„Ebben a világban mindenki valamiért megharcol” - Interjú Sós Ágnes dokumentumfilm-rendezővel, az Isteni kéz című alkotás producerével
Az Isteni kéz egy lenyűgöző film egy személyes tragédiáról, az életünk átértékeléséről és világok találkozásáról. A film Mezei Ferenc Csángálóról szól, aki egy erdélyi kis faluban él, világhíres brácsaművész. A több mint ötven éve töretlenül népszerű, a világ számos színpadán és itthon is nagy sikerrel muzsikáló Szászcsávási Zenekar oszlopos tagja.
Élete és művészete azonban drámai fordulatot vesz, mikor kezén kontrollálhatatlan remegés lesz úrrá, majd hamarosan megtudja: egy számára addig nem ismert betegségben, Parkinson-kórban szenved.
Családiasan szép képek között kísérjük végig az idős művész vívódását, miközben gyönyörű erdélyi cigányzene szól. A brácsa lüktető ritmusa és általában a filmben szereplő dallamok tovább fokozzák a feszültséget, ami Csángáló lelkében zajlik, és ami miatt olykor szembe kerül környezetével is.
A dokumentumfilm-fesztivál fő tematikája idén a harc, és Csángálónak is meg kell vívnia saját kis küzdelmeit. Többek között együttese vezetőjével, egyben sógorával, aki kénytelen kirakni a bandából; unokájával, aki tovább vihetné nagyapja sikereit – de legfőképp saját magával és a gondolattal, hogy a betegségében való segítség közepette el kellene fogadnia olyan dolgokat is, amik homlokegyenest ellenkeznek hitvilágával, gondolkodásmódjával. Külön drámai szál, hogy mindeközben sógora, Dumnezeu is vívódik: egyrészt Csángáló sorsa és az iránta érzett sajnálat miatt, másrészt a film cselekménye úgy alakul, hogy az élet őt is kemény megpróbáltatás elé állítja.
Dumnezeu, a Szászcsávási banda vezetője
A filmben és a fesztivál más alkotásaiban szereplő harcokról, az esemény történetéről és idei programjáról kérdeztük Sós Ágnes Balázs Béla-díjas dokumentumfilm-rendezőt, a film producerét, aki egyben az egész Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál alapítója és igazgatója.
Hogyan találkoztál az Isteni kéz történetével?
Ez alapvetően kicsit száraz sztori. A fesztivál szakmai programjába meghívtunk témaötleteket, és ezek között láttam ennek a filmnek a tervét, ami öt évvel ezelőtt még nagyon gyerekcipőben járt. Annyit lehetett tudni, hogy van egy világhírű népzenész, Csángáló, az egyik legnagyobb élő magyar brácsás, és elkezd remegni a keze, Parkinson-kórja lesz. Az akkor 23 éves egyetemista rendező ezt a témát hozta el fejlesztésre. Elkezdtünk róla beszélgetni, sokat kérdezett, aztán mellé álltam, én lettem a kreatív producere, így alkotótársak lettünk.
De azért volt, ami megragadott a történetben…
Az az érdekes, hogy igazából elsőre nem. Mikor először láttam a filmtervet, azt mondtam, hogy ez még talán rövidfilmnek is kevés, hogy egy idős embernek elkezd remegni a keze. Még akkor is, ha bizonyos körökben nagyon ismert és népszerű brácsás. Ez még nem egy film: mindenki megöregszik, mindenki megbetegszik. De aztán elkezdtem érezni, hogy ebben a témában benne lehet egy filmnyi, és innen indult a küzdelem, hogy hogyan lehet ezt egész estés dokumentufilmmé kerekíteni. Innentől rengeteget forgatott Barna, és közben az élet is telt és hozott csodákat, azaz az élet is írta a forgatókönyvet. Úgyhogy a mi gondolkodásunk, a mi szorgalmunk és az élet együtt csinált egy - remélem - jó filmet.
Mezei Ferenc CsángálóNehéz ezt a folyamatban részt vevőként megmondani, de szerinted jó film lett?
Tényleg nehéz ezt megmondani: én nagyon remélem, hogy a közönség is szeretni fogja. Bevallom neked, hogy az előző filmemnél, a Szerelempataknál én nagyon meg voltam rémülve, szinte sírva mondtam a vágómnak, hogy nem sikerült olyan jó filmet csinálnom, mint az előző (A láthatatlan húrok - M. A.). Mire ő mint szigorú német csak annyit mondott, hogy minden film más. Ezzel akkor nem vigasztalt meg, de mikor a közönség szeretni kezdte a filmet, rájöttem, hogy igaza van. Sosem tudod pontosan előre, hogy a közönség agyát, lelkét és érzelmeit hogy találod el. Vannak céljaid, de nem tudod kiszámolni a dolgot. Próbálsz érzelmes és fontos filmet csinálni, de a végeredmény a filmvásznon dől el.
Az idei a hatodik fesztivál. Amikor 2014-ben elkezdtétek, akkor volt egy terv, hogy hova fog kinőni? Voltak célok, és sikerült elérni őket?
Nem volt terv. Azt láttuk, hogy lassan a világ minden országában van nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál. Nálunk ugyan létezett a Verzó - Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, de ez egy panorámafesztivál volt. Olyan nem volt, ami meghívja a nemzetközi rendezőket, beszélgetéseket tart, komoly díjat oszt ki. Nekem a Láthatatlan húrokkal és a Szerelempatakkal is megadatott, hogy járjam a világot, több mint ötven fesztiválon voltam. És én elmeséltem a fiataloknak, hogy például egy amszterdami fesztiválon százezrek vannak tíz napon át, 8 helyszínen, de van ilyen Torontóban, Németország több városában, és még Romániában is. Hát nem kéne itthon is valakinek egy ilyet csinálni? Álmomban nem gondoltam volna, hogy én leszek az egyik, aki megcsinálja. Fiatal kollégám, Balogh Rita mondta, hogy csináljuk.
Nagyon keményen dolgoztunk, mert azt éreztük, hogy iszonyú sok időt kell behoznunk. Lengyelországban akkor már negyven, a cseheknél huszonegynéhány éve volt dokumentumfesztivál, de a horvátoké is tizenöt éves volt, amikor mi a nulláról elindultunk. Nagyon hajtottunk, sok munkával, sok jófej kollégával, akik önként dolgoztak a projekten, és bizonyos értelemben sikerült utolérnünk a világot. Színvonalban mindenképpen, nézőszámban sajnos még nem, mert ehhez még nem telt el elég idő, és reklámra sem volt elég pénzünk. Ennek híre kell, hogy menjen, attól nő a nézőszám. Sokat kell gondolkodnunk, hogyan tudjuk a lyukakat betömködve, ötletekkel és kreativitással elérni az embereket.
