Az új Farkasemberről üvölt az újítás szándéka, de végül a saját farkába harap: kritika egy véres és sablonos testhorrorról
Kezd megszámlálhatatlanná válni az a mozgóképes tartalom, ami a popkultúra egyik legismertebb és legnépszerűbb szörnyét, a farkasembert helyezi sztorijának középpontjába. A vérfarkas által megmart, így szintén vérfarkassá váló férfi története eredetileg Curt Siodmak fejéből pattant ki, aki megírta az 1941-es A farkasember című film forgatókönyvét, s aki a saját életéből merített ihletet a rém megalkotásához: „Én vagyok a farkasember. Olyan sorsra kényszerültem, amit nem akartam: zsidónak lenni Németországban. Nem ezt a sorsot választottam volna magamnak” – nyilatkozta 1999-ben a Writers Guild magazinnak 97 évesen, egy évvel a halála előtt. (Igaz, létezett egy 1923-ban készült The Wolf Man című film, amelynek állítólag hasonló volt a sztorija, de az már régen elveszett, így nem lehet megvizsgálni, hogy mennyiben hasonlított Siodmak kreációjára.)
Az egyik legismertebb közülük talán John Landis 1981-es Egy amerikai farkasember Londonbanja, legutóbb pedig Joe Johnston (Drágám, a kölykök összementek, Rocketeer, Amerika Kapitány – Az első bosszúálló) készített 2010-ben egy konkrét remake-et a ’41-es filmből Benicio Del Toróval, Anthony Hopkinsszal és Emily Blunttal, sajnos nem túl nagy sikerrel.
A kiapadhatatlan forrás azonban továbbra is táplálja a hollywoodi filmeseket. A Universal stúdió a 2010-es években szeretett volna létrehozni egy a klasszikus filmes szörnyekre (Frankenstein, A láthatatlan ember, A múmia, Dr. Jekyll és Mr. Hyde, A farkasember) alapozott mozis univerzumot Dark Universe címmel, ám a vállalkozás már az első etapnál, Alex Kurtzman 2017-es A múmiájánál bebukott, mivel a film elhasalt a kasszáknál, a kritikusok is utálták, így végül kukázták az egészet, hiába írt már alá hozzá Tom Cruise-on és Russell Crowe-n kívül Javier Bardem és Johnny Depp is.
A film meglepő sikert aratott, mivel valóban ügyesen modernizálta a régi sztorit, behozva a technikát és a jelenkor társadalmi problémáit is a képletbe.
Most pedig elkészült a második darab, a Farkasember szintén Whannell vezénylete alatt. A frissített sztori szerint az író Blake (Christopher Abbott) megörököl elhunyt apjától (Sam Jaeger) egy távoli oregoni vidéki házat, amelyhez őt sem kötik éppen kellemes emlékek. Mivel házassága az újságíró Charlotte-tal (Julia Garner) éppen válságban van, Blake rábeszéli őt, hogy a kislányukkal, Gingerrel (Matilda Firth) együtt hagyják el a várost egy időre, és ruccanjanak ki a birtokra. Ahogy megérkeznek, egy furcsa lény támadja meg őket, arra kényszerítve a családot, hogy elbarikádozzák magukat a házban. Az éjszaka folyamán Blake (akit a lény megmart) egyre furcsábban kezd viselkedni, és felismerhetetlenné változik, így Charlotte-nak súlyos döntést kell meghoznia.
Nos, ebből is látszik, hogy nem éppen az eredeti sztori pereg a szemeink előtt.
Ez a viaskodás az állati és emberi énnel, illetve a generációkon átívelő viselkedésminta adja az új Farkasember érzelmi alapját. Blake ugyanis nem az egyetlen vérfarkas, sőt, az átváltozási folyamatban, immár farkastulajdonságokkal (kiélezett látás, hallás, gyorsaság, erő) próbálja megvédeni a családját a kint ólálkodó másik vérfarkastól, aki megmarta őt.
Whannell emellett próbált további újdonságokat is becsempészni a filmbe, nevezetesen a farkassá alakulás folyamatát. Itt nem csupán annyiból áll a metamorfózis, hogy egy teliholdas éjszakán egy perc alatt kinő rajta a szőr, hatalmas fogakat növeszt, és megnyúlik az arca, majd reggel vissza az egész. Nincs is annyi idő, tekintve, hogy egyetlen éjszaka adja a film cselekményét.
Az átalakulás során pedig láthatjuk, ahogy Blake kezdi szép lassan kezdi elveszíteni a beszédkészségét (érthetelen lesz számára mindaz, amit Charlotte és Ginger mond, s őt sem értik már meg a szerettei), sötétben is tökéletesen lát, és erős dörömbölésnek hall minden apró zörejt. Vagyis először a külseje deformálódik el, majd szép lassan az őt emberré tevő lelke, személyisége. Ez a része pedig valóban izglmas plusszal vértezi fel az unalomig ismert alapot.
Sajnos azonban ennél sokkal többet nem kapunk. A Farkasember nem tudja olyan szinten modernizálni és érdekessé tenni az eredetit, mint tette azt A láthatatlan ember öt évvel ezelőtt. A szándék látszik, a kivitelezés azonban csődöt mond, hiszen további kreatív ötletek híján végül is egy szimpla, túlélős szörnyfilmmé degradálódik mindez. Kár érte, mert például a maszkmunka elsőrangú, és a fertőzöttek bemutatása sem a sematikus farkasemberes külcsínnel operál, de ennyi kevés az üdvösséghez. A Farkasember így végül egy érdekes felütésű, de végül teljesen átlagos testhorrrá válik, amelynek nézése alatt a közönség sem fog felvonyítani az izgalomtól.
