Egri Péter: Felírtam Budapestet a rockabilly-világtérképre

Egri Pétert, a Mystery Gang és a Memphis Moon'55 alapító énekesét mindenki ismeri, ha máshonnan nem, a Made in Hungária című filmből. Az ősszel óriási lehetőséget kapott: két hónapig Amerikában turnézhatott.

- Honnan jött a turné lehetősége?

- Idén megnyertem a Los Angeles-i Music Awards legjobb countrydalának szóló díját a Baby That’s What I Like című szerzeményemmel, ennek a díjnak volt a része, hogy kér hónapot tölthettem Amerikában, gyakorlatilag megalapozhattam a karrieremet az Egyesült Államokban. Fantasztikus lehetőségek nyíltak meg előttem. Nagyon sok mindent tanultam.

- Magyarként kimenni Amerikába rockabillyt játszani elég bátor vállalkozás. Pozitívan fogadtak titeket?

- Az az igazság, én még most sem értem ezt az egészet. Kelet-európaiként a két hónap alatt készíthettem lemezt, és több amerikai együttessel is játszhattam tradicionális, amerikai zenéket.

Hogy értsék az olvasók, ez olyan, mintha nálunk egy magyar népzenét játszó együttes egyszer csak Amerikából hozna egy prímást.

A célomat tehát elértem: felírtam a nagy rockabilly-világtérképre, hogy Budapest, Magyarország. Saját sikereimen keresztül jó hírét kelthettem a hazámnak. Amire különösen büszke vagyok, hogy mindezt bármiféle központi támogatás vagy biztató szó nélkül. Sőt, a sikereimen felbuzdulva ki tudtam vinni fiatal, magyar kísérőzenészeket, úgyhogy megkezdtem a két ország, sőt, a két kontinens között a kulturális hídépítésnek. Fantasztikus volt.

- Kikkel játszhattál együtt?

- Jó néhány gyerekkori kedvencemmel összehozott a sor. Izgultam is az első találkozásokkor, de nem csak méltó társsá tudtam nőni mellettük, hanem sokszor már én irányítottam a bandát, akár a Mercury 5 nevű formációval léptem fel, akár a Rayford Brothersszel, akikkel lemezt is készítettem. Ez kicsit megerősítette a saját magamba vetett hitemet, hogy igenis, egy magyar fiú is tudhat úgy teljesíteni, mint egy amerikai.

- Melyek volt a legemlékezetesebb találkozások?

- Amikor első osztályos voltam a gimnáziumban, akkor mutatták be a Cry Baby című filmet. Johnny Depp volt a főszereplője, és a gimnazista lányoknál elért sikereim nagyrészt arra épültek, hogy abban az időben pont úgy néztem ki, mint Johnny Depp a filmben. A film zenéjét viszont nem Johnny Depp írta és énekelte, hanem egy bizonyos James Intveld. Vele többször is koncertezhettem, sokat beszélgettünk, elmondtam neki, hogy ő az egyik gyerekkori példaképem.

Aztán játszottam, Larry Collinsszal, aki a legendás The Collins Kidsben lépett fel a nővérével az ötvenes években, még gyerekként. Megbeszéltem vele, hogy eredetiben hogy van a Hoy Hoy Hoy, A-ban, vagy G-ben. Ezek az emlékek egy életre szólnak.

De említhetném másik gyerekkori kedvencem, a legendás The Blasters dobosát, Bill Batemant, aki három napra érkezett New Yorkba, és ebből egy teljes napot velem töltött!

Szóval fantasztikus volt, még most is a hatása alatt vagyok, ráadásul márciusban visszamegyek Kaliforniába. Onnan pedig utazom tovább Memphisbe, Tennessee államba, lehetőséget kaptam ugyanis, hogy öt egész órát eltölthetek a legendás Sun Studióban.

- Memphis olyan a rock and rollnak, mint New Orleans a jazznek.

– Igen, Memphis a rock and roll bölcsője. Olyan nagyok indultak el innen az 50-es évek elején, mint B. B. King vagy később Jerry Lee Lewis, maga Elvis Presley, Roy Orbison, és a country királya, Johnny Cash. Ma már egyébként múzeumként működik, csak ritkán készítenek egy-egy felvételt. Például Snoop Dogg vagy a U2 készített ott lemezt.

Még egy érdekes dolog. Mint Kaliforniában díjazott, sikeres magyar szerző meghívást kaptam a Mensch Nemzetközi Alapítvány zenei díjátadó gálájára, ahol a magyar származású, hollywoodi zeneszerző, Rózsa Miklós posztumusz elismerésben részesült.

Pont az ott tartózkodásom alatt volt a kaliforniai tűzvész. Létrejött egy koncertsorozat a tűzkárok enyhítésére. Erről készült egy zenés dokumentumfilm is, egy nagy koncerttel egybekötve, amire engem is meghívtak. Úgy hívtak kint, hogy „European Sensation” illetve „Mr. Rockabilly”. Az utóbbi titulust Lil’ Moe-tól, korunk egyik legnagyobb rockabilly-énekesétől kaptam. Amikor felkonferáltak, kicsit furcsállták, hogy mit akar ez az európai itt a sok amerikai tűzoltó és fellépő között, mi közöm nekem az ő tüzükhöz. De a koncertem előtt elmondtam nekik, és ez a dokumentumfilmbe is bekerült, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt Magyarországon, és akkor az amerikai kormány és különösen Kalifornia állam nagyon sokat segített a nemzetemnek, beleértve a családomat is.

Kennedy elnök beszédének köszönhettük, hogy a nagyapámat és a testvérét, akiket 56’-ban letartóztattak, nem ítélték halálra, így 1963-ban kiszabadulhattak.

Azért jöttem, hogy ebből a sok jóból most valamit visszaadjak. Az All I Can Do is Cry című dalt énekeltem elsőként, de még bele sem kezdtem, már állva tapsoltak.

Az egész olyan volt, mint egy film, és nagyon sok távlati tervem van Amerikában.

- Akkor lehet, hogy akár hosszabb időre odaköltözöl?

- Nagyon nehezen tudom elhagyni a szűkebb lakóhelyemet. Én Budán élek, fent a Naphegyen. A Naphegy, a Budai Vár és a Gellért-hegy háromszöge az én meghatározó életterem, és ehhez képest nekem mutogathatták a hollywoodi papírmasé, neonfényes, műanyag világot, nyomába sem érhet egy óvárosi sétának az Úri utcában. Nincs jobb, mint végigmenni a Tóth Árpád sétányon egy kislánnyal az oldalamon! Úgyhogy nagyon nehéz rászánni magamat, hogy hosszabb időre elmenjek. Most is két hónapig voltam távol, ez alatt kicsit már beleláttam az amerikai életmódba, ami nekem annyira nem tetszik. Kint nem értették, miért jövök haza. De hát nekem Kiskunlacházán le van kötve a koncertem! Pécsen játszom szilveszterkor a Zsolnay-negyedben, azután újévkor Szigligeten, az újévi csobbanáskor, amikor mindenki bemegy a Balaton hideg, jeges vizébe!

- Szóval nem kell félnünk, hogy végleg elszippant tőlünk Amerika?

- Lenne rá lehetőségem, hogy itt hagyok csapot-papot, és elindítok egy karriert. De nem szeretném, próbálok egy olyan kétlaki életet kialakítani, amiben azért több időt töltök Magyarországon, mint odakint.

A rockabilly négy generációja: Egri Péter, CavanGrogan, Bognár Balázs és a legifjabb, Balogh Álmos.

Bill Batteman, a Blasters dobosa.

James Intveld, a Cry Baby című film zeneszerzője.

- Úgy tudom, elég komolyan foglalkozol a történelemmel.

- Nem véletlen, történésznek készültem. Még Amerikában is nagyon sokat foglalkoztam vele. Bár nem kerestem, ott is lépten-nyomon valami magyar szálba botlottam. Például amikor a San Fernando-völgyben voltunk, amelynek a lakossága 90%-ban mexikói, egy barátom mondta, hogy ott van eltemetve a híres mexikói származású énekes, Ritchie Valens, aki 1959. február 3-án Buddy Hollyval együtt repülőszerencsétlenségben meghalt. Nem volt még 18 éves. A La Bambát mindenki ismeri tőle. Meglátogattam a sírt, és a magam módján „megkoszorúztam”: egy használt pengetőmet belefúrtam a sírhant oldalába. (Richie Valens sírja látható a címfotón - KMG.)

De ami megdöbbentett, hogy kettőt sem léptem, ott, a mexikóiak sírjai között a San Frenando-völgyben, két méterre az egyik legnagyobb „rock hero”-tól a következő sírfeliratot láttam: F. Irén, szeretett édesanyánk, született 1899-ben, meghalt 1974-ben.

- Foglalkozol helytörténettel is. Például Ottlik Gézáról egyszer valóságos kiselőadást tartottál nekem.

- Például ha most kinézek az ablakomon, pont Ottlik Géza egykori lakhelyére látok. Ez mindig erőt ad. Hogyha kicsit elnézek, ott a Kosztlányi család lakott. Ha csak lemegyek a boltba, az egy irodalmi és kultúrtörténeti séta. Márai Sándor Mikó utcáján megyek keresztül, vagy ha akarom, átkanyarodok Kosztolányi Logodi utcáján, és kijövök az Attila útra, fölnézek a félemeletre, ahol egykor Ottlik Géza és Vas István beszélgettek.

Egri Péter és James Intveld egy plakáton.

Larry Collins

Lil' Moe

- Gyerekeknek is tartasz előadásokat a rockabillyről.

- Igen, folytatódik a tanóra turné sorozat. Általános- és középiskolákban 45 perces zenés és kultúrtörténeti előadásokat tartok, sokszor zenész kollégák segítségével. Tegnap volt például koncertünk, és olyan jó volt látni, hogy eljött néhány 15 éves fiú és lány, akik az egyik ilyen tanórán ismerték meg ezt a műfajt. Nagyon fontos, mert ez majdnem minden XX. századi popzene alapja.

- Hogy látod, van Magyarországon a rockabilly műfajnak utánpótlása akár rajongók, akár zenészek szintjén?

- Folyamatosan. Pont most tettem közzé egy képet, amely még ősz elején készült. Azt a címet adtam neki, hogy négy generáció rockabilly. Rajta van Cavan Grogan, a Crazy Cavan and the Rhytm Rockers énekese, aki 72 éves, és Budapesten játszott, mi voltunk az elő zenekara. Rajta van egy kisfiú, aki már az én tanítványom, a 9 éves Balogh Álmos. Fantasztikusan tehetséges dobos. Rajta van egy másik protezsáltam, a huszonéves Bognár Balázs, elképesztően tehetséges gitáros, és rajta vagyok a képen én, mint 40 éves. Tehát 4 generációnyi rock and roll.

- Az Amerikában felvett lemezeidet hallhatjuk majd itthon?

- Nem tudom, hiszen Amerikában ugyanazt a dalomat díjazták, amit az NKA 27 alkalommal utasított el mindenféle indoklás nélkül. Azután mikor az utolsó alkalommal rákérdeztünk, mi a baj, valami olyasmit mondtak, hogy értéktelen.

Ennek fényében, illetve a magyar rádiók és tévék hozzáállását láva nem nagyon hiszem, hogy a nemzetem ezekről a sikereimről értesülni fog.

Arany János tudom idézni: „Én nemzetemnek vagyok katonája.” Hozzá tehetném még, hogy „Van nekem még öt-hat krajcárom... / Azt is, ha kell, hazámnak ajánlom.”

De hála a Jóistennek, hogy van egy olyan föntről kapott tehetségem, amit át tudok vinni az országhatárokon.