KULT
A Rovatból

„Bámulatosan szép, annyira, hogy moziban lenne a helye” – kijött Az alapítvány első két része

Az Apple sorozatának az első két része összesen több, mint kétórás játékidőt tesz ki. Két óra ebben a varázslatos, gyönyörű, letisztult, ámde velejéig romlott világban. Imádtam.


Mivel nem olvastam a sorozat alapjául szolgáló könyveket Isaac Asimovtól, így csupán a sorozatra koncentrálva tudom leírni a véleményem. Tudom, sokan, akik olvasták a könyveket, fel fogják róni az alkotóknak a szereplőválasztást és a plusz karaktereket, de sajnos ez elkerülhetetlen.

Egyrészt Asimov nem karakterekben gondolkodott, hanem érdekes felvetéseket bontott ki.

Másrészt a könyvet 1942-ben adták ki, ebben a korszakban nem fogunk találkozni afroamerikai szereplőkkel, vagy más nemhez vonzódókhoz, viszont a sorozat 2021-ben készült el, és sokkal elfogadóbbá vált a világ – ezt mindenkinek el kell fogadnia.

A lényeg:

Végre egy igazi high-concept, nagyköltségvetésű sci-fi sorozat!

El nem tudom mondani mennyire boldog vagyok, hogy az almás vállalat pénzt nem sajnálva, elkészítette az utóbbi idők egyik legjobb sci-fijét. Egy lassan építkező, ámde lebilincselő történetet láthatunk egy 19 évezrede fennálló birodalomról, amely a vég felé közeledik. Egy matematikus előáll egy tézissel, miszerint a jelenlegi populáció növekedéséből, konfliktusok kialakulásából és különböző eseményekből kifolyólag, kijelenthető, hogy a Galaktikus Birodalom el fog bukni és ez elkerülhetetlen. Természetesen van egy megoldás, amely, minő meglepő nem tetszik az uralkodó osztálynak és megpróbálják diszkreditálni a tudóst, nem túl finom módszerekkel. Ez az első epizód fő konfliktusa.

Az írók az első részben szárnyaltak. Több világot ismerünk meg nagyon rövid idő alatt, az elején csak kapkodjuk a fejünket, de nagyon hamar megértjük, hogyan működnek a dolgok ebben az univerzumban.

Régen láttam egy ennyire csavaros, ügyesen koreografált bevezető részt.

Minden a helyén volt, a ritmusa megfelelő, a szembenálló felek motivációi érthetőek. Utoljára a Trónok harca kapcsán éreztem ilyet, hogy logikusan felépített érvrendszerek szerint cselekedtek a karakterek.

Az első epizód mesterien volt komponálva.

A második rész, inkább egy átvezető rész, mélyebben megismerhetjük a karaktereket, kapcsolataikat és a történetben játszott szerepüket. Nem szeretnék spoilerezni, de egyértelműen lassabb és elgondolkodtatóbb a második epizód.

Főszereplőnk a Lou Liobell által játszott Gaal Dornick – egy meg nem értett zseni, akit a Jared Harris által játszott matematikus Hari Seldon maga mellé vesz, mint egy védencet. Mindketten nagyon jók az elszánt tudós szerepben. Jared Harris a kicsit belefáradt, ámde zseniális, míg Lou Liobell a friss kreatív elme a sztoriban. Az utóbbi szemszögéből ismerjük meg a történetet, Ő is narrálja a sorozatot.

Az antagonista szerepében Lee Pace-t látjuk, mint a Géndinasztia uralkodója,

a császárok egyike, aki több, mint ember. Azért nevezik őket Géndinasztiának, mert ők klónok – Cleon császár három klónja, három különböző érettségi korban. A legkisebb, Pirkadat testvér, egészen fiatal, egy gyermek ártatlanságával uralkodik, Nap testvér az erős vezető, ereje teljében lévő férfi, és végül a legidősebb uralkodó Alkony testvér, aki a bölcsesség megtestesítője. Ők hárman uralkodnak a Galaktikus Birodalomban. Mindhárom korában más színész játsza Cleon császárt, de nagyon hasonlítanak, és teljesen hitelesek a szerepben.

    A castingban egyedül a Raychot játszó Alfred Enoch-ot nem tudom hova tenni.

    Erőtlen és kicsit olyan, mintha két arca lenne: a közönyös és a zavarodott. Őt talán legtöbben a Harry Potter-filmek Dean Thomas-a ként ismerhetik, de nem bizonyította be még számomra, hogy egy ennyire jól összerakott színészgárdában neki is helyet kellett adni.

    Bevallom, picit megijedtem, amikor a nyitány alatt megláttam David S. Goyer nevét. Mint író, rengeteg klasszikust köszönhetünk neki, elég csak A sötét lovag trilógiára gondolni, vagy a Penge sorozatra, de azt se szabad elfelejtenünk, hogy elég sok, kevésbé minőségi alkotása is volt: A túlvilág szülötte, vagy a Hipervándor. Nem tudhattuk, hogy Az alapítvány hova fog tartozni, de mint kiderült, szerencsére az előbbi csoportot erősíti. Ez valószínűleg azoknak az elképesztő tehetségeknek is köszönhető, akiket az Apple összeszedett.

    Igazán impozáns nevekkel lehet találkozni, ha megnézzük az alkotókat:

    a zeneszerző Bear McCreary, aki már bizonyított sci-fi sorozatban (neki köszönhetjük a Battlestar Galactica felejthetetlen soundtrack-jét), a színészek terén Jared Harris, vagy Lee Pace, hogy csak egy párat említsünk.

    Amiről még nem volt szó, azok a technikai részletek.

    A sorozat bámulatosan szép, olyan szinten, hogy moziban lenne a helye.

    Sok, nagyobb költségvetésű mozifilmben nem látni olyan látványvilágot, mint Az alapítvány első két részében. Nem tudok egyszerűen máshogy, csak szuperlatívuszokban beszélni a sorozat technikai megvalósításáról. A zene elképesztően hangulatos, a hangok, a kosztümök, a díszletek, a színészek akcentusai, minden jól átgondolt és impozáns. Annyira brutálisan nagy Az alapítvány világa, hogy felfoghatatlan, mennyire jól sikerült eddig adaptálni.

    Mint sci-fi rajongó egy másodpercre se vettem le a szemem a képernyőről, de megérteném, ha egyesek túl lassúnak, vagy túl „beszélgetősnek” tartanák. Pedig vélemény szerint nem az,

    ha tartják ezt a színvonalat, itt egy új Trónok harca van megszületőben.

    A Ted Lasso-val megmutatta az Apple, hogy van humorérzéke, Az alapítvánnyal, pedig most már azt is tudjuk, hogy van vér a pucájukban. Egy ennyire fontos művet, ilyen költségvetés mellett bevállalni koronavírusos időkben letenni az asztalra, nem kis teljesítmény. Eddig nem, voltam Apple TV+ előfizető, de ezért a sorozatért megéri. Illetve, még amit ki kell emelni: van magyar felirat! Alig várom a következő részeket.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Lemondja a fellépését a Szigeten a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, ha fellép a botrányos Kneecap raptrió
Az ír zenekar korábban kiállt a Hamász terrorszervezet mellett, és örömüket fejezték ki a 2023 októberi izraeli terrortámadás miatt. Nemrég több mint 100 művész tiltakozott a fellépésük ellen.


A Magyar Nemzeti Táncegyüttes lemondja fellépését a 2025-ös Sziget Fesztiválon augusztus 10-én, amennyiben a szervezők nem vonják vissza a Kneecap zenekar meghívását a rendezvényről – tudatta a táncegyüttes pénteken az MTI-vel.

A közleményben kiemelik, hogy „a Magyar Nemzeti Táncegyüttes álláspontja szerint a Kneecap korábbi, nyilvánosan vállalt gyűlöletkeltő megnyilvánulásai összeegyeztethetetlenek a művészet és a közösségi fesztiválok alapértékeivel.”

„Az antiszemita, uszító tartalmak nem tartoznak a véleménynyilvánítás szabadságának körébe, és nincs helyük olyan eseményen, amely a kulturális sokszínűséget és a befogadást hirdeti”

– tették hozzá.

„Fellépéseinkkel mindig az összekötést, az emberi méltóság tiszteletét és a közös kulturális értékek megőrzését képviseljük. Ezért nem kívánunk olyan rendezvényen részt venni, ahol gyűlöletkeltő tartalmak kapnak teret” idézi a közlemény Zsuráfszky Zoltánt, a Magyar Nemzeti Táncegyüttes vezetőjét.

Az együttes bízik abban, hogy a Sziget szervezői felelősségteljes döntést hoznak. A társulat nyitott a személyes egyeztetésre, és kész újragondolni részvételét, amennyiben eltekintenek a raptrió fellépésétől – emelték ki az összegzésben.

Az ír Kneecap korábban nyilvánosan kiállt a Hamasz terrorszervezet mellett, és a 2023 októberi súlyos izraeli terrortámadás után is örömüket fejezték ki. Akkor legalább 130-an meghaltak a 70 terrorista által véghez vitt támadásban, számos embert pedig túszul ejtettek.

Nemrég a raptrió fellépése ellen tiltakozott több mint száz művész és közéleti személyiség, köztük Hegedűs D. Géza, Parti Nagy Lajos, Szalóki Ági, Farkasházi Réka, Dés László, Presser Gábor, Spiró György, Hegyi Barbara, Péterfy Gergely és Geszti Péter is.

(via MTI)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Botrány a Szigeten: mindenképp fellép az északír banda, hiába tiltakozik a fél magyar közélet az antiszemitizmusuk miatt
A fesztiválszervezők közleményben jelezték: nem hátrálnak meg, jön a Kneecap. A döntés sokaknál kiverte a biztosítékot – politikusok és művészek is tiltakoznak.


Kádár Tamás, a Sziget főszervezője közleményben reagált a Kneecap nevű ír raptrió fellépése körül kialakult vitára. A HVG-nek azt írta: a koncertet megtartják, mert a fesztivál a művészi szabadság pártján áll.

A zenekar fellépése az izraeli-palesztin konfliktus miatt került a középpontba. Kádár szerint a Kneecap nemcsak zenét, hanem saját világképet is hoz a Szigetre. A zenekar színpadi megjelenésében szerepet kap a palesztinokkal való szolidaritás is. A főszervező úgy fogalmazott: a zenekar „kvázi sorsközösséget és párhuzamot von” az írek és a palesztinok között.

A zenekar 2022-ben már fellépett a fesztiválon. A mostani koncertjük ellen több mint száz ismert magyar művész és zenész tiltakozott petícióban. Az aláírók között szerepel többek között Dés László, Presser Gábor és Spiró György is. De a Magyar Nemzeti Táncegyüttes is jelezte: nem lépnek fel a Szigeten, ha jön a Kneecap.

Kádár Tamás szerint egyre többen foglalnak nyíltan állást, és a Kneecap is ezt az utat választotta. Mint írta: „A Kneecap támogatja a palesztin ügyet, és ezt a támogatást a maguk provokatív módján teszik.” Hozzátette: „nem véletlen, hogy sokan – köztük rengeteg általam mélyen tisztelt művész és magánember – úgy érezték: a Sziget azzal, hogy nem tiltja le a fellépésüket, maga is politikai állásfoglalást tesz egy olyan kérdésben, amely mélyen megosztja a közvéleményt, Magyarországon is”.

A fesztivál korábban úgy fogalmazott, hogy „a cancel culture és a kulturális bojkott nem megoldása a problémáknak”. A főszervező most azt írta: „egyre világosabb, hogy ebben a kérdésben nincs jó válasz, és talán ez a legőszintébb felismerés, amit tehetünk”.

Kádár kitért arra is, hogy a világban újra erősödik az antiszemitizmus, és sokan emiatt is kritizálják a zenekart. Úgy látja: „a Kneecap támogatása egyesek olvasatában beleillik ebbe a képletbe – akár szándékosan, akár akaratlanul. Mások viszont úgy látják: a palesztin nép szenvedésének kimondása nem antiszemitizmus, hanem humanitárius kötelesség. A két értelmezés párhuzamosan létezik – és kibékíthetetlenek.”

A főszervező szerint bármilyen döntést hoztak volna, az valakit biztosan sért.

„Ha lemondtuk volna a fellépést, az cenzúraként hatott volna, és megerősítette volna azt az érzést, hogy a palesztin szolidaritásnak nincs helye a nyilvánosságban, adott esetben egy újabb antiszemita hullámot elindítva. Ha megtartjuk (és megtartjuk), akkor pedig azok érzik elárulva magukat, akik szerint a Kneecap nem a békét, hanem az egyik oldalt képviseli – egy olyan konfliktusban, amely már így is elviselhetetlenül polarizált.”

Az ügy miatt Bóka János európai ügyekért felelős miniszter is írt a szervezőknek, majd személyesen is tárgyalt Kádár Tamással. Gulyás Gergely a kormányinfón azt mondta: várják a Sziget válaszát. Óbuda-Békásmegyer önkormányzata és a kerület polgármestere, dr. Kiss László közölte, hogy nem látják szívesen a Kneecapet a fesztiválon, és támogatják a petíció aláíróit.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Az AppleTV+ sorozata visszatért: mestermű vagy látványos katasztrófa az Alapítvány harmadik évada?
Az Alapítvány legújabb szezonja minden eddiginél grandiózusabb, de vajon túléli-e a sorozat a saját monumentális káoszát? Az Asimov-rajongók továbbra is fanyalognak, de vajon akad valami szórakoztató nekik is?
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 20.



Isaac Asimov nevét minden sci-fi rajongó ismeri, hiszen ő volt az, aki a tudományos fantasztikumot a filozófia, a történelem és a tudomány határmezsgyéjére helyezte. Az Alapítvány és a Robot-történetei nélkül ma nem létezne a műfaj, legalábbis nem abban a formában, ahogyan megszoktuk.

Éppen ezért sokan kétkedve fogadták, amikor 2021-ben elindult az AppleTV+ Alapítvány-sorozata David S. Goyer producerpápa irányításával.

A harmadik évad nyitóepizódja alapján továbbra is kijelenthető: bár ez a sorozat nem Asimov műveinek hű adaptációja, önálló alkotásként látványos, magával ragadó és sokszor kifejezetten szórakoztató.

Már az első évadban nyilvánvalóvá vált, hogy a készítők teljesen kiforgatták az eredeti karaktereket, hogy sorozat-kompatibilis narratívát építhessenek köréjük. Nem véletlenül, hiszen korábban is sokan állították, hogy az Alapítvány megfilmesíthetetlen. A könyvekben nincs klasszikus értelemben vett főszereplő, az időben való ugrások akár több száz évesek, a cselekmény inkább társadalmi esszé, mint történet, és nincs hagyományos átívelő szál sem. Goyer és Josh Friedman író/alkotópáros azonban mégis létrehozott egy közel koherens, sorozatformátumra szabott narratívát, bár nagyon sokat kellett hozzáadni.

Az első évad legnagyobb húzása kétségtelenül a Cleon-dinasztia bemutatása: a Birodalom örök uralkodói klónok formájában élnek tovább, mindig hárman egyszerre, egy fiatal, egy középkorú és egy idős.

Ők alkotják a stabilitás magját, biztosítva, hogy az államgépezet soha ne szakadjon meg. Ennek a dinasztiának a bukását jósolja meg Hari Seldon (Jared Harris), akit Gaal Dornick (Lou Llobell) kíséretében száműznek a Birodalomból. Viszont a Cleonok engedélyezik a tudósoknak, hogy a Terminus bolygón létrehozzák az álmukat, a tökéletes társadalmat: az Alapítványt. A tudás és stabilitás zálogát a galaxis jövőjére nézve.

Az első évad tempója és struktúrája felvillantotta, hogy mire számíthatunk a későbbiekben: időugrások, halhatatlan vagy lassan öregedő szereplők, körülöttük folyamatosan változó történelmi díszletek, miközben a központi narratíva, a Birodalom lassú hanyatlásnak indul. A második évad tovább bonyolította a szálakat, új szereplőket vezetett be, és a politikai intrikáknak köszönhetően egyre inkább egy Star Trek-be oltott Trónok harcává vált.

Bár sokszor kissé kaotikusnak érződött, a látvány és az ambíció mindenkit kárpótol.

A lezárás kifejezetten zavaros, de a felépítés során mindig akadtak erős jelenetek, gondolok itt Lady Damerzel (Laura Birn) örökkévaló robotjának eredettörténetére, vagy a Cleon-dinasztia bukásának lépéseire. A „mentalisták szigetén” játszódó Gaal-történetszál a második évadban kifejezetten fárasztó, és Lou Llobell játéka sosem volt eléggé meggyőző, remélem, a folytatásra megugorja az elvárt szintet a brit színésznő.

Innen indul a harmadik etap, amely rögtön az Alapítvány legújabb válságával nyit. Ez a krízis már nem feltétlenül kiszámítható a pszichohistória segítségével, ahogy azt Hari Seldon hitte. A Birodalom egyre gyorsabban közelít bukása felé, miközben a második Alapítvány is épül-szépül. Az évadnyitó egyik legnagyobb dobása az igazi átívelő főellenség, The Mule színre lépése. Ő egy olyan mutáns, aki képes mások elméjét irányítani pusztán a szavaival, és első ránézésre túlontúl erősnek tűnik. Kérdés, hogyan tudják majd a cselekménybe illeszteni anélkül, hogy minden más feszültséget kiölne a történetből.

A sorozat hangulata egyre inkább kezd a Dűnére hajazni: génmódosítások, titokzatos mutánsok, nagyívű politikai machinációk, melyekben sokszor elvész a tudományos magyarázatok realitása.

A pszichohistória itt szinte csak parasztvakítás, egy gép pontokból előrejelzéseket ad, négydimenziós tárgyakról beszélnek háromdimenziós térben, mindezt anélkül, hogy valódi tudományos alapot éreznénk mögötte. Inkább csak el kell fogadnunk, amit mondanak, anélkül, hogy megértenénk a miérteket és a hogyanokat. Ez nem feltétlenül hátrány, hiszen az Alapítvány sorozat soha nem akart klasszikus sci-fi lenni ebben a formájában, sokkal inkább grandiózus űropera, ami a látvánnyal és a politikai drámával hat a nézőre. A probléma abból adódik, ha valaki nem ezt szerette volna egy Alapítvány adaptációtól…

A színészek továbbra is elsőrangúak. Jared Harrist még akkor is öröm nézni, amikor áltudományos monológokat kell mondania, a Cleon-klónokat alakító Lee Pace, Terrence Mann és Cassian Bilton hármasa pedig most is a sorozat egyik legerősebb tartópillérének tűnik. Különösen izgalmas látni, ahogy Pace karaktere készül a visszavonulásra, Mann, az idős klón, az elmúlás küszöbén egzisztenciális válsággal küzd, míg Bilton fiatal klónja belép a galaktikus politikai játszmákba. Ez a triumvirátus mind cselekmény szinten, mind színészileg briliáns, és még az Asimov-rajongók számára is élvezhető vonulat lehet, annak ellenére, hogy az alapműben nem létezik ilyen formában a Birodalom.

A sorozatban viszont rendre feltűnnek a Trónok harca egykori színészei, ami külön érdekesség: Doran Martell, Sylvio Forel, Euron Greyjoy, Hasítottajkú Dagmer – mintha a teljes mellékszereplő gárda átállt volna Asimov világába.

A The Mule-szál valószínűleg át fogja írni az eddigi Birodalom vs. Alapítvány narratívát, hiszen a karakter már most komoly fenyegetésként tűnik fel. Az viszont személyes csalódás, hogy a svéd Mikael Persbrandtot lecserélték a dán Pilou Asbækra. Persbrandt visszafogott, baljós jelenléte sokkal fenyegetőbbnek hatott a második évadban. Asbæk általában túljátssza a szerepeit, ám itt, a sorozatban eddig sem volt szükség túlzott gesztusokra – elég a monumentális, fenyegető jelenlét.

A sorozat erőssége továbbra is a látványvilág. Az Apple láthatóan nem spórolt semmin, minden díszlet, CGI, kosztüm és kameramozgás moziba kívánkozik. Az akciójelenetek – bár ritkák – lenyűgözőek és feszesek, jellemzően az évad elejére és végére szokták a nagyobb összecsapásokat időzíteni, és ez várhatóan most sem lesz másként.

Összességében a harmadik évadnyitány megerősítette bennem, hogy David S. Goyer élete formájában van.

Az Alapítvány sorozata egy monumentális, grandiózus, néhol kaotikus, de mégis lenyűgöző űropera. Lehet, hogy el is távolodott Asimov eredeti filozófiai sci-fijétől, de önmagában is teljes értékű, izgalmas, szórakoztató alkotás. Minden hibája ellenére nézeti magát, a látvány lenyűgöző, a színészek erősek, a történet pedig folyamatosan mozgásban tartja a nézőt, még ha néha csak kapkodjuk is a fejünket a rengeteg új szereplő és időugrás miatt. Az biztos, hogy amíg a Cleon-klónok vannak, én boldogan vissza fogok ülni a képernyő elé minden héten.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Rebel Wilson új mélypontja a Násznaposok! – Meddig lehet még lejjebb menni?
Gondoltad volna, hogy van film, ami után még a prosztatavizsgálat is szórakoztatóbb programnak tűnik? Olvasd el, hogyan mentem meg a nézőközönséget attól, hogy megnézze a Násznaposokat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. július 18.



Igazán különleges helyzetben érzem magam. Ritkán vagyok úgy, hogy a filmkritikusi lét nemcsak saját szórakozásom, hanem egyenesen hasznos tevékenység, szinte társadalmi munka. Most viszont ez a helyzet állt elő! Sikerült megnéznem a 2025-ös Násznaposok (Bride Hard - érted... Die Hard, csak Bride-dal...) című rettenetet, így még időben figyelmeztethetem a kedves nézőközönséget, hogy ne kövessétek el ugyanazt a hibát. Ha bárki a környezetedben valaha is azt mondja, hogy „Hé, nézzük meg a Násznaposokat!”, azonnal menekülj. Fogd a barátnőd, a feleséged, a nagymamád vagy a szomszéd kiskacsáját, és fuss, amíg bírsz.

Ha eddig hezitáltál, hogy mikor utazz külföldre, hát itt a tökéletes alkalom. Nincs itt semmi látnivaló!

Simon West rendező, aki korábban olyan akciómozikat hozott össze, mint a Con Air – A fegyencjárat vagy a fantasztikusan szörnyűséges Lara Croft: Tomb Raider, mostanra eljutott karrierje mélypontjára. Pedig Westnek csak egyetlen dolgot kellett volna észben tartania: neki erős egyéniségek kellenek, akik köré fel lehet építeni egy filmet. Jason Statham, Angelina Jolie, Nic Cage vagy John Travolta – ezek mind olyan arcok, akik vagy a karizmájukkal, vagy az őrületükkel eladják a mozit. Mert lehet Nic Cage-en nevetni, lehet Travoltát bántani, de egyikük sem unalmas, az biztos.

Adott nekünk egy Rebel Wilson, aki sosem volt főszereplő alapanyag. Amíg testesebb volt, addig legalább tartották vele a kötelező pufivicc-mellékszereplő státuszt. Majd lefogyott, ami nyilván egészségügyileg dicséretes, de ettől még nem lett sem tehetségesebb, sem karizmatikusabb. Annyi változott, hogy most már nem lehet azon poénkodni, hogy Háj Amy épp most, milyen butaságot csinált, mert kövér.

A gond csak annyi, hogy Rebel Wilson egyszerűen nem vicces.

Mielőtt valaki a szinkronra, vagy a gyenge forgatókönyvre fogná (bár mindkettő jogos), azért elmondom: ez a probléma sokkal mélyebben gyökerezik. Látni azokat a kínos pillanatokat, amikor a rendező mondja neki, hogy „na, itt imprózz valami vicceset, Rebel!”, ő pedig próbál egy csattanót előadni, amit még a kert végében tárolt komposzt is kikérne magának.

Persze ilyenkor jön a gondolat: ha nem vicces, legalább az akció jó? Hát nem. Van egy-két jelenet, amire azt mondanám, hogy sikerült megugrani egy közepes szintet, de a többségük annyiból áll, hogy Rebel Wilson nyitott szájjal, ordítva ugrál a gonoszok felé, a kaszkadőrök meg vért izzadva dobálják magukat jobbra-balra, mintha valami harmadosztályú színházi próbán lennének. Nem hiteles. Mondom ezt úgy, hogy manapság divat a „nem megszokott” akcióhős: ott van Keanu Reeves, Bob Odenkirk vagy Liam Neeson is. De míg ők vagy különleges személyiségek, vagy kifejezetten jó színészek, addig Rebel Wilson egyik sem. Nincs semmiféle jelenléte a vásznon. Ő az, aki mellett még a háttérben álldogáló statiszta is érdekesebb. Tényleg minden mellékszereplőt szívesebben néztem, pedig azok is rettenetesen klisések és humortalanok.

Arról pedig ne is beszéljünk, hogy a filmbeli fizika talán a Gumimacik rajzfilm szintjét hozza. Wilson pattog itt mint egy gumiszörpöt felhörpintett Gyagyás Tódi.

Miről is szól ez a csoda? Sam (Rebel Wilson) szuperkém valami kamu amerikai ügynökségnél, de annyira király a munkájában, hogy inkább elküldik pihenni, mert csak összezavar mindenkit, annyira jó. Elmegy gyerekkori legjobb barátnője esküvőjére egy privát szigetre Georgiába, ahol persze zsoldosok törnek a Netflix-esen gazdag násznép életére. Stephen Dorff vezeti őket, aki valaha jobb időket élt meg, mostanra viszont láthatóan csak azért szerepelt ott, hogy a rezsit ki tudja fizetni.

Sam egyesével lemészárolja a 27 fős terrorkommandót, miközben a túszok között sínylődik Anna Camp, akivel Wilson együtt dolgozott a Pitch Perfect-filmekben, Da’Vine Joy Randolph (aki ezúttal a kötelező „testes fekete szexéhes asszonság” klisét hozza) és Sam Huntington, aki a 2000-es években még vígjátékszereplő volt több tinifilmben, ha jól emlékszem. Bár szegényke elég feledhető színészi képességekkel bír.

A film legalább jól néz ki? Mintha egy tucat netflixes streaming-filmet néznél, annak minden hátrányával és… hátrányával. Mosottas CGI, gyenge digitális vérfröccsenések, amik teljes mértékben műanyag hatásúak, mintha a Mortal Kombat 1 (1992) videojáték is hitelesebb lenne.

Ráadásul gyáván belőtték a 16-os karikát, pedig egy 18+ verzió talán mentené az összképet. A zene az egyetlen, amit a film mellett tudok említeni. De ezt a dicséretet is csak vért izzadva hoztam össze. Die Hard-paródiának gyenge, nem vicces, látványban meg semmi extrát nem nyújt.

Vannak azok a filmek, amik annyira rosszak, hogy már szórakoztatóak, de itt szó sincs ilyenről.

Még felháborodni se tudok rajta, csak felálltam a végén, mint a Családi üzelmekben az egy darab kilőtt tűzijáték után a főszereplők, és csak annyit mondtam: „Na ez is megvolt, húzzunk a …-ba”. Egy-egy beszólás megmosolyogtatott, de nagyjából ennyi. Jelentéktelen, 105 perces semmi, amiért nem érdemes pénzt kiadni. Egy audiovizuális vádligörcs. Nem követ el emberiség elleni bűntettet, de a feleslegesség netovábbja.

West karrierjének egyértelműen egyik legrosszabb rendezése lett ez, Rebel Wilsonnak meg… nos, egy újabb strigula a „kapok pénzt, mert létezem” oszlopban.

A néző jobban jár, ha inkább főz egy instant levest, vagy nézi a falon száradó ólommentes festéket, de ezt a filmet semmiképpen ne nézze meg!

A fal legalább nem fogja leüvölteni a fejed, majd nyitott szájjal neked rontani, mint valami internethuszár egy politikai poszt alatt. Egy biztos, az előzetesek és a reklámok voltak a vetítés legjobb részei!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk