A hidegháború éveiben három olyan könyv volt, amely abszolút tilalmi listán volt a Berlini Faltól keletre: a Szovjetunióban hallgatásra ítélt, majd száműzött Alekszandr Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportja, valamint a brit George Orwell 1984-e és Anthony Burgess Mechanikus narancsa. Természetesen szó sem lehetett arról, hogy ez utóbbi kettőből készült filmeket a szocialista táborban bemutassák. A Burgess-regény nem kevésbé világhírű, Stanley Kubrick rendezte moziváltozata, amelyet 50 éve, 1971. december 19-én mutattak be New York-ban, azonban a „szabad világban” is félelmet keltett.

E képességére már a II.világháború idején felfigyelt a brit katonai hírszerzés. Orosz nyelvtudását akkor frissítette fel, amikor feleségével 1961 nyarán Leningrádban jártak, majd megteremtette belőle a „nadsat” nyelvet, ami új regényének egyedülálló szlengje lett – és egy ok arra, hogy „szovjetellenesnek” minősítsék.

Holott valójában a regény és a film nem szól másról, mint az erőszak hatalmáról, amely elől senki sem menekülhet. A nem túl távoli jövőben játszódó történet főhőse, egyben narrátora, Kicsi Alex egy rettegett tinédzser-banda feje. Ők, a négy „drug” (barát) esténként a „korova” (tehén) bárban isznak „moloko-pluszt” (tejet), hogy felébressze bennük ultraerőszakosságukat. Aztán elindulnak az éjszakába és kő kövön nem marad. Nőket erőszakolnak meg, másokat félholtra, nyomorékra vernek, és közben törnek-zúznak-pusztítanak. Kicsi Alex saját bandáját is terrorizálja, egyetlen „emberi” szenvedélye van, a zene, főleg Beethoven IX. szimfóniája.

Az egyik randalírozás azonban gyilkossággal végződik, és a „drugok” elárulják, majd benne hagyják a pácban főnöküket. Kicsi Alex megtanulja, hogy mi a rendőri brutalitás, majd 14 év börtönre ítélik. Az igazi kínok azonban csak ezután kezdődnek számára: a belügyminiszter szerint kevés a börtön, és azokat fenn kell tartani a politikai elítéltek számára, tehát az a megoldás, hogy a köztörvényeseket át kell nevelni. Erre a mintarabként viselkedő Alex ideális kísérleti alany: drogokkal és kedvenc zenéjével agymosást hajtanak végre rajta, de nemcsak megutáltatják vele az erőszakot, a szexet, sőt, Beethovent is – már a gondolattól is rosszul lesz – hanem arra is képtelenné teszik, hogy bármilyen ellene irányuló erőszakra reagáljon.

Így, amikor kikerül a börtönből, tehetetlen báb lesz, akinek korábbi áldozatai kamatostól visszaadnak mindent. Öngyilkosságba menekül, összetöri magát, de túléli. Közben a kormányellenes sajtó nekimegy a belügyminiszternek az embertelen „jobbító” módszer miatt. Ezt pedig nem engedheti meg magának a választások közeledtével, így személyesen kér bocsánatot Alextől, és rendeli el az ellenkezelést, amelynek „pozitív” hatását a fiatalember hamarosan érezni kezdi.

Már a kezdet is maga a hidegrázás, ahogy egy rövid főcím után megjelenik premier plánban Kicsi Alex, egyik szemén körben műszempillákkal, miközben Purcell: Mária királyné gyászzenéje szól Walter Carlos elektronikus átiratában és halljuk a narrátor bemutatkozó mondatait. Az első 14 perc maga a tömény erőszak, miközben durva ellenpontként egy ír népdalt, Rossini: Tolvaj szarka-nyitányát, majd az Ének az esőben főcímdalát halljuk. A 136 perc alig hagy lélegzethez jutni, ha éppen nem történnek szörnyűségek, akkor olyan figurák, torz beállítások jelennek meg – olykor a feketénél is feketébb humorral – hogy azoknál még a vériszamos, naturalista képsorok is könnyebben elviselhetők.

Mozitörténeti érdekesség, hogy a zenékre mindig nagy hangsúlyt fektető rendező eredetileg a Pink Floydban gondolkodott. Nagyon megtetszett neki az Atom Heart Mother kortárs elemekkel gazdagított oratóriuma, és ezt szerette volna felhasználni. Roger Waters, a Pink Floyd vezetője azonban elutasította az ajánlatot, mert attól tartott, hogy zenéjük háttérbe szorul a film tömény képe világa mögött. Ha viszont megnézzük a The Wall Alan Parker rendezte tíz évvel későbbi filmváltozatát, a főhős sokkoló „átváltozási” jelenetében (Comfortably Numb) nem lehet nem észrevenni a párhuzamot Alex agymosási tortúrájával.

Kubrick, aki mögött akkor már olyan nagyszerű alkotások voltak, mint a Dicsőség ösvényei, a Spartacus, a Lolita, a Dr. Strangelove és a 2001: Űrodüsszeia, némi vargabetűvel jutott hozzá Burgess könyvéhez, amelynek jogait a szerző először Mick Jaggernek adta el. A bandát elképzelése szerint a Rolling Stones tagjai játszották volna. A közép-kelet-európai ősöktől származó rendező azonban a szépnek nem mondható, kis termetű, de annál karakteresebb, remek beszéd- és mozgáskultúrájú Malcolm McDowellt pécézte ki magának. A fiatal angol színész 1968-ban robbant be Lindsay Anderson Ha... című filmjének lázadó diákjával, de emlékezetes volt alakítása a Tombol a holdban is egy sérüléstől lebénult, mégis élni akaró futballista szerepében. És nem mellesleg pályáját a Royal Shakespeare Company-nél kezdte. Kubrick úgy gondolta, hogy Kicsi Alexet senki más nem tudná olyan hitelesen eljátszani, mint McDowell. Vele még azt is meg tudta csinálni, hogy narrátorként saját, Yorkshire-i akcentusát használta, szereplőként pedig átállt a londoni cockney-ra.

A Mechanikus narancs McDowellt világhírűvé tette, de egyúttal meg is átkozta. Több mint öt évtizedes pályája során a legtöbbször rossz embereket játszott – erre még rátett az 1979-ben készült Caligula, amelyben szintén zseniális – bőven jutottak neki pszichopaták, sorozatgyilkosok, és megtalálták a horror-rendezők is. Pedig eljátszotta tv-filmen és színházban is a Dühöngő ifjúság főszerepét, nagyszerű volt a részben saját életéről szóló Szerencsefiában, egy Harold Pinter-darabban Laurence Olivier partnere lehetett és azon kevesek egyike volt, akik Arthur király és Merlin varázsló szerepét egyaránt megkapták.

A szigetországban már csak egy évvel a rendező halála után, 2000-ben vetítették újra. A bemutató után számos országban vagy alaposan megvágva, vagy pedig egyáltalán nem mutathatták be, hol a szexuális tartalomra, hol az erőszakra hivatkozva. Brazíliában csak a katonai diktatúra bukása után vetítették, akkor is csak a meztelenségek kitakarásával. Mellesleg egyes emberi jogi szervezetek szerint Brazíliában, Chilében és Argentínában szívesen alkalmazták azt a kínzási módszert, hogy folyamatosan üvöltő zenével kergették őrületbe a foglyokat... McDowell egy, az évforduló alkalmából adott interjúban úgy vélekedett, hogy ma, a „cancel culture” korában aligha lehetne ezt a filmet elkészíteni.

Stanley Kubrick alkotását soha nem mutatták be Magyarországon széles mozihálózatban, csupán egyes vetítések voltak, például 2019-ben a Művészetek Palotájában. Televízióban talán ha egyszer adták az egyik kereskedelmi csatornán, valamikor a hajnali órákban, eredeti nyelven, magyar felirattal, szigorúan 18 éven felülieknek – annak is van már legalább 20 éve. Azóta én sem láttam – előtte már háromszor, legelőször Párizsban, moziban, óriás vásznon - most ezt a változatot vettem elő e cikkhez felelevenítés végett. És még mindig úgy érzem, hogy megér egy-két álmatlan éjszakát...