Charli XCX-nek nagyobb volt a füstje, mint a lángja – ilyen volt az idei Sziget egyik legjobban várt koncertje

Deák Kristóf neve nem hangzik el úgy, hogy az Oscar kifejezés ne hangozzék el mellette. Már lassan fel is vehetné második keresztnévnek. A 41 éves filmes nem csak filmrendező, de vágó, forgatókönyvíró és filmproducer is egyben. Angliában él, legutolsó nagyjátékfilmje az Unoka, ami nagy siker volt 2022-ben. Sajátosan gondolkodik a fiatalon elnyert Oscar-díjáról. A beszélgetés a Sassy oldalán jelent meg eredetileg.

- Hát így alakult. Mit lehet ezzel csinálni? Meg kell szokni. Most már hét év eltelt azóta és azt mondják, hogy már minden sejt lecserélődött, úgyhogy igazából én már teljesen másik ember vagyok. De sikerült szerintem lassan hozzászoknom, hogy ezzel együtt kell élnem.

- Ezek az édes súlyok az ember életében. Amit még érdekes lehet veled kapcsolatban elmondani, hogy hosszú ideig kollégák voltunk, bár lehet, hogy erről nem tudtunk. Az EstFM-en vezettél műsort, majd aztán abban a RádióCaféban is, ahol én is műsort vezettem.

- Bizony. Én voltam Rozsé, a Hófehérke visszatér 2. című műsorból, és aztán lett egy Simon Mondja című műsorunk, ami már egy városméretű betelefonálós vetélkedő volt, aztán a Hófehérke visszatér 3-mal jöttünk vissza, majd ezzel ért véget a pályafutásunk csúfos módon.

- A vége egy kiprovokált szituáció volt.

- Igen. Jópofa vagy, hogy a legcsúnyább résszel kell kezdenem, mert azért évek kemény munkájával építettük fel a Hófehérke visszatér 2-t, ami úgy indult, hogy az akkori főszerkesztőhöz bementünk, és azt mondtuk neki, hogy nagyon szeretnénk egy műsor csinálni, mert nagyon tetszik ez a rádió nekünk, és azt gondoljuk, hogy van egy szuper jó ötletünk. Nem volt. De sürgősen még aznap este megszültük. Volt egy sáv hajnali 2-kor hétfőn, tehát az a legrosszabb sáv, amikor mindenki már réges-rég alszik, azt megkaptuk, hogy ott hülyéskedjünk bármit. Igazából nem volt tétje valahogy senki számára, és azt gondoltuk, hogy csinálunk egy olyan műsort, ami egy éjszakai culture jamming.

és megnézzük, hogy aki betelefonál, az most el fogja hinni, és azért játszik velünk, vagy tudja, hogy ez egy játék, és azért játszik velünk, és mind a kettő nagyon vicces volt mindig.

- Nagyon szeretem ezt a műfajt én is. Még 2001-2002 környékén barátommal megalakítottunk egy világhírű zenekart. A Magic Wanders nevűt, és akkor a zenekaroknak még nem volt weblapja, de nekünk volt egy gyönyörű szép oldalunk, egy nagyon tehetséges grafikus csaj beállt ebbe a hülyeségbe, és megcsináltuk a weboldalt. Volt diszkográfiánk, lemezborítók, címek, interjúk, minden volt benne, csak zene nem. Engem rendszeresen interjúztak, mert olyan híreink voltak, hogy bejártuk a világot. Ezt évekig csináltuk. 
De térjünk vissza rátok, mert azt nem mondtad el, hogy hogy lett vége?

- Jól eltereltem a témát pedig. Csak nem engeded el. Úgy lett vége, hogy igazából kifulladtunk, meg más dolgok érdekeltek már minket akkor. Addigra mind a hárman a Filmművészeti Egyetemre jártunk, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy olyan adást, amiért biztosan ki fognak rúgni minket. Arról szólt az adás, de nem viccelek, órákon keresztül, hogy elmondtuk, hogy éppen mit csinálunk. Tehát mintha most azt mondanám, hogy „én éppen most itt beszélek a mikrofonba, és te éppen bólogatsz. Itt balra tőlem ezen a tévén mennek ezek a kis kukacok, és most megint mondok egy mondatot.” És nem viccelek, másfél órán keresztül tudtuk folytatni, lehet, hogy néha zenei betétek voltak, de miután az igazi, egyetlen és első valóságról szóló műsort megcsináltuk, utána kirúgtak minket.

- Pedig ennél real-ebbet nehéz elképzelni. Jó, akkor mindenesetre a terv bevált, a műsor véget ért.

- Nem tudom, hogy ez volt-e a legjobb terv, de akkor ez tűnt jónak. Hát ilyen huszonévesek voltunk.

- …és innen már egyenes út vetetett az Oscar színpadig.

- 15 év, két pislogás, és már ott is voltunk. Igen.

- A rendezői szakma rendkívül összetett, egy filmben tulajdonképpen mindent a rendező old meg helyetted, kvázi a szádba adja a gondolatokat, hogy hol kell szünetet tartani, hol kell magadat rosszul érezni.

- A filmrendező szerintem akkor végzett igazán ügyes munkát, - én is mindig erre törekszem -, hogyha nem adagol kiskanállal mindent a nézőnek.

Tehát ugyanígy meg ezer más trükkel egy rendező el tudja azt érni, hogy nagyon megmozdítsa a nézőben is a lelket és az emlékeket, és amikor azok elkezdenek dolgozni, akkor kezd el igazán hatni egy film. Akkor tud úgy hatni, hogy akkor is hat, amikor kimész a moziból, és még egy nappal később is, meg egy héttel később is eszedbe jut egy mondat, vagy egy pillanat, vagy valami. Tehát ezek a nagyon szuper dolgok, és az általában nem az, amikor mikrogrammra ki van találva, hogy mit látsz, és mit hallasz, és mit kapsz, hanem amikor jön valami olyasmi, amitől egy olyan gellert kap az egész, hogy soha nem felejted el. Szóval szerintem az a szép ebben a szakmában, hogy nagyon sokan dolgozunk együtt valamin, és hogyha sikerül azt elérni, hogy mindenki ilyen érzékeny módon szűrje át magán, és beletegye azt a kis pici valami gellert, akkor egyre több esély van arra, hogy egyre több nézőnél valahogy betalál az a dolog.

- Van a klasszikus színházi rendező, aki órákat tölt egy-egy karakter megformálásával a színésszel, de te egy másik világból érkeztél a rendezői szakmába, mennyire szereted azt a fajta munkát, amikor egy színészt kell instruálni?

- Nagyon! Nagyon, de én arra lettem nevelve Angliában, hogy teljesen egyenértékű alkotótársként dolgozzak a színészekkel, és ne akarjam apróra előírni nekik, hogy mit, hogyan csináljanak, mert teljesen fölösleges. A színpad sokkal több mindent elvisel, de vannak olyan színpadi rendezési technikák, amiket filmben is használunk. Például

de azt például azért megbeszéltük, hogy milyen utat járjon be, és körülbelül hol tartson a monológban a téren belül, és körülbelül hol lépjen közelebb az Unokájához, akihez beszél, és a többi. Ugyanez érvényes nyilván a kellékek használatára, a jelmez használatára, a térben való mozgásra, orientációra, stb. Próbál az ember adni olyan mankókat, segítségeket, amikbe bele tud kapaszkodni a színész, hogy aztán utána azokon tudjon úgymond „végiglovagolni” és közben történjen valami vele a térben, ami ad egy plusz réteget a tartalomhoz.

- Miért nem foglalkoztál eddig szépirodalmi művekkel?

- Nagyon sok szépirodalmi kedvencem van, nagyon sok novella is. Azt vettem észre, hogy általában a novellák adaptációi azok, amik nekem filmen tetszenek. Tehát nekem a novella az a nagyjátékfilm, és a regény az meg az epikus hosszúságú sorozat. Azért az igazán-igazán jó szépirodalmi művek nagyon nehezen megfilmesíthetőek. Nekem azok az irodalmi alkotások, amikhez hozzányúlnék, azok ilyen óriási nagy „szent tehenek” igazából. Én még nem tartok ott szerintem a karrieremben, hogy ezeket elkezdjem.

- Mik ezek?

- Mondjuk az Umberto Eco-nak A Foucault-inga című regénye, az nekem az egyik bibliám, hihetetlenül betalált, és számtalanszor olvastam. Egyébként nagyon izgalmas is, és olyan dolgokról szól, amikről én egyébként szeretnék beszélni. Aki nem olvasta, annak azt tanácsolom, amit maga Eco is tanácsolt egyébként, hogy az első ötven oldalon valahogy küzdje át magát, mert az direkt olyan szemétre van írva, hogy csak az maradjon talpon, aki igazán értő olvasója lesz a könyvnek. Ezen egy kicsit át kell küzdeni magát az emberek, és utána viszont egy olyan összeesküvés-elméletes thriller, hogy

Ha A Foucault-ingából tudnék egy sorozatot csinálni még életemben, akkor azt hiszem, hogy elégedetten távoznék. De van például Kurt Vonnegut regény is, a Macskabölcső. Jó lenne ilyen popularizáltabb formában egy szélesebb közönségnek átadni ezt a bölcsességet, ami ezekben a könyvekben van.

- Neked milyen kötődésed volt bármikor is a szépirodalomhoz, akár a költészethez?

- Ezt mindenképpen anyukámra kell, hogy fogjam, ő is imádott olvasni, négy éves korától olvasott már, ha jól emlékszem. Én is négy éves koromtól olvastam, és olyan mázlim volt, hogy az általános iskolában volt pont annyi protekcióm, hogy nem kaptam egyest magatartásból azért, mert végig a pad alatt olvastam, hanem hagytak. És akkor az ADHD-mat valahogy sikerült szublimálni, és ennek ellenére valahogy mégis tudtam figyelni, és a felelésnél el tudtam mondani, amit kellett.

- Egyébként tudsz filmet nézni? Én például több ezer verset írtam, így sokszor zavar az, ha másét olvasom, és tök jól lenne mondjuk élvezni és nem azt látni, mit írtam volna másképp.

- Szerintem egész jól tudok filmet nézni, és ez sok munka eredménye. Ha lépten-nyomon fennakadok azon, hogy „jesszusom ez mi, és miért, és hogyan?”, az borzasztó érzés, és nagyon nehéz. Azért el tudok veszni jó filmekben, és nem is kell hozzá olyan sok. Fiatal koromban mindent elemző szemmel néztem, mert tudni akartam, hogy hogyan csinálták azt, amit csináltak, tehát még a jó dolgokat sem tudtam teljesen élvezni, és akkor tényleg nagyon kiemelkedőnek kellett lennie egy filmnek, hogy elkapjon. Aztán amikor beletanultam egy picit a filmkészítésbe, akkor ezt elkezdtem elengedni, ez

- Olyan volt már, hogy megnéztél egy filmet, és a végén jöttél rá, hogy teljesen civil voltál, és meg kellett nézned újra, hogy mi miatt működött?

- Hát érdekes kérdés. A Minden, mindenhol, mindenkor, az egy kicsit olyan volt. Annyira letaglózott, annyira átgőzhengerezett rajtam, hogy ott teljesen elfelejtettem, hogy én egy filmes vagyok. Ez egy nagyon megosztó film, nagyon sok mindenkinek nagyon tetszik, és nagyon sok mindenkinek nagyon nem tetszik. Tavaly nyerte meg az összes létező Oscar díjat. A végén párommal, Ninával ott ültünk a székben, és nem bírtunk fölállni, és csak mondtuk, hogy azt a... Ez mi volt? És tényleg, ugye sírva fakad az ember konkrétan, amikor két kavics némán beszélget, az a jelenet, és nem tudsz mit kezdeni magaddal, mert tényleg úgy van ez a film kitalálva, hogy minden érzelmet átélsz, hogyha hagyod magad. Nekem kellett egy pár nap, meg egy újranézés, meg egy pár vita a filmről ahhoz, hogy helyre kerüljön, hogy itt mi történt.

- Mivel foglalkozol most, miben vagy benne nyakig, mire készülsz, mire számíthatunk tőled?

- Egy magyar vonatkozású dologban vagyok nyakig, azt még nem jelentettük be, úgyhogy olyan sok mindent nem tudok róla mondani, de egy számomra nagyon kedves színdarab adaptációján dolgozunk, amit még remélem, idén le fogunk forgatni, és dolgozom egy pár külföldi vonatkozású terven is. De tudod, van az a pont, amikor az ember elmegy turnézni a médiába, hogy akkor most reklámozza az éppen aktuális dolgot. Most nincs ilyen. Ha nem született meg a gyermek, akkor nem szeretem még előre kiönteni a fürdővízzel együtt.

A cikksorozat együttműködő partnere a radiocafé 98.0. 

A szerdai nap mindig egy érdekes, tapogatózó napnak is nevezhető a Sziget életében, viszont idén kérdéses volt, hogy kik, és miért lesznek igazán hatással a szigetlakókra. 4 előadó, 4 ambivalens élmény, akikről mindenképpen beszélni kell.

Megkockáztatom, hogy a hét egyik legjobb koncertjét láthattuk a Buzz Stage-en a Thumpasaurus buliján. Egy késő délutáni idősávban teljesen káoszos arcok csoszognak fel a színpadra. Kicsit olyan, mintha a Weezernek lennének még életképtelenebbek tűnő gyermekei. Majd ennél sokkal nonszenszebb vizuállal, még nonszenszebb dalszöveggel elkezdődik a “zúzás”. Már amilyen értelmében lehet a Thumpasaurus zenéjét zúzásnak nevezni. Az biztos, hogy óriási megfejtések történnek, és egy nagyon tisztes elpoénkodott progrock őrület keletkezik, ami az arra járókat teljesen magával ragadja. Az biztos, hogy először érzem azt a Szigeten, mintha nem is Magyarországon lennék, ezt pedig nem tudom, hogy bánom-e.

Bizony, ki kell mondani, hogy a Papa Roach már nem biztos, hogy egy headliner zenekar, viszont az agyig rakott kettes színpad valahol azt is mutatja, hogy ehhez meg még akaratlanul is túl nagyok. Jacoby Shaddix és bandája már végtelenszer járt Magyarországon, viszont nagyon régóta nem érződött ilyen lendületesnek, ilyen frissnek a zenekar. Durrogtak az óriási slágerek, a megbőgető bejátszók, és azt nézem, hogy hátul az FOH mögött is még emberek sírnak 20 éves dalokon. Ergó ez több mint működik, a Papa Roach pedig elmondhatja, hogy semmi keresnivalója kisebb színpadon a kor ellenére sem. Hirtelen arra gondolok, hogy valójában a 2000-es évek elejéről nincsen kevesebb slágere a mai napon egyébként nagyszínpados Nelly Furtadónál a bandának. A Sziget részéről valahol tök menő lehet egyébként elmondani, hogy “ja igen, nálunk ők csak a kettes színpadra férnek fel.

Soho negyedet akart létrehozni a Sziget, rendes Hip Hop és underground artistokkal, efelől pedig sok kétségem volt, korábban a Dropyard Stage csomószor “sületett fel” a hazájában nagy, de egyébként külföldi reppereket. Este 7-8 tájékán botlunk bele Nura szettjébe pontosan így, ahol komolyabb trap-alapokra megy valami agresszív női rap, ezt pedig nem tudjuk nem észrevenni, és magával is ragad az egész. Nura, aki egyébként kuvaiti születésű lokál nagyágyú az első szám után megszólal németül, majd az általa nem várt reakció azt mutatja, hogy bizony itt a saját közönségével találja szemben magát, úgyhogy az első szám konfját követően németre is vált. Ez nekem nem hátrány, főleg amiatt, mert mind beszédében, mind a raptechnikában pontosan olyan tisztán és érthetően hallani minden szót, hogy azt egy gimnázium óta egy percet németül nem beszélő újságíró is végig érti. Nura pedig szenzációs karakter volt, és miatta majdnem lekéstünk két koncertet is, annyira magával tudta ragadni a szkeptikus figyelmet.

Ez a cikk azzal a szándékkal íródott, hogy az Empire Of The Sunt a mennyekig felmagasztalom, hiszen ki kell jelenteni: kevés érdekesebb, összerakottabb produkció van, ami teljes outsiderként mozog már sok éve a zenei palettán. Ez egyébként a koncert részével kapcsolatban valóban kifogástalan is volt, bár néha azt éreztem, hogy egy nagyon fura, más bolygóról érkezett szeánszt nézek, a zenétől teljesen függetlenül vonagló, valahol mégis értelmet nyerő háttértáncosokkal, és a talpig kiöltözött banda valóban hozza a kötelezőnél is többet. Viszont a Revolut Stage egy akkora bandának, ami egyébként óriási headlinernek minősül világszerte, elképesztően kicsi. A tömegnyomor, amit egyébként a sátor végében is (és kommentek alapján máshol is) megél az ember, viszont 4-5 dal után azt mondatja velünk, hogy ez ennyit mégsem ér. Iszonyatos tolongás, egymást fellökő emberek próbálnak eljutni különböző pontokra konstans. Mielőtt úri-finnyázásnak tűnne, nekem nincsen ellenemre egy hardcore-punk buli sem, ugyanakkor az Empire Of The Sunra nem kell pogózni, és a másik tarkójából követve az eseményeket pedig csak rá kell jönni, hogy ez egyszerűen sehogyan sem lesz élvezhetőbb.

Így zárul hát a “kisebb” előadós első napunk, és nagy reményekkel vágunk neki annak a Szigetnek, amely régóta nem érződött ennyire eklektikusnak.

Korunk egyik legismertebb, A-kategóriás hollywoodi sztárja, aki sosem tűnt el eddigi, kb. 30 éves pályafutása során. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint Az ördög ügyvédje, Az olasz meló, A rém, a Hancock, a Piszchoszingli, a Prometheus, a Mad Max: A harag útja, az Atomszőke, a Halálos iramban-filmek vagy a Botrány. Eddig hat SAG-, egy Emmy-, hat Golden Globe-, három BAFTA- és két Oscar-jelölése van, utóbbiból egyet A rém című filmben nyújtott alakításáért meg is nyert 2004-ben. A nagy sikerig azonban hosszú, fárasztó és kifejezetten fájdalmas, traumatikus út vezetett.

Charlize Theron 1975. augusztus 7-én született a dél-afrikai Benoniban, ő volt Gerda Maritz és Charles Theron egyetlen gyermeke. Egy városon kívüli farmon nőtt fel. Theron afrikáner (holland, némi francia hugenotta és német) származású, a híres afrikáner katonai vezető, Danie Theron apai ágon a rokona volt. S bár Charlize mindig is ismert volt a szépségéről, a színésznő állítása szerint gyerekként meglehetősen furcsán nézett ki.

„Az iskolában fotókat készítettek rólam, miközben úgy kellett tennem, mintha lenne fogam. Szörnyű volt!” – emlékezett vissza Theron, aki elég nehezen illeszkedett be a Putfontein Általános Iskolába, és hamar kirekesztettnek érezte magát.

A végzetes lövés

De a magány és a foghiány még a legkisebb gondja volt az ifjú Charlize-nak. Apja, Charles ugyanis erőszakos alkoholista volt, így ő és az anyja állandó félelemben éltek miatta. Charlize egyszer Howard Sternnek azt mondta, mélyen megviselte, hogy egy alkoholistával élt együtt, és minden reggel úgy ébredt, hogy nem tudta, mi fog történni, hogy milyen lesz a napja, és minden attól függött, hogy az apja iszik-e vagy sem. Állítása szerint szégyellte az apját, akinek kiszámíthatatlan és vad természete kitörölhetetlenül hatott Charlize-ra. Annyira, hogy a 20-as évei végén bejelentkezett egy terápiára, hogy begyógyítsa a régi sebeket, és megtalálja a belső békéjét.

Erre pedig jó oka volt, mivel apja változékonysága 1991. június 21-én, egy végzetes éjszakán robbant ki utoljára. Charles aznap este a bátyjával ivott, és amikor hazatért, elkezdett részegen lövöldözni a házukban található tárgyakra. Charlize és az anyja a gyerekszobában rejtőztek el. Az ajtó elé álltak, hogy megakadályozzák Charles bejutását, aki így is megpróbált behatolni, s amikor ez nem sikerült, hátralépett, majd három lövést adott le az ajtóra.

Charlize azonban büszke az édesanyjára, hogy meghozta ezt a döntést. „Ha az én lányom lenne ugyanilyen helyzetben, én is ugyanezt tenném” – mondta. Gerdát egyébként minden vád alól felmentették, mivel a bíróság úgy döntött, hogy önvédelemből cselekedett.

Füstbe ment tervek

Charlize élete ekkor hirtelen megnyílt, s az édesanyjával úgy döntöttek, elhagyják Dél-Afrikát. Milánóba költöztek, ahol a szépséges tinédzser modellszerződést kapott. Ő azonban a modellkedést csak ugródeszkának tekintette valami nagyobb dologhoz, és ez a „valami” a tánc volt (négyéves kora óta táncolt). Ezért átköltözött az Egyesült Államokba, hogy New Yorkban, a Joffrey Ballet Schoolban tanuljon, egy ma Chicagóban működő rangos tánctársulatnál. Sajnos Charlize egy ízben olyan súlyos térdsérülést szenvedett, ami megakadályozta, hogy hivatásos táncosként folytassa pályafutását.

Gerda azonban nem nézte jó szemmel a lánya viselkedését, s azt mondta neki, hogy vagy hazajön és duzzog, vagy összeszedi magát, és tovább küzd. Arra bátorította őt, hogy kövesse másik szenvedélyét, a színészkedést. Vett neki egy egyirányú repülőjegyet Hollywoodba, ahol nem indultak könnyen a dolgok. Charlize teljesen le volt égve, és gyakorlatilag újra kellett tanulnia az angol nyelvet. Színészórákat vett, de folyamatosan azt mondták neki, hogy a dél-afrikai akcentusa komoly probléma és egyben akadály a filmszerepek megszerzésében. „Alapjaiban kellett újra megtanulnom az angolt, hogy teljes mértékben amerikai lehessek” – mesélte.

A tanulmányai alatt az anyja támogatta őt, s bizony nem élhetett nagy lábon, sőt! Egy alkalommal Charlize heves vitába keveredett egy banki alkalmazottal, miután az nem volt hajlandó beváltani az édesanyja csekkjét. „A túlélési ösztönöm lépett működésbe. Fel kellett állnom, és azt mondanom: »Ha nem váltom be ezt a csekket, ma este nem lesz hol aludnom.«”

Oscar 28 évesen

Szerencsére végül mellészegődött a szerencse. A bankban ugyanis mögötte a sorban egy John Crosby nevű tehetségkutató állt, aki annyira el volt ragadtatva Charlize szenvedélyességétől és energiáitól, hogy odaadta neki a névjegyét. Később bemutatta őt néhány castingügynöknek, nem sokkal később pedig megkapta első szöveges szerepét az 1996-os 2 nap a völgyben című krimi-drámában (addig csak az 1995-ös A kukorica gyermekei 3-ban tűnt fel, de a neve még a stáblistára sem került fel).

Végül rájött, hogy komolyan vehetik, amikor Tom Hanks szerepet ajánlott neki az 1996-os zenés vígjátékában, a Nyomul a bandában. Charlize-nak is gyerekkori példaképe volt Hanks, s az a tény, hogy a bálványa szerepet ajánlott neki, nagyon jót tett az önbizalmának. A Nyomul a banda után pedig hirtelen olyan filmekben találta magát, mint Az ördög ügyvédje (1997), a Joe, az óriásgorilla (1998) vagy a többszörös Oscar-díjas Árvák hercege (1999). A nemzetközi elismerés pedig végül 2003-ban jött el, amikor Mark Wahlberg, Jason Statham és Edward Norton mellett játszott Az olasz meló című alciófilmben, majd a karrierjét jelentősen meghatározó szerepet kapott a sorozatgyilkos Aileen Wuornosként a szintén 2003-as A rémben.

Bajok csőstül

De a dolgok még mindig nem voltak tökéletesek Charlize számára, erre számos példát fel lehet sorolni.

- Az ausztrál Kyle and Jackie O című műsorban például egyszer elárulta, hogy OCD-ben (kényszerbetegségben) szenved.

- Az Aeon Flux (2005) című sci-fi-akciófilmje forgatásán Berlinben nyaki porckorongsérülést szenvedett, ami miatt egy hónapig nyakmerevítőt kellett viselnie.

- Az első gyermekének örökbefogadása alatt szörnyű megpróbáltatásokon ment keresztül. Az Elle magazinnak így nyilatkozott erről: „Az adoptálási folyamat mentálisan és érzelmileg is nagyon megviselt. Életem egyik legnehezebb időszaka volt.” S bár annak ellenére, hogy végül sikerrel járt, és 2012-ben örökbe fogadta Jackson nevű gyermekét, 2015-ben az akkori párja, Sean Penn-nel felbontották az eljegyzésüket, így kénytelen volt egyedülálló anyaként folytatni az életét. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy alig pár hónappal később örökbe fogadja második gyermekét, Augustot.

Itt a béke, fuss el véle!

Mindezek ellenére azonban úgy tűnik, Charlize végre megtalálta a békét. A karrierje továbbra is jól alakul, a Piszcohanyuért (2018) Golden Globe-ra, a Botrányért (2020) Oscar-díjra jelölték, a Halálos iramban- (2017, 2021, 2023) és A halhatatlan gárda-filmekkel (2020, 2025) a közönségsiker sem maradt el, nemsokára pedig láthatjuk őt az Apex című akció-thrillerben Eric Banával és a Taron Egertonnal, valamint Christopher Nolan jövőre érkező nagyszabású Odüsszeiájában is benne lesz. Ugyanakkor továbbra is szoros kapcsolatban áll az édesanyjával, akivel együtt neveli örökbe fogadott gyermekeit. „Elég magányosnak érezném magam, ha nem lenne társam ebben az egészben” – mesélte az Elle-nek.

Sokan úgy vannak vele, hogy egy gyerek nem való fesztiválra, de igenis léteznek kölyök-kompatibilis alternatívák. A lányomat tavaly már elvittem a Szigetre, úgyhogy volt összehasonlítási alapja az idei Fekete Zajhoz képest – amely egy családias hangulatú underground fesztivál a festői Mátrában található Sástó-kemping területén. Otthon feltettem magunkra ugyanazt a lila-türkiz sminket, mert alapos összeöltözést kívánt a csemetém, az öltözékünk színét pedig nem nehéz megtippelni a Fekete Zajra készülve. Délután négy körül érkeztünk a helyszínre a szombati napon, és mivel pont a fesztivál mellett közlekedik a libegő, rögtön elvittem a lányomat egy retúr körre, hogy magába szívja az erdei hangulatot, miközben lentről már szólt a metál.

Visszatérve a földre végigsurrantunk az ikonikus fahidacskán, és megcsodáltuk a külső koncerthelyszínt, a Kacsatóniát, azaz a csónakázótó közepén található talpalatnyi szigetet, valamint az erdei installációkat. Utóbbinál mindketten egyetértettünk abban, hogy rendkívül látványosra sikeredtek: a VKH pogány-sámán vonalon mozgó installációja tisztára a Blair witch filmre emlékeztetett, főleg este, amikor alulról piros fénnyel voltak megvilágítva. Valamint a részletes igényességgel kidolgozott, fára rögzített horrorlény-rajzoknak is elképesztően jól állt, hogy éjjel sárgán világított a szemük a fák sűrűjében – de már nappal is menőn néztek ki.

Belépve a fesztivál területére rögtön a Fekete Játszóházban kezdtünk, mert az korán bezárt: itt régi konzolon videojátékoztunk és társasjátékokat próbáltunk ki, miközben néztük, ahogyan mások szerepjátékos könyveket olvasnak, kockáznak, vagy éppen hősiesen tűrik, hogy tetoválják őket a sarokban. Majd körbejártuk a három színpadot – mivel a Delta színpad úgy néz ki, mint egy ugrálóvár, a gyerek rögtön a szívébe zárta –, aztán jött egy fontos rész, a toalett-blokk, amely a fesztivál egyik nagy előnye nőként. A lányom különösen kényes a vécékre, és a Szigeten ki is borult a toi-toi jelenségen, de itt meglepődve tapasztalta, hogy van papír, szappan, kéztörlő, nagy tükrök, és minden szép tiszta.

A nagyszínpadra néző játszóteret is felfedezte az én bátor mini-másom, úgyhogy a rugós falovacskán vágtázás után jöhetett a „hogyan hintázzunk olyan magasan, hogy még ne forduljunk át” című örök sláger. Aztán beindultak a koncertlátogatások (mindenki nyugodjon meg, a hangos buliknál mindig betette a professzionális zajvédő füldugóját), az említett kinti helyszínen a Diablous in Musica remek előadását élvezhettük kacsákkal körbevéve, miközben a kiscsaj elővette a hátizsákjából a karkötő-készítő szettjét, majd a könyvét is, és átadta magát az elektromos hegedű dallamainak.

Utána a tóparti sétányon kellően szürreális jelenet fogadott minket: az elsősorban kiránduló családoknak kitelepült csillámtetkós-arcfestős pultnál egy fesztiválozó férfi készíttette épp a black metalos pandasminkjét. Visszatérve a benti főszínpadhoz, a vérprofi Lazarus könyörtelen riffjeire faltunk fel egy-egy csodás állagú és ízvilágú, autentikus nápolyi pizzát a Drip jóvoltából – imádtam nézni, ahogy átszellemülten headbangelve szórta meg feltéttel a srác a pizzáinkat. Amikor közöltem a kislányommal, hogy most egy népzenei metálbanda jön, visszakérdezett, hogy az ilyen „sejj-hajj-ripityom-hörr-mörr” lesz? Természetesen a hazai szcéna sztárformációja, a Kátai Tamás vezette Thy Catafalque ezúttal sem okozott csalódást (a hangzás mondjuk pont igen, de arról nem a tehetséges fellépők tehetnek – ez amúgy azért volt furcsa, mert az összes többi zenekar jól szólt aznap, őket kivéve). Utólag mégis ez a koncert tetszett a legjobban neki, és még egy világító karkötőt is kapott közben egy kedves fesztiválozótól ajándékba. Az estét egy közös nyalókázással zártuk a kinti büfé csábításának engedve, és fél 11-kor a kiscsaj már erősen kornyadozott, úgyhogy 11-kor már indultunk kifelé az utolsó koncertről. A lányom úgy foglalta össze a végén a napot, hogy itt mindenki nagyon cuki, a Fekete Zaj pedig olyan, mint egy békés falu, és szeretne minden évben visszatérni ide.

Bátran ajánlom minden kikapcsolódni vágyó szülőnek, hogy tegyenek egy próbát vele, főleg, hogy idéntől voltak kifejezetten gyerekprogramok is, ráadásul a közelben van a gyöngyösi állatkert és egy felszerelt kalandpark, úgyhogy egy igazi családi vakáció kerekedhet ki a Fekete Zajból.