Dadogott, padlót pucolt, bokszolt, vadőr volt, majd Vader lett – Portré James Earl Jonesról, a filmvilág oroszlánjáról
Egyesek úgy ismerik, mint a világ egyik legjobb színpadi színészét. Mások (és ők vannak többen) a Star Wars-filmek Darth Vaderjének eredeti hangjaként emlékeznek rá. Megint mások filmek és sorozatok csodás karakterszínészeként hivatkoznak rá, aki még a közhelyes szerepekbe is kifogástalan mélységet tudott vinni. James Earl Jonesra mindez hibátlanul ráillik. A film- és szinkronlegenda 93 éves korában, szeptember 9-én hagyott itt minket.
Miután először komoly drámai színpadi színészként alapozta meg a karrierjét, nem riadt vissza a televízió és a népszerű filmek úgynevezett „alantas” elfoglaltságaitól sem. Tele van Tony-, Emmy- és Obie-díjakkal, filmszerepei pedig az 1964-es Dr. Strangelove-tól (micsoda debütálás) a Conan, a barbáron (1982) és az Amerikába jöttemen (1988) át a Jack Ryan-filmekig terjednek. Állítása szerint azért vállalt el különféle szerepeket, hogy meglepje az embereket, beleértve saját magát is: „Mivel változatos karrierem van, és nem tipizáltam magam, senki sem tudja, mit fogok legközelebb csinálni. Nem tudják, hogy le fogok-e dobni 20 kilót, hogy eljátszhassak egy atlétát. Nem tudják, hogy jó- vagy rosszfiú leszek legközelebb.”
A dadogó szónok
Robert Earl Jones és Ruth Connolly Jones egyetlen gyermekeként James a Mississippi állambeli Arkabutlában született 1931. január 17-én, az anyai nagyapja farmján. Az apja még az ő születése előtt elhagyta a családot, hogy díjbirkózóként, majd később színészként folytassa a karrierjét. Ruth is hamarosan követte őt, amikor olyan szabómunkát talált, amely hosszú időre elválasztotta őt a fiától. S bár James tudta, hogy a nagy gazdasági világválság szakította szét a családot, az elhagyatottság nagyon is fájt neki. „Nem számít, milyen idős a karakter, akit játszom. Azok a mély gyermekkori emlékek, az a sok düh időnként előjönnek” – mondta erről.
A nagyszülei farmja mindenesetre bizonyos fokú biztonságot nyújtott a számára. Fiatalon vadászott, halászott és különböző mezőgazdasági munkákat végzett. Végül Jones nagyszülei hivatalosan is örökbe fogadták őt, és elvitték őt északra, Michiganbe. A változás szükséges volt, ám ő maga nem alkalmazkodott könnyen az új környezetéhez. Dadogni kezdett, és olyan kommunikációs nehézségei támadtak, hogy a gimnázium bizonyos időszakaiban csak a közvetlen családjával tudott beszélni. Az egyik tanára azt javasolta neki, hogy memorizáljon beszédeket, és vegyen részt szónoki versenyeken. Ez valószínűtlennek tűnt a dadogás gyógyítására, de Jonesnak mégis bevált. Lassan olyan ügyes szónokká vált, hogy elkezdte felülmúlni még a tapasztaltabbakat is.
A színészet győzött
Jones végül teljes ösztöndíjjal járt a Michigani Egyetemre, ahol orvosi tanulmányokat akart folytatni. Eleinte csak melléktevékenységként vett fel színjátszó órákat, de hamarosan annyira megszerette ezt a világot, hogy a szakját drámára cserélte. 21 éves korában aztán New Yorkba utazott, hogy találkozzon az apjával, mivel addig csak néhányszor beszéltek röviden telefonon. A kapcsolatukra természetesen hatással volt az a sok hosszú, kommunikáció nélküli év, Robert mindenesetre arra bátorította a fiát, hogy folytassa a színházi karrierjét. James végül 1953-ban diplomázott a Michigani Egyetem dráma szakán.
1955-ben pedig újra besorozták volna, a parancsnoka azonban azt javasolta neki, hogy kóstoljon bele a civil életbe, mielőtt hosszú távon elkötelezné magát a fegyveres erők mellett. Jones így New Yorkba költözött, és folytatta színészi tanulmányait. Két dolog könnyítette meg döntését: tudta, hogy visszatérhet a hadseregbe, ha színészként nem lesz sikeres, illetve a tandíját a sereg fizette.
Jones New Yorkban egy ideig az apjával élt, akivel együtt azzal egészítették ki csekély színészi jövedelmüket, hogy színházak padlóját fényesítették. A fiatalabb Jones 1957-ben kapta meg első szerepét a Wedding in Japan című Off-Broadway-előadásban. Ezt követően ritkán maradt munka nélkül, igaz, még vándorszínészként is hajlandónak bizonyult bármilyen szerepet kipróbálni, legyen az akármilyen kicsi, mivel szüksége volt a pénzre. 1959-ben kezdte meg hosszú pályafutását a New York-i Shakespeare Fesztiválon, ahol az V. Henrikben még csak egy lándzsát cipelt, hamarosan azonban egyre több kiemelkedő szerepet kapott, ami abban csúcsosodott ki, hogy 1963-ban már Othellót játszotta, és ez csak egyike volt annak a 13 darabnak, amelyben abban az évben szerepelt.
A nagy fehér remény
Az Othello egy évig futott az Off-Broadwayen Jones főszereplésével, aki arra is talált időt, hogy tévés szpotokat forgasson, sőt, első mozifilmes szerepét is megkapta Stanley Kubricktól a Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című szatírájában (ő volt Zogg hadnagy).
Az 1960-as évek közepén aztán elkezdte a színházi munkáit televíziós szerepekkel kiegészíteni, és ő lett az első fekete férfi, aki állandó szerepet kapott egy napi sorozatban: orvost alakított az As The World Turns című szériában. A nagy áttörés azonban 1968-ban jött el, amikor bemutatták a bokszbajnok Jack Johnson életét feldolgozó The Great White Hope című színdarabot. Jones kétségbeesetten akarta ezt a szerepet. Elkezdett tornatermekben edzeni, hogy izmokat építsen, bokszedzőkkel és -menedzserekkel dolgozott együtt, illetve régi felvételeket nézett Johnson bunyóiról. Végül meg is kapta a szerepet, az előadás pedig 1968. október 3-án mutatkozott be a Broadwayn. Persze nagy sikert aratott, a fogadtatása pedig Jonest a sztárságig repítette. Kiérdemelte érte a Tony-díjat, majd két évvel később ő lett a mozgóképes feldolgozás, a magyar címén Jefferson utolsó menete főszereplője is, amiért 1971-ben megkapta élete első és egyetlen színészi Oscar-jelölését.
Darth Vadőr
Mégsem lett belőle ezután nagy hollywoodi sztár, és bár folyamatosan szerepelt filmekben és sorozatokban egyaránt, a hetvenes és a nyolcvanas években leginkább a hangjáról volt ismert.
1982-ben aztán megint húzott egy nagyot, ő lett a később kultikus státuszba kerülő Conan, a barbár főgonosza, Thulsa Doom. Jones munkái az 1980-as évek végén és az 1990-es évek elején ugyanolyan változatosak voltak, mint a korai karrierjében. Rejtélyes írót alakított az 1990-es, Oscar-jelölt Baseball álmokban. Visszatérő szereplő volt a Tom Clancy regényeiből készült Jack Ryan-filmekben: Greer admirálist játszotta a Vadászat a Vörös Októberre, a Férfias játékok és a Végveszélyben című akció-thrillerekben is.
De játszott még a Komputerkémekben (1992), a Somersbyben (1993), a Csupasz pisztoly 33 1/3-ban („Phil Donahue belerókázik egy tubába!”), a Jefferson Párizsban című James Ivory-filmben, vagy A nemzet színe-javában (1998), illetve olyan sorozatokban cameózott, mint pl. az Angyali érintés, a Frasier: A dumagép, a Csillagkapu, a Gyilkos utcák, a Jim szerint a világ, az Everwood, a Két pasi – meg egy kicsi, a Dr. House vagy az Agymenők. Újra felcsendült a hangja Darth Vaderként a Star Wars III. rész – A Sith-ek bosszújában (2005), a Star Wars Lázadók című animációs sorozatban, a Zsivány Egyes: Egy Star Wars történetben (2016), a Star Wars: Skywalker korában (2019), és az Obi-Wan Kenobi-szériában (2022). Sőt, még Mufasát is újra megszólaltatta Az oroszlánkirály 2019-es „élőszereplős” feldolgozásában. Utolsó filmje, ahol testi valójában is megjelent, a 2021-es Amerikába jöttem 2 volt, szintén egy visszatérő karakterrel, Jaffe Joffer királlyal.
Apám, a hős
A díjakkal teli polcai és a tömegmédia minden szegmenséhez való több évtizedes hozzájárulása ellenére James Earl Jones mindig is egy szerény, kalandvágyó ember maradt. A magánéletét sem tarkították botrányok, sosem csámcsogtak rajta a szenzációhajhász bulvárlapok.
1968-ban nősült először, Julienne Marie színésznő-énekesnőt vette el, akivel még 1964-ben, az Othello-színdarab munkálatai közben ismerkedtek meg. Nem született gyermekük, 1972-ben pedig elváltak. Jones ezután tíz évvel később, 1982-ben állt az oltár elé a szintén színésznő Cecilia Harttal, akitől Flynn nevű fia született még ugyanabban az évben. James és Cecilia az utóbbi, 2016. október 16-án, petefészekrák miatt bekövetkezett haláláig együtt maradtak. James is ekkor, kb. 20 év után beszélt először beszélt nyilvánosan a 2-es típusú cukorbetegséggel kapcsolatos hosszú távú egészségügyi kihívásairól. Még az 1990-es évek közepén diagnosztizálták, miután az orvosa észrevette, hogy elaludt edzés közben egy edzőteremben.
James a Los Angeles Timesnak adott nyilatkozatában elárulta, ódzkodik attól, hogy hősként tűnjön fel gyermeke előtt. „Amikor hazamegyek, senki sem kérdezi, hogy »Szia, kaphatok egy autogramot?« Én én vagyok, ez a valóság. Színész vagyok. Azt akarom, hogy a fiamnak legyen valóságérzete” – mesélte.
„Számomra pedig még mindig rengeteg dolog van, amit megtehetek” – tette hozzá akkor, és igaza lett: szerencsére sok mindent megtett, és a végsőkig aktív maradt. „Nézz a csillagokra! A múlt idők nagy királyai a csillagok szemével néznek le ránk. Ha majd nagyon egyedül érzed magad, emlékezz rá, a nagy királyok odafentről figyelnek téged. És köztük leszek én is” – mondta Mufasaként Az oroszlánkirályban, és jó volt hallgatni, ahogy a filmvilág oroszlánjaként és királyaként időnként védelmezőn elbődült. Nyugodjék békében!
