„Az igazán erős az, aki tud a gyengeségeiről beszélni” – interjú Jakupcsek Gabriellával
A B-oldal, ha hagyományos lemezekben gondolkodunk, egy kicsit mindig mostoha, mert az A oldal, a várható slágerekkel rendszerint nagyobb figyelmet kap, holott sokszor éppen a B-oldalra kerülnek a tartósabb értékek. Így van ez az életben is, hogy az ifjú, korai felnőtt évtizedek sokkal inkább előtérben vannak, pedig egyáltalán nem mindegy, hogy miként éljünk le 40 utáni életünket. Erről is szól Jakupcsek Gabriella új könyve, A napos B-oldal.
Egy természetes kisugárzású, laza eleganciájú hölggyel találkozom a MOM Parkban, személyesen eddig még nem ismertük egymást, de egy kis bevezető párbeszéd után világossá válik, hogy egy hullámhosszon vagyunk, és nemcsak azért, mert nagyjából egy korosztályt képviselünk. Például éppen a „B-oldal” hasonlat ügyében.
– Én is a B-oldalt szeretem, mert ott vannak a kedvenc dalok. És zavar, hogy a társadalom gyakran legyint rájuk, lemond azokról, akik túl vannak a fiatal éveiken. Ezért is döntöttem úgy, hogy ledöntöm az idősödéssel kapcsolatos tabukat. Ez a könyv csak a kezdet, de az üggyel hosszan és mélyen szeretnék foglalkozni még.
– Úgy húszéves korunkig általában szüleink befolyása alatt állunk, utána kezdünk a saját utunkra lépni, de 40 körül szerezzük meg azt a magabiztosságot, ami előrevisz a karrierben és, a párkapcsolatokban is. És ez időtájt kerülünk ismét fókuszba önmagunknál. A gyerekek már nagyobbak, van időnk másra is. Így jöhet a kérdés: Mi az, amit meg tudok tenni magamért? Az egészségeméért, a testeméért, a külsőmért, az mindennapjaimért, a családomért, a saját békémért. Van és lesz is miről beszélgetnünk…
– Mert mindenkit érintenek, de csak kevesen vallják be…
Ezekről a dolgoktól nem szoktunk beszélni, mert mindenki azt gondolja, hogy ha a gyengeségeiről beszél, ő maga is gyengének tűnik. Én meg éppen az ellenkezőjét gondolom: az az igazán erős, aki tud a gyengeségeiről beszélni és tud valamit kezdeni felismeréseivel. Ezen alapul a könyv.
Ehhez őszintén kell beszélni a problémákról, hogy senki se érezze magát velük egyedül. És beszélni az örömökről, a lehetőségekről, az idő múlásának pozitív oldaláról, mert van olyan is.
– Tévéműsoraiban is számos fontos kérdés merül fel a vendégei révén, de az egyes adások keretein belül kevés idő van azok kibontására.
- A talk show alkalmas egy-egy téma, probléma bemutatására, az együtt gondolkodásra, de nem alkalmas arra, hogy valódi megoldást adjon. Nem is ez a célja. Inkább érzékenyít, és segít azoknak, akik hasonló gondokkal találják szembe magukat. A könyvben is kerülöm a „megmondó” szerepet. Ez egy „megkérdező” könyv, kiegészítve a saját személyes tapasztalataimmal, illetve kiváló szakemberek véleményével minden területen
– Korunk előre haladtának egyik előnye, hogy egyre kevesebb lesz rajtunk a megfelelési kényszer, merünk önmagunk lenni.
– Én ezt egy óriási lehetőségnek tartom. Kellő önismerettel, önreflexióval és lazasággal le tudjuk tenni ezeket a felesleges terheket. De muszáj hinni a tükörnek, mert nem élhetjük egy másik ember életét, csak a sajátunkat tehetjük jobbá, szebbé. De ennek a szembenézés, az őszinteség az alapja.
– És ehhez célokra, tervekre van szükségünk.
– A mi szüleink még alig várták, hogy elmehessenek nyugdíjba. A mi korosztályunk és a fiatalabbak tudják, hogy alig lesz nyugdíjuk, ha egyáltalán lesz. De aki anyagilag megteheti, hogy kényelmesen élje utolsó évtizedeit, annál is kérdés, hogy elsajátította-e az élet élvezetének tudományát.
Miért van az, hogy egy lány arról ábrándozik, hogy milyen menyasszony lesz, milyen házasságot köt, de arról nem, hogy milyen lesz 65 évesen, milyen lesz, amikor már nem kell bemennie dolgozni. Itt az ideje terveket szőni arra az időszakra is, amikor már nem nyomasztanak a kötelezettségeink. Én egyelőre még nem tudok megállni. Éppen az a gondom, hogy több privát időre van szükségem, de még mindig túl sok minden jár a fejemben. Lehet, hogy azért, mert mindig napi adást készítettem, van egy ingerküszöböm, amit át kell lépnem.
– A könyvben ír arról is, hogy mára teljesen megváltozott a nemzedékek közti kapcsolat. Nekünk is vannak már unokáink, de még aktív dolgozók vagyunk. Szeretnénk, ha számíthatnának ránk, miközben saját életünket is élnénk, ezt egyensúlyba hozni nem is kis kihívás.
– Megváltoztak a szerepek a családon belül is. Miközben a médiából ömlik „a család éve, a család hónapja” és a többi hasonló szöveg, azzal kellene kezdeni, hogy meghatározzuk: mit jelent ma Magyarországon az, hogy család. Például önmagában már biztosan család-e az, ami a rokoni kapcsolatokon nyugszik? Vannak családok, ahol nem állnak szóba egymással, mégis annak hívják magukat.
Nekem is van két unokám, hamarosan jön a harmadik, és be kell vallanom, nem tudom megadni a gyerekeimnek azt, amit én kaptam a nagyszüleimtől. Egy másfajta világrend volt, amelyben ők nem dolgoztak napi 10-12 órát, korábban mentek nyugdíjba, és lényegesen kevesebb impulzus érte őket, tehát jobban tudtunk egymásra figyelni. Számunkra még evidens volt, hogy ha beteg vagyok, vihetnek a nagymamához, aki mindig ráér. Ma már nem így él ez a korosztály, a többség még dolgozik, és a gyerekeikre nincs korlátlan idejük és energiájuk, ráadásul már nem él együtt egy család több nemzedéke.
– Szüleink nemzedékének át kellett élnie a II. világháborút, 56-ot, a rendszerváltást, de a társadalmi és értékrend-változások bennünket sem kíméltek meg. Már mi sem tervezhettünk hosszú távra a munkában, a mi gyerekeinkre ez fokozottabban érvényes…
– Kimondta a két kulcsszót: az értékrendváltozást és az újratervezést. Szüleink generációja igazi túlélő nemzedék. Azonnal tudtak új helyzetekhez alkalmazkodni, nem is volt más választásuk, jutott nekik belőle bőven. Pillanatok alatt kellett átgondolniuk, hogy mi az, ami az életben maradáshoz fontos és mi az, ami nem. A lemondás pedig természetessé vált számukra. A nagymamám magától értetődően mondott le mindenről, amikor megöregedett, és adta át nekem meg az édesanyámnak. Eladta a lakását, amikor meghalt a nagypapa és segített minket még életében, nem ragaszkodott ahhoz, amije volt. Most, hogy édesanyám meghalt és pakolom a lakást, nézem át a levelezését, és ott állok a tárgyak felett, rájövök, hogy ezek a dolgok csak neki számítottak, senki másnak nem.
– „Magyarországon nincs kultúrája annak, hogy kimondjuk, ha valami sikertelen vagy elromlott” – írja. Ez nemcsak a közösségi médiából, vagy a nagypolitikából áradó sikerkultuszban nyilvánul meg, hanem az önmagunkkal való szembenézésnek sincs kultúrája a történelmi távlatoktól a legszemélyesebb ügyekig. Már pedig a nagy gondolkodók is arra tanítanak, hogy az igazi sikerhez kudarcokon keresztül vezet az út…
– Én sokkal többre tartom azokat az embereket, akik képesek szembenézni a kudarcokkal és újrakezdeni. Hét éve készítek a Richter számára egy online filmsorozatot, amely olyan nőkről szól, akik képesek voltak egy nagy törés után felállni, teljesen újraépíteni az életüket és elmondják, hogy mit tanultak belőle. Nemhiába hívjuk őket Főnixeknek, csodálatos élettörténetek.
Magam is tudom, hogy ha valamit elrontok, vagy a legnagyobb fájdalmam van, én sem szeretem, ha firtatják. De ha túl vagyunk rajta, ki kell tudni állni vele. Mindenkit nem lehet meggyőzni arról, hogy ez a jó, de könnyebb vele élni, mint hazugságokkal, a frusztrációval és állandó színjátékkal.
– Ezt pontosan tudom, én is átestem egy súlyos függőségen, amelyből Párom vezetett ki, és a családban nem mindenki értette, hogy miért beszélek erről…
– Műsoraimban nagyon bátor emberek ültek velem szemben. Nagyon érdekelnek a szenvedélybetegségek, mert egyike azoknak a témáknak, amelyet maximálisan a szőnyeg alá söprünk, a női alkoholizmust és gyógyszerfüggést különösen. Pedig 40 felett mindkét nemnél komoly problémák vannak e téren. A Főnix-sorozatban volt alkoholbeteg riportalanyom, akit környezete nagyon gonosz módon kiközösített, amikor beszélt róla. Mert azokat, akiknek szembesülniük kellett volna saját gyengeségükkel, idegesítette a téma.
– „Soha ne tekintsük semmit adottnak” – írja a párkapcsolatok ápolásával kapcsolatban. Megint egy olyan dolog, amiről rendre elfeledkezünk. Sok házasság éppen emiatt megy tönkre vagy azért, mert nem értjük egymás „szeretetnyelvét.”
– Mert az is változik, mint minden. Megőrülök attól, amikor azt mondják, hogy „mennyit változtál.”. Régen rossz, aki soha nem változik. Olyan nincs is, csak van, aki nem veszi észre. A változással azonban a párunknak is tartania kell a lépést és nekünk is az ő változásával. Nehéz feladat, mert egyáltalán nem magától értetődő, hogy 50-60 éveket együtt éljünk valakivel. Száz évvel ezelőtt a háborúk és a betegségek többnyire megoldották, de ma már sokáig élhetünk, és ezzel is van dolog. Újra kellene gombolni azt a kabátot.
Bár az eskü, amit teszünk, elvileg egy egész életre szól, de a legkorrektebb az lenne, ha időről időre újra megkötnénk, mint egy határozott idejű szerződést. Ne mondja senki, hogy van olyan házasság, amelyben nincsen konfliktus!. Az együttélés együtt jár ezzel a az kérdés, hogy meg akarom-e oldani, vagy inkább elölről akarom elkezdeni. Igaz, ha a szerszámosládámból hiányzik a csavarkulcs, a következőből is hiányozni fog.
– Minden fejezetben megszólaltat egy szakértőt, az életmódtól az öltözködésen át a párkapcsolatig. Miért tartotta ezt szükségesnek?
– Fontos volt számomra, hogy ne én mondjam meg, hogy mit kell tenni, mert az kuruzslás lett volna. Az én személyes példáim és a különböző szakemberek véleménye együtt talán tud segíteni, inspirálni. Az én szakmám az, hogy utánajárok dolgoknak, nem az, hogy megmondom a tutit, kíváncsi vagyok, rákérdezek, elmondom, hogy én hol hibáztam, vagy min gondolkodom, vagy hol keresem a tudomány adta lehetőségeket, de nagyon fontosnak és hitelesnek gondolom, hogy olyan ember beszéljen a fejezet végén, aki mindezt helyreteszi. Akár engem is, mert én is keresem a nekem megfelelő utat az öregedéshez, a párkapcsolathoz, az öltözködéshez és arra, hogy mit üzenek magamról…
– Amikor én kezembe vettem egy megjelent könyvemet, bennem mindig ott volt, hogy valami hiányzik belőle. Ön, hogy érzi ezt?
– Nekem azért nincs így, mert tudom, hogy folytatni akarom. Sok megbeszélnivalónk van még. De fontos most először azt tisztáznunk az olvasóimmal, hogy 40 felett találjuk meg a módját, hogy a következő 40 évet egy kicsit tudatosabban, önmagunkért felelősségteljesebben, sok humorral élhessük meg…
