David Attenborough új filmjétől szégyelljük, hogy emberek vagyunk
Lehet, hogy az űrbe megyünk és a mesterséges intelligenciát találjuk éppen fel, a bolygó azonban egyre kevésbé láthatatlanul robog az újabb tömeges kihalás felé. Attenboroughban pedig az a jó, hogy nem riogat nagy szavakkal és teátrálisan. Csupán ismerteti, hogy az eddigi öt kihalási esemény mindegyike azzal függött össze, hogy olyan mennyiségű szén-dioxid került a légkörbe, amelyet a Föld ökoszisztémája már nem bírt el. Mindehhez a tudósok szerint kb. egymillió évnyi vulkántevékenység kellett – az ember azonban ezen a téren is kiemelkedően „teljesít” – nekünk mindössze 200 év kellett hozzá. Elmondja, tessék, kezdj valamit az információval, a néző pedig kényelmetlenül feszeng a fotelben.
Amikor pedig már az ember tényleg azt kívánja, hogy bárcsak inkább poszméhként született volna erre a sivár világra, akkor legalább nem az ő lelkén száradna egy bolygó tönkretétele, akkor Sir David ismét a segítségünkre siet: felvázolja tervét, miként is lehetne visszakormányozni szén-dioxidgőzös bolygónkat az apokalipszis irányából.
Nem mintha ettől aztán sokkal jobban éreznénk magunkat, a legnyomasztóbb ugyanis Attenborough terveiben az, hogy egyáltalán nem kivitelezhetetlenek.
Nem a Bolygó Kapitányát akarja hívni, még csak nem is akarja megépíteni Noé bárkáját. Olyan ésszerű és egyszerű(nek tűnő) megoldásokat ajánl, mint a halászatmentes zónák kialakítása, az erdők újratelepítése, a megújuló energiaforrások vagy a növényi étrend. Semmi ördöngősség, mégsem lesz képes az emberiség kollektívan elfogadni a tényt: változtatni kell, különben a hatodik kihalási hullámként vonulunk majd be a történelembe. Attenborough persze nem ennyire borúlátó: a tőle megszokott optimizmussal és reménykedéssel, csillogó szemmel mondja: nem késő még, mindenünk megvan hozzá.
Az intelligenciája juttatta oda az embert, ahová képzeli magát: a bolygó ura lett, akinek szőröstül-bőröstül van kiszolgáltatva az egész Föld. Most viszont bölcsességre van szükség, hogy belássuk: nem a bolygó van értünk.
Sir David kilép a csernobili romok közül, és a látkép pedig nem is nyomatékosíthatná jobban a szavait: a lakatlan romok közül kihalt az ember, az állatok viszont újra visszatértek, a fák újra zöldellnek. Az ember igába hajthatja a világot, ám ha túl sokat kivesz belőle, maga is kipusztul, siratni azonban senki nem fogja, a természet megvonja a vállát, és újraéled.
Attenborough személye és rutinja teszi, hogy valószínűleg nála hatásosabban senki sem tudná átadni ezt az üzenetet. Az Egy élet a bolygónkon más, mint a többi dokumentumfilm - maga Attenborough is elmondta, hogy ez az egyik legszemélyesebb alkotása -: egy személyes és kíméletlen vallomás sürgető optimizmussal megspékelve. Ha pedig a világ legismertebb természettudósa kérleli az emberiséget aggodalomtól csillogó szemmel, arra mindenkinek fel kéne kapnia a fejét, különben tényleg reménytelenek vagyunk.
Te mit csinálnál másképp? - Csatlakozz a klímaváltozás hatásairól, a műanyagmentességről és a zero waste-ről szóló facebook-csoportunkhoz, és oszd meg a véleményedet, tapasztalataidat!