KULT
A Rovatból

Boggie: Sosem volt olyan félelmem, hogy anyaként véget ér a karrierem

Hogyan lehet összeegyeztetni a koncertezést a gyerekneveléssel? Vajon mi a Parfüm és a Wars for Nothing sikerének titka? Erről beszélgettünk az immár háromlemezes énekesnővel.
Láng Dávid - szmo.hu
2017. október 17.



Csemer Boglárka már évek óta meghatározó szereplője volt a hazai popzenei és jazzéletnek, amikor 2014-ben az egész ország megismerte a nevét a Parfüm című dalához készült klipnek köszönhetően. A kreatív kisfilmet nagyon sok külföldi oldal is felkapta, ő pedig igyekezett minél jobban kihasználni a megszerzett népszerűséget. A rákövetkező évben megnyerte A Dal című műsort, amivel szintén sok rajongóra tett szert.

Közben folyamatosan koncertezett, tavaly pedig gyereke is született. Nemrég jelent meg harmadik lemeze, ennek apropóján beszélgettünk arról, hogyan tudja összeegyeztetni a karriert és az anyaságot, mennyire inspirálta az utóbbi dalszerzőként, illetve miért hagyta ott eddigi kiadóját, és lett a saját maga menedzsere.

– Szinte az összes rólad szóló cikkben elkerülhetetlenül szerepelnek a Parfüm és az Eurovízió kulcsszavak. Mennyire éled ezt meg skatulyaként?

– Mindkettőt inkább fontos mérföldkőnek tartom az életemben, amikre nagyon szívesen emlékszem vissza, hiszen komoly inspirációt adtak, adnak a mai napig is. Úgy alakult, hogy 2014 óta minden évben történt velem valami ilyen: akkor volt a Parfüm, 2015-ben a Dal, 2016-ban lettem várandós, idén pedig a megjelent harmadik lemezem.

Azt érzem, hogy én azért eléggé szemben úszok az árral a zeném jellegét tekintve. Se mainstream, se underground nem vagyok, valahogy mégis megtalálják az utat a közönséghez ezek a dalok.

Az, hogy mind a Parfüm, mind a Wars for Nothing ekkora siker lett, megerősít abban, hogy jó úton haladok, csinálnom kell tovább.

– Azóta, hogy ez a két dal ennyire népszerűvé vált, szerinted mennyire sikerült saját, egyéni megszólalást kialakítanod, amivel hosszabb távon azonosíthatnak?

– Mindkét eddigi lemezt egyedinek és karakteresnek tartom a maga módján, a harmadik megírásánál pedig még tudatosabban használtam azokat az eszközöket, amelyekkel ezt el lehet érni. Például a Végtelen című új dal kifejezetten érdekes gyakorlat volt számomra azon a téren, mit tudok kihozni 4 akkordból és a megszokott verze-bridge-refrén szerkezetből úgy, hogy közben áradjon a dallam, és meg is lepődjön a hallgató. Az én verzéim eleve sűrűbbek az átlagosnál, erre a „védjegyre” próbáltam most még inkább ráerősíteni.

A teljes új lemez:

Egy 2015-ös koncert felvétele:

– 2013-as szemmel nézve elégedett lennél azzal a szinttel, ahol most tartasz?

– Úgy gondolom, hogy igen. Nyilván a tavalyi egy lassabb év volt, de egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hiszen ugyanannyira fontos számomra a család, mint a zenélés. Mindig is akartam gyereket, sosem voltak bennem olyan félelmek, hogy „úristen, akkor majd véget ér a karrierem.” Szerintem ez a normális, és aki akarta, mindig is össze tudta egyeztetni a kettőt.

Ettől nemhogy véget ér, sokkal inkább kiteljesedik egy nő élete. Magamon is azt érzem, hogy bár még csak 9 hónapos a kislányom, már most olyan változásokon ment keresztül a lelkem és a gondolkodásom, amikre nem számítottam volna, mielőtt ténylegesen átéltem.

– Számodra mi az ideális egyensúly a magánélet és a gyereknevelés, illetve a munka között?

– Olyan szempontból szerencsésebb a helyzetem, mint egy polgári foglalkozású nőnek, hogy nem a klasszikus „9-re bemegyek, 5-kor eljövök” rendszerben dolgozom. Magamnak osztom be az időmet, vannak olyan napjaim is, amikor például csak egyetlen interjút vállalok. Ilyenkor nyilván sokkal több időm van Lenkével foglalkozni, telefonálgatni, e-mailekre válaszolni, vagy akár főzőcskézni. Emiatt egyáltalán nem volt annyira éles számomra a váltás, mintha egy szokványos állást cseréltem volna fel a babázásra.

– Dalszerzőként hatással volt rád az anyaság?

– Igen, eléggé. Eddig is kivettem a részemet a dalszerzésből, de korábban jóval ösztönösebben álltam az egészhez. A harmadik lemezre sokkal többféleképpen írtam dalt, akad például olyan, ami egy basszusmenetből született: feljátszottam zongorán és ezután találtam ki az énekdallamot. De van olyan is, amit zeneszerkesztő programmal raktam össze. Komplexebben gondolkodom, mint eddig, és ennek biztosan köze van ahhoz, hogy a gyerekvállalás óta sokkal jobban elmélyedek a dolgokban.

boggie2

– Magyarul, angolul vagy franciául írsz szöveget könnyebben?

– Az angol szövegeket soha nem én írom, már az első lemez óta Bori Sára Hélène segít nekem ebben, így volt ez most is. Annyiban járulok hozzá, hogy angolul halandzsázok valamit az énekdallamra, és ezek között többnyire akad pár kulcsszó, amit végül ő is megőriz. Ami a francia és a magyar nyelvűeket illeti: mindegyiket eleve úgy írom meg, ahogyan bennem megszületik, utólag lefordítani nem szoktam, az valahogy nem megy.

Az új lemez néhány francia dalánál viszont azt éreztem, hogy ezek különösen erősek, jó lenne hozzájuk magyar szöveg is. Így jutottam el Kemény Zsófihoz, aki két számnak is elkészítette a magyar verzióját. Szuper munkát végzett, én biztosan nem tudtam volna így megcsinálni – nem szó szerinti fordításokról van szó, bár a mondanivaló azonos, de azért elég sok kép különbözik.

– A kísérő zenekarod tagsága hogyan alakult ki?

– Ez is egy folyamat eredménye volt. Jó ideje stabil a zenekarom. 5-6 éves együtt muzsikálás, barátság jellemzi. Viszont a harmadik lemeznél valósult meg az, amiről mindig is álmodtam: közös zenekari műhelymunka. Sokat segített Simkó-Várnagy Mihály, akinek a vonósnégyes-hangszereléseivel a legtöbb dal meg lett támogatva. De éppen annyira kiemelendőek Szabó Tamás dob groove-jai, Antal Gábor zongorajátéka és Szakonyi Milán hangszerelései. Nagyon sokat köszönhetek Szedlár Dávidnak is, aki végig producerként segítette a munkánkat. Mindannyiunk kreativitása benne van ebben a lemezben.

Azt hiszem, nekik köszönhetően minden eddiginél jobban sikerült kiaknázni a zenekarban rejlő lehetőségeket. Engem pedig hagytak szárnyalni. Senki sem vett el a Boggie-s világomból, csak hozzáadtak. Ez nagyon nagy dolog.

Nagyon jót tett az anyagnak, hogy a többieket is bevontam az alkotói folyamatba. Ráadásul többen is rendelkezünk klasszikus és jazz zenei gyökerekkel egyaránt, és ezek a műfajok pont ideális arányban keverednek a dalokban. A már említett Végtelen a legjobb példa erre: a zongora- és vonósjátékon egyértelműen érződnek a klasszikus hatások, de közben mégiscsak egy vérbeli popdal.

– Szerinted működhet a zenéd akár fesztiválszínpadokon is?

– Az a fajta intellektuális és kifinomult popzene, amit én játszom, tőlünk nyugatabbra abszolút fesztivál-kompatibilis. A Parfüm sikere után egyébként teljesen jól helytállt a zenekar például a VOLT-on vagy a Campuson is. Nem éreztem a reakciókon, hogy bármivel is nehezebb lenne befogadni zenémet.

A Dalban való szereplés kicsit talán visszavetett ilyen téren, mert egy mainstream felület, és mert a Wars for Nothing mégiscsak egy lassú ballada. Így aki csak ott ismert meg, akár azt is gondolhatta, hogy biztos a koncertjeimnek is ez az alaptempója. Abban mindenesetre hasonlítanak a Parfümmel, hogy mindkettőnek erős üzenete van – szerintem leginkább ennek köszönhetőek a sikerek, amiket elértek.

boggie3

– A koncertjeiden ez a két dal mennyire van hangsúlyos helyen?

– Kihagyni nyilván sosem lehet őket, ahhoz túl emblematikusak, de a konkrét pozíciójukkal szoktam sakkozni. A Wars for Nothingnál a mai napig mindig van, aki elsírja magát, hihetetlen az ereje élőben.

Fogalmam sincs, hogy tud még mindig ennyire működni, de működik. A Parfüm szövegét pedig nagyon gyakran egy emberként énekli a közönség.

– Említetted, hogy az általad képviselt stílus külföldön sokkal elfogadottabb. Mennyire perspektíva számodra a nemzetközi karrier?

– Már a legelső albumom sem véletlenül volt 3 nyelvű, mindig is motoszkált bennem az erre való törekvés. És úgy gondolom, hogy a produkció is alkalmas erre, nagyon erősek a dalok és a zenekar egyaránt. Többször alkalmam nyílt már külföldön játszani, voltam európai és amerikai turnén is. Mindenhol azt éreztem, hogy pozitív a fogadtatás és működik a muzsika. Az új lemez most ismét lehetőséget ad, hogy ilyen irányba is tovább építkezzünk.

– A közelmúltban otthagytad az eddigi kiadódat, és gyakorlatilag saját magad menedzsere lettél. Miért döntöttél így, és mekkora bátorság kellett hozzá?

– Az biztos, hogy merész lépés volt, amit pár évvel ezelőtt még nem mertem volna megtenni. Nagyon jó dolgom volt a kiadómnál, szerettek és támogattak – amikor hozzájuk kerültem, szükségem is volt arra az érzésre, hogy tartozom valahová. Az évek során viszont rájöttem, hogy inkább egy olyan rendszert szeretnék magam köré, ahol nálam van a tőke, én vagyok a fő döntéshozó, és nekem dolgozik 2-3 ember, akik azért vannak, hogy a produkciómat segítsék.

Egyébként ebben a döntésemben is közrejátszott Lenke: átgondoltam, mit tudok majd hátrahagyni neki, hiszen az éneklés azért nem egy kiszámítható szakma, tele van a hullámhegyek mellett hullámvölgyekkel is. Arra jutottam, hogy az egyetlen igazi értékem, amit tovább tudok örökíteni, azok a dalaim, illetve a hozzájuk tartozó jogok.

Ha egyszer majd meghalok, ezek még onnantól számítva 70 évig élnek, ami mondjuk 15-20 sikeres dal esetén már nem elhanyagolható tényező. Furcsa ebbe belegondolni, de leginkább ez befolyásolt: nem mindegy, hogy azokat a bizonyos jogokat ő kapja majd, vagy valaki más.

A dolognak ezt a részét szerettem volna a saját kezembe venni. Szerencsére ma már rettentő könnyen meg lehet ezt oldani: gyakorlatilag három telefonomba került, hogy ki tudjam adni az új albumot a saját cégemen keresztül. Szerintem a világ abba az irányba halad, hogy egyre kisebb szükség van hagyományos kiadókra. A hanglemezkiadás adminisztratív részét bárki könnyen elvégezheti magának is, ha kicsit elmélyed a témában.

boggie4

– Szóval eddig úgy érzed, hogy megérte?

– Szerintem igen. Nagyon szerető környezetben voltam, szép sikereket értünk el, hiszen ebben az együttműködésben mégiscsak volt egy Parfüm, egy Eurovízió, és két nagylemez.

Rengeteg támogatást kaptam tőlük anyagilag és szellemileg is, de a jövőre gondolva meg kellett hoznom ezt a döntést.

Nagyon sok tervem van még mindig. Most épp Juhász Annával készülünk egy irodalmi zenés estre a Várkert Bazárban november 4-én, ahol kedvenc íróim, költőim lesznek a vendégek, és idén sem marad el a hagyományos karácsonyi koncertem. Ezúttal a Fészek Klub kupolatermére esett a választásom, ahol egy teljesen akusztikus koncertre készülök december 27-én. Ide csak 60 ember fér be, és karnyújtásnyira leszünk egymástól a közönséggel. Tényleg, hallottad már a karácsonyi dalomat? Még tavaly írtam, Lenkére várva :-)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
14 évesen magán végzett abortuszt, halottakat sminkelt, és a pukipárnáról kapta a nevét – Whoopi Goldberg 70 éves
Szegénysorból küzdötte fel magát Hollywood legjobban fizetett színésznőjévé, avagy egy nem semmi életút krónikája.


Whoopi Goldberg 1955. november 13-án született Caryn Elaine Johnson néven New Yorkban. Munkáscsaládban, szegénysorban nőtt fel, egy gazdasági nehézségek és faji feszültségek sújtotta környéken. Egészen kicsi korától kezdve vonzódott a művészetekhez, különösen a színészethez, de a gyermekkora messze nem volt átlagos. A szülei, Robert James Johnson Jr. és Emma Harris fiatalon elváltak, Whoopinak pedig emiatt számos kihívással kellett szembenéznie már egészen fiatalon.

Egy interjúban később elmagyarázta, hogy a neveltetése nem feltétlenül ösztönözte a színészetre vagy a fellépésekre, abba inkább menekülésként és önkifejezésként próbált belevágni:

„Nem akartam sztár lenni, csak azt akartam csinálni, amit szeretek. A színészet egyfajta önkifejezési mód lett számomra, amikor úgy éreztem, hogy nem értenek meg. Hangot adott nekem.”

A középiskola után Goldberg nehezen találta meg a helyét a világban. Különféle alkalmi munkákat vállalt, többek között kőművesként, pincérnőként, banki pénztárosként, szépségszalonokban és halottkozmetikusként (akik kikészítik az elhunytat a nyitott koporsós temetésekre) is dolgozott, miközben a szabadidejében csiszolgatta a színészi tudását. A karrierje kezdetén számos kísérletet tett – fellépett közösségi színházakban, kipróbálta a stand-up comedyt, sőt szinkronszerepeket is vállalt –, mígnem megtalálta az igazi hivatását.

Végül a stand-upon keresztül tört be a szórakoztatóiparba, a humora megvolt hozzá. Az 1970-es évek végén San Franciscóba költözött, és helyi komédiaklubokban kezdett fellépni, ahol az egyedi stílusa hamar kiemelte őt a tömegből. Az előadásai éles eszéről és kiváló megfigyelőképességéről tanúskodtak, valamint a félelmet nem ismerő társadalmi kommentárjairól. Nem sokkal később már egyéni műsorával keltette fel a figyelmet, amit ő maga írt és adott elő az Off-Broadwayn.

Goldberg előadása minden addig látottól eltért, a humorát erőteljes történetmeséléssel ötvözte, és olyan kérdésekkel foglalkozott, mint a rasszok vagy a nemi identitás. Előadásai végül felkeltették a neves rendező és producer, Mike Nichols (Diploma előtt, A 22-es csapdája, Silkwood, Dolgozó lány, Madárfészek, Közelebb stb.) figyelmét, aki meglátta benne a potenciált, és bátorította, hogy a tehetségét a színészetre is kiterjessze. Goldberg így emlékszik vissza erre a fordulópontra: „Mike Nichols volt az első, aki valóban meglátta, mire vagyok képes. Nem komikust vagy egy fekete nőt látott bennem, hanem művészt. És ez mindent megváltoztatott.”

A név kötelez?

1985-ben Caryn előadása, a The Spook Show sikeres lett, így meghívták, hogy vigye azt a Broadwayre, akkor vette fel a Whoopi Goldberg nevet. Elmondása szerint az akkor már népszerű fingpárnától (whoopee cushion) kölcsönözte új keresztnevét:

„Amikor fellépsz, soha nincs igazán időd kimenni a mosdóba, és becsukni az ajtót. Szóval, ha egy kicsit »gázos« vagy, akkor azt bizony ki kell engedned. Az emberek ezért azt mondogatták nekem: »Olyan vagy, mint egy fingpárna.« És igen, innen jött a név.”

A színpadi vezetéknevéről pedig 2011-ben azt állította: „Az anyám nyilvánvalóan nem Whoopinak nevezett el, de a Goldberg tényleg a nevem – a családom és az örökségem része, akárcsak az, hogy fekete vagyok. És azt is tudom, hogy emellett zsidó is vagyok.” Az anyja, Emma ajánlotta figyelmébe ezt a nevet, mert úgy gondolta, hogy a család eredeti vezetékneve, a Johnson „nem elég zsidó” ahhoz, hogy a lánya sztár lehessen. Később aztán a családfakutató Henry Louis Gates Jr. megállapította, hogy Goldberg összes nyomon követhető őse fekete volt, szóval nincs ismert zsidó felmenője, és hogy egyik őse sem viselte a Goldberg nevet. De hát mindegy is.

Whoopi Broadway-előadása viszont (már az új néven) óriási sikert aratott, annyira, hogy még egy speciális Tony-díjat is kapott. Innen pedig már egyenes út vezetett a színészkedéshez és a filmekhez.

Drámával nyitott

Nem is akármilyen volt az első filmes feltűnése: rögtön főszerep, méghozzá Steven Spielberg rendezésében, az 1985-ös Bíborszínben. Hoppá, nem vígjátékkal startolt, hanem egy nagyon is komoly drámával. Az Alice Walker Pulitzer-díjas regénye alapján készült filmben Goldberg Celie-t játszotta, egy szegény afroamerikai nőt, aki a 20. század elején küzdött a túlélésért és azért, hogy hangot kapjon egy kegyetlen, elnyomó világban. Az első alakításáért pedig rögtön Oscar-díjra jelölték őt a legjobb színésznő kategóriában.

„Emlékszem, hogy Steven Spielberg felhívott, és azt mondta: »Szeretnénk, ha te játszanád Celie-t.« Megdöbbentem. Azt hittem, viccel! De aztán rájöttem, hogy ez a valóság, és hogy el kell vállalnom ezt a szerepet, és meg kell jelenítenem őt minden szeretettel és erővel, amit megérdemel” – emlékezett vissza Goldberg a színészi karrierje kezdetére. S bár abban az évben nem nyerte el az Oscart, a Bíborszín sikere megszilárdította a pozícióját Hollywoodban, ás egy csomó más szerephez vezetett.

Apácaként a csúcson

Például ott volt a Spiclik, sipirc (1986), a Betörő (1987), a Végzetes szépség (1987), a Clara szíve (1988) vagy az Országúti vagányok (1989), de egyikkel sem aratott sikert, úgy tűnt, a Bíborszínnel ígéretes kezdést mutató színésznő nem tud sztárrá válni. Ó, dehogynem tudott.

Goldberg karrierje ugyanis egy újabb hatalmas ugrást tett, amikor 1990-ben nagy szerepet kapott a Ghostban. Mae Brown, egy médium szerepét játszotta, aki segít egy halott férfinak (Patrick Swayze) kommunikálni az élő szerelmével (Demi Moore).

Goldberg vicces és szívből jövő alakításáért mindenki odáig volt, a Ghostért pedig már megkapta az Oscar-díjat is a legjobb női mellékszereplő kategóriában, így tagja lett az igen kevés embert számláló EGOT-klubnak, akik egyaránt elnyerték az Emmyt, a Grammyt, az Oscart és a Tonyt.

A Ghost sikere Goldberget a hollywoodi A-kategóriás sztárságba katapultálta, és továbbra is sokféle szerepet vállalt olyan filmekben, mint a szintén kasszasiker Apáca-show (1992) és annak 1993-as folytatása, valamint A játékos (1992), a Made in America (1993), a Corrina, Corrina (1994) vagy Az oroszlánkirály (1994), amelyben Shenzit, a hiénát szinkronizálta. Az Apáca-show második részéért egyébként 12 millió dolláros gázsit kapott, emiatt pedig egy rövid időre ő lett a legjobban fizetett színésznő Hollywoodban. Népszerűségét az is jól jelzi, hogy négy alkalommal is ő volt az Oscar-gála házigazdája (1994-ben, 1996-ban, 1999-ben és 2002-ben).

Fontosabb témák

Whoopi később azt is bebizonyította, hogy nemcsak tehetséges színésznő, hanem a társadalmi kérdések hangos szószólója, illetve elismert televíziós műsorvezető is lett. 2007-ben indult népszerű talkshow-ja, a The View, ezt a platformját pedig arra használta, hogy olyan témákat boncolgasson vendégeivel, mint a politika, az egyenlőség és a mentális egészség. „Felelősséget érzek azért, hogy olyan dolgokról beszéljek, amelyek fontosak. Ha van egy komoly felületed, és nem használod arra, hogy másokat emelj fel vele, vagy beszélgetéseket indíts, akkor mit is csinálsz valójában?” – magyarázta egy 2009-es interjúban.

Az ezredforduló után a színészi karrierjében már nem tudta hozni a korábbi sikereit, azóta olyan, említésre érdemes filmekben tűnt fel, mint az Észvesztő (1999), az Üldözési mánia (2001), a Star Trek: Nemezis (2002), a Toy Story 3 (2010), a Muppets (2011), a Tini nindzsa teknőcök (2014), Az öt kedvenc (2014) vagy a Till – Igazságot a fiamnak (2022). Gyakran játszotta önmagát filmekben, sorozatokban, sőt, feltűnt a Halálként (Talpig majom) és Istenként (Egy kis Mennyország) is.

A fókusz tehát máshova került, a tévézésre, és azóta is ott érvényesül a leginkább.

Férjek, pasik, abortuszok

Goldberg eddig háromszor mondta ki a boldogító igent. 1973 és 1979 között Alvin Martin drogfüggőségi tanácsadóval volt házas; 1986 és 1988 között David Claessen operatőrrel; 1994 és 1995 között pedig Lyle Trachtenberg szakszervezeti szervezővel. Rajtuk kívül élettársi kapcsolatban élt a színész Frank Langelléval és a drámaíró David Scheinnel, illetve az exei között szerepel Michael Visbal üzletember, Jeffrey Cohen fogorvos, Edward Gold operatőr, valamint Timothy Dalton és Ted Danson színészek.

Whoopi kijelentette, nem akar többé az oltár elé állni: „Vannak, akiknek nem az a sorsuk, hogy megházasodjanak, és nekem sem az. Biztos vagyok benne, hogy sok ember számára csodálatos dolog.”

Egy 2011-es interjúban azt is elmagyarázta, hogy soha nem volt szerelmes a férfiakba, akikhez hozzáment. „

Tényleg elkötelezettnek kell lenned irántuk. Bennem azonban nincs meg ez. A családom iránt vagyok elkötelezett.”

1974. május 9-én Goldbergnek született egy lánya, Alexandrea Martin, aki szintén színésznő lett, mellette pedig producerkedig. A lányán keresztül Goldbergnek három unokája és egy dédunokája van.

Volt egy fiatalkori abortusza is, az 1991-ben megjelent The Choices We Made: Twenty-Five Women and Men Speak Out About Abortion című könyvben beszélt erről. Elmondása szerint 14 évesen egy fogas segítségével szakította meg a terhességét, illetve 25 éves korára hat vagy hét abortusza volt, és a fogamzásgátló tabletták sem tudták megakadályozni a teherbe eséseit.

Azt is bevallotta, hogy egykor aktív drogfüggő volt, illetve azelőtt is marihuánát szívott, mielőtt 1991-ben átvette a legjobb női mellékszereplő Oscar-díját a Ghostért.

Szerencsére mindezt mega mögött tudta hagyni, azzal pedig soha senki nem vádolta a karrierje során, hogy ne lenne önazonos. Ahogy Goldberg maga is fogalmazott egyszer: „A legnagyobb dolog, amit megtanultam ebben az iparágban, az az, hogy soha ne add fel azt, aki vagy! Mindig mutasd meg magad, tanulj tovább, és bízz abban, hogy a befektetett munka meg fog térülni!”


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Megint senkiháziak kezében van a popszakma” – Visszatért a Sziget Prodidzsáj Petije
Janklovics Péter újra a fesztivál reklámarcaként szerepel. Új videójában beolvas Gerendai Károlynak, de később azért kér tőle 11 VIP hetijegyet.


Tizenhat év után egy zseniális marketingfogással tért vissza Prodidzsáj Peti: Janklovics Péter új videójában ismét a Szigetet reklámozza, és még a szállóigévé vált mondatát is újra elsütötte.

A közösségi oldalakon megjelent videóban a humorista éppen a "Kisnagyság" magazin címlapfotózásán vesz részt, amikor telefonon hívják. Nem is akárki keresi: Gerendai Károly, a Sziget alapítója, aki nemrég váratlanul újra a fesztivál élére került. Meghallva a nevét Janklovics azt suttogja:

„megint senkiháziak kezében van a popszakma”.

Gerendai vélhetően egy újabb reklámszerep miatt hívta fel a humoristát, aki azonban elutasítóan válaszol:

„Nem én lettem ismert a Sziget-reklámok Petijeként, hanem a Peti-reklámok Szigeteként lett ismert a kis fesztiválotok! Hát, ne üljünk már fordítva a pincsikutyán, Károly!”.

Janklovics ezután azzal viccelődik, hogy ő már „sokkal nagyobban” van, hiszen negyven-ötven fős művelődési házakat is megtölt, sőt, már a „Kossuth-díj várományosa”. Le is teszi a telefont, mondván neki nincs erre ideje. Végül kséőbb visszahívja Gerendait és kér tőle 11 VIP hetijegyet a fesztiválra.

A humoros jelenet egyértelműen a Sziget megújulását ünneplő kampány része, hiszen a fesztivál nemrég jelentette be, hogy ismét magyar irányítás alá került, és Gerendai Károly stratégiai vezetésével készülnek a 2026. augusztus 11-15. közötti rendezvényre.

Janklovics Péter 2009-ben volt a Sziget ikonikus reklámarca a „Prodidzsáj” és „Fátboy slim” féle kiejtéseivel. Ha már homályosan emlékszel arra a bizonyos reklámvideóra, íme:


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Nehéz megértőnek lenni az Észbontók szereplőivel, amikor abban sem biztosak, hogy az ember emlős
Az észbontókon a legegyszerűbb kérdések is kifognak, de ennél is ijesztőbb, amikor úgy jutnak el a helyes válaszig, hogy közben a legvadabb képtelenségeket hordják össze.


12. évadához ért a népszerű műsor, ám két nagy változás is történt amióta utoljára láthattuk. Egyrészt a Viasatról átköltözött a TV2-re, másrészt új műsorvezetőt is kapott az RTL-től átigazolt Szépréthy Roland képében. Ha valakinek nem lenne meg, ő volt az a srác, akit minden látható indok nélkül beültettek a Sztárboxban Kokó mellé "szakértőnek", és állandóan pizsamában volt.

Mondjuk a hálóöltözetek iránti vonzódását itt is megtartotta.

A műsor elején egy teljesen indokolatlan kisfilmet láthatunk arról, hogy Szépréthy Roland botcsinálta Jack Sparrow-ként hajókázik a tengeren, de kap egy küldetést, aminek lényege, hogy némit csetlés-botlás árán eljut a stúdióba, ahol bekonferálja az Észbontókat.

A műsor különösebben nem bonyolult. Hétfőtől péntekig tart egy-egy etap, amiben adásról adásra sztárvendégek mérkőznek meg az egymillió forintos fődíjért. Az első héten Ördög Nóra Liptai Claudiával alkot párost, míg Till Atilla mellé Megyesi Balázst tették, a Kincsvadászok műtárgyszakértőjét. Mindkét celebpáros mellé jár egy "észbontó" páros. Nóráék Janit kapták – akinek erősége a csajozás, gyöngesége a tájékozódás – és Attilát – erőssége az autósport, gyengesége a történelem.

A fiúknak a celeb világban jártas, de a matematikával hadilábon álló Linda, és a főzésben erős, idegennyelvben gyönge Eperke jutott.

A játék lényege, ha valaki nem látta volna még, hogy a civil versenyzők mindig kapnak egy műveltségi kérdést, a celebeknek pedig azt kell megtippelni, hogy jó vagy rossz választ adnak-e. Ha bejön, akkor 100 pontot kapnak.

Később van egy olyan forduló, ahol a hírességeknek kel megválaszolni néhány nem különösebben nehéz kérdést, és a végén a "mindent vagy semmit" kört. A versenyzők itt az egész addig gyűjtött nyereményüket kockáztatják.

Alapvetően nem vagyok híve az olyan műsoroknak, amelyek mások nyomorából csinálnak műsort, még akkor sem, ha az lelki nyomor.

Mindenki tévedhet, bárki kaphat olyan kérdést, amire nem tudja a választ, sőt egyenesen butaságot mond rá.

Ehhez jön még a mesterséges helyzet, amikor stúdióban, kamerák előtt kéne okosnak lenned. Ilyen szituációban sokszor akkor sem jut eszébe az embernek a helyes válasz, ha amúgy tudja. De közben szeretné védeni az arcát, ezért próbál minden áron mondani valami okosat, ami persze kontraproduktív.

Sosem pártoltam az elefántcsonttorony-mentalitást. Nem állítom, hogy én nem kerülhetnék ilyen helyzetbe. Ha például a társadalmi szerződésekről kéne valamiféle kérdést megválaszolnom, simán el tudom képzelni, hogy összekeverném Hobbes és Locke tanait.

Na de hogy állja meg az ember kacaj nélkül, ha olyan egyszerű állítások is zavarba hozzá őket, hogy emlős az ember, vagy hogy Mózes kosaras volt?

És ami a legmegdöbbentőbb, hogy az ember emlőssége kérdésében végül eljutnak a helyes válaszig, de úgy, hogy az oda vezető út minden elemében rossz.

Elhangzik, hogy az ember nem lehet emlős, mert azok a víz alatt élnek, vagy nem is igaz, mert azok a kétéltűek, mint az anakonda és a teknős, az ember nem emlős, mert nem vagyunk kétéltűek, a víziló viszont nagyjából az.

Amikor mindeme okfejtések után arra jutnak, hogy az ember mégiscsak emlős, ők csodálkoznak a legjobban. A döntő érv: azért vagyunk emlősek, mert nekünk megadatott a szárazföldi légzés képessége.

Mosolyogtató volt, amikor Tilláék észbontói a következő állítást kapták:

"Nánási Pál lesifotókat készített Ördög Nóráról, mielőtt szerelmesek lettek egymásba." Nóra bevallotta, ő nem tud ilyentől, de ez nem zárja ki. Palit kéne megkérdezni.

Tilla és Balázs úgy ítélték meg, a "hamis" a jó válasz, és ezt tudni is fogják a versenyzők. Ehhez képest Linda és Eperke nagyon gyorsan és magabiztosan rávágták, hogy igaz. Linda olvasott is erről az újságban, maga Ördög Nóra beszélt róla több interjúban.

Szegény Nánási Pált mostantól egy ország fogja lesifotósnak tartani, de ez legyen az ő baja.

Ez így megy egy órán keresztül. A műsorvezető és a celebek jókat rötyögnek, és bármennyire is próbál az ember humánusan hozzáállni, ennyi emberi butaság láttán nehéz megőrizni a komolyságot.

Amit hiányolok a műsorból, hogy nem láthatjuk, miként reagálnak az észbontók maguk, amikor kiderül, hogy jó vagy rossz választ adtak. Az még hozhatna érdekes szituációkat.

Az Észbontók nem az a vetélkedő, amit napról napra követni szeretnék. A poénok nem túl erősek, a műsorvezető érezhetően még botladozik a szerepében, néha ki is zökken belőle, Liptai Claudia kicsit ironikusan meg is jegyezte egy ponton, amikor Roli épp azt hangsúlyozta, hogy ő a műsorvezető:

"Ezt nem mondani kell, csinálni."


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Predator: Halálbolygóban ezúttal a csápos űrvadász a főhős, aki a filmtörténelem talán legkegyetlenebb bolygóján talál rá az üdvösségre
Szadista szörnyek, szószátyár szintetikusok, cuki majomszerű lények és rengeteg akció – a családbarát Predator-film mégis működik!


Nagy utat járt be a földönkívüli csáprágós, rasztás, techzseni vadász, mire eljutott odáig, hogy immár teljes szívvel neki drukkoljunk egy róla szóló egész estés mozfilmben.

1987-ben Arnold Schwarzenegger őserdőben harcoló zsoldoscsapatát filézte ki először, végül az Osztrák Tölgy küldte őt a másvilágra (Ragadozó). 1990-ben már Danny Glover gyűrte le nagy nehezen Los Angeles forrongó betondzsungelében (Ragadozó 2). 2004-ben és 2007-ben alien xenomorph-ok ellen küldték őket csatába, de bár ne tették volna, vagy legalább ne így (Alien vs. Predator: A Halál a Ragadozó ellen 1-2). 2010-ben Antal Nimród végre elhagyta a Földet, és egy vadászbolygón eresztette össze mindenféle humanoid gyilkossal az űrvadászokat (Ragadozók). 2018-ban az első rész Hawkinsa, Shane Black próbált laza, poénos és véres menetet kreálni (ismét a Földön) a yautják kontra emberek örök rangadóból, sajnos sikertelenül (Predator: A ragadozó). 2022-ben Dan Trachtenberg (Cloverfield Lane 10) végre egy remek frissítést eszközölve a 18. századi Észak-Amerika komancs őslakosai ellen küldte a láthatatlan hörgőt (Préda), majd idén egy kiváló animációs szkeccsfilmben gondolta tovább a lények múltbeli (viking-, szamuráj- és világháborús közeg) látogatásait (Predator: Gyilkosok gyilkosa).

Így érkezünk el végül a Predator: Halálbolygóhoz, Dan Trachtenberg második élőszereplős, de amúgy harmadik Predator-filmjéhez, amelynél lépett egy igen merészet.

A fent felsorolt eddigi darabokat látva érthető módon nem próbált ismét egy sima vadászatot rendezni, amelyben valamely kor embere küzd meg egy vagy több yautjával (így hívják a fajukat, a kiejtés pedig: jaucsa), hogy a fináléban végül hatalmas áldozatok árán, de leküzdjék őt. Erre már ott volt egy kigyúrt katona (Arnie), egy kemény zsaru (Glover), egy kiismerhetetlen zsoldos (Adrien Brody), egy csapat kattant katona, na meg egy ravasz és fürge komancslány (Amber Midthunder).

Trachtenberg, ahogy az eddigi Predator-filmjeiben, ezúttal is szerette volna megmutatni ezen univerzum egy újabb szegletét, így lett tehát először egy Dek nevű yautja a főhős, hogy kapjunk egy másik nézőpontot is végre. Dek ugyanis nem nőtt akkorára, mint fajtársai, apja is csenevésznek, gyengének tartja (Süsü, te vagy az?), ezért Dek „normális” bátyját, Kweit bízza meg a likvidálásával. Kwei azonban esélyt ad neki, s elküldi öccsét a beavató vadászatára, hogy bizonyíthassa rátermettségét. Ezzel viszont kivívja apja haragját, aki megöli Kweit. A dühtől fortyogó Dek így elindul a Genna bolygóra (amit a rendkívül agresszív flórája és faunája miatt „halálbolygónak” is hívnak), hogy elhozza a legádázabb, megölhetetlennek gondolt lény, a Kaliszk trófeáját, és bosszút álljon az apján a fivéréért. A Genna pedig nem hazudtolja meg magát, azonnal lények százai törnek Dek életére.

Majd talál egy félbevágott szintetikust, Thiát (Elle Fanning), aki a helyismeretével meggyőzi, hogy vigye magával az útjára. Így kapunk egy feledhetetlen filmes párost a yautjával és a hátán cipelt félrobottal.

A Predator: Halálbolygó azért merész, mivel Trachtenberg minden bizonnyal tisztában volt azzal, hogy magára haragítja majd a legádázabb Predator-őrülteket, akik azt várják sokadszora is, hogy egy yautja legyen kíméletlen, és öldösse az embereket, akik végül felülkerekednek rajta. Ő azonban egy kissé családbarátabbá varázsolta a hangulatot. Mivel emberek nincsenek a történetben (csak yautják, szintetikusok és mindenféle szörnyek/lények), ezzel elintézte, hogy ne legyen véres a film, amely így több korosztály számára is simán befogadható. Hozzá kell tenni, hogy John McTiernan az első rész készítésekor a tinédzserfiúkat lőtte be célközönségként a megnyúzott emberekkel, átlyuggatott katonákkal és gerinckitépéssel egyetemben, de hát azok más idők voltak.

A Halálbolygóban Trachtenberg inkább a nyolcvanas-kilencvenes évek sci-fi-kalandfilmjeit idézte meg egészen kiválóan, amelyhez elképesztő állatokat és növényeket álmodtak meg.

Talán még nem volt a filmtörténetben ilyen kegyetlen bolygó, mint a Genna (a Pandorát mindenesetre keresztbe lenyelné), ahol minden percben, mindenfelől érkezhetnek az egyre agresszívebb életformák.

Ilyen hely kell egy yautjának.

A forgatókönyv ugyanakkor nem szűkölködik a humorban sem, ami végülis nem idegen a franchise-tól (Predator: A ragadozó…, de már az első részben is ott voltak Hawkins szexviccei, vagy Schwarzenegger ütős egysorosai), de családbarát poénokkal még nem nagyon próbálkoztak korábban. Talán el is bírt volna ebből kevesebbet a sztori. A Picur nevű majomszerű lény például tartogat számunkra néhány cringe-pillanatot, ám szerencsére végül ő is megkapja a maga helyét a történetben.

Dek és Thia azonban mindenért kárpótolnak. Különösen jó volt látni egy yautja személyiségfejlődését, a más nézőpont üdítő újítás a franchise-ban.

Illetve az olyan kiváló ötletek is, amikor például Dek a technika híján a faunát használja fegyverként a gazok ellen.

A Predator: Halálbolygó kapcsán tehát ne az eddigi Predator-filmek atmoszféráját várjuk. Legyünk nyitottak, ezt pedig Trachtenbergék alaposan meghálálják, mivel a furcsaságai és időnkénti idétlenségei ellenére egy kifejezetten szórakoztató, pörgős és látványos darabról van szó. Trachtenberg pedig vigye csak tovább, tovább és még tovább ezt az univerzumot, mivel sosem lehet tudni, mivel áll elő legközelebb, és ez adja a franchise-építésének savát-borsát-izgalmát.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk