Dunkirk: az elejétől a végéig a hideg ráz, pedig egy vércseppet is alig látni
A háborús filmek terén - ha nagyon-nagyon le akarom egyszerűsíteni a természetesen végtelenül szerteágazó rendezői módszereket - három különböző típusba szoktam beleütközni.
Az egyik a rendkívül naturális, gyomorforgató fajta, mint például a Ryan közlegény megmentése, ami a brutalitással és a háború mint valós horror képével váltja ki a sokkhatást a nézőből. A másik az érzelmekre koncentráló háborús film, amiben nem is a csatákat éljük át - vagy csak részben -, hanem az a lényeg, amit az életveszély és/vagy a haza védelme érzelmileg és mentálisan vált ki a szereplőkből, ily módon pedig a nézőből. Ilyen például A szakasz vagy a Jó reggelt, Vietnam!, és még számtalan példát sorolhatnánk.
A harmadik típus pedig a két megközelítés ötvözése, ebben a kategóriában született például A fegyvertelen katona. (Plusz persze ott vannak még a Becstelen Brigantyk-szerű kiforgatott verziók.)
Nos, Christopher Nolan filmje, a Dunkirk a fentiek közül egyikbe sem sorolható. Spoilermentes kritika következik.
Mindenekelőtt fontos megérteni azt a II. világháborús helyzetet, amibe már az első képkockákkal belecsöppenünk, azaz fontos tisztázni, hol is vagyunk földrajzilag. Csalóka ugyanis a film címe, amit Dunkirk-ként írunk (és 'dönkerk'-ként kell ejteni), így elsőre akár azt is hihetnénk, hogy az angol városról van szó Canterburytől nem messze.
Nem, nem itt vagyunk, bár igen közel: a franciaországi Dunkerque-nél (na, így már érthetőbb a kiejtés is, ugye?), szinte a Doveri-szoros mellett. Itt angol (és francia) katonák több száz ezrei várják, hogy egy hajó hazavigye őket, miközben a német repülők kiszámíthatatlan összevisszasággal csapnak le, hogy a levegőből beléjük bombázzanak.
Hogy tiszta legyen: egy ekkora - szinte nevetségesen kicsi - távolságról van szó.
1. A szárazföldön, ahol az előbb említett katonák várnak és próbálnak feljutni egy-egy odaérkező hajóra - itt egyhetes időtartamot élünk át.
2. A vízen, ahol egy hajlott korú apa fiával és polgári hajójával útnak indul a francia város felé, hogy részt vegyen a mentésben - ez egynapos időtartam.
3. És a tenger felett, a levegőben, ahol a brit légierő próbál leszámolni a Dunkerque felé tartó német repülőkkel. Az ő jeleneteik egy órányi időtartamot mesélnek el; mint az sejthető, az utolsó órát azelőtt, hogy ők is és a vízen haladó szál is összekapcsolódjon a szárazföldivel.
Földön, vízen és levegőben éljük át tehát a fegyverropogásokat, a robbantásokat és az életveszély libabőrt kiváltó jelenlétét, méghozzá sorozatosan, de anélkül, hogy mindent beterítő vért vagy lassan meghaló sebesülteket látnánk. Nincsenek érzelmi kitöréssel teli, hosszú dialógusok, nincsen szerelem, gyűlölet, vagy egymás iránt kialakuló szimpátia.
Nolan teljes mértékig a látványra és a hanghatásokra koncentrált ebben a filmben, és azok bizony elsőosztályúak lettek. A kamera az életükért küzdő katonákkal együtt bukik le a víz alá, szeli a levegőt az égen észveszejtő sebességgel, és szórja az arcunkba a nedves homokot a tengerparti robbanás után. Minden snittről ordít a magas költségvetés és a valószínűleg bődületesen sok rendezői instrukció, annál is több felvételszámmal és utómunkával. És akkor még nem beszéltünk a zenéről.
A zene számomra már a film elején feltűnt rendkívüli feszültségnövelésével, amit egy-egy rövidke dallam monoton ismételgetése okoz. Több jelenetben van, hogy egy taktus hosszú perceken át ismétli önmagát, csak dinamikában fokozódik, ami az emberi szív és vérkeringés felspannolására - röviden: a totális felidegesítésre - tökéletesen alkalmas.
Utólag olvastam utána a témának, és megérzéseim nem voltak véletlenek: a rendező maga nyilatkozta, hogy egy különlegesen ketyegő óráját vette alapul a zeneszerzéshez, aminek a ritmusát rendesen használta is a forgatás közben. A monoton felspannolás mellett a hangszerelés végtelenül modern, emiatt pedig maga a muzsika kifejezetten tetszetőssé válik.
És itt végére is értünk a Dunkirk mesteri fogásainak. Mert a 46 éves rendezőnek ezzel a filmmel annyi volt a célja, hogy a látvánnyal, valamint a zene-és hanghatásokkal kergesse a nézőt a háború borzalmainak őrületébe. Ennyivel és nem többel. Nincs Sötét lovagozás, nincs Eredetesdi, és nincs Csillagok között.
Ennek köszönhetően pedig
nincsenek zseniális karakteralakítások, nincsenek megfejteni való talányok vagy nyitva hagyott kérdések,
és nincsenek mélyen megérintő gondolat-és érzésközlések (amikért a Csillagok közöttet sokan elmarasztalták, pedig nem vagyunk puhák attól, ha bevalljuk, hogy Anne Hathaway szeretetről szóló tudományos monológja igenis, ütött). Csak a remény van, a túlélés, a küzdés. Ennyi.
Ennek, illetve a három különböző helyszín párhuzamos futtatásának köszönhetően igen későn kezd el kialakulni a nézőben a kötődés bármelyik szereplő iránt. Jómagam egészen a film utolsó negyedéig vágytam rá, hogy valamelyikükről/től hangozzék el egy mondat, ami egy kicsit szíven talál, amitől többet megtudok róla, amitől egycsapásra elfog az érzés: nagyon, de nagyon szeretném, ha ő megmenekülne.
Nem is marad el a mélyítés: van, akiről megtudunk egy-egy fontos háttérinformációt, ám ez gyakorlatilag a film legvégén történik meg, amit én egy kicsit bánok. Így ugyanis mindenki iránt nagyjából ugyanazt a sekélyes szimpátiát éreztem végig, nem volt, akiért különösképpen izgultam volna, általánosságban véve szorítottam mindenkinek, hiszen minden szereplő megérdemelte (volna) a túlélést.
Valószínűleg Nolannek ez is tudatos célja volt, és nem akart kiépíteni olyan karaktert, akinek különös remegéssel szurkolunk, vagy akinek a halála úgy ráz meg minket, ahogy a Trónok harcában sokaké.
Mindettől függetlenül én sajnálom ezt, mert az ember már csak ilyen: szereti, ha érezhet a szereplők iránt. Ezzel együtt a hang és a látvány jóvoltából vagy 5-6 alkalommal szó szerint libabőröztem a film alatt, de ezt a hatást nagyon nagy valószínűséggel az tudja kiváltani, ha moziban, még inkább Imax moziban nézzük a művet.
A cselekmény lényege, hogy az angol katonák számára a túlélés most az egyetlen cél. Nincsen nemes hazaszeretet, vagy egymást előtérbe helyező, önfeláldozó hősiesség. Külön tetszett, hogy az egész film csakis a britek sorsára koncentrál: egyetlen horogkeresztes, érdes németséggel köpködő náci katonát sem látunk.
A színészek megválasztásáért részemről nagy piros pont jár a rendezőnek, mert nem a jól bevált húzóneveket vette elő, hanem olyan "ismeretlen" fiatalokat, mint például a popsztár Harry Styles; és szubjektív véleményem alapján egytől egyig pompásan alakítottak. Azért persze van kivétel a lassan hangsúlyosodó mellékszerepet játszó Tom Hardy, vagy az utánozhatatlan kisugárzású Mark Rylance személyében.
Szívesen fogadnék még háborús filmeket Nolantől - ha egy leheletnyivel hamarabb kezdi el közel hozni a szereplőket a néző szívéhez, attól még nem válik sablonossá a munkája, pláne, ha továbbra is ilyen merészen és ilyen újszerűen használja a kamerákat és a mikrofonokat.
És a végére az egyik legfontosabb megállapítás: ha valamit, akkor ezt az alkotást igazán, nagyon érdemes moziban megnézni!
Az utolsó magyar nyelvű előzetes:
