hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Egy pimasz ifjú, aki mindent tudott a médiáról - 80 éve mutatták be az Aranypolgárt

Orson Welles ezután önmagát sem tudta soha többé felülmúlni.

Link másolása

hirdetés

Vannak filmek, amelyeket mindenkinek látnia kell, aki a sajtómunkási hivatást választja, mert máig érvényesen ábrázolják a média mibenlétét, és a jellemző újságírói karaktereket. Ilyen mű Federico Fellini Édes élet (La dolce vita, 1960), Michelangelo Antonioni Nagyítás (Blow Up, 1966), Sidney Lumet Hálózat (Network, 1976) című alkotása és mindenekelőtt Orson Welles Aranypolgára (Citizen Kane), amelyet 80 éve, 1941. május 1-én mutattak be a New York-i RKO Palace moziban.

Egy halott amerikai sajtómágnás rejtélyes utolsó szava körül indul el egy riporter oknyomozása, amiből megszületik minden idők egyik legnagyobb filmje a média hatalmáról és bűneiről, a médiacézárok tündökléséről és hanyatlásáról.

Orson Welles az 1938-ban Amerika-szerte pánikot okozó Világok harca rádiójátéka után alig 25 évesen teljes szabadkezet kapott az RKO filmstúdiótól. Erre sem előtte, sem azóta nem volt példa Hollywoodban. Formabontásaival, az idősíkok szabad kezelésével, expresszionisztikus képeivel, montázsaival, árnyképeivel, az "áldokumentum-felvételek" és a játékfilmes elemek kombinációjával is szenzációt keltett, ezek később szinte mind beépültek a mozi mindennapos eszköztárába.

Az is hihetetlen, hogy a hollywoodi sztárrendszer fénykorában egyetlen „húzónév” sem játszott az Aranypolgárban. A főbb szerepekben a Welles által 1936-ban alapított New York-i Mercury színház művészei debütáltak a filmvásznon. Egyedül a Kane barátját és „lelkiismeretét”, Jedidiah Lelandet megszemélyesítő Joseph Cotten alkotott később maradandót a moziban, több Welles és Hitchcock-filmben. A címszereplő rendező viszont ezer arccal jelenik meg: átváltozó képessége az energikus, lelkes fiatalemberből a gőgös, hatalommániás férfin át a megtört, multimilliárdos, ám végtelenül magányos aggastyánig egyenesen bámulatos. Azért ezekhez a metamorfózisokhoz egy fantasztikus maszkmester, Maurice Seidelman is kellett...

A rendkívüli kisugárzású művész ugyanakkor képes volt a filmben önmagától távolságot tartani, és azt érzékeltetni, hogy „volt benne valami a nagy emberből”, ahogyan Leland mondja róla. Az egész sztorit végül a THE END felirat után színház-szerűen "elidegenítették" az élő stáblistával. Egyedül Kane alakítója nem jött ki a „meghajlásra”.

Orson Wellesé a filmtörténet egyik legügyesebb manipulációja a „Rózsabimbó”-val: amikor Kane első megjelenésekor (csak az üveggömböt tartó keze és a szája látszik), kimondja utolsó szavát, egyedül van szobájában, a riporter mégis ezen a nyomon indul el, miután „megírták a lapok”. Elvégre fel szokták jegyezni a nagy emberek utolsó szavait és ha más nincs, kitalálnak valamit, a legenda úgy is erősebb a valóságnál. A csalás először a nézőnek sem tűnik fel, miután az egész Kane-nyomozás a „rózsabimbó” körül forog. Amikor a film elkészülte után néhány barátja figyelmeztette Wellest erre a „bukfencre”, a rendező egy percig némán állt, majd így felelt: „Ne mondjátok el senkinek”.

hirdetés

Miről szól az Aranypolgár? A közvélemény manipulációjának mélységeiről és korlátlanságáról, a sztárcsinálásról, a személyes és a politikai morál lesüllyedéséről, a konkurencia kíméletlen felfalásáról, az ellenfelek eszközökben nem válogató lejáratásáról; arról a mindannyiunk által jól ismert jelenségről, amikor a valóságot - a példányszám emelésének érdekében - a címlapsztorihoz igazítják; az "igazság bajnokairól", akik szinte észrevétlenül megközelíthetetlen, bizalmatlan, paranoiás hatalmasságokká, a pénz, a már értelmetlen gazdagság hajszolóivá válnak, akik, bár egy világot tartanak a kezükben, belül mégis üresek és reménytelenül magányosak.

Kane polgártárs barátait sem kíméli: gátlástalanul felhasználja őket saját céljaira, de amint konfliktusba kerülnek a nagyfőnök színeváltozásaival, és emlékeztetik őt régi elveire, megválik tőlük, majd pénzzel próbálja megnyugtatni lelkiismeretét. Kane végtelen cinizmussal befejezi a meghasonlását italba fojtó Leland ledorongoló kritikáját az ő szellemében, hogy demonstrálja a külvilág felé: lapjainál „véleményszabadság” van. Egyúttal ez az ürügy, hogy kidobja a „hűtlen” barátot, aki a „végkielégítést” undorral visszautasítja és a széttépett csekkel együtt postázza neki első lapszámuk címoldalát a deklarált alapelvekkel, amelyeket Kane hanyagul „ifjúkori emléknek” nevez. A közéleti ember feleségeinek és a szeretőinek története is visszaköszön a Kennedyektől Bill Clintonig, és jól ismerjük a "kétféle címlap" szerkesztőségi gyakorlatát is, különösen választások idején.

Kane kezdettől fogva tudathasadásos helyzetben van: egyrészt mérhetetlenül gazdag, másrészt a társadalmi igazságtalanságok, a visszaélések elleni harcnak akarja szentelni lapjait. Feloldhatatlan ellentmondás, hiszen ő az, aki ezt vagyona révén megteheti. Csakhogy a hatalomvágy egyre inkább háttérbe szorítja a nemesebb eszméket.

Orson Welles elsősorban William Randolph Hearstről, az amerikai sajtómogulról (1863-1951) mintázta figuráját, de modelljei között szerepelt riválisa, a magyar születésű Joseph Pulitzer, Jules Brulatour, a Kodak tulajdonosa, valamint a különc milliárdos, Howard Hughes is.

Hearst az apjától örökölt San Francisco Examinerrel kezdte pályafutását, majd az 1890-es években New York-ba ment, ahol a Pulitzerrel való vetélkedésükből megszületett a szenzációhajhász „yellow journalism” – ez volt a gyökere a tényfeltáró és oknyomozó újságírásnak is. Bár politikai karriert nem futott be, sajtóbirodalma révén óriási befolyással rendelkezett az amerikai közvélemény felett. Már 1898-ban oroszlánrészt vállalt az amerikai-spanyol háború „felvezetésében”. Az Aranypolgárban is elhangzik az a híres anekdota, mely szerint lapjának Kubába küldött riportere azt sürgönyözte, hogy „háború nincs, de szép prózaverseket tudnék írni az országról”. Mire Hearst visszasürgönyözött: „Szállítsa a prózaverseket, én szállítom a háborút”. A film forgatása idején Hearst-nek 28 újságja, nyolc rádióállomása volt, továbbá áruházlánca, egymillió hektárnyi földje, bányái, olajmezői. És természetesen nagy befolyással rendelkezett a hollywoodi producerek és filmforgalmazók körében is.

William Randolph Hearst mindent elkövetett, hogy a filmet ne mutathassák be, és a rendezőt lehetetlenné tegyék. Ehhez Hollywood rettegett pletyka-újságírónőjét, Louella Parsonst, a filmváros fő erkölcscsőszét állította csatasorba, akinek örök hálával tartozott. Parsons ugyanis 1924-ben szemtanúja volt, amikor Hearst a luxusjachtján rendezett partiján féltékenységből lelőtte Thomas Ince filmrendezőt. Hearst örök állással fizette meg Parsons hallgatását. Az újságírónő vezette a Welles elleni sajtókampányt, amelyben a kommunista gyanútól a szex-botrányig mindent megpróbáltak bevetni. Kieszelte például, hogy egy szálloda halljában egy meztelen nő ugorjon Welles nyakába, lesben álló fotósok szeme láttára, a rendezőt azonban időben figyelmeztették a csapdára. Az ellentéteket az is erősítette, hogy Welles köztudottan nagy tisztelője volt Franklin D. Rooseveltnek – utolsó, 1944-es választási kampányának első számú beszédírója lett - míg Hearst zsigeri gyűlölettel viseltetett a négyszer megválasztott elnök iránt.

A Hearst-bojkott az RKO-t is megrémítette, Welles azonban New York-ba ment, összehívta a Keleti Part legbefolyásosabb üzletembereit, és meggyőzte őket arról, hogy a „sajtószabadság forog kockán”. Ez hatott a támogatókra és az Aranypolgárt mégis bemutathatták.

A mozikrónikák feljegyezték, hogy a film San Franciscói premierje napján Welles és Hearst összetalálkoztak egy szálloda liftjében. Az ifjú rendező átnyújtott egy meghívót a sajtócézárnak, aki azt elutasította. Amikor Hearst kilépett a liftből, Welles utána kiáltott: „Charles Foster Kane elfogadta volna…”. A harag olyan tartós volt, hogy a Hearst-lapok csak az 1970-es évek közepén, a nagy mágnás halála után negyedszázaddal írtak először a filmről.

Az Aranypolgár, mint oly sok klasszikus, először megbukott a nagyközönség előtt, bár az amerikai kritikusok lelkesedtek érte: Welles megkapta tőlük a legjobb rendező, legjobb főszereplő és a legjobb film díját. Nem fogadta el Hollywood sem: az 1942-es Oscar-gálán mind a kilenc jelölésének bejelentését füttykoncert fogadta. A film végül csak a legjobb forgatókönyv aranyszobrát nyerte el, amelyet Welles és Herman J. Mankiewicz kapott közösen.

Az Aranypolgárt nem lehet elégszer megnézni ahhoz, hogy mindenre, akár a látvány, akár a tartalom terén felfigyeljünk. Welles és Gregg Toland operatőr tökéletesen „érezték egymást” e kettős hangszerelésben, sőt, mint Toland visszaemlékezéséből kiderül, a kamera nagymestere szakmai kihívásnak tekintette, hogy az „amatőr” filmrendező legeszementebb képi ötleteit is megvalósítsa.

NO TRESPASSING (Nincs átjárás) – hirdeti egy tábla a drótkerítésen a nyitó képsorokban, és Toland kamerája éppen az ellenkezőjét teszi: lassan, de határozottan hatol be a „birodalom” belsejébe a „mesevilágtól” egészen a haldokló szobájának, kezének, szájának intimitásáig. A hatalmas kastélyban egyetlen szoba ablaka világít, és a halál pillanata előtt hirtelen az a fény is kialszik, majd újra felgyullad. Egy ember, aki maga volt a „nyilvánosság”, elzárkózott a világtól egy mesterséges, összevásárolt közegbe; egy ember, akiről mindent tudott a külvilág, és akit mégsem ismert senki. A NO TRESPASSING táblától az utolsó szót kimondó szájig tartó úton leomlanak a Kane-t védő falak, megkezdődik a tényfeltárás, a posztumusz mélyriport. A táblát újra látjuk a zárójelenet végén, az utolsó előtti képben, mielőtt a THE END felirat alatt megjelenik távolban a füstölgő elvarázsolt/elátkozott kastély, amely erősen emlékeztet Walt Disney Hófehérkéjének baljós palotájára és közelképen a napóleoni emblémára hajazó, hatalmas, aranyló K betű a kapu tetején. A nyomozás lezárult, a rejtély feltárult. Feltárult? Welles második fintora „rózsabimbó-ügyben”: Igen – a nyomozás lezárult a nézők előtt. De sem Thompson újságíró, sem pedig a leltározó ügyvédek és a buzgó fotósok nem találják meg a „kirakós játék” hiányzó darabját, a lomtalanító munkásoknak pedig semmit sem jelent egy ócska szánkó. Hogyan találunk rá a szánkóra? Előbb „madártávlatból” látjuk a sok-sok üres ládát – mintha New York felhőkarcolói lennének – aztán ráközelít a kamera egy sor „csecsebecsére” és a szánkó ott hever egy doboz tetején, családi fényképek és egy házioltár-darab mellett! Egy kéz elveszi és egy óriás kandalló lángjai közé hajítja, és éppen a lángoktól tisztul le a szánkóra festett rajz és szó….Ez a szánkó maradt ott a hóban, miután a gyermek Charlie-t elszakítják szüleitől, és a kedvenc gyerekkori játékra úgy hullanak a fehér pelyhek, ahogyan a halála percében tartott kis üveggömbben.

Thompson újságíró arca végig sötétben marad. Ő az egyszerű, „névtelen”, hangyaszorgalmú sajtómunkás, akire a lapok többsége épül, de sosem lesz belőle „sztárriporter”. Nem tudunk meg semmit újságírói hitvallásáról, jelleméről, ambícióiról, csupán eszköz „a nagy sztorihoz”, amit nem ő talált ki. De a főszereplő Kane is gyakran sötétben jár: „arctalan”, amikor felolvassa munkatársainak lapkiadói elveit, amelyeket fokozatosan felad; árnyék borítja, amikor kényszeríti második feleségét, Susant, hogy a lesújtó kritikák ellenére folytassa énekesi karrierjét, és akkor is, amikor a szerencsétlen operapremieren megpróbálja serkenteni a tapsokat, míg észre nem veszi, hogy már csak egyedül tapsol. És sötétbe borul, amikor szemtől szembe találja magát a szintén „sötét” politikai ellenféllel, Boss Jim Gettys-szel a zsarolási jelenetben.

Sötétben zajlik a szerkesztőségi megbeszélés, és az a jelenet is, amelyben Thompson Kane néhai gyámja, Thatcher könyvtárának páncéltermében tanulmányozza annak naplóit. Olyan, mintha a riporter „beszélőre” menne a múlttal, az archívumot vezető nő már mozgásával, parancsszerű szavaival hatalmaskodó börtönőrre emlékeztet. Némi iróniával kérdezi meg tőle Thompson: „Ugye nem Ön a Rózsabimbó?”. A roppant hideg-rideg légkör jól érzékelteti azt a szeretetlenséget, amely Kane egész életére ránehezedett.

Az újságok képi megjelenései sem véletlenek: a Kane-nekrológok „pluralizmusával” szemben ott állnak Susan „nagysikerű” operai fellépéseinek szalagcímei, miközben halljuk a feleség kétségbeesett erőlködéseit. Ott emelkednek a frissen megjelent lap kötegei, de Kane és Leland lejárt választási plakátokon és fel nem használt újságcímlapokon taposva szembesülnek politikai és emberi kudarcaikkal.

Amikor Susan hisztérikus rohamot kap a kritikáktól, újságok hevernek körülötte, és újság jelképezi a közelgő szakítást Kane és első felesége, Emily között is: valószínűtlenül hosszú reggeliző asztaluk két végén Kane saját lapját, az Inquirert, neje a rivális Chronicle-t bújja.

Kane számos képsorban uralja a teret. A választási gyűlés jelenetében saját óriás képe alatt szónokol. De mennyivel más ez a térbetöltés, mint amikor egyedül, elhagyatva sétál palotája tükörfolyosóján, végtelenítve-sokszorosítva! Pedig Leland a kiadói elvek deklarálása során figyelmezteti őt: „Már a második mondatod kezdődik azzal, hogy „én”…Kane nem is tud elképzelni olyan világot, amelynek nem ő a középpontja és közben mindenkit eltaszít magától.

Hogyan látta az oknyomozás eredményét maga Welles? „Az egyetlen bíró a közönség. Kane önző és önzetlen, idealista és szélhámos, nagy ember és középszerű személyiség egy személyben. Minden attól függ, aki éppen beszél róla. Soha nem látható a szerző objektív szemével. A film célja inkább a probléma bemutatásában, mintsem megoldásában rejlik” .

Orson Welles megfizette bátorsága árát. Az Aranypolgár után valódi dokumentumfilmet készített Brazíliában és Mexikóban Ez mind igaz (It’s All True) címmel, de azt már be sem fejezhette. Az 1940-es évek végén gyakorlatilag elüldözték az Egyesült Államokból, állítólag rajta volt az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság feketelistáján is. Welles Európába költözött. Pályafutását innentől kezdve néhány remekmű mellett (A gonosz érintése, A per, Falstaff) félbehagyott filmek tucatjai, zseniális alakítások mellett tehetségéhez méltatlan szerepek jelzik. Olyan lett bizonyos értelemben, mint Charles Foster Kane: „semmit sem fejezett be”…Élete alkonyán Welles nem kis keserűséggel mondta, hogy az Aranypolgár volt az egyetlen film, amelynek minden szava úgy hangzott el, minden képe úgy valósult meg, ahogyan elképzelte. És ezt az alkotását azonban, amelyet az 1958-as brüsszeli világkiállításon beválasztották minden idők legjobb filmjei köze, azóta pedig számos listán a mozitörténet csúcspontjának tartják, soha nem tudta túlszárnyalni.

Végül egy személyes sztori. A 2000-es években Budapestre készült Robert Plant, a Led Zeppelin énekese, és előtte telefoninterjút adott nekem Isztambulból. A szervezők megadták a szállodai recepció számát, de lelkemre kötötték, hogy Mr. Charlie Kane-t keressem. Plant ugyanis – sajtót és rajongókat távol tartandó – az Aranypolgár nevén jelentkezett be.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT

Elegánsan szólt oda a kormánynak a Netflix a melegellenes törvénykezés miatt

Semmi hosszú közlemény, csak a szivárvány színeivel illusztrálták, mennyire sokfélék a streaming-szolgáltató nézői.

Link másolása

hirdetés

Több hazai médiacég is bírálta a melegellenes törvényt, amely összemossa a pedofíliát a homoszexualitással, és korlátozná a nemváltoztatás vagy homoszexualitás megjelenítését és „népszersítését”. Az RTL Magyarország tiltakozott először, azt írták, hogy

"a tervezet aránytalanul és az alapvető szabadságjogokat figyelmen kívül hagyva korlátozná a homoszexualitás bárminemű megjelenítését a médiában, és tiltaná, hogy a kiskorúak eltérő nemi identitású emberekkel találkozzanak a műsorokban, filmekben, vagy akár csak a reklámokban".

Azt is megjegyezték, hogy

"a tervezet alapján csak késő este, 18 éven felülieknek lehetne olyan alkotásokat bemutatni, mint például a Billy Eliott, a Philadelphia, a Bridget Jones naplója, vagy akár a Harry Potter-filmadaptációk egyes részei, és tiltólistára kerülnének olyan sorozatok is, mint a Modern család, a Jóbarátok, vagy éppen a Szomszédok és a Barátok közt számos epizódja."

A tiltakozáshoz már csatlakozott a héten az A+E Networks UK, az AMC, az HBO és a WarnerMedia, valamint a ViacomCBS is. A vállalatok szerint a törvény súlyosan sérti a szólásszabadságot és kirekeszti a szexuális kisebbségeket a tömegmédiából, de ellentmond az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai uniós egyezmény diszkrimináció tilalmáról szóló rendelkezéseinek is.

A Netflix eddig nem szólalt meg, de most egy Facebook-posztban mégis hangot adott a véleményének, szivárvány színeivel illusztrálta, mennyire sokfélék a streaming-szolgáltató nézői.

hirdetés

Ennyit tettek hozzá:

"A történetet együtt írjuk"


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Gombó Viola Lotti: „Már önmagában az is stigma, ha valaki állami gondozottként nő fel”

A Becsúszó szerelem című film női főszereplőjével beszélgettünk többek közt az állami gondozott gyerekek sorsáról, arról, hogy immár diplomás színművészként hol találkozhatunk majd vele.

Link másolása

hirdetés

Júliusban érkezik a mozikba Nagy Viktor Oszkár filmje, a Becsúszó szerelem. A filmről írt kritikámat itt olvashatjátok. Már a sajtóvetítésről úgy jöttem ki, hogy elhatároztam, mindenképp interjút kérek a női főszereplőtől, Gombó Viola Lottitól. Viola felajánlotta, hogy tegeződjünk.

– Július 15-én mutatják be a Becsúszó szerelem című filmet a főszerepléseddel. Az első kérdésem talán kicsit necces, de muszáj megkérdeznem. Bevallom, engem teljesen megvettél, úgy jöttem ki a moziból, hogy itt egy zseniális cigány színésznő. Egyik kolléganőm szerint viszont nem vagy cigány származású. Mi az igazság?

– (nevet) Nem tudok róla, hogy lenne roma a felmenőim között. De mivel kicsit kreol vagyok, előfordul, hogy azt hiszik.

– Mindenesetre számomra teljesen hitelesen hoztad Lüszi figuráját.

– Köszönöm, jól esik, ha így gondolod.

hirdetés

– A Becsúszó szerelem nagyon furcsa film. A cím habkönnyű romkomot sugall, de azért az, ami ennek a filmnek a hátterében húzódik, az véresen komoly és tragikus dolog. Te mit gondolsz erről?

– Mindent tálalni kell valahogy a közönségnek. De ennek a filmnek a külső csomagolás ellenére valóban van egy mélyebb rétege. Akik már láthatták, általában mind azt mondják, amit te: azt hiszik, hogy egy romkom, hú de vicces lesz, de valójában több rétegű, mélyebb témával foglalkozik, mint egy átlagos vígjáték.

Tulajdonképpen ez ugyanolyan, mint a rasszizmus, amiről a film szól: gondolsz róla valamit, aztán amikor megismered közelebbről, rájössz, hogy mégsem olyan, mint az előítéleteid sugallták.

Remélem, így azok is megnézik, és azokat is megérinti, akik amúgy nem feltétlenül választanának egy ilyen témájú „komoly” filmet.

– Azért mielőtt elijesztjük a nézőket, tegyük hozzá, hogy a poénok ott vannak, ilyen szempontból valóban vígjátékot láthatnak.

– Igen, így van.

– Annyit spoiler nélkül is elárulhatunk, hogy egy olyan intézetben élő cigánylányt alakítasz, aki kisbabát vár, és aki a megszületendő gyermekét szeretné örökbe adni. Hogy lehet felkészülni egy ilyen szerepre, hogy hitelesen tudd alakítani?

– Az az igazság, hogy a rendező, Nagy Viktor Oszkár először autentikus lányokat keresett. Az alkotók civil szereplőkben gondolkoztak.

– Néhányan szerepelnek is a filmben.

– Így van. Például a filmbéli barátnőmet Bada Melissza játssza, aki bár amatőr szereplő, nagyon jó volt vele forgatni. Tehát először ebbe az irányba gondolkoztak, de végül arra jutottak, hogy ehhez a szerephez, és a filmben szereplő nagy kvalitású színészek mellé képzett színészre van szükség, aki meg tudja oldani ezeket a feladatokat.

Így esett rám a választás. Bár filmben korábban még nem dolgoztam, de azért harmadikos színművészetisként rendelkeztem már valamennyi színészi tapasztalattal és tudással.

Tudtuk, hogy az én élettörténetem elég messze áll ettől a lánytól, ezért Viktor kitalálta, hogy menjünk el nevelőotthonokba, anyaotthonokba ahol fiatalkorú lányok élnek. Elmentünk abba az otthonba is, ahol az egyik forgatási helyszínünk volt, az én filmbéli szobám, ahol felnőttem. Már úgy mentem oda, hogy elképzeltem, milyen lenne ott lakni. Beszélgettünk a nevelőnőkkel és a gyerekekkel. Betekintést nyertem ebbe a világba. Sokat kutattunk. Már a forgatókönyv fejlesztés fázisában sokat interjúztattak Bárány Marcellék gyermekvédelmi szakembereket, dolgozókat.

Tehát elég forrásom volt, és körülbelül egy fél évet azzal töltöttem, hogy ezt a sok információt és benyomást magamba szívjam mint a szivacs, elraktározzam az agyam hátsó felében, hogy amikor ott leszek, akkor már kvázi természetesen jöjjön mindez belőlem.

– Megrázó volt szembesülni ezzel a világgal, vagy kívül tudtál valamennyire maradni?

– Ezt nem lehet kívülről figyelni. Ezek a történetek nagyon megrázóak. Egyrészt mivel gyerekekről van szó, másrészt ezek a sztorik sokszor arról szólnak, hogy a szülők önhibájukon kívül nem tudják felnevelni a gyermekeiket.

Vagy mélyszegénységben élnek, vagy más olyan problémákkal küzdenek, amikben meglátásom szerint az állam és a társadalom sajnos nem segít eléggé nekik.

Nagyon sok gyerek él Magyarországon állami gondozásban. Igyekeznek ezek az intézmények családiasan működni, de sokkal több támogatásra lenne szükségük anyagilag, és sokkal több érzékenyítésre volna szükség az iskolákban, a környezetünkben, hogy segíthessünk egymásnak. És itt nem csak a romákra gondolok, bár ők felülreprezentáltak ebben a rendszerben. De már önmagában az is stigma, ha valaki állami gondozásban nő fel.

Szerencsére vannak szép sikertörténetek a kitörésről, és nagyon sokan vissza is járnak az intézménybe, ahol éltek, hogy példát mutassanak a többieknek. Ezek a gyerekek ugyanolyan tehetségesek, mint teszem azt egy Budán felnőtt gyerek, aki a Waldorf iskolába járhat. Csak szerencsétlenségükre nehezebb körülmények jutottak számukra, amiből igazán embert próbáló feladat kitörni.

Kemény téma, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg.

De mivel a film elsősorban nem erről szól, arra törekedtem, hogy el lehessen Lüsziről képzelni, hogy ilyen körülmények között nőtt föl, megtörténtek vele ezek.

– Nekem külön szimpatikus, hogy nem a külsőségek felől fogtad meg a figurát. Nem próbáltál „romásan” beszélni, nem jöttek elő a sztereotípiák.

– Nagyon sokat gondolkodtam ezen, és amikor odaértem, csináltam, amit éreztem, de az cél volt, hogy ne egy parodisztikus karakter legyen, hanem élő, hús-vér ember. Szándékosan törekedtem rá, hogy ne legyen sztereotipikusnak mondható. De azért vannak fontos külsőségek is. Színészileg is sokat tud segíteni akár egy fülbevaló, vagy egy szempilla abban, hogy jól érezzem magam az adott karakterben.

– Izgalmas kérdés, hogy mit gondolhatnak a filmről a romák? Kaptál esetleg ilyen visszajelzéseket?

– Egy ilyen visszajelzést kaptam. Az egyik közönségtalálkozón volt egy lány, aki elmondta, hogy ő roma származású. Örökbe fogadták, és a szülei úgy nevelték, hogy ne fogadja el, amit a társadalom sugall neki, hogy ő értéktelen, nem képes semmire. A szülei biztatták, hogy ő is meg tudja csinálni, és igazuk lett. A lány lediplomázott, és sikeres a munkájában. Állami gondozott gyerekekkel foglalkozik, és próbálja nekik is biztosítani azt a támogató nevelői légkört, pozitív érzést, amit ő kapott. Ez a lány azt mondta a film után, hogy neki nagyon betalált, sok szempontból magára ismert. Ez volt eddig a legnagyobb bók számomra, azt hiszem, amit eddig kaptam.

– Végzős színművészeti hallgató vagy, a Free SZFE Egyesület tagja. Már lehet tudni, honnan fogsz diplomát kapni?

– Már lassan négy-öt hónapja, fél éve tudom, hogy a salzburgi Mozarteumban fogok diplomát kapni, akárcsak a legtöbb csoporttársam. Múlt héten volt a házi diplomavédésünk.

– Miről írtad a diplomamunkádat?

– Az az alcíme, hogy A színész útja a szerepéig. Tulajdonképpen erre a filmszerepre való felkészülésem folyamatát részletezi. Pálfi György segített benne, ő volt a témavezetőm.

– Tehát megvolt a diplomavédés, mi következik ezután?

– Még várjuk a salzburgi záróvizsgát, ami július elején lesz, részben angolul. Két hét múlva tartjuk a diplomaosztót itthon, a Free SZFE szervezésében, és ősszel, október környékén megyünk ki Salzburgba átvenni az igazi diplománkat. Ott is van pont egy végzős osztály, úgyhogy velük karöltve, európai módon, az ő támogatásukkal léphetünk a diplomás színészek közé.

– Az Orlai Produkciónál és a Katona József Színházban voltál gyakorlaton. Azt tudod már, a diploma átvétele után hol folytatod?

– Az OPI-nál (Orlai Pordukciós Iroda) jelenleg három előadásban szerepelek, de a jövőben is számítanak rám. Jövőre kettő új darabom is lesz náluk. Az egyik címe Budapest, Te! Sokat énekelünk benne, igazi jutalomjáték, nagyon várom. A másik egy David Hare darab, amit Valló Péter rendez. Az a címe, hogy Szerepeink, és Hernádi Judit a főszereplő, én az ő lányát alakítom. Ez egy komolyabb témájú, drámaibb előadás. Szeptemberre tervezzük a bemutatót a Belvárosi Színházban.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT

Variety: kivonulhatnak a homofób törvények miatt a külföldi filmstúdiók Magyarországról?

A filmügyi kormánybiztos szerint a jól képzett szakemberek és az adókedvezmények fontosabbak lesznek, mint a politika.

Link másolása

hirdetés

A Variety, amely a legismertebb amerikai filmszaklapok egyike, cikket közölt arról, hogy mennyire befolyásolhatja a héten elfogadott homofób törvény azt, hogy a nagy filmstúdiók továbbra is forgatnak-e majd filmeket Magyarországon.

Mielőtt a járvány beütött volna, és a filmszakmát is elérte volna a válság százmilliárdos nagyságrendben ömlött a pénz az országba jórészt a hollywoodi produkcióknak, és a felpörgő stream-platformnak köszönhetően.

A magyar állam pedig nagyvonalúan, milliárdos adókedvezményekkel támogatta azt, hogy a nagy stúdiók és stream-szolgáltatók ide hozzák a produkcióik forgatásának legalább egy részét.

Mivel az új törvény megtiltja a 18 éven aluliak számára a homoszexualitás és a nemváltás „népszerűsítését” és megjelenítését, illetve az iskolai szexuális felvilágosítás nem irányulhat a nem megváltoztatása és a homoszexualitás „népszerűsítésére”, ezért könnyen lehet, hogy ez hatással lesz bizonyos stúdióknál a magyarországi forgatásokra.

A Varietynek még senki nem nyilatkozott, hogy milyen következmények lehetnek Magyarországon, a cikkebn viszont végigveszik, hogy azért nem ez az egyetlen eset, amikor nagy stúdiók kiakadtak hasonló törvénykezésen. A Disney, a Netflix, a WarnerMedia, a Sony és más stúdiók is bojkottal fenyegették meg annak idején Georgia államot a melegellenes törvényei miatt. A Netflix ennél tovább is ment, hiszen az Outer Banks forgatását el is vitte Észak-Karolina államból azután, hogy ott is homofób törvényeket fogadtak el.

hirdetés

A Variety megkérdezte a WarnerMediát, és ők ki is adtak egy közleményt, amelyben elítélik a homofóbiát, az előítéleteket és a diszkriminációt. Megkérdezték Káel Csaba filmügyi kormánybiztost is, aki a lapnak elmondta,

szerinte fontosabb lesz a politikai szempontoknál, hogy Magyarország jól képzett szakembereket, eszközöket és adókedvezményeket tud biztosítani a külföldi produkcióknak. Ő abban reménykedik, hogy nem éri semmilyen hátrány ezért a magyar filmipart.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés

Sokkal kevesebb, mint egy film, de felhőtlenül szórakoztat – Sokkal több mint, testőr 2

A 2017-es Sokkal több, mint testőr teljesen felesleges, cserébe rendkívül szórakoztató folytatását hozta el nekünk Patrick Hughes rendező. Lássuk milyen lett.

Link másolása

hirdetés

Belecsapok a közepébe. Ahogy a film se nagyon foglalkozik a nézői elvárásokkal, így jómagam is eltekintek az olvasói elvárásoktól: gyorsan túlleszünk az ítéleten. Közepesen gyenge film lett címszereplőnk,

de mint agykikapcsoló akció-vígjáték teljesen működik.

Nem tudom ez azért van-e, mert jelenleg teljesen más a filmes helyzet, mint 2017-ben, vagy én vagyok jobb hangulatban, de míg az első részen maximum fel-fel kacagtam, a második rész őrült hülyeségei még egy-egy hangos nevetést is kihoztak belőlem.

Története: hát az sok nincs, ami pedig van az egyszerre klisés és elképesztően őrült. Michael Bryce (Ryan Reynolds) megpróbálja rendbe tenni testőri karrierjét, ezért orvosa tanácsára, elvonul a munkájától relaxálni, de régi ellensége/ügyfele Darius Kincaid (Samuel L. Jackson) felesége

Sonia Kinkaid belerángatja egy újabb örült kalandba.

Nem viccelek, amikor azt írom, őrült. A film forgatókönyve eredetileg nem az előző rész folytatásához készült, hanem egy különálló projekt volt, és ezt a forgatókönyvet szabták rá Patrick Hughes agymenésére. Így nem csoda, hogy az előző rész ismerete nem szükséges a mozi teljesértékű élvezetéhez.

Márpedig itt hangsúlyoznom kell, nem kritikát szándékozok írni a filmről, mivel ott teljesen megbukna. Filmként értékelhetetlen összevisszaságok és ripacskodás érthetetlen keveréke, ámde mint

hirdetés
agykikapcsoló akció-vígjáték egy szórakoztató összevisszaságokkal teli ripacskodás

lesz a végeredmény. Van egy apró nüansz a kettő között, amit csakis kizárólag egy ilyen élménybeszámolóval lehet leírni.

A folytatás jobb lett, mint az elődje. Valószínűleg ez annak köszönhető, hogy a Ryan Reynolds-Samuel L. Jackson pároshoz hozzácsapták Salma Hayek által alakított őrült Sonia karakterét, aki ellopta a show-t. Nem vagyok benne biztos, hogy most

Sonia a hollywoodi akciófilmek karikatúrája akar-e lenni, vagy pedig tényleg komolyan gondolták a készítők,

de Salma Hayek egyszerűen kihagyhatatlan a filmből, és a legjobb pillanatok többnyire hozzá fűzhetők. Ryan Reynoldsot nem kell bemutatni. Aki eddig szerette, amit minden filmben játszott, az most is imádni fogja. Viszont, aki nem kedvelte, nem ezzel a filmmel fogja megszeretni.

Ez ugyanis Ryan Reynolds legryanreynoldsosabb szerepe, amit eddig valaha tőle filmben láttam.

Ezzel teljesen leírható, mit csinál egész film alatt: neki kellene a „felnőttet” játszania a robbanások és gyilkolás közepette, de ő csak rövid beszólásokat, fricskákat tartogat mindennek és mindenkinek. Samuel L. Jackson, pedig eldob egy két beszólást, és nagyon menő.

Ami megmenti ezt az egész katyvaszt, az a három karakter között működő kémia és humoros interakciók. Egyszerűen jó volt látni, ahogy a házaspár egymásnak esik, miközben Reynolds próbálja őket életben tartani. Röhejes, de szórakoztató. A főbb karakterek mellett említést kell tenni Antonio Banderas főgonoszáról, aki egy James Bond-főgonosz paródiája. De mindent kihoz belőle, amit az amúgy botrányos forgatókönyvvel a kezébe nyomtak.

Morgan Freemant hiába keressük a filmben, ugyanis körülbelül 5 perces szerepe van,

de lehet, hogy sokat mondtam 5 perccel. Valószínűleg a színész poszterre fotózásával több időt töltöttek a készítők, mint Mr. Freeman felvételeivel.

Az akció sajnos a negatívumokat erősíti,

ugyanis a 2010-es évekhez hűen, teljesen szétszabdalták az akciójeleneteket. Gyors vágások, felesleges több oldalról vett összevisszaság. Szerencsére kellően véres a film, így legalább a morbid humornak van esélye működni. Sokszor átcsap a fekete komédia zsánerébe, de Ryan Reynoldsszal még ez is szerethető.

Összefoglalva:

Egy hatalmas, országokon átívelő blődség,

amit főszereplői visznek a hátukon, és hurcolják át a szórakoztató filmek közé. Kimondottan közepes, totál elszállt baromság, de legalább szórakoztató, és nyáron elmegy egynek.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: