KULT
A Rovatból

Charlie angyalai – Kristen Stewart filmje ezért egy nagy hiányérzet

Azon kevesek egyike voltam, akik várták a remake-et. Az előzetes szórakoztató akció-vígjátékot ígért, jó szereplőkkel, menő jelenetekkel és poénokkal. Ehhez képest a valóság... Kritika.

Link másolása

Elizabeth Banks írta, rendezte és szereplője is eme akcióeposznak. Ez azért volt kockázatos lépés a Sony stúdiótól, mert Ms. Banks eddig összvissz egy vállalható vígjátékot tett le az asztalra: a Tökéletes hang 2-t. Nem volt rossz film, de kiemelkedő sem volt. A Charlie angyalai egyértelműen szerelemprojekt volt a részéről, minden porcikájában az ő filmje. Így egyértelműen őt hibáztathatjuk a film bukásáért.

Kezdjük a film egyértelmű pozitívumával: a casting erősre sikerült. Kristen Stewart meglepően jól eladja magát kemény csajként, Naomi Scott jó „fish out of water” karakter, míg Ella Balinska kicsit kilóg a filmből, mind magasságával, mind színésznői képességével, de azért nem vészesen rossz. Elizabeth Banks hozza a laza főnököt, Patrick Stewart felveszi a csekket a 15 perc munkáért és kb. mindenki iparos munkát végez.

A karakterek közötti kémia jobbára működik,

próbálnak nagyon „modernek” lenni és emiatt az erőltetetten emancipált, túltoltan feminista felhang miatt majdhogynem inkább szexista a film. Elhangoznak olyan párbeszédek a színésznők között, mint: "Éhes vagyok! Persze hogy éhes vagy! A nők mindig éhesek!", vagy az egyik jelenetben egy karakter elalél az ügynökség gardróbjának méretétől... gondolom, ezek poénok akartak lenni, de én nem igazán nevettem.

Ezen kívül az egész film egy fércmunka, gyenge sztori, béna szövegek, nem vicces, unalmas és még csak nem is látványos. Az első 10 percben ki lehet találni, ki a gonosz a „csavaros” kém-akcióban. Egy-egy pillanatig szórakoztató csak, amikor az akciójelenetek felvezetik, az menő. Ugyanakkor a tényleges koreográfia a vásznon nem mutat jól, darabos, látszik, hogy kaszkadőrök végzik a tényleges mutatványokat, vagy számítógéppel varázsolják a színésznőket szorult helyzetbe. Nagyon sok a nagytotál a harcoknál, majd közeli a színészekről és utána ismét nagytotál.

Ez a tipikus kaszkadőrök-színészek-kaszkadőrök-váltogatás iskolapéldája.

Nem feszes, de jól megkomponált szcénákat látunk, mint egy Mission Impossible-ben, vagy egy John Wick-ben - csak éppen gyenge kísérlet egy jó akciófilm imitációjára. Szerintem az ilyen típusú filmek már ezt a szintet meghaladták 2019-ben.

Nem fogok spoilerezni, elégedjünk meg annyival, hogy van egy szerkentyű, amit a filmben nem magyaráznak el, hogyan működik, miért találták ki, csak klisék segítségével bemutatják, majd kiderül, hogy fegyverként lehet felhasználni, természetesen Noami Scott látja a problémát a cégen belül, ezért elmondja a Towsend-ügynökségnek, akik küldenek „angyalokat” megoldásként.

Innentől indul egy macska-egér játék ezért a „MacGuffin”-ért.

(Ezt a szót arra használjuk, amikor valami a filmben csak azért van benne, hogy a történetet előrevigye, tényleges funkciója nincs - ez a forgatókönyvírói módszer Alfred Hitchcock miatt lett népszerű és előszeretettel használják a mai napig) Persze főszereplőink bejárják a világot küldetésük folyamán, van egy nagy „red herring” is, azaz egy direkt félrevezető csavar a sztoriban, hogy mindenkit megzavarjon. Rémisztően sok klisét használt fel az író csapat.

A vicces részek erőltetettek, egy-két poén volt csak a történet folyamán, amin a közönség felnevetett, azok is inkább a rosszindulatú fekete humornak voltak köszönhetőek, amit speciel én értékelek, de sokaknak nem biztos, hogy fekszik.

Az egyik főszereplőnk például konkrétan meggyilkol egy csupán munkáját végző ártatlan embert

és csak úgy túllépnek az egészen, mert „nyomulós” pasi volt, aki biztos megérdemelte. Igazából nem tett semmit, amiért halál járt volna neki és a szereplők csak úgy tovább lepnek a dolgon, sőt, még viccelődnek is rajta. Nem ítélkezem, hiszen ezek voltak a film legszórakoztatóbb párbeszédéi, de hogy semmi következménye nem volt az emberölésnek, az picit felháborító.

Összefoglalva: kínos és gyenge próbálkozás. Nem nagyon lehet letudni annyival, hogy ez egy akciófilm, ami kikapcsolja a néző agyát, mert próbáltak viccesek és menők lenni, és még akár jó is lehetett volna.... és mert a színészgárda nem rossz,

ugyanis mindettől függetlenül mindezt inkább kellemetlen nézni, mint szórakoztató.

Alig két órás a film, azonban nézése közben olyan, mintha a többszöröse lenne.

Nagy kár Charlie-ért, kiváló ügynök volt.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: