ígéretes kiindulópont is lehetne. Holly Hunter alakította Nahla Ake kapitány egy tragikus múltbéli döntés súlyát cipeli, miután ezekben a nehéz időkben elszakított egy gyereket az anyjától. Ugrunk egy jó pár évet az időben, közben a krízis megoldódott (elég szájbarágós COVID párhuzam), és a Föderáció megtalálja a fiút, Caleb Mirt (Sandro Rosta), aki felnőttként körözött bűnöző lett.

Holly Hunter válaszút elé állítja a férfit: Csillagflotta Akadémia vagy börtön.

Ez a dramaturgiai fogás azonban több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A Csillagflotta hagyományosan a Föderáció elitje volt, a legkiválóbbak gyűjtőhelye, nem pedig egy kozmikus alternatív büntetés-végrehajtási intézet. A sorozat persze igyekszik erkölcsi leckét adni arról, milyen károkat okoz a családok szétszakítása. Csak éppen olyan finomsággal, mintha légkalapáccsal kopogtatnák a néző homlokát. A finomkodás sosem volt erőssége a Kurtzman produkcióknak.

Az első rész főgonoszát Paul Giamatti alakítja, ám a fenyegetés helyett inkább groteszk hatást kelt. Nehéz komolyan venni azt a jelenetet, amikor egy termetes, izomkolosszus harcos majdnem alulmarad a majd 60 éves 170 cm-es színésszel szemben egy kézitusában.

Lehet ezt idegen fajokra és különleges képességekre fogni, de a vizuális benyomás ettől még inkább komikus, mint félelmetes.

A sorozat egészére jellemző ez a disszonancia: drámai pillanatokat akar, de gyakran paródiába csúszik. Olyan, mint egy rossz szuperhősfilm, menő akar lenni, de helyette csak szánalmas. Joss Wheedon-féle párbeszédek működtek egy Buffy-ban, vagy egy FireFlyban, de itt nagyon nem önazonos ez a stílus a Star Trek 60 éves örökségével.

Narratív szempontból sem túl rózsás a helyzet. Az epizódok sodródnak egyik érzelmi kitörésből a másikba, miközben nehéz kitapintani egy valóban átgondolt, hosszabb ívű történetet. Itt nincs értelem, csak érzelmek.

A karakterek többnyire egyetlen tulajdonság köré épülnek, mintha egy produceri checklistát pipálnának végig.

Itt a félénk zseni, ott a minden helyzetben legyőzhetetlen harcos, amott a testpozitív öntudatra ébredt 17 éves tinilány hologram. A Star Trek mindig is sokszínű volt, de korábban a figurák személyisége nem merült ki egyetlen címkében. Spock sem pusztán „a félvér”, hanem belső konfliktusokkal küzdő, komplex személyiség volt. Ehhez képest az Akadémia szereplői gyakran kartonpapír-vázlatnak hatnak, mint egy Disney-sorozat a 2000-es évekből.

A kánonhoz való viszony különösen fájdalmas pont. Érzelmeket villogtató Vulkániak, akik humorizálnak, pacifista Klingonok, akik többapájú családokból származnak, sőt egy genetikai szabályokat felrúgó Jem’Hadar leszármazott is felbukkan.

Az alkotók megnézték a Star Trek lexikon borítóját (bele már nem sikerült lapozni) és senki sem mondta el nekik, hogy nem lehet egy Jem’Harad nő, mert ők genetikai úton szaporodnak, más fajokkal pedig végképp kizárt, hogy vegyüljenek.

Ezeknek az ellentmondások semmi köze a kreatív újragondoláshoz, pusztán hanyagság, ami egy ilyen múltú franchise esetében nehezen megbocsátható.

Mindez azért különösen keserű, mert a Star Trek valaha jóval több volt egyszerű tévésorozatnál. Az elsők között teremtett aktív rajongói közösséget, saját találkozókkal még a Comic Con aranykora előtt, és nem egy mérnök vallotta be, hogy gyerekkori inspirációként hatott rá Gene Roddenberry erredeti víziója.

Steve Jobs legendásan rajongott a franchise-ért, és állítólag külön kérte a mérnökeit, hogy az eszközeik úgy nézzenek ki és úgy működjenek, mintha az Enterprise-ról érkeztek volna.

Ehhez képest a Csillagflotta Akadémia inkább tűnik egy drága, identitását kereső mellékvágánynak, mint a jövőről szóló, optimista látomás örökösének. Itt van neon ugrókötél, neon fülhallgató, minden a jelenlegi technológiai szintet mutatja, csak neon. Semmi igazán forradalmi.

A legszarkasztikusabb megjegyzések sem tudják teljesen elfedni a csalódottságom: sokan nem azért kritizálják ezt a sorozatot, mert gyűlölnék a Star Treket, hanem éppen ellenkezőleg, mert túl jól ismerik, és fájó látni, milyen irányba sodródott.

Ez egy Star Trek sorozat, olyan emberek tollából, akik nem értik a Star Treket és olyan embereknek készült, akik nem szeretik a Star Treket

A Csillagflotta Akadémia nem pusztán egy félresikerült spin-off sorozat, hanem egy újabb állomás abban a korszakban, amelyben a franchise mintha teljesen elveszítette volna saját iránytűjét. Lehet, hogy egyesek számára könnyed „guilty pleasure”, de azoknak, akik a régi, gondolkodásra késztető, bátor tudományos fantasztikumot keresik, ez az akadémiai évfolyam inkább bukást érdemel, mint dicséretet.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk