Az új Aladdin egy CGI-orgia, néha gyönyörű, mint Jázmin, néha förtelmesen fest, mint Jafar
Érdekes választás volt Guy Ritchie a rendezői pozícióra. Az angol fenegyerek az utóbbi időben nem muzsikál olyan jól: a 2017-es Arthur király az év legnagyobb bukása volt - bár szerény véleményem szerint egy csiszolatlan gyémánt -, de a 2015-ös Az U.N.C.L.E. embere sem volt kasszasiker. Így egyértelműen bátor döntés volt a Disneytől az amúgy markáns stílusú rendező szerződtetése. Attól különleges rendező Ritchie, hogy az akció ritmusával, a vágással és a zenével nagyon tud játszani. Sajnos mindebből nem sok látszik az Aladdinban. Egy-egy jelenet jellemző Richie-re: kreatív vágásokkal, ügyes kameramozgással vagy menő harccal operál. Csakhogy szinte minden olyan, mintha a Disney előírta volna, hogy: „itt bizony minden a nagykönyv szerint van megírva és ezen nem nagyon változtathatsz!” Ami valószínűleg így is történt, mert
a film hűen követi az eredeti rajzfilm cselekményét,
egyetlen apró politikai színezéssel és viszonylag kevés eltéréssel. Ez inkább egy 2016-os A dzsungel könyve, vagy egy 2017-es Szépség és a Szörnyeteg, mint egy Guy Ritchie-kalandfilm. Ami szomorú, mert megnéztem volna, hogy mit tud kezdeni ezzel az alapanyaggal és szabad kézzel egy egyedi stílusú rendező.
A másik nagy kérdés Will Smith Dzsinnje volt: fel tud-e nőni Robin Williamshez? Természetesen erre a kérdésre is nem a válasz. Egészen más oldalról kellett megközelítenie a karaktert, hiszen Robin Williamsből csak egy volt, és utánozni nem lett volna szép.
Én attól még kedveltem Will Smith-t Dzsiniként.
Szórakoztató volt, nem ripacskodott és láthatóan élvezte a forgatást. Hasonlóan a rendezőhöz, neki is sokáig kell kutatni a filmográfiájában a legutóbbi, kritikailag is sikeres filmjéig, de itt, úgy gondolom, hozta a kötelezőt, sőt még hozzá is adott a karakterhez – olyan Will Smith-esen szerethető lett a Dzsinn, nem csak egy Williams-utánzat. A kinézete már hagy némi kivetnivalót maga után: kék, "eredeti Dzsini"-kinézete van, ami valahogy nagyon mű. Nem tudom, mi a zavaró benne, de bántja a szemet az arányok felborulása, Smith arca nagyon elüt a testétől.
A többi szereplő is kiváló választás, az Aladdint játszó Mena Massoud kicsit jellegtelen a film elején, de felnő a feladathoz, mindemellett piszok jó táncos. Naomi Scott Jázminja gyönyörű és erős karakter, remek párt alkotnak Aladdinnal, működik köztük a kémia, és még a Jafart játszó Marwan Kenzari is elképesztően jó volt. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen fiatal színész képes visszaadni azt a szintű gyűlöletet és hatalomvágyat, amit a rajzfilm már-már röhejes főgonosza hozott, de le a kalappal Mr. Kenzari előtt. Hatalmas és félelmetes még a csúf külső nélkül is.
Ennyi pozitívum? Akkor miért írtam, hogy nem sikerült a varázslatot és a humort átültetni? Mert valahogy nem állt össze az egész egy koherens történetté. Mintha leforgatták volna az eredeti forgatókönyvből az amúgy 90 perces filmet és hozzáadtak volna egy csomó felesleges sallangot, hogy kihúzzák a játékidőt 2 órára. Az eredeti Aladdin egy tökéletes kis kaland-musical volt, látványos és varázslatos. Az új Aladdin egy CGI-orgia, néha gyönyörű, mint Jázmin, néha förtelmesen fest, mint az eredeti mese Jafarja, ráadásul teljesen kétélű fegyver volt a film kezében a komputer animáció. Több egészen hosszú jelenetsorban igazából élő embert nem mutat a kamera, amivel nem is lenne gond, de nagyon látszik, hogy minden mű. Máskor azonban a ténylegesen megépített díszletek mesések.
Érezhetően politikai üzenetet is próbál átadni a film, és nincs is probléma a női egyenjogúság hangsúlyozásával. A filmben viszont sajnos ez túl erőteljesen van jelen,
már-már zavaróan az orrunk alá dörgöli az üzenetét,
ami sajnos nem árulkodik minőségi forgatókönyvről. Értem, hogy ez 2019-ben egy fontos gondolat, de valahogy ezt a Disney-nek sosem sikerül jól átadnia – gondolok itt Captain Marvel kapcsán Brie Larson interjúkban történő kifakadásaira, vagy az új Bosszúállók „női szakasz harci jelenetére”, ami inkább volt kínos, mint „empowering”.
Az új dalok sem voltak igazán jók, egy-egy számba mintha belenyúltak volna az eredeti szövegkönyvhöz képest, illetve valahogy a hangzás sem volt az igazi. A magyar változatban szinkronszínészek énekelték fel a dalokat, Will Smith első dala pedig néha már bántóan hamisnak hangzott. Nem tudom, milyen lehet az eredeti, de úgy tartják, hogy a magyar szinkron elsőrangú - itt viszont bizonyos esetekben inkább az eredeti hangot hallgattam volna. Engem nagyon zavart, hogy a szájmozgás nem volt szinkronban a hanggal, de ez elkerülhetetlen egy szinkronizált musical esetében. Egyébként a klasszikus dalok mind visszaköszönnek, ha Disney-fanatikusok is ülnek a teremben, lehet hallani, hogy a filmmel énekelnek.
Azt írtam az elején, hogy nem sikerült a régi rajzfilm magasra tett lécét megugrani, hiszen ezt lehetetlen lett volna. Úgy gondolom ettől függetlenül is, hogy az Aladdin jó kis családi móka, kellemes zenével, remek színészekkel és rendezővel, akit kicsit visszafogott a stúdió gyeplője. Ha szereted a musicaleket, és egy látványos esti-délutáni mozizásra vágysz, nyugodtan adhatsz az új Aladdinnak is egy esélyt.
