Bizarr és tehetséges emberek gyűjtőhelye a Fekete Zaj – beszámoló képgalériával
Felemelő élmény, hogy a Fekete Zajon a szokásos óbégató macskajancsik helyett békés értelmiségiek keringenek körülöttem a Mátra idilljében, és szeméthegyek helyett legfeljebb falevelek hevernek a földön. Mostanság viszont nem megy simán a bejutás: idén nem a Covid-mizéria, hanem a szállás miatt volt extra bajlódás, mert gyorsan elkapkodták a környékbeli szobákat és egy újfajta előfoglalós rendszert is bevezettek. Emiatt az évek óta odajáró keménymagnak fel volt adva a lecke, hogy lesz ebből négynapos fesztiválozás – azért mi is összehoztuk valahogy az utolsó pillanatban.
Érkezéskor cybermulatós veretéssel élesztette fel a bulihangulatot az Ǝ.N.D. az ugrálóvárnak is beillő Delta kisszínpadon, utána a Melt-Banana értelmezhetetlen, bravúrosan darálós ázsiai matekmetállal borzolta a kedélyeket. Az énekesnő annyira dühösen kiabált, makogott vagy épp ugatott, hogy azon tűnődtem, ez most koncert, bolondokháza vagy tüntetés. Kisétáltunk inkább a Sástó erdejébe, ahol LÏDÉRC elborultan zseniális kiállításába botlottunk, a képek ráadásul az erdő fáira voltak rögzítve, sejtelmes megvilágítással.
Visszatérve a nagyszínpadhoz, az Oranssi Pazuzu prüntyögős-elszállós hörgése alaposan bemorajlotta az addigra éjsötét Mátrát, mint valami okkult szertartás.
A főzenekarnak beharangozott sátánfattya-kategóriás Godflesh pedig olyan hosszú előjátékot kanyarított a produkciójának, ami után már elvárt a happy ending. Amikor végre megindult a zúzás, a bravúros kivitelezésre nem is panaszkodhatnék, de halkan mégis megteszem: a várt katarzis nálam nem ütött be. A háttérben pár percig vetített Bosch festményekhez viszont hibátlan aláfestőként szolgált, ott beszippantott a pokol akusztik-bugyra.
Már mentem volna lepihenni, amikor megütötte a fülem egy különleges skandináv folk- és torokének, a Szibériából érkező Nyitt Land tolmácsolásában.
A második napon a Diabolus in Musica áztatta könnyed akusztikba a vérprofizmust a Kacsatónia színpadán. Imádom, amikor minden hang tiszta, a hangszerek és dalszövegek kölcsönhatásba lépnek, a beépített pajzán verscsokor pedig remek levesbetétként funkcionált. Utána elkaptuk a Musica Moralia végét, akinek énekesnője nem ebbe a századba hangolt, búfelejtő hangszínével mutatta meg, milyen a szerethető bölcsész-melankólia.
Az egyik főbanda, a Vulture Industries váratlan énektechnikás, avantgárd metálzenét játszott (több mint korrektül, de valahogy nem nekem), és a koncert végén mosolyfakasztó látvány volt a színpadra felengedett rajongók önfeledt fejrázása.
A nap katarzisát viszont a karizmatikus Lili Refrain hozta egy egyszemélyes zenekar képében, amiben a saját, helyben felvett szólamaira tolt kristálytiszta operaéneket, elektronikát, törzsi dobot és világzenei elszállást egyaránt.
A Sear Blissben ezúttal sem csalódtam, évek óta nagy favoritom a hazai black metal szcénából. Pedig emlékszem, elsőre nem is tudtam befogadni benne a trombitát és a harsonát, annyira szürreális volt, mintha valaki beállítana egy hurkatöltővel egy játszótérre. Azóta meg egyenesen imádom.
A napi jól megérdemelt hörgés-dózisom után a párom felfigyelt egy távoli dalra, és megkért, hogy nézzem meg a programkatalógusban, kik játszanak Antimattert. Aztán kiderült – minő meglepetés –, hogy maga a brit Antimatter, úgyhogy kaptunk egy kis léleksimogató Pearl Jam életérzést. Méltó zárásként kitáncoltam az utolsó szuszt is magamból a dark-diszkóban.
Pénteken későn indítottuk a bulizást, mivel aznap is közel 40 fok volt, úgyhogy inkább libegőztünk és boboztunk a közelben. Megérte visszatérni a funky-metálos, kiváló énekessel operáló hazai Antares zenekarra, akik alaposan berobbantották a pénteket, magasra téve az aznapi lécet. Utána akkorát táncoltam este a klasszikus goth vonalon mozgó, török She Past Away-re, hogy Schobert család különdíjat osztott volna nekem darkfitness kategóriában.
A hazai metálmester, Áron András Apey fémjelezte Lazarvs elementáris riffjei pedig kegyelemdöfésként leszedték tőből a fejünket – akinek pedig a nyakán maradt, az is ösztönösen headbangelésre használta. Csoda, hogy a minket körbeölelő hegyek nem omlottak le a hangzástól.
A Needlessre értem vissza, akik hozták az elvárt macskadarálós vérhányást, méghozzá kiváló színvonalon. Utána belevetettem magam a pingpongozásba, mert szerencsére idén is méltó ellenfelekre leltem. Az Entrópia Architektúrára letettem az ütőt, de később meg is állt bennem, annyi nyers őserő van a nehezen befogadható, mantrákkal mélyített dalaikban. Az órámra nézve átsiettem a Black Nail Cabaret-ra, amely éppen olyan különleges helyszínen lépett fel a kivilágított Sástó-kilátó előtt, az erdő közepén, mint amilyen különleges a házaspár zenei világa. És persze a dark-díva Emke fellépőkreációja, aki ezúttal egyfajta burlesque predatorként lopta el a show-t és a rajongói szíveket.
Az utolsó este mindig elkeserít, hogy mindjárt vége az élménycunaminak, de egy kis ősdark-spleent csempészett belénk az emblematikus F.O. System, majd az olasz Master Boot Record olyan pixelpusztító konzol-metál csűrdöngöléssel zárta a nagyszínpad idei repertoárját, mintha a '90-es évek összes flipperje egyszerre döngölt volna a földbe. Az évadot szokás szerint a Cure dalokat játszó Pornography zárta – sajnos túl későn, tekintve, hogy néhány órával később, reggel 10-ig el kellett hagyni a szállást és egyben szeretett fesztiválomat.
