Dunkirk: az elejétől a végéig a hideg ráz, pedig egy vércseppet is alig látni

Az X-Faktor 3. élő show-ja Gáspár Laci produkciójával indult, sőt, egyenesen dal premierrel: „Minden jó, minden szép”. Kicsit drukkoltam, hogy értékeljék a mentorok, de persze erre nem került sor.

Én még emlékszem olyan X-Faktor évadra is, ahol Miller Dávid énekelt az élő show-k elején, szerencsére abból sem lett hagyomány, reméljük, ebből sem lesz az.

A rendhagyó kezdetet rendhagyó folytatás követte. Dávid egyedül lépett a stúdióba, és előadta, hogy fogalma sincs, hol van Pápai Joci, amit persze senki nem hitt el neki.

Joci úgy döntött, a plafonról belógatva érkezik, a Mission Impossibble zenéjére. De ezzel még nem volt vége a mókának. Ugyanis hiába konferálták be a mentorokat, egyedül Tóth Andi érkezett meg. Aztán egyesével szállingózni kezdtek a többiek.

Ezen a héten a TV2 kreatívjai azt találták ki, hogy eljátsszák, Curtis – akinek kiesett az utolsó versenyzője is – ki akar szállni a műsorból, az sem érdekli, ha kötbért kell fizetnie.

Aztán persze az utolsó pillanatban nagy kegyesen megérkezett a Megasztár stúdiójába, elnézést kért, és minden ment tovább a maga útján.

Majka a kis közös produkció végén le is vonta a tanulságot:

Most, hogy ez is megvolt, szeretném felhívni rá a figyelmet, hogyan változik a világ. Dávid a TV-nézők mellett most már az RTL+ prémium nézőit is köszöntötte. Ez a jövő, lehet, néhány év, és tévénézők már nem is lesznek.

Ezen az estén hat versenyző lépett színpadra, és minden úgy zajlott, ahogy az utóbbi évadokban megszokhattuk. Mindenki két dallal készült. Az első körben ezúttal elmaradtak a székek, vagyis a mentorok nem menthettek meg senkit. Utána a nézői szavazatok alapján egy versenyző kiesett, vagyis ő már nem is énekelhette el a második dalát. A második körnek értelemszerűen öten vágtak neki, itt már bekerült két szék is, és a végén ismét kiesett egy versenyző. A jövő heti elődöntőbe négyen kerültek be. Már csak két hét, és megtudjuk, ki az ide X-Faktor győztese!

Elsőként Majka rapper tinijei, a Tonix Honix lépett színpadra. Majka legfőbb tanácsa az volt, hogy most már muszáj mozogniuk, show-t csinálni.

Valkusz Milán szerint a srácok "megérkeztek az élő show-ba". Dicsérte az energiát, de kicsit kaotikus volt a dal, sok volt benne a pörgetés, és sokszor nem értette a szöveget. Andi is az érthetőséget hiányolta, szerinte a kevesebb néha több. Laci viszont azt kapta, amit várt, külön megdicsérte, hogy pihenő nélkül tolták végig a rendkívül pörgős, energikus számot a fiúk.

Istenes Márkóról megtudhattuk a kisfilmjéből, hogy traktorozik, a következő pillanatban pedig felszántotta a színpadot. Szerencsére nem traktorral. Tóth Andi énekese magasra tette a lécet. Elvis Presley dalait nem gyakran hallhatjuk a tehetségkutatókban, talán nem véletlenül, hiszen a pop történelem egyik legnagyobb ikonjáról beszélünk, akit lehet szeretni vagy nem szeretni, de a "királynak" olyan hangja és energiája volt, aminek a mai napig kevesen érnek a nyomába.

A Trouble egy beolvasós dal a King Creole című filmből. Súlyosságát így utólag némileg rontja, hogy a filmben Elvis annak a Walter Matthau-nak olvas be, akit a vígjátékai után nehéz komoly fenyegetésnek tekinteni.

Márkó nem hozott szégyent a rock n' roll királyára.

Laci elmondta, hogy minden látszat ellenére ez a műfaj nagyon nehéz, ő akkor tanulta ezt meg, amikor a Fáraó szerepét játszotta a Madách Színházban a József és a színes, szélesvásznú álomkabátban.

Andi azt emelte ki, hogy amit a színpadon láthattunk, azt Márkó nem tanulta, ez ő maga.

A mai este számomra a félresikerült feldolgozások jegyében telt. Varga Imi Szekeres Adrien slágerrel érkezett, és szerintem kicsit laposra sikerült. Utóbb kiderült, hogy Imi torokfájással küzd, valószínűleg ez okozta a hiányérzetet. Félre értés ne essék, nem volt rossz produkció, csak Imitől láttam már ennél erősebbet. Ez most "egynek elment".

Andi egyedül azt említett negatívumként, hogy Imi egyszer bakizott, és ez kizökkentette egy pillanatra. "Ne lássam rajtad" jött a tanács. Bevallom, én visszanézve sem tudtam elkapni azt a pillanatot, amire az énekesnő utalt.

Majka ezen az estén kicsit nehezen viselte a kritikákat, nehezményezte, hogy az amúgy szerinte tökéletes produkcióból Andi kiemelte ezt az apró bakit.

„Játszottál egy futballmérkőzést, rúgtál 12 gólt, és a 3. percben megbotlottál, és most arról beszél az Andi”.

Nazira következett, de mielőtt Gáspár Laci felkonferálta volna, még kiszólt ByeAlexnek, aki a Facebookon az adás közben "entellektüel szecessziós tájképfestőnek" titulálta Laci öltözékét. Laci válaszában elmondta, hogy valóban tájképeket festeget szabadidejében, és Alex tanulhatna tőle stílust.

Nazira Pápai Joci Özönvíz című dalát énekelte. Ez a produkció sokkal jobban tetszett, mint a múlt heti Nótár Mary sláger, és ezzel nem voltam egyedül.

Majka, nyilván Jocinak szánt bökdösésként megjegyezte, hogy ez a dal "túl egyszerű" volt. Peti azt is elmondta, hogy bizony Nazira is komoly beteg, erősen begyógyszerezve tudott csak színpadra lépni. Laci megköszönte neki, hogy ezt elmondta.

Tóth Andi a múlt héten azt mondta Nazirának, ő várna tőle ismét egy olyan pillanatot, amilyet a válogatón okozott, és ez most olyan volt. Milán szerint Nazira zseniális, egyáltalán nem vette észre rajta, hogy beteg.

Pápai Joci természetesen elmondta, milyen megtisztelő, hogy Laci versenyzője az ő dalát választotta, még soha nem hallotta ilyen jól elénekelve.

Whitney Houston és Cserháti Zsuzsa odafent a mennyekben most felhúzta a szemöldökét.

Tóth Andi rappere Belano viszonylag minimalista beattel operált, és nem volt rossz, de szerintem a refrén nem ért össze a verzék hangulatával. Inkább rádiózene ez nekem, amit elhallgatok a kocsiban, de koncerten unnám.

Az est legnagyobb csalódását Farkas Ancsi okozta nekem. Az is hozzá tartozik, hogy Dés László és Bereményi Géza szerzeménye, a Nagy utazás személyes okokból az egyik legfontosabb dal számomra. Ettől persze lehet belőle feldolgozást készíteni, és nem csak Presser Gábor előadásában szól jól, hiszen Malek Andrea is remekül énekelte.

De ez a változat nagyon nem sikerült jól. Gáspár Laci teljesen szívemből szólt, amikor hangot adott csalódottságának.

Ezzel végéhez ért az első kör, eljött az idő, hogy valaki kiessen. Az ilyenkor szokásos időhúzás végén kiderült, hogy Nazira kapta a legkevesebb szavazatot. Kár érte, nagyszerű ügynök volt. Én biztos nem őt küldtem volna haza, Ancsi rosszabbul teljesített, és tudom, boomer vagyok, de azért egy jó énekesnő számomra mindig is érdekesebb lesz, mint bármelyik rapper.

Ezzel két dolog eldőlt: Milán után Laci is versenyző nélkül maradt, és Farkas Ancsi lett 2025 legjobb női hangja. Ha figyelembe vesszük, hogy olyan kollégákat ütött ki a nyeregből, mint Patai Anna vagy Mohácsi Anett, igazán büszke lehet magára.

A második forduló Varga Imivel indult és az RGO-val. A Szeretlek is meg nem is nem az a dal, amiben nagyot lehetne énekelni, talán a "kedélyes" a legjobb szó arra, amit láttunk. Koncerten egynek elmenne a repertoárba, de nem igazán versenydal. A mentorokat persze meggyőzte, meg hát nem is mernék lehúzni Szikora Robi slágerét, úgyhogy négy igennel Varga Imi leülhetett.

Istenes Márkó második produkciója a Kaleo No Goodja volt.

Laci és Majka is úgy érezte, hogy Márkó folyamatosan ugyanazt csinálja, és ez kicsit egyhangú. Nem feltétlenül értek egyet velük, minden esetre Laci kivételével mindenki igennel szavazott, ezért leülhetett.

Belano következő produkciójában Majka a prozódiai hiányosságokat emelte ki, viszont pozitívumként beszélt arról, hogy a produkció őszinte, belülről jövő volt. Milánt és Lacit meggyőzte. Egyedül Majka szavazott nemmel, így leülhetett. Ami meglepő volt, hogy Varga Imi állt fel, pedig a korábbi fordulókban azt szoktuk meg, hogyha ő leült, úgy maradt.

Farkas Ancsi ismét egy feldolgozással készült. Ezúttal a U2 One-ja került terítékre sajátos feldolgozással. Mondjuk látvány terén ezúttal nem erőltették meg magukat az X-faktorosok, a kettétört szív egy iskolai Ki mi tud?-on még jó is lenne, de itt egy kicsit fapados elgondolás.

Gáspár Laci ezúttal elégedett volt a hallottattakkal, egyedül azt kifogásolta, hogy végig egy hangtartományban maradt a dal. De Majka szerint azt egyszerűen nem tudta volna kiénekelni Ancsa.

Tóth Andi épp ezért vontatottnak is találta az előadást. Milán pedig bevallotta, ez az egyetlen U2 dal, ami tetszik neki, ami kicsit megnehezíti a továbbiakban a viszonyomat vele, de ez legyen az én bajom.

Andi nemmel szavazott, de a másik három mentor leültette Ancsit. Ezúttal Márkó állt fel.

A Tonix Honix kezdte az estet és ők is zárták. Andinak sokkal jobban tetszett ez a daluk, mint az első, Milán felrótta, hogy nem értette a szöveget. Laci viszont kijelentette, ő már az elején tudta, hogy a srácoknak a döntőben van a helye. Mind a négy mentor igennel szavazott, ezért leülhettek. Ancsi adta át a helyét.

Ezzel eldőlt, hogy Belano és Majka rapperei biztos ott lesznek az elődöntőben. Istenes Márkó, Varga Imi és Farkas Ancsi között dőlt el, ki esik ki.

A ma esti teljesítmények alapján Ancsi volt hármuk közül a leggyengébb. Az pedig, hogy Iminek kellett hamarabb felállnia a székekről, azt sugallta, hogy Márkóra többen szavaztak ezen az estén.

Persze sokszor hangsúlyozzák Miller Dávidék, hogy általában minimális szavazat dönt a versenyzők között, és ez most is így lehetett. Végül Farkas Ancsi nevét mondták ki először, mint továbbjutót, utána pedig Varga Imi örülhetett. Így hát Tóth Andi versenyzője, Istenes Márkó búcsúzott.

Ez azt is jelenti, hogy a mentorok közül Majkának egyedül megvan még mind a három versenyzője. Talán csak szerencse, de az is lehet, hogy az ózdi rapper mégiscsak tud valamit.

Először 2022-ben voltam Electric Callboy koncerten, akkor még a Petőfi-híd melletti Barba Negra Trackben, ahol ugyan a hangulat tökéletes volt, az idő azonban ellenünk dolgozott. Szakadt az eső, fáztunk, csúsztunk a sárban, de kitartottunk, még úgy is, hogy a zenekar kettő helyett csak egy frontemberrel érkezett, mivel a koronavírus elérte a csapat „ordítós” énekesét. Lement a buli, enyhe hiányérzet, de korrekt volt.

Egy évvel később a csepeli Barba Negrában ismét a német electrocore zenekar elé vetettem magam, de a buli élvezhetetlen volt, mivel akárcsak megannyi koncert a kinti Barbában, ez is úgy szólt, mintha egy liftben hallgattam volna a performanszt. Éppen ezért nagyon vártam, hogy rendes körülmények között, egy arénában is szem- és fültanúja lehessek egy koncertjüknek. Ez a nap eljött, azonban olyan csalódást okozott, mint korábban semmi.

Az MVM Dome adott otthont a bulinak, de hiába mentek el az állójegyek, ülőhelyből maradt bőven, sőt, a felső szektorokat le is zárták. Így sem telt meg a koncertterem, de éppen elegen gyűltünk össze ahhoz, hogy egy tökéletes estét varázsoljunk az Üllői út szórakoztatóipari arénájába. De nem sikerült. Nagyon nem.

Két énekes van, de nem szól az egyik mikrofon. Ez egy falunapon, vagy egy klubkoncert első dalánál előfordul, de persze ezt összeszorult gyomorral és kellően megemelkedett vérnyomással azonnal orvosolják a helyi technikusok. Most azonban tanúi lehettünk annak, hogy egy egész koncerten keresztül nem szól az egyik frontember mikrofonja, sőt, nagyjából három másodpercre az egész zenekar elnémult az egyik dal kellős közepén. Ez egy külföldi csúcsprodukciónál, többtízezres jegyáraknál, többtízezres nézőszámnál baromi ciki.

Annak tudatában pláne, hogy milyen lehetett volna a buli.

A zenekar fénykorát éli, jobbnál jobb dalokkal rukkolnak elő, érződik rajtuk, hogy megtalálták a „hangjukat”. Egy átlagos metálzenekarból korunk egyik, ha nem a legjobb electrocore zenekarává nőtték ki magukat. A színpadi jelenlétük több mint kiváló, érezhető a német precizitás, minden percre pontosan ki van találva, így nyújtják a maximális élvezetet a közönség számára. Természetesen a pirotechnikán sem spóroltak, tűz, füst, konfetti, mindent ellőttek, amit kell – ám az igazán nagy durranás elmaradt.

A zenekar az összes slágerét eljátszotta a magyar közönségnek, de sajnos alkalmanként csak találgatni lehetett a hangnemet, a főének dallamai nélkül egy masszív zúzdát és egy értelmezhetetlen kását hallottunk. Ez szerencsére nem szegte kedvét a nagyérdeműnek, kitartóan tapsoltunk és ordítottunk a dalok között, de érezhető volt a csalódottság. A koncert kiemelkedő pillanatai közé tartozott egy semmiből berobbanó Dj szett, valamint a viszonylag új dobos, Frank Zummo szólója. Érdekesség, hogy Zummo korábban a Sum41 dobosa volt, az Electric Callboy pedig feldolgozta a Still Waiting című klasszikust, amit minden idei koncerten eljátszanak.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy vegyes közönségnek játszott a zenekar. Aki eljött a koncertre, tudta, mire vállalkozik. Kőkemény breakdown-ok, masszív screamelés, valamint nyugtató jelleggel dallamos refrének. Ebből azonban most pont a dallamos részek maradtak ki.

A zenekari tagok minden koncerten magukra öltik a videóklipekben használt jelmezeket, ez persze most sem maradhatott el, sőt, a közönségből többen is bundesliga-séróval, susogós melegítőben virítottak, ünnepelvén a Hypa Hypa, vagy a Pump It című slágereket, a legnagyobb ovációt azonban a gombahajú, fehér szettes We Got The Moves kapta, amely a koncert záródalaként szolgált.

Röviden összefoglalva, a látvány fantasztikus, a zenekar csodálatos, az ötlet kiemelkedő, a hangosítás kritikán aluli. És ez sajnos elég ahhoz, hogy megöljön egy olyan bulit, amit mindannyian át szeretnénk élni, legalább egyszer.

A napokban jelent meg a Csaknekedkislány Most című albuma, amely az idő témáját járja körül, közben pedig minden eddiginél direktebb politikai-közéleti utalásokat is tartalmaz. A zenekar szövegíró frontemberével, a Szikra Mozgalomban is aktív Csepella Olivérrel, valamint Francuz Ádám dobossal arról beszélgettünk, még mindig tipikus „alter bölcsészek” alkotják-e a közönségüket, miért gondolják, hogy skandálás helyett inkább cselekedni kellene, és számítanak-e a drogügyi kormánybiztos figyelmére a Stábkokó című szám miatt.

– Éppen tíz éve jelent meg az első lemezetek. Ha összevetjük az akkori és a mostani hozzáállásotokat a zenéléshez, illetve a dalszerzéshez, mit kapunk?

Csepella Olivér: Zeneileg biztosan más, mert nagyon sokat tanultunk. A hangzásban sem csináltuk kétszer ugyanazt, nem vettünk fel kétszer ugyanúgy valamit. Tíz évnyi zenei és technológiai kísérletezés után szerintem sokkal közelebb vagyunk ahhoz a hangzáshoz, amit anno Konsiczky Dávid elképzelt. Szeretjük a régi számainkat is, de minden lemez egy lépés ebbe az irányba, és ez a mostani különösen: műfajilag sokkal bátrabbak vagyunk, és sokkal inkább tudunk egy-egy zsáner világában technikailag is megszólalni.

Például a Ne igyál presszó kupléja vagy a Stábkokó chromerockja esetében nagyon specifikusan és finoman tudtunk arra hangolódva felvenni zenéket, hogy most épp ezt szeretné hallani Dávid. Konsi pontosan tudja, hogy kinek mit kell csinálnia. A számírást illetően pedig nagyon örülünk, mert ez az első olyan lemez, amit valóban ez az ötfős felállás írt, hegesztett össze, kísérletezett ki és vett fel. A Zenekar című számunkkal már jeleztük ezt az ötfős korszakot: a Csaknekedkislány mostantól így van „szentesítve” a következő száz évre – hacsak valamelyikünknek meg nem áll a szíve.

– Van olyan korábbi dalotok, amivel ma már kevésbé tudtok azonosulni?

Csepella Olivér: Olyan van, amit nem annyira szívesen énekelek el, de nem azért, mert nem értek vele egyet, hanem mert 35 vagyok, és nem 25. Mondjuk a Momés lányról énekelni ma már kevésbé izgalmas nekem.

Francuz Ádám: Vannak számok, amiket ha ma vennénk fel, máshogy csinálnánk, más hangszerelésben. Ez természetes folyamat, a fejlődés része, ami inkább a szövegekben látszik erősebben.

– Az, hogy a közönségetek időközben a sokszorosára nőtt, mennyiben befolyásolt benneteket?

Csepella Olivér: Most már nem írunk olyan szövegeket, amiben öt szótagú szavak vannak, mert azt nehezebb skandálni... Nem gondolkodunk showbiznisz-törvényekben, vagyis úgy, ahogy egy ekkora közönséggel rendelkező zenekarnak illene.

Francuz Ádám: A megjelenések ritmusa sem változott, továbbra is lemezkoncepcióban gondolkodunk. A hozzánk hasonló helyzetben lévők közül sokan átálltak single-koncepcióra, de mi nem. Attól, hogy nagyobb a közönségünk, nem adunk ki gyakrabban albumokat.

– Van az a prekoncepció, hogy CSNK-ra tipikus „alter bölcsészek” járnak. Egyetértetek ezzel? Kikből áll ma a közönségetek?

Francuz Ádám: Nem változott sokat, a gimis korosztálytól a felnőttekig széles a spektrum. A Spotify-adatok alapján a húszas korosztály a legerősebb, és kicsit többen vannak a lányok.

Csepella Olivér: Az „alter arcok hallgatnak altert” igazából tyúk-tojás kérdés. Szerintem nagyon heterogén a közönségünk: sok nagyon fiatal és sok idősebb is van, sőt egyre gyakoribb, hogy családilag jönnek – apa-lánya, anya-fia közös programként, ami nagyon megható. Olyan is van, hogy régi rajongók ma már a kisgyerekeiket hozzák el.

– Azt írjátok, nagyon sok újat adott nektek, hogy most először Olivéren és Konsiczky Dávidon kívül más tagok is részt vettek a dalírásban. Hogy alakult a dinamika?

Francuz Ádám: A legfontosabb változás, hogy a dalszerzés nem kizárólag Konsiczky Dávid szerepköre. Az új albumra Dorozsmai Gergő is írt két számot, ilyenkor pedig megváltoznak a folyamatok: ki lesz a dalszerző egy adott dalnál?

Csepella Olivér: Az, hogy Dorozsmai Gergő már dalszerzőként is velünk van, kibővítette a szerzői kört, ami kijött a próbaterembe: tényleg közösen írunk számokat. Nem egy ember viszi a teljes szerzői és produceri terhet. Érdemes figyelni, hogyan változnak Konsi számai attól, hogy ott van Gergő, Ádám és Gege. A két szerzői attitűd jól hat egymásra: Gergő szívesen ír még egy részt, ha ott valami érdekes zenei játék lehet, Konsi pedig kíméletlenül kigyomlál bármit, ami szerinte nem indokolt. Nem véletlen, hogy most először van két 3 percnél hosszabb számunk is, a Köd például 5 perc körüli. Konsi is jobban beleengedi magát abba, hogy lehet hosszabb szóló vagy vonós-végrész, de közben képviseli a puritán produceri szigort: ha két és fél percbe belefér, férjen is bele.

A teljes új lemez:

– A három, egyenként kb. 20 másodperces közjátéknak mi a szerepe?

Csepella Olivér: Kezdettől tudtuk, hogy ez konceptlemez lesz. Vannak dalok, amiknek a szövegét már a harmadik lemez idején elkezdtem. Amikor kitaláltuk a koncepciót Konsival, már benne volt, hogy lesznek összekötő darabok. A lemez központi témája az idő, a jelen idő, a valóságban való feloldódás – és az, hogyan tapasztaljuk meg a jelent, milyen ízei, szögei vannak. Ezeknek a „csillagpontoknak” a különböző csúcsait néha egy-egy mondat köti össze. Például a Bérelj ki című számot a Galérián-nal és az Engem szeretni kell-lel az köti össze, hogy be van ékelve közéjük egy ilyan mondat: „Remélem, megvéded magad.”

Ez összekapcsolja azt, amikor a kelet-európai félperiférián kiszolgáltatottan dolgozunk a külföldi tőkének, és folyamatos bizonytalanságban élünk, azzal az érzéssel, amikor csókolózunk valakivel, de nem tudjuk, akar-e velünk lenni, vagy csak lecserélne. Van egy rokon érzés ezek között: megérkezünk-e oda, hogy vigyázni kéne magunkra és egymásra, vagy szeretni kéne? A Bérelj ki kb. oda fut ki, hogy „vigyázhattak volna rám”, a Galérián meg abból, hogy nem tudják eldönteni, szeressenek-e, odáig jut el, hogy „engem márpedig szeretni kell – oda megyek, ahol szeretnek”. Az ilyen kis mondatok, mint a „Remélem, nem hagyod magad”, ezt a mozgást kötik össze.

– Ha jól emlékszem, először fordul elő direkt politikai-közéleti utalás a dalaitokban, ráadásul kifejezetten dühös zenei körítéssel (Munkára). Most telt be a pohár?

Csepella Olivér: Nálam nagyon régen betelt a pohár. Sokáig azzal küzdöttem, hogyan lehet politikai kérdésekről úgy írni, hogy az működjön dalban. Nekem az Ábrahám és Izsák, a Megérdemlem, sőt az Idegen is politikai szám.

– Ezekben azért inkább metaforák vannak.

Csepella Olivér: Persze, de a Munkára-ban is vannak metaforák, csak ott elhangzik például az a sor is, hogy „bilincset a kezére a cinikus geciknek”, ami nyilván explicitebb, mint az, hogy „a sorsom ezrekébe vegyül, nem lehetek szabad én egyedül”.

Azt gondolom, most lett hozzá fedezetem – élettapasztalatban és érzelmileg is –, hogy megírjak és hitelesen, nem a dühöt eljátszva énekeljek el egy ilyen szöveget.

– Az egyik nyári koncerten, talán a Bánkitón kikeltél a mocskos fideszezés ellen, mondván: skandálás helyett inkább tegyenek aktívan a rendszer leváltásáért. Ez a fajta gőzkieresztés neked már túl sok?

Csepella Olivér: Nem, nekem ez túl kevés. Ha csak azt kiabáljuk, hogy „mocskos Fidesz”, aztán hazamegyünk, az nem elég. Én tényleg ezt csinálom a szabadidőmben – meg a nem annyira szabad időmben is: aktívan dolgozom azért, hogy igazságosabb országot építsünk, politikai közösséget szervezzünk, a baloldali politikát erősítsük Magyarországon.

– Milyennek látod most a baloldali politika jövőjét Magyarországon, amikor elég jó esély van rá, hogy nem lesz baloldali párt a következő parlamentben?

Csepella Olivér: Szerintem ennek száz százalék az esélye. Minden szeretetemmel, a Kétfarkú Kutya Párt nem egy baloldali szervezet – örülnék, ha bejutnának a TISZA, a Fidesz és a Mi Hazánk mellett, de ők annyira vannak balra tőlük, amennyire a TISZA a Mi Hazánkhoz képest. A DK-t még kevésbé tartom valódi baloldali pártnak. Gyurcsány Ferenc csinálta meg ezt a középutas, neoliberális megszorítós hülyeséget még a 2000-es években, amiből nehéz hitelesen visszatáncolni a baloldalra még akkor is, ha ő már nincs a képben.

– Szóval milyennek látod a jövőt, ha bejön a jóslatod?

Csepella Olivér: Fényesnek. Meg kell csinálni. Fel kell virágoztatni, meg kell építeni. Nem dolgoznék benne, ha azt gondolnám, hogy nincs remény.

– A drogügyi kormánybiztos mostanában előszeretettel száll bele zenészekbe. A Stábkokó miatt számítotok hasonlóra?

(mindketten nevetnek) Csepella Olivér: Ezen még nem gondolkoztunk, de remélem, a drogügyi kormánybiztos tudja, mi az a lírai én. Én soha semmilyen drogot nem fogyasztottam, sőt alkoholt se ittam és egy szál cigit se szívtam el. Nyugodtan küldjenek el drogtesztre... A Stábkokó előtti kis közjátékot épp azért tettük oda, hogy világos legyen: nem népszerűsíteni akarjuk a kokainozást. Ez egy karakterről szól, akihez hasonlót mindannyian ismerünk, mert rendszeresen felbukkan a fesztiválok backstage-eiben.

Francuz Ádám: Az egyik előző turné során volt egy időszak, amikor elég gyakoriak voltak a razziák különböző koncerteken. Volt olyan bulink, amikor beszéltünk róla, mi lenne, ha hozzánk is bejönnének és félbeszakítanák a műsort – de úgy voltunk vele, hogy csak nevetnénk rajta, hiszen a zenekarnak nincs mitől félnie.

Csepella Olivér: Belemehetnénk abba, hogy a Fidesz 15 éve mit csinál a valós drogproblémával, hogyan és miért szoknak rá emberek Magyarországon, és hogyan nyírták ki az iskolai drogprevenciót – kapják be –, most meg razziáznak a fesztiválokon. Azért vicces lenne, ha egyszer ránk törnék a backstage ajtót, miközben épp jengázunk.

– Azt is írjátok, hogy ez az eddigi legambiciózusabb lemezetek. Miben áll ez pontosan, és milyen kifutással lennétek elégedettek?

Csepella Olivér: Szerintem nem a kifutás szempontjából ambiciózus, inkább szövegileg, de főleg a dalok írásában, felvételében és előadásában. A Na Ná Ba Bám-nál azt hittük, tizenkét teljesen más műfajú számot csináltunk, de mivel ugyanazzal a szörfhangzással, egyszerre játszva vettük fel őket, és végig ugyanaz a szójátékos, fahangú ének ment, nagyjából kirajzolódott, hogy ez a CSNK-hangzás. Ehhez képest most az egyes számok erősen eltérnek az albumon belül is, és inkább a közöttük lévő átkötésekkel adnak ki egy egészet. Egymáshoz képest kifejezetten fura a Köd, a Stábkokó, a Minden mozog, vagy épp a Ne igyál.

Francuz Ádám: Az ambíció a koncertek számlistáján is látszani fog, nagyobb lesz a merítés, sokkal változatosabb műsort tudunk adni. Ha egy városban, fesztiválon és klubban is játszunk, két teljesen más programmal érkezhetünk. A hangszerelés kibővült – vonósok és fúvósok is vannak a lemezen –, ez új tereket nyit a színpadon is. Ez az album tényleg hozzáad valamit az eddigiekhez: nem tíz ugyanolyan szám az előző album hangzásában, hanem új világ, új élmény.

Az olajügynök új szezonja kielégíti a rajongók elvárásait: egy feszes, lendületes, mégis elegánsan lassan pulzáló western-drámasorozat, amely tovább építi Taylor Sheridan sajátos világát. Már az első rész hangulatából is süt az a lelkesedés, amellyel Sharidanék nekiálltak a folytatásnak.

Az amerikai vidék mítoszát modern, mégis hagyományos köntösbe csomagolják. Ezt már a Yellowstone és annak előzménysorozatai esetében is bizonyították. Az Olajügynök második szezonja nemcsak folytatja az első évadban lerakott alapokat, hanem tovább is mélyíti azt a morálisan ingoványos, emberi sorsokkal teli világot, ahol a hatalom, a pénz és a becsület állandó ütközőpontjai formálják a karaktereket. De a legfontosabb, amit senki se felejtsen el: Texasban az olaj az úr!

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az előző felvonás sorsdöntő eseményei abbamaradtak. Apró spoiler azoknak, akik nem látták az előző évadzárót! Monty Miller (Jon Hamm) halála nem pusztán egy drámai lezárás volt, hanem egy új korszak nyitánya is.

A középpontban ismét Tommy áll, akit Billy Bob Thornton olyan természetességgel és könnyed profizmussal alakít, hogy szinte már érezzük a cigi füstöt a képernyőn. Thornton egyszerre hoz fáradt bölcsességet, valamint cinikus, mégis szerethető életfelfogást. Ez a kettősség teszi a karaktert igazán izgalmassá ebben a szezonban is.

Monty özvegyének, Cami-nek (Demi Moore) hatalomátvétele erőteljesen felforgatja az olajbiznisz dinamikáját. Spoileres szakasz vége. Demi Moore kimondottan jól illeszkedik Sheridan világába: egyszerre elegáns és veszélyt sugárzó, egyszerre törékeny és céltudatos. Azzal, hogy ő lép a vállalat élére, egy teljesen új irány kerül a történetbe, amit a részvényesek elégedetlensége csak tovább fokoz.

Ismét elő kell kapnia azt a megátalkodott, de hatékony problémamegoldói attitűdöt, amelyet korábban megszerettünk.

A második évad szezonnyitójának egyik legnagyobb erőssége, ahogy a mellékszereplőket kezeli. Mindenki a saját célját próbálja megvalósítani ebben a kis „Sharidanverseben”. Bob Knowles, Colin Ferguson alakításában visszatér, és várhatóan hangsúlyosabb szerepet kap, mint korábban.

Egyik kedvenc szereplőm volt anno az Euréka című sorozatban. Jelenléte tovább gazdagítja a szereplőgárdát, amely már eddig is erős volt, de a második évad még tudja fokozni.

Ha már Jon Hamm elköszönt a produkciótól, helyette érkezett egy újabb nemzeti kincs: Sam Elliott. Az ő érkezése egy igazi aduász lehet az Olajügynök történetében. T.L. figurája már az első rövid kis jelenetével felhívja magára a figyelmet.

A színész szinte már egy klasszikus archetipus őspéldánya: olyan figura, aki megtestesíti az amerikai határvidék kemény, mégis becsületes hagyományait. Andy Garcia már feltűnt az első évad szezonzárójában, meglátjuk mekkora szerepben tér vissza majd a folytatásban.

A sorozat képi világa továbbra is kifogástalan. A fényképezés egyszerre komor és festői, a lassú tempójú beállítások olyan atmoszférát teremtenek, amelybe az ember akarva-akaratlanul belesüpped. Sheridan és csapata mesterei annak, hogy a táj önmagában is meséljen.

Ez a hangulat teszi az Olajügynök világát különlegessé: a látszólag száraz iparági háttérben ott vibrál az emberi szenvedély, a hatalomvágy és a törékeny morális tartás. A munkások azért küzdenek, hogy túléljenek egy újabb napot, miközben a főnökeik napi 20.000 dollárt keresnek az ő izzadságos munkájukkal. Mégis mindenki teszi a dolgát.

A zenei aláfestés továbbra is kiválóan működik. A megfontolt tempójú western-hangulatú dallamok, a modern country elemek és az időnként melankolikus hangulatfestések egységes tónust adnak a sorozatnak. A sorozat legnagyobb hibája valójában a legnagyobb erénye is: túl gyorsan ér véget. A feszes tempójú első epizód annyira élvezetes, hogy szinte frusztráló, amikor a rész véget ér, és egy egész hetet kell várni a folytatásra.

Azt hiszem ehhez nincs mit hozzáfűzni, ez igencsak beszédes statisztika. Így kell sorozatot készíteni, ahogy Sharidanék csinálják. Januárban írtam az előző évadzárólól és már itt van a második kezdése. A Netflixen meg várunk egy Stranger Thingsre és egy One Piecere három éveket. Persze érthető, itt nincs annyi CGI, de akkor is, a munkamorál egészen más.

A második évadnyitánya tehát nem csupán méltó folytatása az elsőnek, hanem bizonyos értelemben még túl is szárnyalja azt. A színészi játék, a történetvezetés, a képi megoldások és az atmoszféra egységesen erős.

Tényleg öröm nézni, tele stílussal, energiával és emberi történetekkel, én már nagyon várom a folytatást! Aki kekeckedni akar persze felróhatja a néha idegesítő mellékszereplőket (khm, Ali Larter Angie-je...), vagy buta sztereotípiákat, esetleg a szexista beszólásokat, de mit is várunk Texasban? Aki nem kezdte még el a sorozatot, az sürgősen pótolja be az első évadot, ritkán készül ilyen kiegyensúlyozott, mégis lendületes modern western-dráma.