Bele vagyok kényszerítve ebbe a kis országba
- Most már eltávolodtunk a legutóbbi kötettől, a Veszett paradicsomtól. Mennyiben volt más a fogadtatása, mint a Halálcsillagé?
- A magyar irodalom egy pici falu. Az első könyvem 1998-ban jelent meg, 17 éve vagyok ezen a rögös pályán, már ismerem a falu lakóit. Ha megjelenik egy új könyvem, már előre tudom, kinek fog tetszeni, kinek fog nagyon tetszeni, és ki fogja utálni. Ritkán ér meglepetés. Ennyi idő alatt az is kiderült már számomra, hogy amit én írok, az szinte mindig végletes reakciót vált ki az olvasókból (és a hivatásos olvasókból).
- Ennyire be van egy író skatulyázva?
- Eléggé. És ebből nehéz kilépni. Az én egyik skatulyám a novellista, a másik a gasztro- vagy a „levesíró”. Eleinte mindkét skatulya zavart, ma már inkább büszke vagyok mindkét dobozra. Nem is tudom, ki írta, hogy a halott író a jó író, mert az már jól kezelhető, nem mozog a skatulyában, pláne nem akar kibújni onnan. Egyébként én már nem nagyon gondolkodom a Veszett paradicsomon, részint mert túl vagyok rajta, és egy másik könyvön dolgozom (készül az új regényem, amely októberben fog megjelenni), másrészt, mert idővel megtanultam, hogy
a könyveket el kell engedni, ha megjelent, akkor az már egy önálló létező, külön költözik az írótól, mint apától a felnőtt gyerek, hagyni kell, hadd éljen.
Mindenesetre a Veszett paradicsom fogadtatása csendesebb volt, mint a Halálcsillagé, de ez természetes, egy novelláskötet mindig szerényebb port ver, mint egy regény.
Anyja Ingolstadtban, apja Kolozsváron, ő pedig 1974-ben Szentesen született – orvoscsaládban. Viszonylag korán kiderült, belőle nem lesz orvos, de más „klasszikus” értelmiségi sem. A drámai tagozatáról híres szentesi Horváth Mihály Gimnáziumba járt, ahol – saját bevallása szerint – remekül érezte magát, hiszen négy évig hagyták a pad alatt olvasni. Környezete legnagyobb meglepetésére leérettségizett (na, nem elsőre), majd a Pázmány bölcsészkarán folytatta az olvasást. Magyar nyelv és irodalom, valamint média szakokra járt, pici időt a filozófia szakon is eltöltött, talán ekkor fogalmazódtak meg benne a Puszibolt című könyvének ezen mondatai:
„Igazából azt sem tudom, mi az a boldogság. Persze fordulhatok filozófusokhoz, hogy megértsem, csakhogy a bölcselőhad elég kuszafejű népség. Összevissza magyaráznak, gyakran teljesen felfoghatatlan dolgokat mondanak, és amennyire szigorúak kollégáikhoz, éppen annyira elnézőek önmagukkal szemben. Az egyik hírhedt gondolkodó például azt írja: boldogság nincsen. Majd pontosan kifejti, hogyan kell boldognak lenni. Miközben összegyűjtjük a boldogság kellékeit, boldognak kell lennünk. Na, ez rendesen odabasz, mi? Egy másik igen rosszhírű csűrcsavaró pedig így fogalmaz: Az ember boldogságának kis kertje helyét az isten háta mögött, sőt gyakran vulkanikus talajon jelölte ki. Akinek hét anyja van, az fejtse meg.”
Kálló Péter fotója
Egyetemista korában kezdett el írni, az Esti Hírlapban főleg alternatív színházi előadásokról közölt cikkeket, 1998-ban jelent meg első novelláskötete, Fél négy címmel. 1998-tól 2000-ig a Sárkányfű című irodalmi folyóirat prózarovatát szerkesztette (itt indult az ún. „Sárkányfű-nemzedék”), dolgozott a Magyar Konyha gasztronómiai folyóirat főmunkatársaként, a Gusto magazin étteremkritikusaként, 2012-től a Hévíz című irodalmi lap szerkesztője. Eddig tíz könyve jelent meg, legutóbb a Szíved helyén épül már a Halálcsillag című regény és a Veszett paradicsom című novellás könyv. Civil foglalkozását tekintve gasztronómiai újságírónak vallja magát, hobbija a pacal.
Új regénye Sömmi címmel októberben fog megjelenni a Magvető kiadónál.
- A novella mostoha műfaj volt mindig...
- Így van. Ez abból is látszik, micsoda óriási novellisták süllyedtek el. Olyan zseniális életművek tűntek el szinte nyom nélkül a regénycentrikus magyar irodalomban, mint például Tömörkény Istváné vagy Hunyady Sándoré. Olvasóként eddig is tudtam, hogy Tömörkény szenzációs, de most az új regényem miatt íróként is rengeteget kellett olvasnom tőle, nemcsak a nagy novelláit, hanem az innen-onnan előbukkant, eddig lappangó tárcáit is. Mérföldkő a magyar irodalomban. Minimalista fotórealizmus, átitatva az alföldi puszta misztikájával, a sűrítés művészetének tetőfoka. Azért mérföldkő szerintem, mert
Hunyady helyzete hasonló, egy világirodalmi rangú novellista, akit alig ismernek, legfeljebb a Családi albumot, de azt se mint fantasztikus regényt, inkább mint egy kultúrkellemes memoárt a híres apáról és anyáról. Sorolhatnám még, de már annyiszor elsoroltam…
- A regénnyel volt benned egyfajta megfelelni vágyás?
- Sokan kérdezték ezt, és mindig azt mondtam: nem. Azt hiszem, ez nagyjából igaz is. Én büszke vagyok arra, hogy novellista vagyok, sokra tartom ezt a műfajt, annyira, hogy alapvetően nem is vágyom regényírásra, de hát az ember szövegekkel dolgozik, vágja-ragasztja őket, kíváncsian figyeli, mi lesz ezekből. Aztán néhány szöveg összeragad, és azt mondja, ő regény szeretne lenni, és akkor az író próbál eleget tenni ennek az elvárásnak. Heine mondta, hogy mindenki azt ír, amit tud, kivéve Herr Goethét, aki azt ír, amit akar. Én is folyamatosan azt kutatom, mit tudok írni. A Halálcsillagnál két szöveg futott egymás mellett, egy novellafüzér a Király utcából meg egy western(paródia) kisregény, jó ideig fogalmam se volt, hogy van közük egymáshoz, aztán mégis lett. A Veszett paradicsom tisztább ügy volt: ott végig egyértelmű volt, hogy különálló történetekről van szó, semmi közük egymáshoz, ez egy novelláskötet.
- Kinek írsz?
Erre ugye három válasz lehetséges: 1. az olvasóknak, 2. a kritikusoknak, 3. magamnak. Ja és 4. – senkinek (vagyis az örökkévalóságnak)! Ezek közül még az olvasó tűnik a legszimpatikusabbnak. Azt szoktam mondani, hogy olyan író szeretnék lenni, akit én is szívesen elolvasnék.
Én egyébként egy elég konzervatív olvasó vagyok: történetre vágyom, szerelemre és halálra, bűnre és bűnhődésre, háborúra és békére, meg sziporkázó humorra, (ön)iróniára, fordulatokra és csattanóra, sírásra és nevetésre egyszerre, és megkövetelem, hogy emellett az élet értelmét is feltárja előttem a szépirodalom.
- A családban téma volt Kolozsvár?
Nagyapám első harminc évét Kolozsváron töltötte, apám is ott született, ’44-ben jöttek el. Így aztán nekem van egy meg nem történt kolozsvári gyermekkorom, meg egyfajta metafizikai kötődésem ehhez a majdnem-szülővárosomhoz. A Veszett paradicsom több novellájában ezt a kapcsolatomat írtam ki, és mivel a családban általában nem volt szó Kolozsvárról, eléggé szabad kezem volt. Pár évig semmi más nem érdekelt, csak ez a város, éltem is ott fél évet, de folyton erről olvastam, elég sokat tudok a történetéről, az utcáiról, a vendéglőiről stb. Aztán Szentes egyik napról a másikra bedörömbölt az ajtómon, hogy van neked egy igazi, egyáltalán nem metafizikus, viszont hús-vér szülővárosod is, még akkor is, ha te leszarod őt, ő meg leszar téged. És akkor kezdtem el írni az új regényt, a Sömmit.
- Mit szeretsz a legjobban Kolozsvárban?
Nagyapámat, a fiatal hírlapírót. (Ahogy Szentesben meg nagyanyámat, Cserna Csöpét.) Meg Hunyadyt, a Búza utcát, Bánffyt, az Ószeren a miccset, a Bulgakovban a csapolt Ursust, a kolozsvári káposztát, a pacallevest, a papanașit, a vargabélest, a város izgalmas múltját. Sokáig sorolhatnám. Erdély múltjának azt a hihetetlen sokszínűségét, ami mondjuk Kövi Pál Erdélyi lakomájából is rögtön látszik: magyar, román, zsidó, szász, örmény, szombatos stb. receptek egymás hegyén-hátán.
- A gasztronómiát miért kutatod?
Engem valójában nem a gasztronómia érdekel, hanem a magyar konyha története és az irodalommal való kapcsolata. Ez azért nagy különbség. A magyar gasztronómia története óriási homály, mindig is az volt. Ez nagyjából azért van így, mert
a magyar szellemi közeg mindig komolytalan témának tartotta a gasztronómiát. A magyar szellem nem gasztronomikus, irtózik mindentől, ami könnyed, szórakoztató, élvezetes.
(Ellentétben mondjuk a francia szellemmel. Vagy a magyar irodalommal, ami hihetetlenül kulináris természetű.) Ezért a magyar soha nem törekedett arra, hogy gasztronómiájának történetével tisztában legyen, megelégedett hamis közhelyekkel, hülye pletykákkal, homályos legendákkal. Amikor én gasztronómiáról írok, akkor ezt a balladai homályt szeretném oszlatni, valamint a magyar konyha és a magyar irodalom közötti fantasztikusan szoros kapcsolatot feltárni. Ez persze sokaknak nem tetszik, ilyenkor jön a "levesírózás". Persze gyomorbajos véleményformálók mindig is voltak, ma már a nevüket se tudjuk, de az világos, hogy Jókai, Mikszáth, Tömörkény, Krúdy, Rejtő stb. művészetében milyen hangsúlyos a kulináris szál – vagy mondjuk Bodor Verhovinájában. Én inkább rájuk nézek fel. De azért félreértés ne essék: nekem a gasztró "csak" a szenvedélyem, szórakozásom, hobbim (még ha vérkomoly is), azért én alapvetően író vagyok és az is szeretnék maradni.
"Én Londonban öltözködtem, később Rómában. Pali viszont New Yorkban, de azért ő is elegáns volt - mondta a kép bal oldalán álló Margittai Tamás, aki társával, a jobb oldalon álló Kövi Pállal több mint negyedszázadon keresztül diktálták a világgasztronómia tempóját a New York-i Four Seasons éléről.
Kövi Pálról írtam egy cikket nemrég, ő a magyar gasztronómia Puskása vagy Bartókja, de itthon alig ismerik. Balassagyarmaton születik, egyetemre jár két évig Kolozsváron, ’44-ben távozik a városból. 47-ben lelécel, előbb Olaszországba megy, ahol elsőosztályú focista lesz az AS Romában, feleségül veszi az edzője lányát, kimennek Amerikába. Már Rómában vezet egy kis éttermet, New Yorkban a Waldorf Astoriában kezdi legalul, aztán ösztöndíjat kap, elvégzi az egyetemet, lépdel felfelé a vendéglátós ranglétrán. 1966-ban már a Four Seasonsben igazgató, 1972-ben társával, Margittai Tamással megveszik az éttermet, azután majd’ negyedszázadon keresztül a világ egyik legjobb éttermét viszik együtt. Francia mesterszakácsokat hívnak, nouvelle cuisine, kaliforniai és francia borok, évszakonként lecserélik az étlapot, sőt a stílust is. És ezt a stílust utánozta aztán a fél világ… Kövi, a vendéglős meg tudta mondani, hogy egy év múlva, mondjuk, egy hétfői napon mi lesz az étlapon, mi lesz az ebédmenü, még azt is, hogy hányan lesznek a FS-ben, és nagyjából még azt is, hogy kik. Mert neki előre kellett terveznie. Jó előre. Ide járt Pelé, Woody Allen, Kissinger, Vonnegut, Meryl Streep vagy éppen Paul Bocuse, vagyis a politikai, gazdasági és művészeti elit. És akkor ennek a csávónak a sikerei csúcsán, a hetvenes években eszébe jut, hogy hát Kolozsváron a negyvenes évek első felében micsoda gasztronómiai kultúra volt! Össze kéne gyűjteni a régi erdélyi recepteket egy könyvben, gondolja.
De hát éppen dúl a Ceaușescu-rezsim. Ám Kövit ez nem zavarja, lefizeti a román pártfunkcikat, és bejárja Erdélyt, felkeresi az írókat, vendéglősöket, elmegy a falvakba és a levéltárakba, mindenütt recepteket gyűjt – miközben, mondjuk, a New York-i vendéglőjében éppen Travolta Joseph Hellerrel vacsorázik.
A FS a XX. század egyik legfontosabb vendéglője volt, az Erdélyi lakoma (Kövi könyve, mely 1980-ban Bukarestben, 1985-ben New Yorkban, 1987-ben Budapesten jelent meg) pedig az egyik legfontosabb kelet-európai szakácskönyv. Kövi a legismertebb magyar gasztronómus a világban, mi mégsem ismerjük. Olyan ez, mintha nem tudnánk, ki volt Puskás vagy Bartók.
- Tesztelsz is éttermeket, mit szeretsz enni? Hova jársz szívesen?
- Ez egy munka, kb. 15 éve írok étteremkritikákat a Gustóba, néha más újságoknak is. A helyeket nem én választom ki, ahová küldenek, oda megyek. A Gusto általában új fine dining éttermekbe küld, úgyhogy az utóbbi években végigkóstoltam a magyar gasztroforradalom árnyékos és napfényes oldalát is. Ha magamtól megyek vacsorázni, akkor inkább a rusztikus, autentikus, hagyományos konyha érdekel, Madridtól Újvidékig, Kolozsvártól Leccéig, Walestől Isztambulig, Krakkótól Prágáig. Pacalmániás vagyok, ha pacal van az adott ország konyhájában, akkor azt rendelek. A valódi ételek mindig jobban érdekelnek a fikciós fogásoknál.
- És itthon tudsz ilyeneket enni?
- Nem, mert az éttermi vendéglátásból lassan kiszorulnak a valódi, hagyományos ételek. Ha mégis kínálnak ilyesmit, akkor legtöbbször közepes vagy még rosszabb minőségben.
Ezek az ételek leszorultak a kifőzdékbe, piacokra, hentesekhez, de persze nagyon változó minőségben. Ez baj, és azt jelzi, hogy a magyar gasztronómiának nincs meg az alapja. A sikerek, amelyek kétségtelenül léteznek, mintha a levegőben lógnának. Ahhoz, hogy egy házat felépíts, alapot kell lerakni. Ahhoz, hogy valódi gasztroforradalmat csináljunk, meg kéne ismernünk és határoznunk, mi a magyar konyha. Sokszor azt érzem, hogy a fine dining éttermek fából vaskarika ételeket készítenek, azt hisszük, ha töltött káposztára rádobunk egy homárt, már utol is értük Európát. A homár még oké, de töltött káposztát már nem tudunk csinálni, ez a bibi.
- Hol vagy igazán otthon? Szentesen születtél, Kolozsváron is otthon vagy, Budán élsz.
- Talán a Király utcában, ott van a lakásom is, bár most Budán lakunk jó pár éve. Budán lakni világnézet, mondta Márai, de nem az enyém, mondom én. Bár igazán jól megvagyok Budán, de azért sokkal jobban szeretem a balkáni pörgést, a bohémnegyedeket, a kocsmazajt. A Király utcában Krúdyt, Szomoryt, Gundelt imádom, meg azt, hogy ez az utca teljesen önmagától visszatért saját, régi medrébe, ebbe a mulatós, kocsmás, hedonista világba, amilyen egykor volt.
- Külföld?
- Soha nem éltem külföldön. Az a fél év, amit Kolozsváron töltöttem, munkával telt, a könyvtárban ültem jobbára, és kocsmákban beszélgettem, jókat ettem-ittam. Ez egy ösztöndíj volt, és tudtam, hogy visszajövök, tehát nem számít igazi száműzetésnek. Íróként bele vagyok kényszerítve ebbe a kis országba, ebbe a kis nyelvbe, és jobb, ha nem áltatja magát az író azzal, hogy ezt itt lehet hagyni, mert nem lehet. Egy orvos, egy vízvezeték-szerelő, egy pincér elmehet,
Nekünk ezen a nyelven kell írnunk, ráadásul még ebből is kell megélnünk, szóval nincsenek választásaink.
- Nyaralás?
- Nem tudok nyaralni, megőrülök, ha pár napig semmi dolgom, csak feküdnöm kell egy tengerparton. Amikor külföldön járok, akkor is dolgozom, legtöbbször írok az utazásokról valami gasztrocikket. Elmegyek kocsmába, piacra, henteshez, éttermekbe – és aztán jól megírom, és ezzel el is telt a nyaralás.
- Ha mást kéne csinálnod a szerkesztésen, tanításon és az íráson kívül, mit választanál?
- Nagyon szívesen lennék vendéglős: valami irodalmi kocsmát csinálnék, ahol regényhősök és írók fogásai lennének az étlapon. Mondjuk ez lenne a címe: "Fogadó a Thelemai Apátsághoz, ahol az enni-inni és olvasni szerető polgárok nyugalomban és békességben élnek". Vagy dolgoznék egy kis, helyi levéltárban, Szentesen, Kolozsváron vagy a Király utcában. Kis lokális kincsek után nyomozni, az nagyon jó élet lenne.
- És a kortárs magyar irodalom?
- Ilyen nevűt nem ismerek, szerzőket ismerek. Persze, látom én, hogy egyesek baromira tudják, mi az a magyar irodalom, sőt egyenesen egy sportágként kezelik, rangsorokat állítanak össze, Top 10-eket, mintha a művészet is egy versenyszám lenne, ahol a teljesítmények egzakt módon mérhetők és így könnyen összemérhetők lennének. Ebből a szemszögből máris érthető, ha mások meg mindentudó gőgjükben évtizedek magyar irodalmát hasonlítják össze, a nyolcvanas évek aranykor, a kilencvenes már hanyatlás. Ez számomra komolytalan vita. A "Kinek az apukája okosabb?" című óvodai, dedós játék, amiben nem szeretnék részt venni, bár látom azt is, hogy ehhez a kérdéshez már a sarki fűszeres is hozzászólt (engem is felkértek, több helyről is). Van annak a kérdésnek értelme, hogy Rabelais volt nagyobb író vagy Cervantes? Az Ikszek nagyobb regény vagy a Verhovina? Egyébként a kilencvenes évek is tele van számomra nagyon fontos magyar könyvvel: A Budapesti Skizótól A kéklő páráig, a Szürke galambtól a Csillagmajorig, a Tömegsírtól A veinhageni rózsabokrokig, A hullámzó Balatontól a Zöldvendéglőig sokáig tudnám sorolni. Tovább is van, mondjam még?
Szavakat keres a szótárban, mondatokat eszkábál, novellazárlatokon, címeken, szereplőkön töri a fejét, és fejezeteket szabdal szét. És kurvára nem azon gondolkozik, hogy most a magyar irodalom arany-, ezüst- vagy bronzkorában ténykedik-e éppen. Már akkor, ha kicsit is épeszű…
- Akkor legyen ez az interjú címe, hogy "Leszarom a magyar irodalmat"?
- Én inkább ezt javasolnám: "Kiskorú amőbával szexelt a tömeggyilkos író". Hátha így elolvassák…
Ha tetszett az interjú, nyomj egy lájkot!
