Alig huszonévesen is el lehetett volna adni öregembernek, hatalmas bozontjával, markáns vonásaival. Sokkal vénebbnek manapság sem tűnik, legfeljebb szemérmesen kendőt vagy sapkát hord a fején, hogy hajhiányát elrejtse. De a féllábon való fuvolázást még ma is megcsinálja, miközben hangszeres tudása sem kopik. Ian Anderson, a Jethro Tull alapítója, abszolút frontembere, zeneszerzője, szövegírója, multiinstrumentalistája, énekese szerdán tölti be 75. életévét.

Az 1947. augusztus 10-én Edinburgh-ban világra jött, de Blackpoolban nevelkedett Anderson neve annyira összeforrt bandájával, hogy sokszor konferálták fel őket - nemcsak nálunk - Jethro Tull és együtteseként. Saját bevallása szerint a 2000-es években azért is fektetett nagyobb hangsúlyt saját szólólemezeire, mert el akarta választani munkásságát a Jethro Tull-imázstól. Ezeken szabadabban kísérletezett, igaz, az alaphang megmaradt. Aztán azt is hitték róla, hogy azért választotta a XVIII. század eleji angol mezőgazdasági szakíró és feltaláló nevét, mert vonzza a vidéki élet, holott csupán megtetszett neki egy név, amit annak idején a menedzserük könyvtárában meglátott. Azt sem sokan hiszik el róla, hogy

és később ugyancsak önmagát tanította meg szaxofonon, mandolinon, mindenféle tilinkókon, és billentyűkön játszani.

Ezek után természetes, hogy zenekarának szinte valamennyi dala az övé, és ő is énekli azokat jellegzetes, „bogárzümmögés”-szerű hangjával, és bár mindig remek muzsikusokkal vette körül magát, a „Tull-hang” rajta és egészen 2011-ig gitárosán, Martin Lancelot Barrén múlott.

Ezekben kesernyés iróniával szól képmutató egyházi és világi hatalmakról, nagyvárosi elidegenedésről, az esztelen környezetszennyezésről, de mindig is tagadta, hogy bármely párt,mozgalom, vagy irányzat elkötelezettje lenne. Költői munkásságáért 2006-ban irodalmi díszdoktori címet kapott az edinburgh-i Heriot-Watt egyetemen.

Én magam is örök hálával tartozom neki, rengeteget tanultam rajta keresztül az angol nyelvből és csiszolhattam általa műfordítói szenvedélyemet. Azokban az években, amikor diplomata Édesapám többet utazott a világban, mint én, és megkérdezte tőlem, hogy mit hozzon, a válasz rendszerint ez volt: „A legújabb Jethro Tullt.” Teljes is lett a bakelit-sorom az 1968-as This Was-tól az 1991-es Catfish Risingig.

Persze Ian Andersonnak is megvoltak a maga gyökerei, amelyekre a Tull zenéjét építette, mindenekelőtt a rock, a blues, és a brit szigetek népdalvilága. Ehhez jött még egy évtizedes barátság egy kiváló zenetudorral, David Palmerrel, aki amellett, hogy a Monty Python-csoport házi zeneszerzője volt, a középkori és reneszánsz zene imádatát oltotta bele Andersonba. Mindehhez már csak ki kellett találni egy eredeti hangvételű muzsikát, amely a fuvola, a váratlan ritmusváltozások mellett az akusztikus és elektromos gitár kettős játékán. alapult. Az álszentség vádiratának tekintett Aqualung (1971), a Thick As A Brick (1972), az A Passion Play (1973) - ez utóbbi kettő két egyaránt egész lemezt betöltő összefüggő darab, és olyan zenei gazdaság van bennük, hogy többszázadik hallgatás után is felfedezek bennük újakat, és 50 év után is úgy szólnak e fekete korongok, mint az álom! - a természet hangjaitól burjánzó Songs From The Wood (1976), a Crest of a Knave (1987), vagy a Roots To Branches (1995) megannyi Jethro Tull-remekmű.

A szólókísérletek között a 1995-ös Divinities Anderson világzenei törekvéseit összegezte, a 2004-es Rupie,s Dance-en viszont a kortárs kamarazenéhez közelített. 2012-ben, immár saját neve alatt készítette el a Thick As a Brick második részét, amelyben az első rész nyolcéves szerzője, Gerald Bostock (Anderson képzeletbeli alteregója) immár felnőttként szemléli az egyáltalán nem javuló világot, 2014-ben pedig a Homo Erraticusban tovább vitte hősét, aki egy „19. századi amatőr történész kézirata nyomán jut el az idősödő ember bölcsességéhez. A kritika és a közönség a lemezt a legjobb Jethro-albumokhoz méltóként értékelte.

Aztán váratlanul 2021-ben Anderson összerántotta a bandát, és elkészítették a The Zealot Gene című albumot. Igényes, a maiaknak talán kicsit „retro” hangzású zene, Anderson a szövegekben sem adja alább. A Mrs. Tibbets a hirosimai bombázó tiszt nejét és fiát szólítja meg, a címadó dal a szélsőségek elszabadulására figyelmeztet, a Mine is The Mountain a hatalom „isteni mindenhatóságát” állítja pellengérre. Nekem azért, mint ősrajongónak Martin gitárhangja nagyon hiányzik...

Anderson kezdettől fogva örökmozgó színpadi ember volt, aki testének rendkívüli hajlékonyságát is látványnak vetette alá. Ezért is ragadt rá a „féllábú flamingó” jelző, de nevezték „a rock Long John Silverének”. Ez a póz 50 éve a védjegye, sőt, jó ideje a hivatalos logója is. Ugyanakkor mindig szerette az őrült jelmezeket, szerepjátékokat. A leghíresebb talán a rongyos vén csavargó, Aqualung figurája, de "álcázta magát" udvari trubadúrnak, sőt az 1980-as évek elején atomtámaszpont alkalmazottjának is az A című album és a turnéhoz készült film, a Slipstream kedvéért. A korai időszakban egy kockás nadrág és egy egérrágott fekete köpeny határozta meg imázsát, manapság fejfedői mellett egy hímzett mellény.

A magyar Tull-híveknek pirosbetűs ünnep 1986. július 2.: ezen a napon lépett fel először a banda Budapesten, az MTK-stadionban. Én pedig előző éjjel fél 12-kor találkoztam a bálnavadász külsejű Andersonnal a Hotel Intercontinental (ma Marriott) halljában, ahol sebtében dedikálta nekem az Aqualung borítóját.

Ez egy évvel később jelent meg a Crest of A Knave albumon, és az ezredforduló előtt egy felmérésen a nemzetközi Jethro Tull-közösség a banda legszebb dalának választotta.

Az együttes és Anderson különböző szólóprojektjeivel több mint tucatszor járt Magyarországon, legutóbb 2021 novemberében a Budapesti Kongresszusi Központban, ahol a főnök már kopasz fejét sem szégyellte. A két legemlékezetesebb buli az első mellett talán az 1993-as és az 1994-es volt. Az előbbit, amellyel 25. évfordulójukat ünnepelték, a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán tartották. Ez volt a Pecsa történetének legnagyobb nézősereget vonzó koncertje, még a palánkon túli rét is teljesen megtelt. Az utóbbi pedig az Eurowoodstock-Diáksziget egyik fénypontja volt, ráadásul Anderson még Leslie Mandoki szupergroupjával is fellépett.

Ian Anderson "tisztes polgári" életet él, igaz, ifjúkorában sem züllött különösebben, soha nem kábítószerezett. Negyvennégy éve második feleségével, Shona Learoyddal, a Tull egykori sajtófőnökével él. Fiuk, James szintén zenész, lányuk, Gael a filmiparban dolgozik. Már az 1970-es évek második felében vidékre költöztek, és lovakat tenyésztettek, de már közel két évtizede lazacban utaznak.

Még 1976-ban készült egy Jethro Tull-album, Too Old To Rock and Roll: Too Young To Die címmel. Fantáziaszegénységben szenvedő újságírók azóta szekálják Andersont, hogy nem érzi-e öregnek magát a rock and rollhoz. Ő azonban válasz helyett ír, játszik, koncertezik fáradhatatlanul, annak ellenére, hogy két évvel ezelőtt kiderült: gyógyíthatatlan krónikus obstruktív tüdőbetegségben (COPD) szenved, amelyet valószínűleg a fél évszázados koncertezés során alkalmazott színpadi füstgépek okoztak.

Születésnapján egy régi beszélgetésünket idézném, jó egészséget kívánva neki. A Diáksziget-koncert előtt megkérdeztem tőle: