KULT
A Rovatból

Csoki és Hipo: A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra

Interjú a zenekarral, akiket vécékben tartott gerillakoncertjeik tettek legendássá – legutóbb már annyian voltak kíváncsiak rájuk, hogy egy gombostűt sem lehetett leejteni.


Az idei Fishing on Orfű legszürreálisabb pillanata volt, amikor az éjszaka közepén akkora buli kerekedett az egyik vizesblokkban, hogy jóformán a plafonról is lógtak az emberek.

A performansznak már több éves hagyománya van, ráadásul a Csoki és Hipo az online népművészetben is emblematikus helyet foglal el olyan slágereiknek köszönhetően, mint az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), a Zokniszandál, vagy a Zöldszemes Stop Soros.

Na de honnan indult ez az egész, mi van a koncepció mögött, és egyáltalán, hová futhat ki az egyre növekvő népszerűség? Ezt mind megkérdeztem tőlük.

– Meséljetek a zenekar kezdeteiről!

Csoki: Hipo már egyetemre járt, én pedig gimis voltam, amikor megismerkedtünk egy buliban Pécsett. Elég sokat jártunk bulizni akkoriban, minimum heti 2-3 alkalommal, ezt próbáltuk magasabb szintre emelni azáltal, hogy jelmezeket vettünk fel és nagy papírmasé maszkokat is gyártottunk.

Uj Péter egyik publicisztikájában olvastunk az „ufófejű jetidémonról”, többek között ez is megihletett bennünket. Eleinte annyi volt az összes tevékenységünk, hogy ehhez hasonló hülye jelmezekben fotózkodtunk bulikban emberekkel, majd a képeket feltöltöttük a Facebook-oldalunkra.

A zenei szál csak később indult el, miután javasoltam, hogy ilyen névvel akár zenekart is alapíthatnánk (a beceneveink ugyanis már korábban megvoltak). De kezdetben hiába írtunk dalokat, előadni nem igazán tudtuk őket: bár fent voltak a YouTube-on, fogalmunk sem volt például a szövegekről, vagy az élő hangszerelésről. Én egyébként ma sem vagyok egyáltalán muzikális, ha valamelyikünk ért bármennyire is a zenéléshez, az inkább Hipo.

Hipo: Azóta egyébként már hárman vagyunk, miután az egyik Ördögkatlanon megkérdeztem a leendő dobosunkat, nincs-e kedve beatboxolni mellettem. Csoki ugyanis akkor már a kapitalizmus áldozata lett, így azon a koncerten sem tudott fizikai valójában jelen lenni, ahogy például az idei Fishingen sem. Volt kedve, szóval ő lett az „és”.

A zenekar és a legnagyobb rajongójuk, akiről dalt is írtak (lásd lejjebb)

– Gyakori komment a dalaitok alatt, hogy „ehhez mit kell tolni?” Hogyan írtok szövegeket?

Csoki: Csóró gimnazistaként, amikor persze már buliztam, egy bizonyos fajta energiaitalra voltam durván ráfüggve, annak komolyan voltak hallucinogén hatásai. Jó, ehhez meg kellett inni belőle másfél litert egy este, de ez például erős hatás volt. Az unalmas, klasszikus kábítószerek mellett használunk inspirációnak kultúrát is. Nekem a Bizottság és a Soerii & Poolek volt jelentős előkép, Hipónak a klasszikus zenében vannak idoljai.

Hipo: Kiemelném továbbá a Pa-Dö-Dőt, Aradszky Laci bácsit, Uhrin Benedeket. Valamint egyszer Szlovákiában kipróbáltam a Kofola nevű üdítőt, annak is elég durva hatása volt az agyamra. Azt hiszem, az egyik dalszövegünkbe bele is került elrejtve.

Csoki: Érdekesség, hogy Hipo egyáltalán nem iszik alkoholt, és amikor vele megyek bulizni, általában én sem.

Rajtunk kívül viszont nagyjából mindenki, így nagyon érdekes helyzetek állnak elő abból, hogyan kommunikálunk a részeg, betompult emberekkel. Sok szövegrészlet tőlük ered, szóval mondhatjuk, hogy közvetlenül a rajongóinktól nyerünk inspirációt.

Valamint persze egymásra is hatunk: a Zokniszandál alaptémáját például én találtam ki, megírtam a teljes szöveget verzékkel és refrénekkel, majd átküldtem Hipónak, aki két sor kivételével az egészet kihúzta és újraírta. A koncepció viszont élt tovább, és így is zseniális lett a végeredmény, szóval ilyen szervesen tud együttműködni a két elme.

– Politikai témájú dalokat miért kezdtetek írni?

Hipo: Azok megrendelésre készülnek, mindig egy titkos számról hívnak bennünket, és eltorzított hangon megmondják, éppen miről kellene írnunk. Ha pedig elkészültünk, csilingel az sms, hogy megjött a pénz a számlánkra. Amúgy nem érdekelne bennünket az egész, hacsak azért nem, mert lájkot is elég jól lehet szerezni velük.

– Milyenek a visszajelzések, szoktak benneteket betalálni fideszes trollok?

Hipo: Nagyon ritkán történik csak ilyen, valahogy elkerülnek ezek a reakciók, szerintem nem igazán tudnak mit kezdeni az egésszel. A népszerűbb videóink alá persze jön egy csomó komment, de azokat nem személyesen nekünk szánják, egyszerűen nem vagyunk akkora tényezők, hogy betaláljanak bennünket.

Csoki: Ez egyébként egy törés az életünkben, szerintem az lenne az igazi elismerése a munkásságunknak, ha valóban támadnának minket. Szóval ezúton üzenem az olvasók között lévő fideszes trolloknak, hogy legyenek szívesek és fenyegessenek meg bennünket, mert erre van szükségünk!

– Az eddigi legnagyobb sikeretek az Egy rém enyves család (Mézga szerepében Orbán), ami lassan másfél millió megtekintésnél jár a YouTube-on. Számítottatok rá, hogy ekkorát fog robbanni?

Hipo: Tegyük hozzá, hogy a hivatalos feltöltésen túl különféle facebookos mémoldalakon is önálló életre kelt, ahol összesen talán már a 2-3 millió megtekintést is meghaladta, csak persze senki nem tudja róla, hogy a mi dalunk. Úgy terjed, ahogy az internetes népművészet, de ez nekünk teljesen oké, fontosabbnak tartjuk a tartalmat, mint a címkét.

Csoki: Ha nagyon meg akarjuk fejteni, akkor szerintem az áll a hátterében, hogy a Mézga család főcímdalára készült, ami az egyik legmeghatározóbb generációs emléke mindenkinek, aki a ‘80-as, ‘90-es években született. Ezért aztán nagyon könnyű kapcsolódni hozzá, különösen azoknak, akik a politika iránt is érdeklődnek.

– A vécékoncerteknek mi a története?

Csoki: Ez az egész mára intézményesült, de a gyökerei sokkal mélyebbre nyúlnak vissza. Ott kezdődött, hogy a pécsi éjszakában koncertekre járva szerettünk volna mi is zenélni az atomkész, bemindenezett embereknek, viszont a hangzavar miatt ezt sem a tánctéren, sem a pultnál nem tudtuk megtenni.

A vécé volt az utolsó menedék, a béke szigete számunkra, ahol többé-kevésbé nyugodt körülmények uralkodtak. Szóval bementünk olyan hangszerekkel, mint a harmonika, ukulele, vagy a Kaossilator, és amikor az emberek a tizennyolcadik sör után odajöttek könnyíteni magukon, leesett az arcuk, hogy itt valami más történik, mint amire számítottak.

Mellesleg a zenei esztétikánkat is jól jelzi, hogy tökéletesen elő lehet adni egy vécében a dalainkat. A Fishing már a sokadik állomás volt, ahol próbálkoztunk, de idővel ez lett a legemblematikusabb. Lényegében a hab a tortán, a kiteljesedés.

Hipo: Van egyébként egy másik hagyományunk is. Az alapszituáció a fesztivál utolsó hajnala, tehát vasárnap 5-6 körül, amikor a parketten végleg elhalkul a zene, de csomóan még ott állnak a kezükben egy sörrel és fogalmuk sincs, mihez kezdjenek, ha nem akarnak aludni menni. Na, ekkor kezdtünk el zenélni mi, Fishing-záró nagykoncertnek hívtuk. Egy ideje már nem csináljuk, de simán lehet, hogy vissza fogjuk hozni, már csak azért is, mert a vécékoncertek egy idő után jó eséllyel unalmassá válnak.

Rajongói felvételek az idei buliról, ahol Hont András volt a sztárvendég

– Két évvel ezelőtt, illetve idén már a hivatalos programban is benne voltatok a Víziszínpad egyik fellépőjeként. Hogyan érint ez benneteket?

Csoki: Őszintén? Szerintem nagyon durva kritika a magyar könnyűzenére nézve, hogy már minket hívnak meg fellépni. Konkrétan fizetnek azért, amit csinálunk, elképesztő…

„és”: Volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy

azért kapok pénzt, mert egy vécékefe-dobverővel lekísérem, amint az egyik legjobb barátom arról énekel, hogy egy eper beleszeret a saját székletébe. Ekkor egy kicsit elgondolkodtam az életemről.

Hipo: Egyébként direkt megkérdeztem a közönséget, ki az, aki tudja, milyen koncerten van, és nagyon kevesen jelentkeztek. A többségnek valószínűleg mindegy, ki játszik épp, egyszerűen csak strandolni szeretne, az csak extra, hogy szól valami közben. Ennek egyébként én nagyon örülök, szerintem a mi hatásunknak kifejezetten része, hogy csak úgy odacsöppennek az emberek és fogalmuk sincs, kik vagyunk.

– A szervezők hogy viszonyulnak a vécékoncertekhez? Nem vettek még elő benneteket a nagy tömeg és az esetleges amortizáció miatt?

Hipo: Az egyik első alkalommal még be akartak jönni a biztonságiak, hogy eltávolítsanak bennünket a vécéből, de a rajongóink sorfalat álltak és nem engedték oda őket. Ezután inkább annyiban hagyták a dolgot. Egyébként talán egyszer történt eddig egy olyan baleset, hogy az egyik rajongónk ráesett egy vécében alvó nőre, de szeretném hangsúlyozni, hogy ő nem a mi koncertünkön aludt el, hanem már eleve ott volt a kabinban.

Csoki: Legfeljebb annyi amortizáció jellemző, hogy eltörik néhány vécédeszka vagy leszakad pár függöny, de kis túlzással ezek egyébként is megtörténnének egy fesztiválon.

Az mondjuk tény, hogy a koncertjeink utáni hajnalon rendszerint zárva szokott lenni a vécé, ahol játszottunk, hogy kicsit renoválják. De szerintem már akkorára nőtt ez a jelenség, hogy nem tudnak mit kezdeni vele, nem akarnak mártírt csinálni belőlünk azzal, hogy betiltják.

Hipo: Valószínűleg jobban szétszednék a vécét tiltakozásul, ha nem lenne koncert, mint amennyire így leamortizálódik.

– Miért pont Hont Andrást néztétek ki idei sztárvendégnek?

Hipo: Tudtuk, hogy ő egy beleállós figura, aki jól bírja a provokációt és a gyűrődést, így talán az ehhez hasonló hülyeségekre is rá lehet venni.

A módszerünk persze sajátos volt, elkezdtük bombázni a különféle közösségi médiás felületeit – ráadásul tényként közöltük, hogy ott lesz, miközben ő is csak ennek révén értesült az egészről. Tulajdonképpen belekényszerült, hogy eljöjjön, amikor már videókat kapott a skandálásról.

De végül szerencsére jól sült el a dolog. Jövőre majd Puzsért hívjuk meg.

– Miért nem léptek fel gyakrabban?

Csoki: Fontos elmondani, hogy nagyon lusták vagyunk. Előfordul, hogy hetekig nem beszélünk egymással, és mondjuk fél évente egy számot rakunk össze. A koncertekkel is hasonlóan állunk, a Fishing persze fix, illetve szoktunk menni Ördögkatlanra és Waldorfesztre is, de egyáltalán nem célunk, hogy minél több fellépésünk legyen. A promóciót se visszük túlzásba, általában néhány órával kezdés előtt szoktuk kiírni az online felületeinkre, a legnagyobb fanatikusok így is eljönnek.

– Mi lehet ennek az egésznek a kifutása, ha továbbra is ilyen ütemben növekszik a népszerűségetek?

Hipo: Petíciót indítunk, hogy a Lovasi építtessen egy vécécsarnokot, vagy inkább egy vécépalotát a fesztiválra, ahová mindenki befér.

Csoki: Aztán pedig hosszabbítsa meg Bicskéig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András író
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Hallásveszély, avagy a srác esete, aki túl jól hallott, ezért felcsapott széftörőnek – A zongorahangoló az idei nyár nagy filmes meglepetése
Niki White akár egy tragikus szuperhős is lehetne, hiszen van egy különleges képessége, ami épp annyi fájdalmat okoz neki, mint amennyi haszna van.


Elöljáróban annyit, hogy talán a 2019-es A metál csendje (A fém hangja címen is ismert) óta nem volt ennyire fontos a hang használata egy egész estés filmben. Ez pedig nem véletlen, hiszen mindkét film főszereplőjének módosult a hallása az átlagemberekéhez képest. A metál csendje dobosa, Ruben (Riz Ahmed) fiatalkora ellenére szép lassan kezdi elveszíteni a hallását, zenész létére pedig ezt első körben el kell fogadnia, majd meg kell vele birkóznia. A zongorahangoló Nikije (Leo Woodall) pedig épp ennek az ellenkezőjét tapasztalja. Neki ugyanis hiperakúzisa, avagy túlhallása van, ami fokozott hangérzékenységet és a környezeti zajok alacsony tűrőképességét jelenti. Vagyis hősünknek minden hangos, éles zaj nagy fájdalmat okoz, így a nap 24 órájában füldugó van a füleiben, a számára extrémebb helyzetekben (mint például egy forgalmas utcán sétálva) pedig még egy zajcsendesítő fülhallgatóval is megspékeli a lárma visszafogását.

Niki egykor csodagyerek volt, már gyerekkorától kezdve zongoravirtuóznak számított, a betegsége miatt azonban fel kellett hagynia a zenéléssel, így azóta zongorahangolóként dolgozik a mesterével, Harryvel (Dustin Hoffman). Egy nap azonban rádöbben, hogy a különleges képességével szinte játszi könnyedséggel ki tud nyitni bármilyen széfet, hiszen minden apró, csak speciális eszközökkel fogható kattanást jól ki tud venni.

Amikor pedig az idős Harry – aki a feleségével, Marlával (Tova Feldshuh) tetemes mennyiségű adósságot halmozott fel – kórházba kerül, Niki úgy dönt, csatlakozik egy bűnbandához, akik biztonsági cégnek adják ki magukat, hogy gazdagok széfjeiből csórjanak el ezt-azt. Közben hősünk életébe még a szerelem is betoppan, amikor megismerkedik a zongorista Ruthie-val (Havana Rose Liu), aki egy elismert maestro (Jean Reno) asszisztensi állására pályázik, ezért éjt nappallá téve gyakorol. Persze a bűnözés csak rövid távon kifizetődő, a sors pedig nem foglalkozik azzal, hogy egy alapvetően jó ember tért le a helyes ösvényről…

A zongorahangoló végső soron egy első film, bár a rendezője és társírója, Daniel Roher 2023 óta már Oscar-díjas. Roher ugyanis a mozgóképes karrierje kezdete, vagyis 2011 óta rövidfilmeket és dokumentumfilmeket készített, az utóbbi műfaj terén pedig annyira tehetségesnek bizonyult, hogy 2023-ban Oscart nyert a Navalnij című filmjéért a Legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Azóta készített még egy doksit, a 2024-es Pillantást (amelyben egy apa és egy anya nagy utazásra viszik a gyerekeiket, mielőtt azok elveszítik a látásukat egy ritka genetikai rendellenesség miatt), majd elérkezettnek látta az időt, hogy elkészítes az első egész estés játékfilmjét.

A zongorahangoló tavaly mutatkozott be a Telluride-i Filmfesztiválon, majd a torontói mustrán választották az év 10 legjobb filmje közé, ezután pedig végigfesztiválozta a világot Londonon és Zürichen át Vancouverig és a Sundance-ig. Idén került a mozikba világszerte, és micsoda szerencse, hogy Magyarországon is a nagyvásznon lehet megnézni Daniel Roher filmjét, amely a nyár egyik nagy meglepetése lett.

A zongorahangoló cím, amelyet a magyar keresztségben kapott, ugyanakkor megtévesztő lehet, mivel egy európai művészfilmet sugall (valljuk be, nem hangzik túl izgin), miközben egy ügyes műfaji elegyről van szó: a leginkább talán heist film (rablófilm), de éppúgy hangsúlyos benne a dráma, a romantika és valamennyire a thriller is.

Megspékelve klasszikus zenékkel, pergő, dinamikus snittekkel, kiváló színészi alakításokkal, izgalmakkal és fordulatokkal. Jól hangzik, nem? Daniel Roher filmje egyszerre játszik a nézők megannyi billentyűjén, amelyek a legkülönfélébb reakciókat és hatásokat hívják elő belőlük.

A főszerepben látható Leo Woodall a jövő nagy filmsztárja. Bár szerepelt a Tom Holland-féle Cherry: Az elveszett ártatlanságban (2021) is, a szélesebb közönség A Fehér Lótusz 2. évadában ismerhette meg Jackként. Majd a 2024-es Egy nap című minisorozatban kapott először főszerepet, 2025-ben pedig magát Renée Zellwegert hódította meg a Bridget Jones: Bolondulásigban, ahogy Rachel Weiszt is a Vladimir című idei netflixes soriban.

Woodall pedig rendre bizonyítja, hogy sokkal több van benne egy szimpla szépfiúnál, akit amúgy imád a kamera, A zongorahangoló fizikailag és lelkileg is sérült Nikijét is kifogástalanul hozza.

Az először hűvös, majd szép lassan feloldódó és elvihatott Ruthie-ként Havana Rose Liu is méltó társa (őt egyébként a szintén nemrég mozikba került Életem legjobb számában is látni lehet egy kisebb szerepben), ahogy a sokadik jutalomjátékát adó Dustin Hoffman is, aki ezúttal is bizonyítja, hogy még közel a kilencvenhez is (jövő augusztusban tölti be) egy színészisten.

A zongorahangoló tehát abszolút javallott mindazoknak, akik torkig vannak az ötlettelen és jellegtelen hollywoodi blockbusterekkel, és inkább valami olyasmit néznének a moziban, ami valóban próbára teszi a szemeiket, a füleiket (Oscart a hangmérnököknek) és az agyukat is. Érdemes ráhangolódni erre a filmre.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk