Kinek ne rémlene Monica Lewinsky neve? A Bill Clintonnal viszonyt folytató gyakornok botránya meghatározó momentuma volt a kilencvenes éveknek. Gyerekkoromból emlékszem, rajta röhögött a fél világ. Nem volt más a közvélemény szemében, mint - a lehető legenyhébben szólva - egy erkölcstelen, könnyű nőcske, aki élete lehetőségének hitte, hogy kielégítheti az amerikai elnököt.
Lewinsky mindössze 22 éves volt a történtek idején, és - micsoda döbbenet! - halálosan szerelmes a jóképű, karizmatikus főnökébe, aki egyúttal a világ első embere is volt. Hihetjük, persze, hogy mi aztán soha nem keveredtünk volna hasonló helyzetbe, de egy biztos: mindenkinek vannak arcpirító történetei, amik nem mutatnának jól a New York Times címlapján. Éppen csak jókor voltunk jó helyen, és megadatott nekünk a privát szféra biztonsága.
Huszonöt évvel később már csak Lewinsky arca ismerős a régi címlapokról. Köze sincs ahhoz a képhez, amit akkoriban megalkottunk róla. Napjainkban aktivista, aki az online zaklatás ellen harcol, hiszen ő maga volt az első áldozat. Persze, így is haláláig rajta marad a bélyeg, hogy Bill Clinton szeretője volt.
Ennél is szomorúbb, hogy azóta sem tanultunk semmit. Sőt mi több: soha nem szedett annyi áldozatot a cyberbullying és az eltörlési kultúra, mint a közösségi média térnyerése óta. Azzal, hogy tartalomgyártást az átlagember kezébe adtuk, a labda elgurult: senki nem elszámoltatható azért, amit az internetre posztol.
A gyűlöletbeszéd pedig életeket tesz tönkre - hogy pontosan miként, arról szól a Lewinsky által rendezett dokumentumfilm, a 15 perc szégyen, ami az HBO Max kínálatában elérhető.
Tudjuk a címedet
A film olyan valódi, hús-vér emberek történeteibe enged betekintést, akik teljesen ártatlanul kerültek az események viharába: egyetlen pillanat miatt siklott ki az életük, amit az internet felkapott, hogy aztán kommentelők ezrei szedjék ízekre őket.
Egy amerikai kereskedő “bűne” például nem volt más, mint hogy a Covid-járvány hajnalán - amikor még fogalma sem volt róla, hogy a vírus az egész világon elterjedhet - nagy tételben vásárolt fel kézfertőtlenítőt, hogy aztán értékesítse az Amazonon.
A sztori futótűzként terjedt. Özönlöttek a gyalázkodó levelek, kommentek (mint például a címben szereplő), míg valaki be nem dobta a férfi címét is, aki ezután kénytelen volt Airbnb-be költözni a családjával. Ma, két évvel a történtek után sem tud könnyek nélkül beszélni erről.
De ott van az a munkás is, aki épp rosszkor és rossz helyen használt egy kézmozdulatot, így már le nem mossa magáról, hogy rasszista - annak ellenére sem, hogy történetesen mexikói.
“Azt sem tudtam, mi az az eltörlési kultúra, amíg nem lettem az áldozata” - mondja.
Ha ugyanis a lelki teher nem lenne elég, az érintettek kivétel nélkül kénytelenek voltak új állás után nézni. A munkáltatóik hamar megszabadultak tőlük a népharag nyomására.
Legszebb öröm a káröröm
Az talán a fentiekből is látszik, hogy a gyűlölködésnek bárki áldozatul eshet: vagy azért, mert fekete, vagy azért, mert nem támogatja a Black Lives Mattert. Vagy mert egy “társadalmon élősködő” bevándorló, vagy mert magas státuszú, irigyelt ember, akit sokan kéjes örömmel látnak elbukni.
A filmben egy szakértő elmondja: a kutatások szerint a fociszurkolók sem akkor a legboldogabbak, amikor a saját csapatuk gólt lő, hanem amikor az ellenfél kapufát.
Kiderül az is, a megszégyenítés végigkísérte a történelmet, a kalodába állított emberektől azokig, akiket folyóba merítettek, ketrecbe zártak, leborotváltak, kátrányba és tollba forgattak, vagy épp kiszavaztak a görög szigetekről, mint egy jóféle valósághow-ban.
Az igény tehát nem újkeletű, hogy egyesek másokon töltsék ki a bennük felgyülemlett frusztrációt. Az internet azonban olyan platformot adott a lincseléshez, ami azelőtt példátlannak számított a modern világban.
Amikor cikkekben, posztokban találkozunk valakivel, az nem elegendő ahhoz, hogy az agyunk valódi emberi lényként érzékelje őt - magyarázza a pszichológus. Aztán ott van még az online gátlástalanság-effektus is. Ennek lényege, hogy az internetes viselkedésünk olyan szabályozatlan, mint amikor a valóságban részegek vagyunk. Így már mindjárt érthetőbb, miért szidja Kovácsné Jucika Horváth Marikát a Facebook-kommentekben.
Ebben pedig természetesen cinkosunk a közösségi média is. A bizonyíték? Egy, a filmben is idézett tanulmány, amely szerint az erős negatív töltetű szavak - botrány, borzalom, szégyen és így tovább - átlagosan 13 százalékkal növelik a posztok elérését.
Az elénk tárt tartalmakat válogató algoritmus több felhasználónak mutatja az indulatokat kiváltó posztokat. Hiszen ezek vonzzák a lájkokat, kattintásokat, megosztásokat. A tech-szakértők szerint a Facebooknak hasznosabbak vagyunk, ha őrjöngünk, mint ha emberi lény módjára viselkedünk.
Mi lenne tehát a megoldás?
Ausztráliában már működik az eSafety rendszer: ha egy közösségi médiaplatform nem távolítja el az ártalmasnak ítélt posztokat, akkor a kormány akár pénzbüntetést is kiszabhat rá. De már az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban és Indiában is születtek az internetezőket védelmező jogszabályok - derül ki a filmből. A jogalkotás azonban a legtöbb országban nem tart lépést az internetes zaklatás jelentette kihívással.
Sajnos, az ausztrál eSafety is egy tragikus eset után született: Charlotte Dawson műsorvezető hallgatott a kommentelők tanácsára, és öngyilkos lett. “Oké, elfogadom a gyűlöleteteket, készen állok a halálra. Remélem, ezzel véget ér a szenvedés” - írta utoljára a Twitteren.
Az emberi természetet hiába próbáljuk megváltoztatni. Azt viszont megakadályozhatnánk, hogy az algoritmusok a hergelésünkre játsszanak. Ez a film felráz minket, és rádöbbent: ha nem lépünk fel időben a tudatiparral szemben, könnyen egy disztópiában találhatjuk magunkat.
Kinek ne rémlene Monica Lewinsky neve? A Bill Clintonnal viszonyt folytató gyakornok botránya meghatározó momentuma volt a kilencvenes éveknek. Gyerekkoromból emlékszem, rajta röhögött a fél világ. Nem volt más a közvélemény szemében, mint - a lehető legenyhébben szólva - egy erkölcstelen, könnyű nőcske, aki élete lehetőségének hitte, hogy kielégítheti az amerikai elnököt.
Lewinsky mindössze 22 éves volt a történtek idején, és - micsoda döbbenet! - halálosan szerelmes a jóképű, karizmatikus főnökébe, aki egyúttal a világ első embere is volt. Hihetjük, persze, hogy mi aztán soha nem keveredtünk volna hasonló helyzetbe, de egy biztos: mindenkinek vannak arcpirító történetei, amik nem mutatnának jól a New York Times címlapján. Éppen csak jókor voltunk jó helyen, és megadatott nekünk a privát szféra biztonsága.
Huszonöt évvel később már csak Lewinsky arca ismerős a régi címlapokról. Köze sincs ahhoz a képhez, amit akkoriban megalkottunk róla. Napjainkban aktivista, aki az online zaklatás ellen harcol, hiszen ő maga volt az első áldozat. Persze, így is haláláig rajta marad a bélyeg, hogy Bill Clinton szeretője volt.
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Itt még a TikTok-generáció is figyel – Rendhagyó irodalomórán jártunk a New York Kávéházban
Juhász Anna irodalmár órái 2017-es indulása óta hatalmas népszerűségnek örvendenek. Azóta több mint száz alkalommal tartott olyan órákat, ahol a diákok személyesen is megismerkedhetnek a kávéházi irodalom különleges világával.
Nyüzsgő diákhangok, izgatott tekintetek lepik el a New York Kávéház Vörös-termét, ahol most éppen egy taksonyi iskola nyolcadik osztályos diákjai várják Juhász Anna irodalmár és kulturális menedzser nem mindennapi tanóráját. A program 2017-es indulása óta Anna több mint száz ilyen rendhagyó irodalomórát tartott már a New York Kávéházról a helyszínen, programja pedig hatalmas népszerűségnek örvend.
Egy-egy tanév elején a program meghirdetésekor annyian jelentkeznek, hogy beosztani is nehéz az iskolákat. Közöttük vannak vidéki és fővárosi intézmények egyaránt, sokan több száz kilométert is utaznak ezért a lehetőségért. Ilyenkor Annáék a tanárokkal közösen gondolkodva kitalálják, hogy milyen programokkal lehetne egybekötni még az alkalmat, milyen helyszínre tudnak még átmenni, ami izgalmas lehet irodalmilag. Az ékkő viszont, ahogy Anna fogalmaz, mindig az, hogy
a gyerekek el tudnak jutni a New York Kávéházba, és egy picit közelebbről megismerhetik azoknak a műveknek a hátterét, amelyek itt születtek.
Elhangzik Kosztolányi és Karinthy neve, akik a Kávéház előtt ismerkedtek meg, és megtudjuk, hogy sok híres lap szerkesztősége volt az épületben. Anna változatos történetekkel, érdekes legendákkal fűszerezi az órát, miközben nemcsak a Vörös Szalonban ülünk, hanem elsétálunk a Hotel lobbyjába - a New York Palota egykori legendás aulájába - és a Kávéház patinás belsejébe is.
A rendhagyó irodalomórákra mindenféle korosztályú iskolai csoportok jönnek.
A tizenkettedikes diákoknak például a kávéházi irodalomról szóló érettségi tétel miatt lehet érdekes egy ilyen alkalom.
„Sokan emiatt az érettségi előttre időzítik a látogatást a kávéházban, hogy valami pluszt, valami történeti adalékot kapjanak, és így minél inkább élményszerűen tudják majd az érettségin ezt a tudást visszaadni” – mondja Anna, aki mindig változatosan tartja meg az órákat.
Van, amikor több történetre, több felolvasásra van szükség, ez attól függően változik, hogy az alap műveken felül, mint például A New York-tól a Hungáriáig című kötet, milyen könyveket visz az adott órára.
„Volt olyan osztály, aki eléggé vizuális volt, úgyhogy olyan versek kerültek elő, amik nagyon vizuálisan mutatják be Budapestet. Vagy például Babits Mihály feleségének, Török Sophie-nak azaz Tanner Ilonának a fotográfiáin keresztül is szemléltettem már a mondandómat.” Kissé tehát mindig változik a felépítés, de vannak törzsanyagok, törzsszereplők, akik nemcsak egykoron a New York Kávéházban, hanem egy irodalomórán is törzsvendégnek számítanak. Heltai Jenő, Osvát Ernő, Böhm Aranka vagy Molnár Ferenc minden beszélgetésben fókuszba kerül.
A Kávéház és Anna is nagyon szeretik, és szívükön viselik a programot.
Ez már valami olyan misszió, ami által a magyar diákoknak, fiataloknak is vissza tudjuk adni azt a kávéházi élményt, amelyen keresztül a tankönyveikben szereplő művek és szerzők felélednek.”
– teszi hozzá Anna, aki szerint az órák által kicsit azt érezheti mindenki, hogy ez tényleg több mint egy helyszín. „Ma már úgy hívjuk ezeket, hogy offline terek, miközben régen egy ilyen kávéház volt az élet közepe, és minden, ami itt történt.”
És hogy hogyan élik meg mindezt a diákok?
Egy ilyen rendhagyó irodalomóra átlendülés tud lenni. Sokan el szokták mondani, hogy mennyire tetszett nekik egyáltalán az, hogy bejöttek egy olyan térbe, ahová korábban nem is gondolták volna, hogy be lehet jutni. A diákok így közelebb érzik magukat a századfordulós szerzőkhöz, és így ők is meg tudnak nyílni.
Gyakran előfordul, hogy az órák után a közösségi oldalán keresik fel Annát, és küldik el neki a verseiket, naplórészleteiket.
„Sok diákkal van ezért élő kapcsolatom. Ez egy nagy dolog, hogy egy számukra vadidegen embernek elküldik a verseiket és tanácsot kérnek tizenévesen” – véli Anna. Szerinte még jó helyen van a világ, mert nagyon sokan írnak, és fejezik ki magukat még mindig, nem csak emojikkal, hanem rendes szavakkal. „Ahogy Juhász Gyulától tudjuk: „szavak, szavak csodálatos szavak”, amik tényleg békítenek, és mindent helyre tudnak hozni. Szóval van remény, és ezt nagyon sok ilyen irodalomórán tapasztaljuk.”
Nyüzsgő diákhangok, izgatott tekintetek lepik el a New York Kávéház Vörös-termét, ahol most éppen egy taksonyi iskola nyolcadik osztályos diákjai várják Juhász Anna irodalmár és kulturális menedzser nem mindennapi tanóráját. A program 2017-es indulása óta Anna több mint száz ilyen rendhagyó irodalomórát tartott már a New York Kávéházról a helyszínen, programja pedig hatalmas népszerűségnek örvend.
Egy-egy tanév elején a program meghirdetésekor annyian jelentkeznek, hogy beosztani is nehéz az iskolákat. Közöttük vannak vidéki és fővárosi intézmények egyaránt, sokan több száz kilométert is utaznak ezért a lehetőségért. Ilyenkor Annáék a tanárokkal közösen gondolkodva kitalálják, hogy milyen programokkal lehetne egybekötni még az alkalmat, milyen helyszínre tudnak még átmenni, ami izgalmas lehet irodalmilag. Az ékkő viszont, ahogy Anna fogalmaz, mindig az, hogy
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Őrületes siker: Ilyen volt a Csurran-cseppen Majkától a Papp László Sportarénában
A Papp László Sportarénában adott látványos koncertet a rapper, ahol persze megszólalt a Csurran, cseppen is. A bulin szó szerint pénz hullott az égből.
Péntek este a Papp László Sportarénában adott nagyszabású koncertet Majka. A buliból természetesen nem maradhatott ki a rapper legutóbbi slágere, a Csurran, cseppen se.
A koncerten nem is aprózták el a dolgot:
Majka egy platformon ereszkedett le a közönség elé, egy ponton pedig újra a magasba emelkedett és pénzt szórt a zsebéből a közönség közé.
Péntek este a Papp László Sportarénában adott nagyszabású koncertet Majka. A buliból természetesen nem maradhatott ki a rapper legutóbbi slágere, a Csurran, cseppen se.
A koncerten nem is aprózták el a dolgot:
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.
A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”
Weisz 14 éves korában kezdett el modellkedni, majd gyorsan ráaggatták az „angol rózsa” elnevezést (az angol kultúrában így hívják az Angliából származó természetes szépségeket).
Ekkor, 1984-ben hívta fel magára először a figyelmet, amikor visszautasított egy ajánlatot, Richard Gere mellett szerepelt volna a Dávid király című Bruce Beresford-filmben. Vagyis akkor még passzolta a rivaldafényt.
Bár álmai között szerepelt a hivatásos színészet, kezdetben inkább a Cambridge-i Egyetem Trinity Hall angol irodalom szakát választotta. Úgy gondolta, hogy a hagyományosabb tudományos pálya stabilitást nyújtana neki, de még Cambridge-ben sem tudott ellenállni a színház vonzásának.
„Az egyetemen jöttem rá, hogy kétfelé húz a szívem. Irodalmat tanultam, amit imádtam, de folyamatosan éreztem a színészet vonzását. Végül nem tudtam tovább figyelmen kívül hagyni. Ezt az utat kellett követnem” – nyilatkozta erről 2019-ben.
Az egyetemi évei alatt többek között Sacha Baron Cohen, Sue Perkins, Richard Osman és Ben Miller (akivel egy rövid ideig randizott is) voltak többek között az évfolyamtársai. Ekkor már különböző iskolai színjátszó előadásokban is szerepelt, s társalapítója volt a Cambridge Talking Tongues nevű diákszínjátszó csoportnak. A társulat elnyerte a Guardian Student Drama Awardot az 1991-es Edinburgh Festival Fringe-en egy improvizált darabért, amelyet Weisz maga írt Slight Possession címmel.
Áttörés a színpadon
Miután megszerezte a diplomáját, Weisz úgy döntött, hogy a színészetre koncentrál, ebben pedig a barátai és a mentorai is támogatták. Színházi karrierjét a Royal National Theatre és a Royal Court Theatre-ben, vagyis London két legnevesebb színházi társulatában kezdte. Az áttörését az 1994-es év hozta meg, amikor megkapta Tennessee WilliamsMúlt nyáron, hirtelen című darabjának egyik szerepét a Royal Court Theatre-ben, amivel sikerült felhívnia magára a figyelmet. A színházban Weisz megtanult kapcsolatot teremteni a közönséggel, és hiteles, többdimenziós alakításokat nyújtani.
„Mindig is szerettem a színpadot” – mondta a The New York Timesnak adott interjújában. „Van valami az élő színházban, amitől a színészi játék azonnali és elektromos érzéssé válik. Nemcsak szavakat mondasz egy forgatókönyvből, hanem párbeszédet folytatsz a közönséggel, ami hihetetlenül kifizetődő.”
Weisz tehetsége pedig nem maradt észrevétlen, s hamarosan számos szerepet ajánlottak neki a színházban és a televízióban egyaránt. Első tévés szerepét a The Advocates című sorozat egyik 1992-es epizódjában játszotta, majd feltűnt a Morse felügyelő, a Trópusi hőség (Kenya Campbell álnéven!!) vagy a Vörös és fekete című sorozatokban. De nem telt el sok idő addig sem, mire sikerült felpattannia a mozivásznakra.
Oscarral a csúcsra
Első kisebb mozifilmes szerepét az 1994-es Gyilkológép című akció-hororrban kapta, de még neve sem volt a karakterének, szóval mondhatjuk, hogy a mozis karrierje 1996-ban indult, ekkor tűnt fel ugyanis Bernardo BertolucciLopott szépség című filmjében, valamint a Láncreakció női főszerepében Keanu Reeves és Morgan Freeman mellett. S noha a filmért nem voltak oda a kritikusok, Weisz alakítását többségében méltatták. Ezután pedig, bár folyamatosan kapta a szerepeket, a nagy hollywoodi áttörés csak 1999-ben következett be, amikor a Stephen Sommers által rendezett A múmia című kasszasikernek bizonyuló kalandfilmben játszott. Evelyn Carnahan, az okos, találékony könyvtáros és kalandor szerepében Weisz a nemzetközi reflektorfénybe került.
„A múmia hatalmas változást hozott az életembe. Az intimebb, karakterközpontú filmekből egy hatalmas akciófranchise-ba kerültem. Hihetetlen tanulási tapasztalat volt, és még mindig büszke vagyok rá. Ez a film is része volt annak a hozzáállásomnak, hogy olyan filmeket csináljak, amelyek nagyobb kihívást jelentenek számomra és a közönség számára is” – mesélte egy interjúban.
Az akciófilmekben elért sikerei ellenére Weisz azonban eltökélte, hogy a karrierjét olyan szerepekkel egyensúlyozza ki, amelyek lehetővé teszik számára, hogy összetettebb, árnyaltabb karakterekben mutathassa meg magát. A múmia után olyan filmekben tűnt fel, mint a Szabó István által rendezett A napfény íze (1999), az Ellenség a kapuknál (2001) vagy az Egy fiúról (2002), amelyekben bebizonyította, hogy a műfajok széles skálájával képes megbirkózni.
A Fernando Meirelles (Isten városa, 360) által rendezett Az elszánt diplomata (2005) című filmben nyújtott alakítása pedig meghatározó volt a karrierje szempontjából. Ő játszotta Tessa Quayle-t, egy szenvedélyes aktivistát, aki egy gyógyszergyár összeesküvését leplezi le.
A játékát a kritikusok széleskörű elismeréssel fogadták, és a filmben nyújtott munkájáért elnyerte többek között a legjobb női mellékszereplőnek járó Oscar-díjat 2006. március 5-én, mindössze két nappal a 36. szülinapja előtt.
„Az elszánt diplomata meghatározó pillanat volt a karrieremben. Ez egy olyan szerep volt, amely érzelmileg mindent megkövetelt tőlem. Tessa egy olyan idealista nő, aki kénytelen szembesülni a nagyon kemény valósággal. Egyszerre volt szívszorító és felemelő őt játszani. Az Oscar-díj elnyerése váratlan bónusz volt, nem ezért vállaltam el a szerepet. Egyszerűen csak egy fontos történetet akartam elmesélni” – tette hozzá.
Egyensúly mindenekfelett
Az Oscar-díj után Weisz kedvére válogathatott a szerepekből, s ő megpróbált továbbra is azon az úton maradni, ahol megmutathatta színésznői sokoldalúságát. Feltűnt A forrás (2006) című filmben, ahol Hugh Jackman oldalán játszott a szerelem, a halandóság és az örök élet keresésének témái között; illetve elvállalt olyan kisebb, karakterközpontú filmeket is, mint a Szélhámos fivérek (2008), a Hallatlan igazság (2010) vagy az Örvény (2011), miközben a szélesebb közönségtől sem próbált eltávolodni: pl. Constantine: A démonvadász (2005), Télbratyó (2007), Mindenképpen talán (2008), Agora (2009), Komfortos mennyország (2009), A Bourne-hagyaték (2012), Óz, a hatalmas (2013).
A 2010-es évek második felére már nagyobb hangsúlyt fektetett a szerzői filmekre, drámákra, Oscar-matériákra. Ebben az időszakban készült A homár (2015), az Ifjúság (2015), a Fény az óceán felett (2017), A rabbi meg a lánya (2017), nem utolsósorban pedig a 2018-as A kedvenc, Yorgos Lanthimos filmje (akárcsak A homár), amelyért Weisz újabb Oscar-jelölést kapott a legjobb női mellékszereplő kategóriájában (akkor Regina Kingé lett a díj a Ha a Beale utca mesélni tudnáért).
„Mindig próbára teszem magam. Akár egy olyan történelmi személyiséget kell játszanom, mint A kedvencben Lady Sarah, akár egy olyan nőt, aki személyes küzdelmekkel néz szembe, olyan szerepek után kutatok, amelyek kihívást jelentenek számomra. Nem szeretném, ha beskatulyáznának egyféle karaktertípusba. Szeretek olyan nőket játszani, akik bonyolultak és akik nehéz döntéseket hoznak” – nyilatkozta.
Az utóbbi években Rachel Weisz egy kicsit hátrébb lépett a szakmától. A kedvenc óta például csak egyetlen mozifilmben, a 2021-es Fekete Özvegyben láthattuk, amellyel hosszú idő után próbált ismét kapcsolatot teremteni a szélesebb közönséggel. Azóta azonban, vagyis az utóbbi négy évben hiába kerestük a mozik vásznain. Csupán a tévék képernyőin találkozhattunk vele egyszer, a 2023-as Két test, egy lélek című minisorozat főszerepében, amelyért Golden Globe-díjra is jelölték. De nem kell félni, nincs szándékában felhagyni a színészettel. Már két projektje is előkészületi fázisban van, az egyik a Vladimir című vicces-könnyes sorozat lesz, a másik pedig a Tomas Alfredson (Engedj be!, Suszter, szabó, baka, kém) rendezésében készülő Seance on a Wet Afternoon című dráma, amely Mark McShane azonos című könyvéből készül.
Megcsalás, nem ámítás
Weisz magánélete ritkán került a bulvárlapok célkersztjébe (talán csak egy ízben), mivel próbált nem adni rá alkalmat. A filmes karrierje elején randizott néhány színésszel, pl. Alessandro Nivolával 1997-ben, Neil Morrissey-vel pedig 1998 és 2000 között, az első nagyobb kapcsolatát azonban az amerikai filmrendező és producerrel, Darren Aronofskyval (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú, A bálna) élte meg, akivel a londoni Almeida Színház színpadán találkozott 2001-ben, ahol a színésznő a Faragjunk férfit! című Neil LaBute-színdarabban játszott (amelyből 2003-ban filmet is forgatott LaBute-tal). Weisz a következő évben New Yorkba költözött Aronofskyval, 2005-ben pedig eljegyezték egymást, esküvőre azonban végül nem került sor. Fiuk, Henry 2006 májusában született New Yorkban, egyébként a manhattani East Village-ben laktak. Közös munkájuk is volt, a 2006-os A forrást együtt forgatták. Az idill azonban csak 2010-ig tartott, az év novemberében ugyanis Weisz és Aronofsky bejelentették, hogy már hónapok óta külön élnek, de továbbra is közeli barátok maradtak, és elkötelezték magukat amellett, hogy együtt nevelik a fiukat New Yorkban.
Rachel és Daniel Craig akkor már kb. 16 éve ismerték egymást, és jó ideje barátok is voltak, majd közös filmjük, az Álmok otthona (2011) 2010-es forgatásán közelebb kerültek egymáshoz.
A hivatalos álláspont szerint 2010 decemberében kezdtek el randizni, ám sokak szerint már a közös munka során kialakult köztük valami, vagyis Weisz megcsalta Aronofskyt Daniel Craiggel (ahogy a színész is az akkori barátnőjét, Satsuki Mitchellt). Akárhogy is, 2011 júniusában ők ketten már össze is házasodtak egy zártkörű New York-i ceremónia keretében, amelyen összesen négy vendég vett részt, köztük Weisz fia, Henry és Craig lánya, Ella. A sztárpár 2018. szeptember 1-jén jelentette be, hogy hét év házasság után megszületett azt első közös gyermekük, egy kislány, akinek annyira védik a magánéletét azóta is, hogy még a nevét sem osztották meg a nyilvánossággal, pedig idén már a hetedik életévét tölti be a sztárcsemete.
Minden személyes
Rachel Weisz színészi megközelítése mindig is mélyen személyes volt. Gyakran beszélt arról, hogy a munkája lehetővé teszi számára, hogy olyan részeit fedezze fel önmagának, amelyekhez egyébként talán nem férne hozzá. „A színészet bizonyos értelemben olyan, mint egy terápia” – magyarázta a Vanity Fairnek adott interjújában. „Általa különböző érzelmeket és tapasztalatokat fedezhetek fel, és ezáltal jobban megérthetem magamat és a körülöttem lévő világot.”
Emellett Weisz arról is beszélt, hogy mennyire fontos a tehetséges filmkészítőkkel való együttműködés, például Yorgos Lanthimosszal vagy Fernando Meirellesszel, akik arra bátorították, hogy vállaljon szokatlan, kihívást jelentő szerepeket. „A legjobb rendezők azok, akik megengedik, hogy belevihesd a saját értelmezésedet a karakteredbe. Nem mondják meg, hogyan kell játszani, hanem olyan környezetet teremtenek, amely lehetővé teszi, hogy mélyebben beleássuk magunkat a szerepbe.”
Rachel Hannah Weisz 1970. március 7-én született a londoni Westminsterben, és Hampstead Garden Suburbben nőtt fel. Apja, Weisz György magyar zsidó gépészmérnök volt, édesanyja, Edith Ruth Teich pedig tanárból lett pszichoterapeuta, aki eredetileg Bécsből származott. A tudós és társadalmi aktivista James Parkes segített az édesanyja családjának abban, hogy elhagyják Ausztriát, és Angliába költözzenek. Edith katolikus neveltetésben részesült, majd a Györggyel kötött házassága után hivatalosan is áttért a zsidóságra.
A szülők 1938 körül, még a II. világháború kitörése előtt, kisgyermekként vándoroltak ki az Egyesült Királyságba, hogy elmeneküljenek a náci fenyegetés elől. György és Edith egyébként mindig nagyra értékelték a művészeteket, a családi beszélgetéseik, vitáik során pedig bátorították a gyermekeiket (Rachelnek van egy 3 évvel fiatalabb, Minnie nevű húga, aki neves fényképész lett), hogy alakítsanak ki saját véleményt. „Mindig is érdekelt a színészet” – emlékezett vissza Weisz a The Guardiannek adott interjújában. „Nagyon fiatal koromtól kezdve lenyűgözött az ötlet, hogy különböző személyiségű emberek bőrébe bújjak, hogy egy másik világba meneküljek. Nem arról szólt ez nálam, hogy híres akarok lenni, hanem inkább arról, hogy szerettem valaki mást játszani.”
Regisztrálj, vagy lépj be, hogy tovább tudd olvasni a cikket!
Látványos koncertet adott Majka péntek este a Papp László Sportarénában, ami zsúfolásig megtelt rajongókkal. A rapper és csapata valóban nem viccelt:
futurisztikus látványvilággal és fesztiválokra illő lézershow-val készültek a bulira.
Azonban nemcsak a látványvilág volt különleges, a meglévő dalokat is újragondolva adták elő.
Persze a legnagyobb várakozás Majka legutóbbi, kormánykritikus slágerét előzte meg: a Csurran, cseppen ugyanis először szólalt meg élőben. A rapper eléggé oda is tette magát, a dal elején egy platformról ereszkedett le, majd a nóta közben újra a közönség fölé emelkedett és a magasból pénzt szórt a rajongók közé.
Szombat este a rapper újra színpadra áll majd az arénában este 8 órától.
