Born in Auschwitz: amikor beletapos egy ember életébe a történelem
„És innentől megszűnt az oldal követése” – köszönt el szerdán az Algyői Könyvtár Facebook-oldalától egy olvasó. Nem írta, miért döntött így, de egyértelmű volt, mert üzenetét egy olyan poszt alatt tette közzé, amely a holokauszt nemzetközi évfordulóján a témát tárgyaló könyveket ajánl. Megnéztem a búcsúzó férfiember profilját, és láttam egy állásfoglalást, amelyet akkor tett közzé, amikor Örményországot, szavai szerint „a világ első keresztény országát” megtámadta a „muszlim horda”. Kiállt az örmény nép mellett, ez, úgy érezte, kötelessége.
Akinek nincsenek személyes tapasztalatai, csak örökölt szavai a családja nyolcvan-száz évvel azelőtti szenvedéséről, vagy arról, hogy kiket szokás gyűlölni, szeretni, azt milyen szavakkal érdemes megszólítani?
A szerdán este 10-től a Spektrumon rekordnak számító nézettség mellett vetített Born in Auschwitz című dokumentumfilm szörnyű képek nélkül, egyszerű, világos mondatokkal beszél el egy 1944-ben kezdődött és ma is tartó történetet.
Cseke Eszter és S. Takács András öt évig forgatott munkájának egyik főszereplője Angéla, akinek szüleit Magyarországról vitték el a holokauszt idején. Édesanyja a táborban szült, titokban. Az egy kiló körüli súllyal világra jött Angéla olyan gyönge volt, hogy sírni sem tudott. A tábor fölszabadítása után hazatértek, az édesapa nélkül. Az anyja mellé akadt férfi, a kislányt fölnevelték szeretetben.
Neki is lett lánya, Kati, akit nagyon szeret – de aki csak azt érezte, hogy belőle az anyja túlélőt nevelt.
Ha elmesélte, hogy egy helyen, ahol jártak, nem volt meleg víz, hallhatta, hogy Auschwitzban a nagymama örülhetett, ha egyáltalán hideg vízhez jutott.
Kati elmeséli – tűnődve nézve a kislánya iskolás munkafüzetét, amelyben az egyik feladatnál apró képeken az emberi érzelmek mimikáit ábrázolták, – nagyon sokféle emberi érzelem létezik, miközben ő csak néhányat ismert meg otthon. Látjuk a családi videófelvételt az esküvőjéről, ahogy ott áll menyasszonyi ruhában, a vidám násznép között, nézi a férjét, aki vidáman táncol előtte, és aztán mellé zökken.
A nagyszülők vallásos zsidók voltak, Angéla nem. Katinak viszont, amikor belefogódzott ebbe a hagyományba, nagy lelki megnyugvást adott a közösséghez tartozni. Ez is abban erősítette meg, hogy most már nem kell félni – nem kell nonstop készen állnia a túlélésre – mert van Isten, aki vigyáz rá.
Több szakma képviselői is kutatják, hogy amikor beletapos egy ember életébe a történelem – kitelepítik, elveszik a földjét, boltját, megpróbálják megölni –, annak milyen egyéni mélylélektani hatásai vannak, átélt szenvedése milyen atmoszférát teremt a családban, amelynek a gyerekek is részeseivé válnak, akkor is, ha nem beszélt róla.
Az unoka, már felnőtt korában esetleg nem is tudja, miért tör rá szorongás, ha késő este egy autóajtó becsapódik a ház előtt, és miért aggódik néha betegesen attól, hogy elégedettek-e vele a munkahelyén. Egyáltalán nem biztos, hogy segít, ha a szülőt, nagyszülőt ért bajt megbeszélték otthon, vagy nem, ha tudja a gyerek, vagy nem, hogy volt egy testvére, aki meghalt a háború idején, és ő az ő nevét kapta, az őérte gyújtott emlékmécses az élete. Esetleg csak negyven-ötvenévesen, miután valami gondja miatt segítséget kér, mondja ki, magának, hogy úgy érezte mindig, nem a saját életét élte. Szociológusokat, történészeket, írókat is foglalkoztat, mihez vezet, ha egy ilyen megrázkódtatás, amelyből a huszadik században több is érhetett egy embert, otthon és a közösségben kibeszéletlen, kezeletlen marad – és mi lenne a hatékony terápia.
Az ilyen filmek biztosan segítenek.
A Born in Auschwitz nézője a zsidó család életében jó néhány mozzanatban a saját családja dolgaira is ráismerhet. Meglehet, érteni kezdi, miért úgy nevelték, ahogy, és ha válaszokat nem is kap, kérdései lesznek a saját életével kapcsolatban.
Egy népet, amely sokféle, az utódokban is nyomot hagyó traumát élt át, nem lehet csak úgy leültetni beszélgetni, de két embert igen. Angéla és Kati a film emlékezetes jelenetében mintha színpadon ülne, de közönség nincs. Tisztázzák, a lány nem emlékszik arra, hogy az anyja mondta volna neki, hogy szereti. Az anya bizonygatja, abból, hogy így gondoskodott róla, így vigyázott rá, ez nyilvánvaló volt, legalábbis szerinte. Nézik egymást.
A lány korábban szerette volna, ha együtt pszichológushoz fordulnak, de erre a másik oldalon nem volt fogadókészség. Ez valamilyen magyar lelki vonás lehet – tűnődik Kanadában, angolul Kati –, hogy nem kérünk segítséget szakembertől, mert az a gyöngeség jele. Elvégre nem vagyunk mi betegek!
