Dwayne Johnson végre színészkedik! A Zúzógépben olyan alakítást nyújt, amit soha nem néztünk ki belőle!
Benny Safdie új filmje már önmagában figyelemfelkeltő vállalkozás, hiszen a Safdie fivérek, akik a Csiszolatlan gyémánt idegőrlő intenzitásával robbantak be a köztudatba, külön utakon kezdtek dolgozni.
Meglepő módon a vártnál visszafogottabb sikert aratott. Ám, ha valaki arra számít, hogy ez is csak egy újabb Johnsonra jellemző, Rock-akciómoslék lesz, az nagyon mellélő. Benny Safdie filmje ugyanis minden, csak nem a megszokott hollywoodi recept.
A történet valós eseményeken alapul. Mark Kerr életének bemutatása, fókuszban a harcos legenda karrierjének zuhanásával 1997 és 2000 között.
Épp ezért különös választásnak tűnik Dwayne Johnson, az immár ötvenes éveiben járó kolosszus elvállalta a jóval fiatalabb Kerr megformálását. Még különösebb, hogy igazi színészi kihívásként tekintett rá, nem pedig újabb alkalomként, hogy az izmai és a szemöldöke beszéljenek helyette.
A film egyik legérdekesebb eleme, hogy Johnson tényleg komolyan vette a szerepét, rétegekben hordja a maszkot és a sminket, mintha egy másik ember bőrébe próbálna bújni. Ezzel együtt meglepően hitelesen alakítja a visszahúzódó, csendes óriást, akit a ringben félelmetes ellenfélként tartanak számon, a magánéletben viszont jóindulatú naivitása jellemezi.
Ügynökök, promóterek, barátok, orvosok és még a szerelme is mind a saját céljaikra használják, miközben ő csak szeretne megfelelni a társadalomnak, bármi áron.
Emily Blunt remek választás volt a toxikus kapcsolatot bemutató női főszerepre. A kettejük közötti dinamika egyszerre nyugtalanító és fájdalmasan valóságos. A film egyik legerősebb pillére ez a káros kötődés, amely szép lassan felemészti Kerr önbizalmát és identitását.
A közös jelenetekben tapintható a feszültség, amelyet a kamera szinte dokumentarista módon rögzít.
Safdie rendezése ugyanis meglepően intim. A film ritmusa lassan hömpölyög, a jelenetek sokszor statikusak, a háttérzene olykor meditatív érzést kelt, mintha csak egy belső utazást követnénk végig. A díszletek valós helyszínek hatását keltik, mégis sokszor álomszerűek, a képi világ pedig régi VHS felvételeket idéz.
Ez a zsáner élesen eltér attól, amit a Rock-filmeknél megszoktunk, és emiatt igazán különleges élmény. Nem olyan feszült és frenetikus, mint a Csiszolatlan gyémánt volt, de a maga csendes módján legalább annyira őszinte.
A film egyik legnagyobb meglepetése, hogy Dwayne Johnson tényleg játszik. Nem pózol, nem villantja meg a szokásos félmosolyt, nem próbálja túlharsogni a szerepet. Visszafogott, néma, ám hatalmas fájdalmakat átélő sportolót, emlékezetes alakítást nyújt.
A szerep iránti elköteleződését az is jelzi, hogy még a fizetéséből is jelentősen engedett, a szokásos negyvenmilliós gázsi helyett beérte mindössze négymillió dollárral, csak hogy a film elkészülhessen, plusz még producerként is beszállt.
Safdie rendezése fontos szempont volt ahhoz, hogy ez a történet ne csússzon át a sablonos sportdrámák közé. A film nem idealizálja Kerrt, rengeteg hibáját emeli ki, de nem is vádolja.
Akárcsak Aronofsky filmje, A pankrátor, ez is a test és lélek lassú összeomlását mutatja be, bár hangulatában sokkal visszafogottabb, kevésbé melodramatikus, inkább meditatívan nézeti magát.
Mindezek ellenére a filmnek vannak hibái: olykor túl lassú, néha túl hosszan időzik el egy-egy jelenetben, és az idő múlásának érzékeltetése sem mindig egyértelmű. De ezek a problémák nem veszik el az élményt, inkább sajátos atmoszférát kölcsönöznek neki.
Nem csillogó blockbuster, hanem egy komor, őszinte portré egy széthulló bajnokról. Minden hibájával együtt figyelemre méltó alkotás, sajnálom, hogy alapvetően bukás lett, mind kritikailag, mind pénzügyileg. Olyan film, amely lassan, de tartósan berágja magát az ember gondolataiba. Én nagyon szerettem.
