Egy japán ember üvölt egy dobba, és 80-an nézzük - Ryosuke Kiyasu performanszán jártunk
Ezerféleképpen lehetne magát a művészetet meghatározni, és talán emiatt vitatkoznak róla annyian. De mi történik akkor, ha a egyetlen pergődobot, egy fémasztalt, és egy japán embert összerakunk, körülálljuk 80-an és elfogadjuk, hogy már az a művészet, hogy ő üvölt bele, csapkod, és ez mindenkinek tetszik?
Ugyanis tényleg ennyi a setup, fél 8 előtt 10 perccel már egészen csendben állhatunk vagy 60-80-an ezt a látványt nézegetve. Kicsivel 30 előtt pedig ijesztő pontossággal elkezdődik maga az esemény lényegi része.
Kyasu elkezd dobolni, és valahogy megfagy a levegő, mindenki kíváncsian várja, hogy mégis mi az, ami ebből az egészből kijön. Kyasu pedig talán a “bemelegítő körök” után valóban azt adja, amiért az emberek jönnek. Teljes megőrülést, egyre vadabb ütemeket, szándékos melléütéseket és olyan ritmikai váltásokat, vagy koncepciókat, amikre nem biztos hogy kell magyarázat.
Ahogy nézek körbe, valahogy senkiben nem látom a megkérdőjelezést, vagy azt, hogy egyébként ennek az egésznek semmi értelme nincsen. Mindenki emészti, próbálja befogadni a dolgokat, talán az üvegajtókon kívül elsétálók nevetnek értetlenül, és nekik ugyanannyira igazuk van, mint azoknak, akik belül mindezen ámulnak és bámulnak.
Mert az előadás maga, az valóban magával ragadó: egyszerűen nem tudjuk nem figyelni ezt az egészet, nem tudunk nem gondolkozni mindezen, nem tudom legitimálni sem, de annyira meg vagyok hökkenve, hogy valószínűleg érteni vélem egy pillanatra, majd a következőben szembejön a nyers valóság. A szombat estémen tőlem két méterre egy mikrofon egy cipőbe van dugva, és egyszerre püfölnek előttem egy cipőt, egy dobot, azt a dobot húzzák is a fémasztalon, felugranak rá, térdelnek a dobon, és az összes permutáció, amire gondolni mernék, annak sokszorosa zajlik le előttem bő 25 percben.
Valóban van valami nyers, valami elemi ebben az egészben, talán a végén mindennek az eldobása, a földön fekvés, a látszólag sokkos átszellemülés a Kiyasu arcán mindenkiben azt sejteti, hogy itt bizony óriási dolgok történtek.
@szeretlekmagyarorszag.hu #budapest #zene #szmo #szeretlekmagyarország ♬ eredeti hang - Szeretlek Magyarország.hu
Az, hogy ezt a performanszot tisztem-e értékelni, szerintem nem, ugyanakkor elmondhatom, hogy egyszerre éreztem magam bután, magával ragadva és talán meghökkenve. Hiszen barátoknak én is küldtem erről Tiktok-videókat, hogy ez mennyire vicces, de amikor ott történt minden előttem, hirtelen nem tudtam mit kezdeni magammal. A lábam a földhöz ragadt, és nem mertem megkérdőjelezni, hogy ez jó-e, erre van-e szükség a világban (hiszen a közel teltház mellett úgy néz ki, van erre kereslet), vagy egyáltalán mi értelme bárminek is.
Merthogy ez személy szerint inkább egy performansz, egy elvont színházi darab, mintsem zene, ahol viszont a hangok mögött ott volt valami elemi tudás, valami olyan technika, amit meg egyszerűen nem lehet elvenni az alkotótól.
Rajongóvá nem váltam, de mindenesetre szemtanúja lehettem valami olyannak, ami beszédtéma lesz nálam is, és amit gyanúsan innentől ezer, művészettel kapcsolatos vitában fel tudok hozni az életemben.
