„Konjunktúrát egy hulláért!” – megnéztük Az öreg hölgy látogatását a Vígszínházban
Hamar kiderül azonban, hogy a fiatalosság művi. A lába mű, a karja mű, az arca a plasztikai sebészet csúcsterméke. Valójában egy emberi ronccsal állunk szemben, akit a pénz és a bosszúvágy tart életben. Amint eléri életcélját, beteljesül a bosszúja, és a halálban örökké övé lesz a férfi, akit gyűlölve bár, de még mindig szeret, összeomlik.
Barbara játékában érzékenyen bukkan fel időről-időre a rideg, számító üzletasszony plasztik álarca mögül az ízig-vérig nő.
Az előadásban csodás színészeket láthatunk. Hegedűs D. Géza érzékenyen jeleníti meg azt az ívet, amit Alfred Ill jár be, aki a város tiszteletben álló polgárából, leendő polgármesterből eljut odáig, hogy megvetett pária lesz belőle. Hegedűs egészen kiváló színésszé érett idős korára, hogy ez mennyire igaz, jól mutatja, mennyire más karaktert alakít itt, mint A pesti balhé című filmben, és mindkettőben parádés.
Kőszegi Ákos nagyon sok humorral alakítja a polgármestert, aki az erkölcs nevében elutasítja Clara ajánlatát, majd ugyanennek az erkölcsnek a nevében töltött fegyvert visz Illnek, és győzködi, hogy akkor jár el a legtisztességesebben, ha végez magával.
Fesztbaum Bélát én mindig, mindenben szeretem. Itt az önmagával vívódó tanárt játssza, aki önmagát a humanizmus és Platón követőjének vallva a legharciasabban próbál küzdeni Ill életéért, de hamar kiderül, hogy csupán a kognitív disszonancia munkálkodik benne, és ő az egyetlen, aki szemébe mondja Illnek:
Meg fognak ölni, és én is benne leszek.
Bevallom, Méhes Lászlót fel sem ismertem elsőre, meg kellett néznem a színlapon, ki játssza az inast. Ez abszolút pozitív kritika a részemről.
Kiemelném még az Ill feleségét játszó Balázsovits Editet, aki egy abszurd fordulattal maga is arról próbálja meggyőzni férjét, hogy Clara mennyire jótét lélek valójában.
Amit sajnálok, hogy kicsi, pár mondatos szerep jutott a tévé riporternőt alakító Kopek Jankának (aki amúgy Puzsa Patríciával szenzációsan varázsolja színpadra Dragomán György Máglyáját ugyanebben a színházban), illetve Dengyel Ivánnak, aki most Állomásfőnökként jelenik meg.
Be kell látnunk, hogy a mű erkölcsi dilemmája semmivel sem idejétmúltabb, mint 1956-ban, a darab születésekor. Látjuk, milyen kompromisszumokat hoznak, hozunk nap mint nap hol kényszer, hol egyszerűen a kényelem hatására, igen sokszor csupán apró előnyökért.
Mi az, amit nem tennék meg a pénzért? Hol a határ? Van határ? Vagy a pénz valóban teljhatalmú ura a világnak?
Én magam is félek megválaszolni ezeket a kérdéseket.