Budapest Noir: az 1930-as évek világa elevenedik meg az új magyar krimiben
Kondor Vilmos 2008-as krimije, a Budapest Noir „szórakoztató regény” létére alaposan felkavarta a magyar irodalmi élet állóvizét.
A teljességgel ismeretlen, álnéven dolgozó író ugyanis egyetlen könyvvel visszamenőlegesen megteremtette a nemlétező magyar kemény krimi műfaját.
Kondor nem kevesebbre vállalkozott, minthogy meghonosítsa az 1930-as, 1940-es évek amerikai krimijét, és megmutassa, hogyan is nézett volna ki, ha nekünk is lett volna egy Dashiell Hamettünk vagy egy Raymond Chandlerünk, akik a második világháború árnyékában éltek és dolgoztak.


Kondor könyve stílusgyakorlat volt, de stílusgyakorlatnak elsőrangú. Mesterien teremtette meg a keményvonalas krimi magyar közegbe ültetett mását, és miközben vendégszövegekkel idézte meg a nagy elődöket, saját ízt is adott a történetnek azáltal, hogy
legalább akkora, ha nem nagyobb hangsúlyt fektetett az ábrázolt miliő – szeretett városunk, Budapest – bemutatására, mint a rejtély kibontására.
Kondor fáradhatatlanul vetette bele magát a kutatómunkába, de nemcsak a politikai-történelmi kontextus érdekelte, hanem maga a város is. Könyveinek legnagyobb vonzereje abban rejlett, hogy életre kelt bennük a harmincas évek Budapestje: megtudjuk, milyen volt az élet a legjobb pesti mulatókban, hol voltak titkos kuplerájok, hol lehetett kapni a legzamatosabb kávét, de azt is, hogyan lehetett eljutni a Hitler Adolf térre.
Az olvasóknak azonnal feltűnt, hogy ebből az alapanyagból kiváló film születhetne, nem csoda, hogy már a megjelenés évében bejelentették, hogy megvásárolták a megfilmesítési jogokat. Hosszú csend következett, mígnem hét évvel később megtudtuk, hogy a Noir megkapta a Filmalap támogatását, és Gárdos Éva fogja rendezni.
Nagyon vártuk a filmet, és az elmúlt hónapokban megjelent előzetesek is izgalmasnak tűntek, a végeredmény mégis csalódást keltő lett:
a filmváltozat sajnos éppen azokon a területeken bukott el a legcsúfosabban, amelyeken a könyv a leginkább remekelt.
Gordon Zsigmond, a kiábrándult bűnügyi újságíró egy brutálisan meggyilkolt fiatal lány halála után nyomoz a ’30-as években, Budapesten. A szálak több irányba vezetnek, és úgy tűnik, senkinek nem áll érdekében az, hogy kiderüljön az igazság.



Mivel az eredeti regény az amerikai hard boiled krimi játékos megidézésére épült, adta volna magát, hogy a filmváltozat a keményvonalas krimi mozgóképes megfelelőjét, a film noir műfaját hívják életre hasonlóképpen. Gárdos Éva filmje azonban úgy nyit, mintha az alkotók a műfaj paródiáját készítették volna el. Nehéz komolyan venni, ahogyan a Kolovratnik Krisztián alakította újságíró karcos hangon előadott belső monológokban olyan közhelyes szövegekkel nyitja a filmet, mint például: „Budapest valakinek a halál, valakinek a fények városa”. Az embernek már az első percekben az az érzése, hogy a stílusgyakorlat itt nem lesz több a legbanálisabb klisék halmozásánál.
Ez a gyanú sajnos a későbbiekben tényleg beigazolódik: Gárdosék tisztességgel felmondták a regény cselekményének fő fordulatait, de nem érzik a műfajt. Ami azon is jól látszik, hogy a Kondor-könyvek különc, sajátosan magyar Gordon Zsigmondját itt egy másodrangú Sam Spade-klónná silányították. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy
a filmváltozatból éppen a regény sava-borsát, az élő-lélegző miliőt „felejtették ki”.
Igaz, ezért részben a költségvetés okolható, elvégre 900 millió forintból nehéz hiteles történelmi krimit forgatni. Ha azonban egy olyan mű adaptációjáról van szó, amelynek alapeleme volna a részletes közegábrázolás, azzal valamilyen módon számolniuk kell az alkotóknak. Ez az, ami itt nem történt meg: hiába izgalmas az alapanyag és hiába vonultatják fel kiváló színészek (Kolovratnik Krisztián, Tenki Réka, Anger Zsolt, Kulka János, stb.) egész sorát, ha a képi világ „tévéfilmesen” lapos, a dialógusok papírízűek, a címszereplő Budapest pedig csak a homályos szobabelsőkben kel életre. Félreértés ne essék: a Budapest Noir távolról sem lett rossz film, összességében azonban mégis egy kihagyott ziccer.