News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Budapest-szerelmes féllábú flamingó – 75 éves Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója

Csak azért sem öreg a rock and rollhoz: még ma is simán fuvolázik féllábon állva, miközben hangszeres tudása sem kopik.

Link másolása

hirdetés

Alig huszonévesen is el lehetett volna adni öregembernek, hatalmas bozontjával, markáns vonásaival. Sokkal vénebbnek manapság sem tűnik, legfeljebb szemérmesen kendőt vagy sapkát hord a fején, hogy hajhiányát elrejtse. De a féllábon való fuvolázást még ma is megcsinálja, miközben hangszeres tudása sem kopik. Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója, abszolút frontembere, zeneszerzője, szövegírója, multiinstrumentalistája, énekese szerdán tölti be 75. életévét.

Az 1947. augusztus 10-én Edinburgh-ban világra jött, de Blackpoolban nevelkedett Anderson neve annyira összeforrt bandájával, hogy sokszor konferálták fel őket - nemcsak nálunk - Jethro Tull és együtteseként. Saját bevallása szerint a 2000-es években azért is fektetett nagyobb hangsúlyt saját szólólemezeire, mert el akarta választani munkásságát a Jethro Tull-imázstól. Ezeken szabadabban kísérletezett, igaz, az alaphang megmaradt. Aztán azt is hitték róla, hogy azért választotta a XVIII. század eleji angol mezőgazdasági szakíró és feltaláló nevét, mert vonzza a vidéki élet, holott csupán megtetszett neki egy név, amit annak idején a menedzserük könyvtárában meglátott. Azt sem sokan hiszik el róla, hogy

az edinburgh-i szállodaigazgató fia, aki eredetileg festőnek készült, soha nem járt zeneiskolába, autodidakta módon sajátította el a fuvolázást, a gitározást,

és később ugyancsak önmagát tanította meg szaxofonon, mandolinon, mindenféle tilinkókon, és billentyűkön játszani.

Ezek után természetes, hogy zenekarának szinte valamennyi dala az övé, és ő is énekli azokat jellegzetes, „bogárzümmögés”-szerű hangjával, és bár mindig remek muzsikusokkal vette körül magát, a „Tull-hang” rajta és egészen 2011-ig gitárosán, Martin Lancelot Barrén múlott.

Szövegeiben már az 1970-es évek elejétől egészen magas szintű, az angol nyelv hihetetlen finomságait alkalmazó rockköltészetet alakított ki - mindez pedig a zsenialitás gyanújának árnyékát veti rá.

Ezekben kesernyés iróniával szól képmutató egyházi és világi hatalmakról, nagyvárosi elidegenedésről, az esztelen környezetszennyezésről, de mindig is tagadta, hogy bármely párt,mozgalom, vagy irányzat elkötelezettje lenne. Költői munkásságáért 2006-ban irodalmi díszdoktori címet kapott az edinburgh-i Heriot-Watt egyetemen.

hirdetés

Én magam is örök hálával tartozom neki, rengeteget tanultam rajta keresztül az angol nyelvből és csiszolhattam általa műfordítói szenvedélyemet. Azokban az években, amikor diplomata Édesapám többet utazott a világban, mint én, és megkérdezte tőlem, hogy mit hozzon, a válasz rendszerint ez volt: „A legújabb Jethro Tullt.” Teljes is lett a bakelit-sorom az 1968-as This Was-tól az 1991-es Catfish Risingig.

Persze Ian Andersonnak is megvoltak a maga gyökerei, amelyekre a Tull zenéjét építette, mindenekelőtt a rock, a blues, és a brit szigetek népdalvilága. Ehhez jött még egy évtizedes barátság egy kiváló zenetudorral, David Palmerrel, aki amellett, hogy a Monty Python-csoport házi zeneszerzője volt, a középkori és reneszánsz zene imádatát oltotta bele Andersonba. Mindehhez már csak ki kellett találni egy eredeti hangvételű muzsikát, amely a fuvola, a váratlan ritmusváltozások mellett az akusztikus és elektromos gitár kettős játékán. alapult. Az álszentség vádiratának tekintett Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), az A Passion Play (1973) - ez utóbbi kettő két egyaránt egész lemezt betöltő összefüggő darab, és olyan zenei gazdaság van bennük, hogy többszázadik hallgatás után is felfedezek bennük újakat, és 50 év után is úgy szólnak e fekete korongok, mint az álom! - a természet hangjaitól burjánzó Songs From The Wood (1976), a Crest of a Knave (1987), vagy a Roots To Branches (1995) megannyi Jethro Tull-remekmű.

A szólókísérletek között a 1995-ös Divinities Anderson világzenei törekvéseit összegezte, a 2004-es Rupie,s Dance-en viszont a kortárs kamarazenéhez közelített. 2012-ben, immár saját neve alatt készítette el a Thick As a Brick második részét, amelyben az első rész nyolcéves szerzője, Gerald Bostock (Anderson képzeletbeli alteregója) immár felnőttként szemléli az egyáltalán nem javuló világot, 2014-ben pedig a Homo Erraticusban tovább vitte hősét, aki egy „19. századi amatőr történész kézirata nyomán jut el az idősödő ember bölcsességéhez. A kritika és a közönség a lemezt a legjobb Jethro-albumokhoz méltóként értékelte.

Aztán váratlanul 2021-ben Anderson összerántotta a bandát, és elkészítették a The Zealot Gene című albumot. Igényes, a maiaknak talán kicsit „retro” hangzású zene, Anderson a szövegekben sem adja alább. A Mrs. Tibbets a hirosimai bombázó tiszt nejét és fiát szólítja meg, a címadó dal a szélsőségek elszabadulására figyelmeztet, a Mine is The Mountain a hatalom „isteni mindenhatóságát” állítja pellengérre. Nekem azért, mint ősrajongónak Martin gitárhangja nagyon hiányzik...

Anderson kezdettől fogva örökmozgó színpadi ember volt, aki testének rendkívüli hajlékonyságát is látványnak vetette alá. Ezért is ragadt rá a „féllábú flamingó” jelző, de nevezték „a rock Long John Silverének”. Ez a póz 50 éve a védjegye, sőt, jó ideje a hivatalos logója is. Ugyanakkor mindig szerette az őrült jelmezeket, szerepjátékokat. A leghíresebb talán a rongyos vén csavargó, Aqualung figurája, de "álcázta magát" udvari trubadúrnak, sőt az 1980-as évek elején atomtámaszpont alkalmazottjának is az A című album és a turnéhoz készült film, a Slipstream kedvéért. A korai időszakban egy kockás nadrág és egy egérrágott fekete köpeny határozta meg imázsát, manapság fejfedői mellett egy hímzett mellény.

A magyar Tull-híveknek pirosbetűs ünnep 1986. július 2.: ezen a napon lépett fel először a banda Budapesten, az MTK-stadionban. Én pedig előző éjjel fél 12-kor találkoztam a bálnavadász külsejű Andersonnal a Hotel Intercontinental (ma Marriott) halljában, ahol sebtében dedikálta nekem az Aqualung borítóját.

A koncert nemcsak a közönségnek marad örökké emlékezetes, hanem a frontembernek is, aki a zenekar körül serénykedő egyik hosszúlábú magyar hostesstől ihletve megírta a romantikus-szimfonikus Budapest című dalt.

Ez egy évvel később jelent meg a Crest of A Knave albumon, és az ezredforduló előtt egy felmérésen a nemzetközi Jethro Tull-közösség a banda legszebb dalának választotta.

Az együttes és Anderson különböző szólóprojektjeivel több mint tucatszor járt Magyarországon, legutóbb 2021 novemberében a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a főnök már kopasz fejét sem szégyellte. A két legemlékezetesebb buli az első mellett talán az 1993-as és az 1994-es volt. Az előbbit, amellyel 25. évfordulójukat ünnepelték, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán tartották. Ez volt a Pecsa történetének legnagyobb nézősereget vonzó koncertje, még a palánkon túli rét is teljesen megtelt. Az utóbbi pedig az Eurowoodstock-Diáksziget egyik fénypontja volt, ráadásul Anderson még Leslie Mandoki szupergroupjával is fellépett.

Ian Anderson "tisztes polgári" életet él, igaz, ifjúkorában sem züllött különösebben, soha nem kábítószerezett. Negyvennégy éve második feleségével, Shona Learoyddal, a Tull egykori sajtófőnökével él. Fiuk, James szintén zenész, lányuk, Gael a filmiparban dolgozik. Már az 1970-es évek második felében vidékre költöztek, és lovakat tenyésztettek, de már közel két évtizede lazacban utaznak.

Még 1976-ban készült egy Jethro Tull-album, Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die címmel. Fantáziaszegénységben szenvedő újságírók azóta szekálják Andersont, hogy nem érzi-e öregnek magát a rock and rollhoz. Ő azonban válasz helyett ír, játszik, koncertezik fáradhatatlanul, annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt kiderült: gyógyíthatatlan krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) szenved, amelyet valószínűleg a fél évszázados koncertezés során alkalmazott színpadi füstgépek okoztak.

Születésnapján egy régi beszélgetésünket idézném, jó egészséget kívánva neki. A Diáksziget-koncert előtt megkérdeztem tőle:

„Milyen érzés, hogy jó néhány dalod már klasszikusnak számít?” Mire Ian elnevette magát és így válaszolt: „Nem vagyok klasszikus. Még élek”.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
10 ezer fős telt ház előtt tért vissza a Quimby, olyan volt a koncert, mintha abba se hagyták volna
Ugyanazzal a lendülettel és átéléssel játszották a dalaikat, mint korábban, a majdnem három éves kényszerszünet még a konferálásokban is alig került szóba.

Link másolása

hirdetés

Katartikus pillanat volt, amikor a Budapest Park idei szezonzáró buliján először a Quimby többi tagja, majd utolsóként Kiss Tibi is felsétált a színpadra: rajongók ezrei kezdtek el egyszerre teli torokból sikítani, éljenezni, vagy hasonló módon kifejezni örömüket. Minden okuk megvolt erre, hiszen hosszas kálvária végére került pont október 1-jén, teljes felállásban utoljára 2019 karácsonya előtt néhány nappal adtak koncertet.

2020-ban először a Covid tett keresztbe a terveiknek, ezt súlyosbította aztán még tovább a nyár eleji bejelentés, miszerint frontemberük bentlakásos terápiába kezdett, minden erejével a gyógyulásra koncentrál, ezért határozatlan idejű pihenőre vonulnak.

Miután azt az évet teljesen kihagyták, tavaly először egy Plusz-Mínusz névre hallgató koncertfilmmel hallattak magukról, amelyben vendégénekesek ugrottak be Tibi helyére. Az átkötő blokkokból pedig a kissé szemérmes fogalmazás ellenére világosan kiderült, hogy a csapat az egymásra rakódott történtek miatt fennállása legmélyebb válságán megy épp keresztül.

A film némileg módosított programját kétszer élőben is bemutatták, a 2021-es Művészetek Völgyében, majd a Budapest Parkban. Közben Tibivel kapcsolatban is biztatónak tűntek a jelek, elsőként a Budapest Bárral kezdte újra a koncertezést, majd másik formációjával, az Aranyakkorddal is. A Quimby nagy visszatérése viszont egyre csak váratott magára: először idén tavaszra, majd őszre halasztották.

A kétségeket növelte, hogy állapotáról semmilyen részlet nem derült ki, interjút egyáltalán nem adott, mindössze néhány szűkszavú közlemény jelent meg arról, hogy még időre van szüksége. Erre a koncertre készülve sem vállaltak szinte semmi médiaszereplést, közzétettek viszont egy 45 perces interjúfilmet, amelyben régi ismerősük, Pritz Péter kérdezte mind a hat tagot múltról, jelenről és jövőről.

hirdetés

Azzal kapcsolatban viszont ezt megnézve sem lettünk okosabbak, mégis mi történt Tibivel az elmúlt két és fél évben – az egészen direkt módon feltett kérdésre a frontember csak szűkszavú, kitérő választ adott.

Ebből már sejteni lehetett, hogy minden bizonnyal a koncerten sem fog több szó esni a témáról, és így is történt: néhány elejtett félmondatot (pl. „De hiányoztatok, mindjárt sírok...”) leszámítva semmiből nem érződött, hogy épp az a bizonyos nagy visszatérés zajlik, amire tömegek vártak évek óta.

Persze Tibin azért látszottak a jelei, hogy még hozzá kell szoknia ahhoz, hogy újra ekkora tömeg előtt lép fel. Livius emiatt talán a megszokottnál jobban a hátán vitte a show-t, de ez neki amúgy is testhezálló szerep, aligha kellett megerőltetnie magát hozzá, hogy még feljebb csavarja a saját intenzitását.

A többieken leginkább óriási felszabadultságot lehetett látni: nehezebb pillanataikban talán ők maguk is kételkedtek benne, hogy valaha eljön ez a pillanat, most pedig, hogy végül mégiscsak eljött, őszinte örömmel adták át magukat a zenélésnek. Balanyi Szilárdra különösen igaz volt ez, végig úgy ült a billentyűk mögött, hogy le se lehetett törölni a vigyort az arcáról. De a vendéggitáros, Vastag Gábor „Vasti” is hasonló fejjel szólózta végig az estét.

Képkivágások a Budapest Park élő közvetítéséből

A dalokat ugyanazzal a lendülettel és átéléssel játszották, mint korábban, a közönség lelkesedése pedig valószínűleg még nagyobb lett: több számot is az első sortól az utolsóig énekelt a tömeg. A kétórás játékidő alatt szinte az összes kötelező sláger elhangzott, persze egy ekkora életműből lehetetlen mindent egy koncertbe sűríteni, de olyasmi biztosan nem maradt ki, ami nagy hiányérzetet okozott.

A Kispál és a Borz orfűi visszatérésével szemben itt nem voltak se megrendezett közjátékok, se más sallang, de emiatt aligha panaszkodott bárki, hiszen a dalokért érkeztünk, és meg is kaptuk őket.

„Most megyünk, de úgy néz ki, hogy még maradunk is. Még mindig nincs jobb ötletünk...” – mondta be Tibi az este végén, kicsit megvillantva jól ismert ironikus humorát. Ezért valószínűleg egy emberként volt hálás a 10 ezer fős közönség, valamint azok a rajongók is, akik ide nem jutottak el.

A jövővel kapcsolatban egyelőre annyi biztos, hogy a korábbinál jóval kevesebb koncertet fognak vállalni, jövőre jelen állás szerint 8-10 alkalommal állnak színpadra.

Az, hogy a sok újhullámos, művészileg nagyságrendekkel alacsonyabb polcon lévő előadó mellett ők is telt házat csináltak a Parkban, mindenképp jelzi, hogy generációváltás ide vagy oda, továbbra is óriási igény van a Quimby zenéjére. Bízzunk benne, hogy többé Tibi egészségi állapota se tesz ennek keresztbe.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
LEGO Mona Lisát és 6 méteres LEGO dínót is láthatsz a legmenőbb budapesti kiállításon
A The Art Of The Brick kiállítás végre Budapestre érkezett. Nézd meg velünk a legmenőbb LEGO-szobrokat!
Orosz Emese cikke - szmo.hu
2022. október 04.


Link másolása

hirdetés

Gyerekkorom óta imádok legózni. Sőt ami azt illeti, még mindig LEGO-t kérek karácsonyra, pedig már nekem is gyerekeim vannak. Mivel a másik szenvedélyem a művészet, így kíváncsian vártam e kettő tökéletes ötvözetét. A The Art Of The Brick kiállításon ugyanis a leghíresebb műalkotásokat láthattam LEGO-ból kirakva.

A The Art Of The Brick kiállítást a CNN TOP 10 kötelező utazó kiállításának egyikeként emlegetik, és eddig 42 világvárosban aratott sikert. A kiállításon Nathan Sawaya amerikai művész alkotásait láthatjuk, aki kizárólag LEGO kockákból épít szobrokat.

Nathan Sawaya évekig ügyvédként dolgozott New Yorkban, mielőtt ráébredt, hogy inkább művész szeretne lenni. Ügyvédi karrierjét feladta, és ma már szerző, előadó és napjaink egyik legnépszerűbb, díjnyertes kortárs művésze.

Sawaya azért választotta a LEGO-t szobraihoz, mert a LEGO-hoz mindenki tud kötődni. Mindenkinek ismerős a gyerekkorából, és sok felnőtt is szeret LEGO-t építeni. Műalkotásainak egyik célja, hogy közelebb vigye a művészettörténetet és a kézzel való alkotás élményét a fiatalabb generációkhoz - az online trendek ellenében. Illetve mindenki megértse, hogy nincs lehetetlen az alkotásban.

A kiállítótérbe lépve egyből elámultunk: gömbölyű(!) LEGO földgömb, életnagyságú LEGO-emberek, és ez még csak a kezdet. Természetesen rengeteg olyan LEGO-szobor van a kiállításon, amivel bárki szívesen pózolna. A kiállítás elején azonban egy kifejezetten ezt a célt szolgáló szelfiszobor is várt bennünket.

hirdetés

Nagyon személyes jelleget ad a kiállításnak, hogy a szobrok információs tábláin a művész érdekes részleteket árult el műveiről. A Cselló szoborhoz például azt írta: “...azért alkottam meg, hogy a zene felfedezésére ösztönözzem a gyerekeket.” A magas ceruzához pedig azt, hogy “Rendkívül jól jöhet, ha a mennyezetre akarsz írni. Én pedig mindig is vágytam erre.”

Több leírása is érezhetően gyerekeknek, gyermeklelkű felnőtteknek szól. De sok olyan alkotás is van, mint például a Létra, vagy az Író, ami mellett a művész bíztató jótanácsait olvashatjuk: “Néha, mikor feljebb akarunk lépni, csupán önmagunkra van szükségünk.” vagy “Hagyd kibontakozni az ötleteidet!”

A kiállítás legizgalmasabb része számomra egyértelműen a Múltbéli Mesterek szekció volt, ahol a leghíresebb műalkotások LEGO reprodukcióit nézhettük meg Gízai szfinxtől a Mona Lisa-n át a Duchamp piszoárjáig.

Az egyik kedvencem Van Gogh Csillagos éjének reprodukciója. Nagyon érdekes látni, hogyan oldotta meg Sawaya ezt a festményt. Különösen azért, mert a LEGO idén piacra dobott egy ilyen témájú - igaz jóval kisebb - bárki által megvásárolható készletet. (Zárójelben megjegyzem, hogy ezt kapom idén a karácsonyfa alá, szóval alig várom, hogy én is megépítsem Sawaya után a saját lego Van Gogh-omat!)

A reprodukciók közt láthattunk olyanokat, amiket a festményekhez hasonlóan 2D-ben alkotott meg a művész, például Hokusai Nagy hullámát. Minden alkotás mellett olvashattunk leírást az eredeti műről, emellett pedig arról is, hogy a LEGO verzióban mi jelentett kihívást Sawaya-nak, vagy miért választott bizonyos megoldásokat.

A gyöngy fülbevalós lány képén imádtam, hogy a fülbevalót egy LEGO jósgömbbel hangsúlyozta ki.

A híres festmények másik csoportját a művész nem síkban, hanem 3D-ben alkotta újra. Így szokatlan látószögből is megcsodálhattuk Whistler mamáját, az Arnolfini házaspárt és Klimt Csókját is.

A művész zsenialitását mutatja, hogy e szobrok még profilból is visszaadják az eredeti alkotásokon fellelhető érzelmeket, a Sikoly rémületét, vagy az Amerikai Gótika házaspárjának szigorú arckifejezését.

Sawaya nem csak festményeket, hanem híres szobrokat és épületeket is elkészített LEGO-ból. Az információs táblákról pedig megtudhattuk, milyen méretarányban készült el a Diszkoszvető, a Dávid szobor vagy a Parthenón.

Az egyik leglátványosabb mű egyértelműen az átlátszó LEGO kockákból készített chartres-i rózsaablak. A hátulról megvilágított alkotás alá gyönyörű színes árnyékot vetítenek, hogy igazi rózsaablak hatását keltse.

Az Emberi Kifejezések szekcióban főként érzéseket fejeznek ki a szobrok. Itt találjuk meg a művész önarcképét is.

Az itt fellelhető szobrok többségében egyébként szintén megtaláljuk Sawaya-t. Legalábbis az érzéseit. A Szürke című alkotás például azt a pillanatot ragadja meg, amikor a művész hátat fordítva az ügyvédi pályának eldöntötte, hogy szabadjára engedi a benne lakó művészt. A Kapaszkodás című szobrot pedig, mint írja, “válaszként készítettem mindazoknak, akik megpróbáltak visszatartani az életben.” Zseniális, ahogy a szobor saját árnyékából kinyúló karok kapaszkodnak a piros alakba.

Megnézhettük a kiállításon a művész leghíresebb szobrát is. A Sárga minden korosztály figyelmét felkelti. Sawaya szerint azért, mert a felnőtteket a saját lelkük feltárásának katartikus élményére emlékezteti. A gyerekek pedig valószínűleg “menőnek találják a földre kiömlő sárga belek látványát.” És tényleg! Mindenesetre jót mosolyogtam ezen a kettősségen.

A kiállítás legmenőbb, legnagyobb és legtöbb LEGO-kockából álló szobra viszont kétség kívül a Dinoszaurusz csontváz.

Ez az egyik legnagyobb szobor, amit Sawaya valaha készített: 80020 elemből áll, 180 cm magas és 597 cm hosszú.

Azért készült, mert a művész látta, milyen sok gyerek látogatja a kiállításait, és készíteni akart nekik egy szobrot, ami igazán tetszik nekik: “És mi jobb létezik erre, mint egy dinoszaurusz?”

A kiállítás külön szekcióban mutatja be a Darabokban című projektet, amit a művész Dean West fényképész multimédiással készített. Az önazonosságról szóló kompozíciókhoz Sawaya készített LEGO-szobrokat, amelyeket külön is kiállítottak az elkészült képek mellett.

A tárlat a szobrok megtekintésével korán sem ér véget. A kiállítás végén FunZone területet és interaktív sarkot is kialakítottak, ahol a gyerekek és felnőttek is szabadon alkothatnak nagy LEGO medencékben vagy asztaloknál. Illetve LEGO számítógépes játékokat is kipróbálhattunk.

Amikor a kiállítás felénél járhattam, elsüvített mellettem két kislány a nagypapával a nyomukban. Nagyokat nevettek a Sikolyon, majd hallottam, ahogy két teremmel odébb sikoltozva örülnek egy Miki Egér-portrénak. Ha a tempójukat nézem, háromszor olyan gyorsan haladtak a kiállításon, mint én, miközben a nagypapa kapkodva magyarázta nekik, mit is látnak. Az viszont tuti, hogy utánam jöttek ki, mert amikor én háromnegyed órával később végeztem, ők még nagyban legóztak.

A kiállítást tehát minden korosztálynak ajánlom, mert biztos vagyok benne, hogy mindenki talál itt olyat, ami leköti. Nekünk felnőtteknek egy nem mindennapi kiállítás, hihetetlen LEGO építészeti megoldásokkal. A gyerekeknek pedig rendkívüli lehetőség arra, hogy a kedvenc játékukon keresztül ismerkedjenek meg a leghíresebb remekművekkel. Ahogy Sawaya is írja:

“Az első mellékneveket a School House Rock című műsorból tanultam. Egytől tízig számolni pedig a Szezám utcából. (…) Képzeld el, hogy egy gyermek a LEGO-n keresztül tanul a művészettörténetről.”

A The Art Of The Brick kiállítást 2023. január 31-ig nézheted meg a budapesti Komplexben, a Király utca 26. szám alatt. Részletek a kiállítás honlapján.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
5 felvétel, amely bizonyítja, hogy milyen csodálatos zenész volt Szakcsi Lakatos Béla
Szerencsére nagyon sok felvétel van a YouTube-on is, mindenki válogathat kedvére az ikonikus magyar jazz-zongorista koncertjeiből és lemezeiből.

Link másolása

hirdetés

Mi is megírtuk, hogy ma meghalt Szakcsi Lakatos Béla, a magyar jazz de inkább az egyetemes magyar zene egyik legnagyobb egyénisége.

Példaképéhez, Leonard Bernsteinhez hasonlóan rendkívül sokoldalú zenész, játszott együttesben és szólóban, saját kompozíciót és dzsesszstandardot, klasszikus versenyművet nagyzenekarral, ifjú dzsessztehetségek oldalán és a 100 Tagú Cigányzenekarral, rögzített lemezre négykezeseket Vukán Györggyel, és adott ki népdalfeldolgozásokat tartalmazó világzenei albumot. A legrangosabb fesztiválokon lépett fel, gyakran társult külföldi muzsikusokhoz alkalmi együttesekben. A George Jinda és Chieli Minucci által alkotott Special EFX tagjaként tucatnyi korongon szerepelt szerzőként és előadóként.

Itt egy több, mint 30 éves, rengeteg improvizációval dúsított örömzene, amelyen olyan zenészekkel játszik együtt, mint Lakatos "Ablakos" Dezső, Köszegi Imre, Egri János vagy épp Babos Gyula.

Ő maga is sokszor kereste a jazz és a komolyzene közta kapcsolódási pontokat, ezen a felvételen a hasonlóan sokszínű és nyitott zenésszel, Vukán Györggyel játszik együtt. Egészen páratlan.

A Rákfogónak egy különös felállása volt ez öt éve, amikor épp Weather Reportot játszottak.

hirdetés

Itt Antal Imre konferálja, és Bartókot is úgy tudott játszani, mint nagyon kevesen.

Jack DeJohnette-el - nem is kell kommentár.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Ki lesz a következő James Bond? A két legnagyobb favorit az életkora miatt nem lehet esélyes a szerepre
Harmincas éveiben járó színészt keresnek a szerepre a producerek. Így a két legnagyobb esélyes azonnal kiesett a versenyből.

Link másolása

hirdetés

Tovább szűkült a kör, hogy ki lehet a jövőben James Bond megtestesítője, írja a New York Post. Michael G. Wilson a Bond-filmek egyik producere a Brit Filmintézet pénteki rendezvényén arról beszélt, hogy milyen korú színészt keresnek a feladatra.

Daniel Craig a tavaly bemutatott Nincs idő meghalni után bejelentette, hogy nem szeretné többször eljátszani a 007-est. Azonnal beindultak a találgatások, hogy ki lehet a világ leghíresebb titkos ügynöke a jövőben. Wilson pénteken elejtett megjegyzései szerint viszont egyértelmű, hogy

a készítők a harmincas éveiben járó színészt keresnek. Ez alapján pedig a rajongók két favoritja, a 45 éves Tom Hardy és a nála öt évvel idősebb Idris Elba is kiesett a versenyből.

Wilson elmondta, hogy korábban szóba kerültek jóval fiatalabb színészek is, de nem lettek volna hitelesek a sokat próbált, veterán ügynök szerepében. Ezért keresgélnek inkább a harmincasok között.

A fogadóirodáknál jelenleg a legnagyobb esélyesnek a 39 éves Henry Cavill számít, őt követi a sorban a 34 éves Regé-Jean Page. De nem lenne különösebben meglepő az sem, ha végül a 37 éves James Norton vagy a 39 éves Aidan Turner kapná a szerepet.

Daniel Craig 38 éves volt, amikor először alakította Bondot, de az utolsó filmje forgatása idején már 51 éves is elmúlt. Roger Moore volt a legidősebb színész, aki valaha megformálta az akcióhőst: a sztár 58 évesen alakította utoljára a kémet a Halálvágta című 1985-ös epizódban.

Craig a múlt hónapban arról beszélt a GQ magazinnak, hogy egyáltalán nem érdekli, ki veszi át tőle a szerepet. Ennek ellenére nagyon várja az új filmet és sok sikert kívánt egyelőre még ismeretlen utódjának.

hirdetés


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: