KULT
A Rovatból

Budapest-szerelmes féllábú flamingó – 75 éves Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója

Csak azért sem öreg a rock and rollhoz: még ma is simán fuvolázik féllábon állva, miközben hangszeres tudása sem kopik.


Alig huszonévesen is el lehetett volna adni öregembernek, hatalmas bozontjával, markáns vonásaival. Sokkal vénebbnek manapság sem tűnik, legfeljebb szemérmesen kendőt vagy sapkát hord a fején, hogy hajhiányát elrejtse. De a féllábon való fuvolázást még ma is megcsinálja, miközben hangszeres tudása sem kopik. Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója, abszolút frontembere, zeneszerzője, szövegírója, multiinstrumentalistája, énekese szerdán tölti be 75. életévét.

Az 1947. augusztus 10-én Edinburgh-ban világra jött, de Blackpoolban nevelkedett Anderson neve annyira összeforrt bandájával, hogy sokszor konferálták fel őket - nemcsak nálunk - Jethro Tull és együtteseként. Saját bevallása szerint a 2000-es években azért is fektetett nagyobb hangsúlyt saját szólólemezeire, mert el akarta választani munkásságát a Jethro Tull-imázstól. Ezeken szabadabban kísérletezett, igaz, az alaphang megmaradt. Aztán azt is hitték róla, hogy azért választotta a XVIII. század eleji angol mezőgazdasági szakíró és feltaláló nevét, mert vonzza a vidéki élet, holott csupán megtetszett neki egy név, amit annak idején a menedzserük könyvtárában meglátott. Azt sem sokan hiszik el róla, hogy

az edinburgh-i szállodaigazgató fia, aki eredetileg festőnek készült, soha nem járt zeneiskolába, autodidakta módon sajátította el a fuvolázást, a gitározást,

és később ugyancsak önmagát tanította meg szaxofonon, mandolinon, mindenféle tilinkókon, és billentyűkön játszani.

Ezek után természetes, hogy zenekarának szinte valamennyi dala az övé, és ő is énekli azokat jellegzetes, „bogárzümmögés”-szerű hangjával, és bár mindig remek muzsikusokkal vette körül magát, a „Tull-hang” rajta és egészen 2011-ig gitárosán, Martin Lancelot Barrén múlott.

Szövegeiben már az 1970-es évek elejétől egészen magas szintű, az angol nyelv hihetetlen finomságait alkalmazó rockköltészetet alakított ki - mindez pedig a zsenialitás gyanújának árnyékát veti rá.

Ezekben kesernyés iróniával szól képmutató egyházi és világi hatalmakról, nagyvárosi elidegenedésről, az esztelen környezetszennyezésről, de mindig is tagadta, hogy bármely párt,mozgalom, vagy irányzat elkötelezettje lenne. Költői munkásságáért 2006-ban irodalmi díszdoktori címet kapott az edinburgh-i Heriot-Watt egyetemen.

Én magam is örök hálával tartozom neki, rengeteget tanultam rajta keresztül az angol nyelvből és csiszolhattam általa műfordítói szenvedélyemet. Azokban az években, amikor diplomata Édesapám többet utazott a világban, mint én, és megkérdezte tőlem, hogy mit hozzon, a válasz rendszerint ez volt: „A legújabb Jethro Tullt.” Teljes is lett a bakelit-sorom az 1968-as This Was-tól az 1991-es Catfish Risingig.

Persze Ian Andersonnak is megvoltak a maga gyökerei, amelyekre a Tull zenéjét építette, mindenekelőtt a rock, a blues, és a brit szigetek népdalvilága. Ehhez jött még egy évtizedes barátság egy kiváló zenetudorral, David Palmerrel, aki amellett, hogy a Monty Python-csoport házi zeneszerzője volt, a középkori és reneszánsz zene imádatát oltotta bele Andersonba. Mindehhez már csak ki kellett találni egy eredeti hangvételű muzsikát, amely a fuvola, a váratlan ritmusváltozások mellett az akusztikus és elektromos gitár kettős játékán. alapult. Az álszentség vádiratának tekintett Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), az A Passion Play (1973) - ez utóbbi kettő két egyaránt egész lemezt betöltő összefüggő darab, és olyan zenei gazdaság van bennük, hogy többszázadik hallgatás után is felfedezek bennük újakat, és 50 év után is úgy szólnak e fekete korongok, mint az álom! - a természet hangjaitól burjánzó Songs From The Wood (1976), a Crest of a Knave (1987), vagy a Roots To Branches (1995) megannyi Jethro Tull-remekmű.

A szólókísérletek között a 1995-ös Divinities Anderson világzenei törekvéseit összegezte, a 2004-es Rupie,s Dance-en viszont a kortárs kamarazenéhez közelített. 2012-ben, immár saját neve alatt készítette el a Thick As a Brick második részét, amelyben az első rész nyolcéves szerzője, Gerald Bostock (Anderson képzeletbeli alteregója) immár felnőttként szemléli az egyáltalán nem javuló világot, 2014-ben pedig a Homo Erraticusban tovább vitte hősét, aki egy „19. századi amatőr történész kézirata nyomán jut el az idősödő ember bölcsességéhez. A kritika és a közönség a lemezt a legjobb Jethro-albumokhoz méltóként értékelte.

Aztán váratlanul 2021-ben Anderson összerántotta a bandát, és elkészítették a The Zealot Gene című albumot. Igényes, a maiaknak talán kicsit „retro” hangzású zene, Anderson a szövegekben sem adja alább. A Mrs. Tibbets a hirosimai bombázó tiszt nejét és fiát szólítja meg, a címadó dal a szélsőségek elszabadulására figyelmeztet, a Mine is The Mountain a hatalom „isteni mindenhatóságát” állítja pellengérre. Nekem azért, mint ősrajongónak Martin gitárhangja nagyon hiányzik...

Anderson kezdettől fogva örökmozgó színpadi ember volt, aki testének rendkívüli hajlékonyságát is látványnak vetette alá. Ezért is ragadt rá a „féllábú flamingó” jelző, de nevezték „a rock Long John Silverének”. Ez a póz 50 éve a védjegye, sőt, jó ideje a hivatalos logója is. Ugyanakkor mindig szerette az őrült jelmezeket, szerepjátékokat. A leghíresebb talán a rongyos vén csavargó, Aqualung figurája, de "álcázta magát" udvari trubadúrnak, sőt az 1980-as évek elején atomtámaszpont alkalmazottjának is az A című album és a turnéhoz készült film, a Slipstream kedvéért. A korai időszakban egy kockás nadrág és egy egérrágott fekete köpeny határozta meg imázsát, manapság fejfedői mellett egy hímzett mellény.

A magyar Tull-híveknek pirosbetűs ünnep 1986. július 2.: ezen a napon lépett fel először a banda Budapesten, az MTK-stadionban. Én pedig előző éjjel fél 12-kor találkoztam a bálnavadász külsejű Andersonnal a Hotel Intercontinental (ma Marriott) halljában, ahol sebtében dedikálta nekem az Aqualung borítóját.

A koncert nemcsak a közönségnek marad örökké emlékezetes, hanem a frontembernek is, aki a zenekar körül serénykedő egyik hosszúlábú magyar hostesstől ihletve megírta a romantikus-szimfonikus Budapest című dalt.

Ez egy évvel később jelent meg a Crest of A Knave albumon, és az ezredforduló előtt egy felmérésen a nemzetközi Jethro Tull-közösség a banda legszebb dalának választotta.

Az együttes és Anderson különböző szólóprojektjeivel több mint tucatszor járt Magyarországon, legutóbb 2021 novemberében a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a főnök már kopasz fejét sem szégyellte. A két legemlékezetesebb buli az első mellett talán az 1993-as és az 1994-es volt. Az előbbit, amellyel 25. évfordulójukat ünnepelték, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán tartották. Ez volt a Pecsa történetének legnagyobb nézősereget vonzó koncertje, még a palánkon túli rét is teljesen megtelt. Az utóbbi pedig az Eurowoodstock-Diáksziget egyik fénypontja volt, ráadásul Anderson még Leslie Mandoki szupergroupjával is fellépett.

Ian Anderson "tisztes polgári" életet él, igaz, ifjúkorában sem züllött különösebben, soha nem kábítószerezett. Negyvennégy éve második feleségével, Shona Learoyddal, a Tull egykori sajtófőnökével él. Fiuk, James szintén zenész, lányuk, Gael a filmiparban dolgozik. Már az 1970-es évek második felében vidékre költöztek, és lovakat tenyésztettek, de már közel két évtizede lazacban utaznak.

Még 1976-ban készült egy Jethro Tull-album, Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die címmel. Fantáziaszegénységben szenvedő újságírók azóta szekálják Andersont, hogy nem érzi-e öregnek magát a rock and rollhoz. Ő azonban válasz helyett ír, játszik, koncertezik fáradhatatlanul, annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt kiderült: gyógyíthatatlan krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) szenved, amelyet valószínűleg a fél évszázados koncertezés során alkalmazott színpadi füstgépek okoztak.

Születésnapján egy régi beszélgetésünket idézném, jó egészséget kívánva neki. A Diáksziget-koncert előtt megkérdeztem tőle:

„Milyen érzés, hogy jó néhány dalod már klasszikusnak számít?” Mire Ian elnevette magát és így válaszolt: „Nem vagyok klasszikus. Még élek”.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Alföldi Róbert visszatért az Átriumba, hogy beolvasson a rezsimnek, amely elűzte onnan – megnéztük A színházcsinálót
Pelsőczy Réka rendezésében nincs egyetlen unalmas perc, és közben el kell gondolkoznunk azon, miért vált ilyen otthonossá számunkra ez a bántalmazó ország.


A Margit körúton – egykor Mártírok útján – egy régi mozi helyén működik az Átrium Színház, amelyet éveken át a Kultúrbrigád üzemeltetett. Ezalatt az intézmény neve összeforrt Alföldi Róbertével, akihez számos rendkívül népszerű előadás fűződött itt színészként vagy rendezőként: Az Őrült nők ketrece, Igenis, miniszterelnök úr!, Egy, kettő, három, Mefisztó.

Aztán a kormány sok más független színházzal együtt a Kultúrbrigádtól is megvont mindenféle állami támogatást, így a 2023-2024-es szezon végén kénytelenek voltak elhagyni a színházat. Nehéz volt nem párhuzamot látni az állam döntése és aközött, hogy a Kultúrbrigád előadásaiban bizony előszeretettel kritizálták a regnáló hatalmat.

Sokan a színház végleges bezárásától tartottak, de aztán több független társulat, Pintér Béla és Társulata, a Dumaszínház, a Delta Produkció és az Orlai Produkció összefogásával végül tovább üzemelhetett.

Akkoriban a kormánnyal szimpatizáló kommentkommandósoktól sokszor olvashattuk: Kár volt károgni, a színház nem zárt be, csak "alföldítlenítették".

Nem örülhettek soká, mert íme, Alföldi Róbert visszatért az Átriumba, hogy az őt elüldözni kívánó potentátok arcába vágja: Amíg lesz, aki megnéz, én színházat fogok csinálni!

Thomas Bernhard 1984-ben írta A színházcsinálót. Főszereplője, az Alföldi Róbert által alakított Bruscon egy hajdan népszerű és nagyhatalmú író-rendező, aki ma már csak a nagyság illúziójából él. Egykor a legnagyobb színházakban játszott, manapság kis vidéki színpadokon lép fel maroknyi színészével, és pont úgy viselkedik, ahogy az a nagy #Metoo könyvben megvan írva: zsarnokoskodik, kiabál, sőt, a tettlegesség sem áll tőle távol. Aztán amikor érzi, hogy talán túl messzire ment, bocsánatot kér, de úgy, hogy azzal a lendülettel el is hárít bármiféle felelősséget.

A színházcsináló kicsit olyan, mint egyetlen hosszú monológ, amiben első ránézésre csak statisztaként, biodíszletként jelennek meg a kollégák. Valójában azonban szó sincs erről. Minden egyes szereplőnek tűpontosan megvan a funkciója, olyanok, mint azok az apró fogaskerekek a gépezetben, amik ha kiesnek, az egész masina lerobban.

Az eredeti műhöz képest történtek változtatások. A most is remekelő Ficzere Béla nem vendéglős, hanem a vidéki város népművelője, aki már megszokta a művészi allűröket, zokszó nélkül tűri a szitkokat és teljesíti a legképtelenebb kívánságokat is, de közben a szemén látszik, nagyon is megvan a maga véleménye.

Sarah és Feruccio nem Bruscon és Brusconné gyereke, hanem a rendező tanítványai. Az Orlai Produkció stabil emberének számító László Lili pillanatok alatt gyorsul nulláról százra. Az egyik pillanatban még esetlenül próbálja teljesíteni a rendező teljesíthetetlen instrukcióit, hogy aztán mondatról mondatra építkezve elvörösödő fejjel üvöltsön a frusztrációtól.

Németh Áron Valentin idén végzett az SZFE-n ifj. Vidnyánszky Attila és Hegedűs D. Géza osztályában. Első ránézésre teljesen súlytalan a karaktere, de ha közelebbről megnézzük, pontosan jeleníti meg azt a fajta tehetetlenséget, ami akkor tör ránk, ha egy erőszakos ember hatalmába kerülünk. Amikor tökéletesen cselekvőképtelenekké válunk, mert arra szocializáltak, hogy bármit teszünk, az rossz, azért büntetés jár, és a végén már a legegyszerűbb utasításokat sem bírjuk, merjük teljesíteni, mert biztosak vagyunk a büntetésben.

Látszólag Búza Tímeának jut a legkevesebb színpadi idő. Néha bejön, köhög, eszik, és nem hiszem, hogy öt mondatnál több szövege van. Mégis fontos, mert míg Lili és Áron fiatalok, a mester tanítványai, Tímea karaktere az, aki már évtizedek óta ebben él. Nem véletlen a távolléte. Ő már megtanulta, hogy úgy úszhatja meg a legjobban, ha minél kevesebb időt tölt a rendező társaságában. Rigolyáira sokszor csak legyint, vagy egyenesen kineveti őket.

Az az érzésem, hogy Tímea a több évtizedes színházi múltjával bőven tudott személyes negatív élményekből építkezni.

El sem tudok képzelni nehezebb színészi feladatot, mint négyüké. Hosszú percekig kell úgy színpadon lenni, hogy szövegük nincs, de közben minden másodpercben ott kell lenniük, és néha egy-egy apró gesztusukon, grimaszukon áll vagy bukik az adott jelenet. Nem lehet egy másodpercre sem lazítani, kiengedni.

Ezzel együtt A színházcsináló Alföldi Róbert előadása. Pelsőczy Réka rendezővel és Bíró Bence dramaturggal alaposan átdolgozták az eredeti művet. Az első perctől kezdve ott vannak a kikacsintások a jelenbe. Mind Alföldi jelenébe, mind az országéba. Ahogy halad az előadás, úgy szorul egyre inkább háttérbe Bernhard valósága, és jön előtérbe a mi kis nyomorult magyar realitásunk.

Alföldi a szerepében rendszeresen kiszól, vagy még pontosabban beszól. A politikusok seggét nyaló művészeknek, a kultúrát kisajátító politikusoknak, és hamar megérezzük, itt nem Bruscon pöröl az osztrák közélettel, itt Alföldi Róbert valós harcába pillanthatunk bele, ami persze kisebb-nagyobb mértékben mindannyiunk harca, akik nem álltunk át a nyalóka másik végére.

Ez ugyanakkor fura kettősséget is okoz, hiszen Bruscon szerepében egy olyan karakter beszél a – mondjuk ki – NER kultúrkampfjáról, aki maga is az általa bírált rendszer tökéletes képviselője.

Ha én Vidnyánszky Attila volnék, és elhatároznám, hogy csinálok egy előadást, amiben kigúnyolom Alföldit, pontosan ezt csinálnám, amit az Átriumban láthattunk.

Mert Bruscon természetesen nem Alföldi, de pont annyi van benne belőle, hogy az, aki utálni akarja, minden további nélkül azt mondhatja: Látjátok, ilyen ő.

A színházcsinálóban Bruscon pusztulását követhetjük szemmel. Olyan, mint az a csirke, aminek már elvágták a nyakát, de még rohangál kicsit, mielőtt elterül. A hírneve rég oda, közönsége gyakorlatilag nincs, és amire felmenne a képzeletbeli előadás függönye, elhagyja mindenki. Erős metafora az ugrálóvár, amit a darab végén felfújnak. Bruscon ebben a "légvárban" áll és kiabálja: Shakespeare, Csehov és Én! Majd egyre jönnek a nagy nevek, akikkel egy sorba állítja magát, és persze óhatatlanul megérkezünk a nagy magyarokhoz, mígnem Gothár és Eszenyi neve is elhangzik, akik amellett, hogy vitathatatlanul nagyszerű színházcsinálók, a maguk módján mind Brusconok.

Óhatatlanul ott rezonál bennünk a kérdés: ebben a névsorban, ebben a magyar színháznak nevezett homokozóban hol van Alföldi helye? A kérdést nyilván minden néző másképp válaszolja meg.

Nekem mégis az az érzésem, ez az előadás azért született, hogy az Alföldik kiszabaduljanak a Brusconok szorításából.

A színházcsináló kétségtelenül az évad egyik legütősebb előadása, amiről sokat fognak írni, a NER megmondó emberei pedig majd nyilván kikérik maguknak. Orlai Tibornak ez talán az eddigi legbátrabb vállalása, de hát ezért jó, ha egy színház valóban független. Tőle nem tudják elvenni az állami támogatást, mert soha nem is kért ilyet.

Amit én kicsit sajnálok, hogy ide jutott a színház: ahhoz, hogy egy előadás nagyot üssön, be kell olvasni benne a hatalomnak. Én jobban szeretem azt a színházat, ami nem elmondja, hanem bemutatja, de magam is látom, hogy ez nem a finom utalások kora.

Bele kell nyomni az orrunkat a saját piszkunkba, hogy észhez térjünk. Talán még nem késő.

Ami a legfájóbb, hogy Bruscon bántalmazó színháza egyáltalán nem idegen. Teljesen otthon érezzük magunkat benne, mert mára ezzé vált az országunk. Már fel sem vesszük, ha valaki ránk kiabál, belénk köt. Ha a főnök lekicsinyli a munkánkat, ha a házastársunk kigúnyol, ha az ország vezetői egész társadalmi csoportokba szállnak bele. Akik a médiában dolgoznak, egész biztosan be tudják helyettesíteni Alföldi karakterét sok mindenkivel. És amit a legnehezebb belátni: egyre gyakrabban válunk mi magunk is Brusconná.

Legyen ez az új jelmondatunk: Kevesebb Bruscont, több Alföldit!

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Miller Dávid hatalmasat mentett, és megmutatta keményebb oldalát is – megnéztük az X-Faktor második élő adását
A műsorvezetőnek korrigálnia kellett Pápai Joci bakiját, de nem csak ezzel bizonyította, hogy jó műsorvezető. A második élő show-ban minden versenyző jól teljesített, de nem feltétlenül azok estek ki, akiknek kellett volna.


A székes kör után azt írtam, Gáspár Lacinak olyan erős csapata van, mint talán még soha. Ehhez képest az első élő show-ban két versenyzőjét is elvesztette a háromból. Levontam a tanulságot, nem leszek zenei producer.

Miller Dávid megígérte, hogy ezúttal nem lóghatnak be a stúdióba rabruhás celebek – utalva a múlt hétre, amikor a Csillag Születik két műsorvezetője, egyben a Most Wanted szereplői, Istenes Bence és Puskás-Dallos Péter kicsit ellopták a showt. Már-már megnyugodhattunk, hogy fölösleges időhúzás nélkül kezdődhet a műsor, ám ekkor megszólalt Pápai Joci is.

Mivel az igazán fontos bejelentenivalókat változatlanul nem lehet rábízni, sejtettem, hogy megint valami hülyülés következik.

Igazam is lett, Joci úgy érezte, az mégsem járja, hogy csak úgy simán elkezdődjön egy műsor, ezért táncra perdült. Na persze Dávid sem hagyta magát, majd az időközben megérkező mentorok közül Gáspár Laci is beállt a "spontán" dance off-ba. Szerencsére Tóth Andi, Valkusz Milán és Majoros Péter úgy döntött, inkább megőrzi a méltóságát.

Kaptunk néhány érdekes információt az online szavazásról: múlt szombaton a tetszésindex (tehát a nemek és igenek aránya) alapján Varga Imi tetszett legjobban a nézőknek. Ami persze nem jelenti sem azt, hogy Imi kapta volna a legtöbb szavazatot, sem azt, hogy ő kapta volna a legtöbb igen szavazatot. A másik érdekes (?) info, hogy a legtöbb reakciót Nazira produkciója váltotta ki.

Legutóbb négyen estek ki, így 9 versenyző maradt. Laci két mentoráltja mellett Andi és Milán csapata is megfogyatkozott, egyedül Majka lehetett maradéktalanul elégedett. Andinak annyiból jobb a helyzete, hogy még így is volt három embere.

Az is kiderült, hogy a második kör 9 versenyzőjéből 6-an juthatnak tovább a harmadikba. Ennek megfelelően ezúttal három biztos továbbjutást érő szék volt.

A múlt héten Tóth Andi nagyon decensen öltözött, most viszont amikor megláttam, az volt az első gondolatom, hogy beeshetett egy esővizes hordóba.

Gáspár Lacinak viszont a Kör című horrorfilm jutott eszébe az énekesnőről, és ebben is van valami.

Ez a hét sem telhetett el technikai baki nélkül. Ismét az egyik bejátszóval akadt gond, ami a közepén félbemaradt. Hogy nem szándékos volt, az abból látszik, hogy a sminkes még javában pamacsolt Dávid arcán, amikor visszajött a stúdiókép.

Miller Dávid óriásit mentett, valami olyasmit mondott, hogy sok levelet kaptak arról, miért nem ő mondja el a szavazás menetét, ő pedig most eleget tesz ennek az óhajnak. Ebből látszik, hogy jó műsorvezető.

Eddig kb. 20 perc telt el a műsorból úgy, hogy egy hangot nem énekelt senki. Igaz, vannak olyan rosszindulatú nézők, akik szerint az egész műsoridő alatt nem énekel senki, de tőlük elhatárolódok.

Patai Anna lépett színpadra elsőként a versenyzők közül. A felvezető kisfilmje a családja köré épült. Megismerhettük a nővérét, aki mindig mindenben támogatta, sőt, annak idején ő nevezte be az akkor mindössze 10 éves Annát abba a bizonyos tehetségkutatóba, aminek a nevét persze nem mondjuk ki az RTL-en, mert akkor a médiaistenségek átka utoléri a csatornát. Láthattuk Patai Anna kisfiát is, aki nagyon cuki, de hát mit is várnánk egy egyéves csöppségtől. Anna nagyon aranyosan elmondta, azt szeretné, ha a kisfia büszke lenne rá, ha majd egyszer visszanézi az X-Faktort. (Biztos az lesz.)

A fiatal énekesnő a Don't You Worry 'Bout a Thinget adta elő, ami eredetileg Stevie Wonder dala, de Anna Tori Kelly változatából indult ki, amit az Énekelj című rajzfilmben hallhattunk. Tóth Andi versenyzője is kitett magáért, ráadásul végre meg is mozdult kicsit a színpadon. Majka megdicsérte, egyben azt is megtudhattuk, hogy az Énekeljben ő volt a kutya magyarhangja. Hurrá.

Valkusz Milán azt kifogásolta, hogy nem lehetett megkülönböztetni, Tory Kelly vagy Anna énekel. Amivel nem értek egyet, már a dal lassú bevezetője is egészen más volt, mint a Tori Kelly féle változat.

Igaz, sose legyen nagyobb bajod, mint hogy azt mondják, úgy énekelsz, mint Tori Kelly.

Azért a mentorok összességében inkább elégedettek voltak, mint nem, ráadásul a székek is üresek voltak, így hát nem lehetett kétséges, hogy a fiatal énekesnő leülhet.

Valkusz Milán csapata következett. Balla Béla egy hete nagyot alakított Máté Péter egyik slágerével. Bélának nagyon jó rock hangszíne van, ezért első ránézésre jó választásnak tűnt a Szállj fel, szabad madár. Már csak azért is, mert a múlt heti lírai dal után megmutathatta magát egy zúzósabb slágerben is.

Ez a produkció azonban nem lett olyan hibátlan, mint az előző, Béla nem csak azt mutatta be, mit tud, de az is kijött, mi az, amiben még fejlődnie kell. Majka fogalmazta meg azt, amit én is lejegyeztem a füzetembe: nem elég piszkos. Hiányzott az a fajta érdesség, koszosság, ami a dalhoz, és Koppány vezérhez is kell. Mert hát ezt úgy kell elénekelni, hogy elhiggyem az előadóról, hogy ő a magyar vezér. Vikidál Gyulát lehet szeretni vagy nem szeretni, főleg viselt dolgai ismeretében, de

azt nem lehet elvitatni tőle, hogy az egyik legmarkánsabb rockénekesünk volt a maga idejében.

Andi nem adott széket a produkcióra, de a másik három mentor igen, így hát Béla is leülhetett.

Farkas Ancsit Majka elvitte az Erkel Színházba. Néhány évvel ezelőtt még felcsillant volna a szemem, nahát, egy operakedvelő versenyző. Mára azonban megváltozott a helyzet, az Erkelt megkapta Szente Vajk, hogy musical színházat csináljon belőle. Így hát Ancsi az Apáca Show próbájába csöppent bele, ahol a színpadra is felinvitálták énekelni.

A fiatal versenyző az élő show-ban az Érints meg című Balázs Fecó slágerrel készült. Gáspár Laci kritizálta az előadást, ami szerinte meghatóan indult, de aztán elmúlt a varázs, mert túl sok erő, technika volt az előadásban, ami picit már ízléstelen. Ebben lehet valami, de szerintem Ancsi hangjában van valamiféle üde nyersesség, ami ellensúlyozta a cicomákat, és összességében nagyon jót tett a dalnak.

Laci még felidézte Ancsinak jótanácsként, mit mondott neki Presser Gábor:

"Laci, te akkor énekelsz nagyot, ha nem akarsz nagyot énekelni."

Ezután ismét Pápai Joci került a középpontba, de megint nem a műsorvezetői erényeivel: rossz telefonszámot mondott be Ancsihoz. Szerencsére Dávid korrigálta kollégája bakiját, aztán még rendet vágott a mentorok között, akik többször is felszólaltak az ellen, hogy milyen sorrendben mondhatják el a véleményüket. Andinak szemmel láthatóan imponált, hogy láthatta a műsorvezető keményebb oldalát. Végül Ancsi is helyet foglalhatott, és ezzel e is fogytak a székek.

Nazira következett, aki saját mentorát is meglepte a választásával: egy Nótár Mary-slágerrel lépett színpadra. Ez a műfaj nem csak Gáspár Lacitól áll távol, ahogy elnéztem, a stúdióban kb. mindenkitől.

Milán olyan fancsali képpel hallgatta, hogy csont nélkül leforgathattak volna vele egy Beavis és Butt-Head epizódot.

Nazira persze jelentősen átalakította a dalt, így valamivel elviselhetőbb volt, és az tagadhatatlan, hogy tökéletesen énekelte, továbbá hozta azt a fantasztikus energiát, mait megszoktunk tőle. Ezzel együtt Andi jogosan jegyezte meg, hogy ő azt a szintet várná, amit a válogatón látott és hallott Nazirától.

Milán kifejtette, milyen mérhetetlenül rossznak tartja a dalválasztást, Majka meg is jegyezte, hogy Miló olyan, mint az a tag, akinek rossz kedve van a buliban. Végül azért Laci utolsó versenyzője csak megkapta a 4 igent, ezért Patai Annának fel kellett állnia.

Következett a CFL rap duó egy saját számmal. Egész jó volt a flow, és különösen tetszett a voice crack. Dominiknek jobb a karaktere, van benne valami jóértelemben vett csibészség, Davies túlságosan "clean". (Ezek a sorok nem születhettek volna meg, ha nincs Jonatán fiam.) A fiúk is leülhettek, ezért Balla Béla állt fel.

Istenes Márkó az előző adásban sok kritikát kapott, a mentorok többsége túl teátrálisnak találta előadásában a Nem vagyok teljesen őrült című dalt. Andi most a romantikus oldalát szerette volna megmutatni a versenyzőjének.

Érdemes megfigyelni, hogy lépett szintet az X-Faktor a bújtatott reklámban. A bevezető kisvideóban Márkó Aloe Blacc I Need a Dollar című dalát énekelgette. Nyilván a véletlenek sci-fibe illő összejátszása, hogy ez a dal az OTP mostanság – Bálint András és Halász Judit főszereplésével – futó kampányának az aláfestése, és még nagyobb véletlen, hogy Márkó énekelgetése után a frame hirdetésben meg is jelent az OTP.

Szerencsére a színpadon Márkó egészen mást énekelt, egy Paul Anka-dalt. Ez a fajta romantikus stílus már az én fiatalkoromban is megosztó volt, sokak sikítófrászt kapnak tőle. Nekem bejön, ráadásul Márkó hangja hasonlít is Paul Ankáéra. Szívesen meghallgatnám tőle egyszer a My Wayt.

Szerintem jó is volt, ebben a dalban ennyi van, nem egy csillagokat leéneklős sláger. Milán Las Vegasben képzelte magát, és elvitte a dal. Laci nem értett egyet vele, szerinte Márkó több energiát is megmozgathatott volna, de örült, hogy Andi versenyzője ilyen fiatalon képvisel egy ilyen örökzöld stílust.

Legnagyobb kritikája az volt, hogy úgy látta, Márkó néha nem tudott mit kezdeni magával éneklés közben, kiesett a szerepből.

Épp ezért nemet mondott, de a másik három mentor leültette Márkót.

Majka még felhívta a figyelmet arra, hogy Magyarországon a siker nagymértékben függ attól, milyen személyiség az előadó. Szerintem Márkónak ilyen szempontból nem kell aggódnia: „Szeretlek úgy, ahogy vagy.”

A CFL duó adta át a helyét Márkónak.

Ismét rap következett, a Tonix & Honix. Majka a Kris Kross duóhoz hasonlította a tini srácokat. Szerinte az a fajta boom-bap, amit mentoráltjai képviselnek, kezd ismét divatba jönni. Házi szakértőm annyit tett hozzá a produkcióhoz, hogy szerinte ehhez a beathez másféle vokál illene. Úgyhogy mostantól nekem is ez a véleményem.

Az, hogy leülhettek, nem meglepő, mivel ezen az estén tulajdonképpen minden egyes versenyző leülhetett. Istenes Márkó ment a lihegőbe.

Már csak két produkció volt hátra. Belano előadása a múltkor bejött nekem, van valami ebben a magyar-német vegyes rapben. Majka szerint a mostani produkció az előző dal remixe volt tulajdonképpen. Laci úgy próbálta megvédeni Andi versenyzőjét, hogy minden rapper minden számáról elmondható ez. Amiről még én is tudom, hogy hülyeség, pedig én tényleg nem vallom magam nagy hip-hop szakértőnek és/vagy rajongónak.

Nagypapám asztalos volt, aki a gépei többségét saját maga építette. Szokása volt, hogy ha valahol séta közben talált az úton egy csavart, vagy akár csak alátétet, azt felvette és hazavitte: még jó lehet valamire. Ebben a szellemben a műhelye tele volt fadarabokkal és mindenféle, számomra értelmezhetetlen alkatrészekkel. Nem mondom, hogy soha nem használta semmire őket, de hogy nagyon ritkán, az szinte biztos.

Majka is hasonló, csak úgy látom, neki félretett dalokkal van tele a műhelye.

Most, hogy itt az X-Faktor, örül, hogy végre kidobálhat párat. Az előző adásban Farkas Ancsinak porolt le valami régi dalocskát, most pedig Varga Imi énekelhetett echte Majka-szerzeményt.

Csak gonoszkodok, mert egyébként nem volt rossz a dal. Nem mondom, hogy ezt fogom végtelenítve hallgatni a Spotify-on, de működött. És Majka lényegesen több szerencsét hoz a dalaival a versenyzőinek, mint Gáspár Laci. Természetesen Imi is leülhetett, hiszen nagyon jó énekes.

Jöhetett az eredményhirdetés. Varga Imi, Nazira és a Tonix-Honix, miután széken ült, automatikusan tovább jutott. Laci fellélegezhetett, nem maradt versenyző nélkül.

Az előző héttel ellentétben most nem menthettek meg senkit a mentorok, a nézők pedig kíméletlenek voltak.

Hogy a CFL kiesett, azt túlélem, de Patai Anna és Balla Béla távozása azért fáj. Remélem, nem tűnnek el, kapnak majd lehetőséget a szakmától.

Majka továbbra is hibátlan. Valkusz Milán viszont, aki tavaly Fehér Krisztiánnal megnyerte az X-Faktort, a második élő adás végére versenyző nélkül maradt.

Valami azért csak kikívánkozik belőlem. Az X-Faktor készítői sokszor bizonygatják, hogy semmilyen módon nem befolyásolják a szavazás eredményét. De ez azért nem teljesen igaz. Az, hogy milyen sorrendben lépnek fel a versenyzők, nagyon is kihatással van a végeredményre.

Ha Patai Anna utolsóként lép fel a műsorban, minden bizonnyal akkor is kap széket, és akkor biztos továbbjutó.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Váratlan műsorváltozás a TV2-n: meglepődtek a nézők, visszatért egy népszerű műsor
Elindultak a Kincsvadászok új részei, emiatt borult az eddigi műsorrend. A Házasság első látásra korábban kezdődik, a Legyen Ön is Milliomos! pedig később.
DKA – Fotó: TV2 - szmo.hu
2025. november 18.



Hétfő estétől új műsorrenddel jelentkezik a TV2, a változás a csatorna teljes hétköznap esti sávját érinti.

A Házasság első látásra a korábbi 19:45-ös kezdés helyett már 19:20-kor képernyőre kerül, ezt követően 20:40-től a Kincsvadászok vadonatúj részei láthatók, az estét pedig 22:00-tól a Legyen Ön is Milliomos! zárja.

Az eddigi műsorrend a népszerű műtárgy-kereskedő show visszatérése miatt borult, a változás viszont sok nézőt váratlanul ért. A TV2 közösségi oldalain számos értetlenkedő hozzászólás jelent meg.

„Kedves TV2, most mi ez? A Házassâg első látásra 21:20-ig van írva. Akkor most, hogy van ez?” – kérdezte egy kommentelő.

„Hogy került a Kincsvadászok ide?” – írta egy másik.

A Kincsvadászok stábja nem változott: a műsorvezető Till Attila, a műtárgyszakértők Kelen Anna és Megyesi Balázs, a kereskedői székben pedig dr. Katona Szandra, Fertőszögi Péter, Fejes Tamás, Nagyházi Lőrinc és Molnár Viktor foglalnak helyet. A műsorban civil eladók hoznak be különleges tárgyakat a stúdióba, ahol azokat szakértők értékelik, majd a kereskedők licitálnak rájuk. A műsor sikerét a tárgyak mögötti történetek, az értékbecslés és az alku izgalma adja, a csatorna a mostani évadban a szokatlan darabokra és a már ismert, stabil szereplőgárdára épít.

A Palik László nevével fémjelzett Legyen Ön is Milliomos! 2025-ben több új etappal tért vissza, és ismét a TV2 egyik rendszeres esti műsorává vált.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Nem készültél fel rá, mennyire be fog rántani: A bennem lakozó fenevad az év egyik legfeszültebb meglepetése!
Claire Danes és Matthew Rhys párosa olyan feszültséget teremt, amitől még a kanapén is kiegyenesedsz. A bennem lakozó fenevad első pillanattól kezdve beszippant, és az évadzáró után is a nézővel marad.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. november 17.



A bennem lakozó fenevad már a legelső jelenetével érzékelteti, hogy valami egészen nyugtalanító történetbe csöppenünk: a cold openben történik valami szörnyű, amit még nem értünk teljesen, de azonnal odaragaszt a képernyő elé. Gabe Rotter, aki az X-akták rebootja óta nem rukkolt elő komolyabb projekttel, most visszatér, és nagyon úgy tűnik, hogy nem aprózta el.

A sorozat nem csupán egy jól összerakott pszichothriller, hanem a Netflix egyik legkellemesebb meglepetése is idén.

Ez leginkább az egészen kiváló színészgárdának köszönhető: Claire Danes, Matthew Rhys, Natalie Morales és Brittany Snow ezek nem kis nevek egy sorozathoz képest, némelyik egyedül is képes lenne eladni egy sorozatot.

A történet középpontjában Agatha Wiggs áll, akit Claire Danes a tőle megszokott intenzitással formál meg. Aggie sikeres írónőként próbál boldogulni, vagyis inkább csak próbálna, mert jelenleg egy makacs alkotói válság gyötri. Hiába a karrier, hiába a hírnév, a Pulitzer-díj, az ihlet makacsul kerüli őt, az anyagi helyzet pedig egyre feszültebbé válik.

Az okokra hamar fény derül: Aggie és párja súlyos tragédián mentek keresztül, elvesztették a gyermeküket.

Ez a veszteség olyan mélyen beette magát a nő tudatába, hogy szinte minden döntését, minden rezdülését befolyásolja. A sorozat ezt a lelki törést nem túlmagyarázva, mégis rendkívüli érzékenységgel mutatja be, miközben lassan, de határozottan építi fel Aggie mentális instabilitását.

A helyzetet tovább bonyolítja, amikor a szomszédságba beköltözik egy titokzatos, módos üzletember, Nile Jarvis. Matthew Rhys játéka egyszerre visszafogott és dermesztő, már az első jeleneteiben érezni rajta azt a fajta sötét vibrálást, ami végig ott lüktet a karakterében.

Nem csoda, hogy Aggie figyelmét hamar felkelti, pláne akkor, amikor megtudják a nézők, hogy Jarvis első felesége rejtélyes körülmények között eltűnt.

Mindenki Jarvist gyanúsította, de olcsón megúszta. Most egy új környékre költözött, ám a lakók egyre hangosabban suttognak arról, hogy talán gyilkosság történhetett, Aggie képzelete pedig már ettől is lángra kap. A sorozat ügyesen meglovagolja ezt a kettősséget: vajon tényleg valami szörnyűség történt, vagy ez csupán egy gonosz pletyka. Maradjunk annyiban, hogy nem véletlenül érezzük furának a pszichésen megtört író és a hírhedt üzletember kapcsolatát.

A készítők nem húzzák az időt, nem játszanak felesleges találgatósdit: hamar elhintik a fontos információkat, mégis minden epizód után marad bennünk egy kis feszültség, egy apró kérdőjel, amitől muszáj tovább néznünk.

A hangulat szinte kézzel tapintható, szinte már hitchcocki megoldásokkal él: lassan építkező feszültség, groteszkül hétköznapi pillanatok és mentális instabilitás.

Claire Danes alakítása ebben kulcsfontosságú. Pontosan azt a törékeny, mégis elszánt, a saját bűntudatával küzdő karaktert hozza, amitől nemcsak megértjük Agatha motivációit, de együtt is élünk vele. Matthew Rhys pedig pazar kontraszt: egyszerre megnyerő és ijesztő, mintha minden mosolya mögött bújna egy második, sötétebb jelentés. Rhysnek igazi jutalomjáték Danes mellett gonoszkodni.

Kettejük dinamikája annyira feszült és kiszámíthatatlan, hogy már a második részre teljesen odabilincseli a nézőt. A két karakter között kibontakozó verbális párbajok és sejtelmes félmondatok a sorozat legerősebb pillanatai közé tartoznak.

A Homeland színésznője és a Foglalkozásuk: amerikai színésze nagyon jó párosnak bizonyul.

Az is remek húzás, hogy Jarvis gyakorlatilag „könyörög” Aggie-nek, hogy írjon róla, ez egyszerre abszurd, nyugtalanító és fenyegető, mintha egy ragadozó kedvesen invitálná magához az áldozatát.

A széria végig lendületes marad, nincs üresjárat, a cselekmény pedig kellően izgalmas ahhoz, hogy ne csak egy újabb rejtélysorozatnak érezzük. A dráma kellően mély, emiatt sokkal többet kapunk.

Ez egy olyan történet, amely folyamatosan arra késztet, hogy megkérdőjelezzük a szereplők szándékait, és néha még a saját ítéletünket is.

Bár a finálé talán nem üt akkorát, mint amilyet a felvezetés ígér, ez a kisebb súlytalanság korántsem rontja el az összképet. Ez egy jó sorozat volt, nem bántam meg, hogy megnéztem.

A bennem lakozó fenevad azok közé a szériák közé tartozik, amelyeket jólesik végignézni, majd utána is kicsit elidőzni rajtuk.

Egy feszült, hangulatos thriller, amelynek két főszereplője annyira erős jelenlétet hoz, hogy képes önmagában működtetni az egész sztorit.

Nem sajnáltam érte egyetlen percet sem, és bár biztos akad több apróbb hibája, összességében kifejezetten ajánlott darab mindenkinek, aki szereti a lélektani, lassan kibontakozó, mégis folyamatosan pulzáló sorozatokat. Gratula a Netflixnek, néha megérdemlik.


Link másolása
KÖVESS MINKET: