KULT
A Rovatból

Az első rész a legerősebb a hat közül - Megjelent a Fekete tükör legújabb szezonja, de nem örülhetünk neki felhőtlenül…

A Fekete tükör minden epizódja gyakorlatilag egy különálló rövidfilm, amely a társadalom és a technológia kapcsolatának a sötét oldalát vizsgálja. Egy igazi zsánereken átívelő depresszív kaland. Lássuk milyen lett a hetedik évad!
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. április 14.



A Fekete tükör egy brit kezdeményezés volt 2011-ben. Megpróbálták Az alkonyzóna hangulatát átemelni az angol Channel 4 csatorna segítségével. 2014 után úgy tűnt, a csatorna nem tudja finanszírozni az emelkedő költségeket, egy pár év kihagyás után jött a Netflix, és új életet lehelt a sorozatba, természetesen mérhetetlen mennyiségű pénzzel karöltve.

Amint megnyíltak a pénzcsapok, Charlie Brooker alkotó előtt kinyílt a világ, és a visszafogottabb brit költségvetés után igazán el tudott szabadulni a képzelete.

Több nagynevű sztár is szerepelt egy-egy epizódban. Sokak szerint ez nem tett feltétlenül jót a sorozatnak, mert sokkal kommerszebb részeket eredményezett. Én nem így gondoltam, alapvetően mindig jól szórakoztam a Fekete tükrön, már ha lehet ilyet írni egy hihetetlenül depresszív műről.

Mert mi is a Fekete tükör? Kell hozzá egy speciális hangulat, az biztos. Egy kegyetlen, maró humorú, sokszor disztópikus jövőt lefestő antológia-sorozat. Ez azt jelenti, hogy az epizódok ugyanazon a Földön játszódnak, de mégsincs igazán kapcsolat a részek között. Zsánereit is folyamatosan váltogatja, az egyik rész horror, a másik sci-fi, de lehet szatíra is.

Ami sokszor közös a történetekben, az egy új technológia, ami a jövőben megváltoztatja a világot. Egy külső agyi szinopszischip, ami rengeteg lehetőséget ad a forgatókönyvíróknak.

Sok rész azt mutatja be, hogy ennek az új technológiának milyen felhasználási lehetőségei vannak, és milyen visszaéléseknek nyit kapukat, akár az igazságszolgáltatásban, vagy a szórakozásban. A Fekete tükör nem szégyenlősködik, a sorozat nagy része erősen 18+-os, főleg, ha a brit epizódokat is nézzük. A Netflix úgy érzem, visszavett azért a bemutatott szörnyűségekből.

Eddig minden új évadot ünnepként kezeltem, engem nem idegenített el a piros streamingszolgáltató jelenléte, örültem, hogy újabb részeket tartogat számomra a Tükör. Legalábbis eddig. Az előző évad sem töltött el teljes megelégedettséggel, de úgy gondoltam, ez biztos csak egy gyengébb eresztésre sikeredett. Mostanra viszont elértünk oda, hogy ebben a szezonban több az elmegy/rossz epizód, mint a kiemelkedő rész. A hetedik évad szerintem még gyengébbre sikerült, mint az előző. Az első rész a legerősebb a hat közül.

Úgy éreztem, ez az epizód nemcsak egyszerre fricska a Netflix és mindenféle előfizetéses szolgáltatás orra alá, hanem egyben az egészségügy komoly problémáit is górcső alá vevő dráma.

Tényleg remek rész, a színészek is szuperek, a forgatókönyv ugyan kitalálható, de nagyon hatásos. Egészen meglepődtem, milyen jól sikerült a Mindennapi emberek című rész. Nem teljesen a szokásos agyi szinapszis modult használta, hanem ennek egy „streaming” orvosi verzióját, ami adott valami pluszt az eddig megismertekhez, és tényleg izgalmas nyitányt eredményezett.

Aztán jött a második rész, egy csavaros paranoid thriller, amely ugyan minőségben visszaesés az elsőhöz képest, de szórakoztatásban úgy éreztem, magas szinten tudott maradni. A végén lévő fordulat és a magyarázata ugyan elképesztően bénára sikerült, de az odáig vezető út megéri, hogy megnézzük. Nem kiemelkedő, de szórakoztató darab lett. Ekkor még bizakodtam. Ami rögtön el is tűnt a harmadik epizódra. Itt előkerült a szokásos technológia, csak megint egy másik felhasználási módját találták ki. Ám az alapötlet szerintem nagyon erőltetett.

Egy filmforgatáshoz használták fel a virtuális teret mesterséges intelligenciával irányított színészek alkalmazásával.

Akik tudják, hogyan zajlik egy forgatás, azok valószínűleg szörnyülködtek a Hotel Reverie epizódon. Emellett a casting is nagyon félrement. Awkwafina semmit nem tett hozzá a részhez, Issa Rae pedig mint főszereplő színész, aki egy színészt alakít, borzasztó. Egyedül Emma Corrint tudom dicsérni, mint az egyik főszereplőt, aki egy mesterséges intelligencia által alakított színészt játszik. Értem, mi volt a cél, Hollywood aranykorát kicsit dicsőíteni, és a problémáit elővenni, de szerintem ez a rész teljesen félrement. Nemcsak, hogy tisztelgés nem volt az igazi a téma iránt, de a kritika is gyenge volt. A remake-ek feleslegességére is rosszul hívta fel a figyelmet, pedig lehetett volna ezzel mit kezdeni. A vége hatásos, de nem érte meg az utazást sajnos. Itt kicsit alább hagyott a lelkesedésem.

A negyedik résznél egy pillanatra örültem, majd gyorsan elkámpicsorodtam. Én nagyon szerettem a 2018-as interaktív, tévén játszható, különálló kalandjáték részt, a Bandersnach-et. Úgy kell elképzelni, mint a 80-as években divatos kalandjáték-kockázat könyveket, csak tévére átültetett mechanikával. Nagyon érdekes, de maga a történet nem volt annyira jó.

Nos a negyedik epizód a Bandersnach spirituális folytatása.

Eléggé hasonló a hangneme és a stílusa, természetesen a kalandjáték-trükkön kívül. Ám itt is elcsúsztak sok banánhéjon. A csavar az első pillanatban kitalálható, a múltban játszódó részekben pedig nincs igazi újdonság, és az egésznek nagyobb a füstje, mint a lángja. A színészek jók, de ennyit tud.

A folytatásban megint a szokásos ötletet használják fel új köntösben. Ám itt működik a dolog! Az ötödik részben most egy elhunyt halotti beszédében ad segítséget az agyi chip, egy volt szerelem szemszögéből. Paul Giamatti fiatalkori, első és igazi szerelme elhunyt.

Elsodorta őket egymástól az élet, de a férfi mindig is szerette a nőt. Fényképek és egy mesterséges intelligencia segítségével Giamatti visszaemlékszik a történtekre.

Elképesztően melankolikus és hatásos a sztori. Oda merem tenni a legjobb Fekete tükör-epizódok mellé. Nem a megszokott maró, rosszindulatú történet, hanem a keserédes, szomorkás, drámai darab. Gyakorlatilag az egész egy kamaradráma Giamattival és Patsy Ferrannal, ami nagyon működik.

Végül elérkeztünk a nagy fináléhoz. A duplarész hosszúságú utolsó epizód a nagy sikerű negyedik évad USS Callister című epizódjának a közvetlen folytatása. A sorozat életében ez az első ilyen direkt „második rész”. Hangulatos, de nem tud igazán semmi újat mutatni.

Kicsit még úgy is érzem, hogy visszamenőleg leminősíti a USS Callistert. Az akkor lezárt történetet gyakorlatilag semmissé teszi, nem épít rá, hanem elszúrja annak befejezését.

Kicsit olyan érzésem támadt, hogy kötelező volt ez az epizód, mert Cristin Milioti és Jesse Plemons is azóta nagyobb név lett. Emiatt már egy rossz szájízzel kezdődik az egész. A régi epizódból szinte mindenki visszatér, egyedül az érdekes arcú Michaela Coel hiányzik, de ha igazak a hírek, akkor egy másik forgatás miatt nem tudott részt venni ebben. Úgy érzem, a USS Callister: Into Infinity elköveti az összes hibát, amit egy folytatás el tud: nagyobb, hosszabb és totál felesleges. A színészek ügyesek, de itt is ennyit tudok kiemelni. A sci-fi téma működik, a szokásos technológia itt is jelen van, a befejezés próbál nagyot húzni, de nem érzem jónak a megoldást. Kicsit inkább béna.

Tehát összegzésként, ha valaki csak a jó részeket akarja megnézni, akkor elég az első és az ötödik epizódot elindítania. Minden más csak felesleges sallang. Amit nagyon sajnálok. Az igazság az, hogy egyre több jobbnál-jobb antológiasorozat készül, az Amazonos Secret Level, a Tales from the Loop, vagy a szintén Netflixes Love Death and Robot is jobb részeket adott nekünk az utóbbi időben, mint a Fekete tükör az elmúlt pár évadban. Ha sikeres lesz, biztos érkezik majd a nyolcadik évad, de valami újat kellene mutatnia Brookeréknek, mert ez a biztonsági játék túl unalmas, és nem lesz elég hosszútávon. Tényleg sajnálom…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Megszólalt Radnai Márk, miután egy külföldi ügynökség letiltotta a darabját a Thália Színházban
A Thália Színház leveszi műsoráról A nagy kézrablást, mert a jogkezelő kifogásolta a feketére maszkírozott színészt. A darab rendezője, Radnai Márk állítja, hogy nem volt sértő szándék a színpadi megoldás mögött.


Feketére maszkírozott fehér színész miatt tiltott le egy külföldi ügynökség egy 2016-ban bemutatott, majd 2023-ban felújított darabot a Thália Színház műsoráról.

Kálomista Gábor, a színház igazgatója hétfőn közleményben tudatta, hogy a szerzői jogokat képviselő külföldi ügynökség döntése miatt veszik le a műsorról Martin McDonagh A nagy kézrablás című darabját.

Az indoklás szerint a probléma az, hogy az egyik fekete karaktert sötétre sminkelt fehér színész alakítja.

Kálomista Gábor szerint a döntés nemcsak ezt az előadást érinti, hanem az Alul semmit és A koponyát is; az előbbi végül feltétellel repertoáron maradhatott, A koponya játszásához viszont az ügynökség nem járult hozzá. Az igazgató közölte, hogy nem hagyja annyiban, jogi útra tereli az ügyet.

A darab rendezője, Radnai Márk is megszólalt. A Telexnek elmondta, nem volt sértő szándék a színpadi megoldás mögött, de elfogadja, ha az előadás a vita miatt lekerül a műsorról. Radnai a művészi szabadságra hivatkozva érvelt.

„Ahogyan a kis hableányt is játszotta fekete színész, ez fordítva is igaz kellene, hogy legyen, vagy egy meleg karaktert sem kell, hogy meleg színész játsszon” – mondta.

Hozzátette, a darab egy erős szatíra, amelyben a karakter bőrszíne dramaturgiailag fontos, és mivel Magyarországon nehéz színes bőrű színészt találni, így tudták megoldani a szereposztást. „Nem állt szándékomban senkit megbántani, semmilyen sértő dolgot nem éreztem ebben” – fogalmazott Radnai.

A darabot 2016 áprilisában mutatták be a Thália Nagyszínpadán. Akkor a feketére maszkírozott színész alkalmazása még nem okozott problémát, a konfliktus a 2023. májusi felújításkor élesedett ki. A szerzőt képviselő ügynökség már a premier előtt jelezte, hogy nem járul hozzá az előadáshoz ilyen szereposztással, de a bemutatót ennek ellenére megtartották. A 2023-as felújítás után levelezés és egyeztetés indult a színház és a jogkezelő között, a vita végül most jutott el a tiltásig, nem sokkal a tervezett 250. előadás előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nulla forint állami támogatást kapott a 95 éves Szegedi Szabadtéri Játékok a jubileumi évadára
A hivatalos indoklás szerint a jubileumi évadra benyújtott szakmai koncepció nem volt megfelelő. Botka László, Szeged polgármestere szerint a döntés méltánytalan és elfogadhatatlan az elmúlt időszak botrányait tekintve.


„Szakmailag nem kellően megalapozott” – ezzel az indoklással utasította el a Nemzeti Kulturális Alap pályázatait lebonyolító Nemzeti Kulturális Támogatáskezelő a Szegedi Szabadtéri Játékok támogatási kérelmét.

A fesztivál 2026-os, jubileumi 95. évadára nyújtották be a pályázatot. Az elutasításról szóló, hétfőn elküldött levélben a következő indoklás szerepel:

„Jelen kérelem most nem részesül támogatásban, mivel a benyújtott szakmai koncepció szakmailag nem bizonyult kellően megalapozottnak.”

A döntésről szóló értesítést Botka László, Szeged polgármestere hozta nyilvánosságra a Facebookon.

„0 forint. A Kulturális és Innovációs Minisztérium döntése szerint ennyit ér ma Magyarországon a Szegedi Szabadtéri Játékok. Az indoklás: »szakmailag nem kellően megalapozott«.

80 ezer néző bizalma. Több mint 1,1 milliárd forint bevétel egyetlen év alatt. Több száz művész és szakember munkája. És ezzel szemben áll egy anonim döntőbizottság ítélete” – írta a polgármester.

Botka szerint méltánytalan és elfogadhatatlan, hogy „miközben az elmúlt időszak botrányai világosan megmutatták, milyen szempontok alapján vándorolnak kulturális milliárdok, Szegedet »szakmai hiányosságokra« hivatkozva zárják ki a támogatásból”.

A polgármester közölte, hogy a támogatás nélkül is megrendezik az eseményt, amit az ország legnagyobb és legszebb szabadtéri színházi fesztiváljának nevezett.

Az utóbbi hetekben számos kritika érte a Nemzeti Kulturális Alap pénzosztásait. Először Molnár Áron színész hívta fel a figyelmet arra, hogy egy ideiglenes NKA-kollégium mintegy 17 milliárd forintot osztott szét a választások előtt. Szerinte a kedvezményezettek között számos, a Fideszhez köthető vagy a párt kampányában szerepet vállaló előadó volt.

A botrány hatására sorra mondtak le az NKA bizottságainak tagjai, köztük Bús Balázs alelnök, valamint Baán László, Both Miklós és Vidnyánszky Attila.

A kialakult helyzetre reagálva az új kormányzat részéről Tarr Zoltán, a TISZA Párt elnökségi tagja hétfőn már arról beszélt, hogy véget vetnek a pártszimpátia alapú pénzosztásnak, és átvilágítják az NKA-t, valamint minden civil pályázatbírálási rendszert. Céljuk a szakmai alapú elbírálás és a teljes átláthatóság biztosítása a kulturális támogatásoknál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Kilencven éves Szilágyi János, a magyar rádiózás egyik meghatározó figurája
A Pulitzer-emlékdíjas újságíró, Szilágyi János ma ünnepli 90. születésnapját. Pályáját a Halló, itt vagyok! című műsora határozta meg, amelyben tudatosan kerülte a politikát.


Volt egy idő, amikor még nem podcastnak hívták, ha valaki beszélgetett emberekkel, hanem rádióműsornak. Nem volt stúdióba beállított növény, nem kellett hozzá feliratkozás, Patreon, YouTube-kommentháború. Volt helyette egy mikrofon, egy telefonvonal, meg Szilágyi János.

1936. május 3-án született Budapesten, és ha valakinek a neve mellé Magyarországon oda lehet írni, hogy rádiós legenda, akkor az övé mellé egészen nyugodtan oda lehet.

Szilágyi pályája nem úgy néz ki, mint egy szépen laminált karrierút. Volt gyakornok a Rádióban, dolgozott vidéki lapoknál, minisztériumi sajtóosztályon, visszakerült a Magyar Rádióba, később újságoknál, tévében, talkshow-ban dolgozott tovább, és közben valahogy mindig ugyanaz maradt: egy riporter, aki nem úgy kérdezett, mintha a válasz már előre meglenne a fejében.

A nagy dobása persze a Halló, itt vagyok! volt, amely 1980 januárjában indult, és 1989 decemberéig ment hétfő esténként.

Egy betelefonálós műsor, ami ma már nem tűnik forradalminak, mert mára mindenki mindenhová betelefonál, kommentel, üzen, élőzik és felháborodik. Csakhogy akkor ez még nem a zaj része volt, hanem maga az esemény. Az ország ült a rádió mellett, és hallgatta, ahogy ismeretlen emberek beszélnek szerelemről, magányról, dühről, csalódásokról, apró magyar tragédiákról és még apróbb magyar reményekről.

A műsor lényege zavarba ejtően egyszerű volt: bárki betelefonálhatott. Névtelenül is. Szerelmi ügyekkel, családi bajokkal, magánéleti katasztrófákkal, hétköznapi nyomorúságokkal. Szilágyi pedig kérdezett. Nem mindig simogatva, nem mindig puhán, de úgy, hogy abból többnyire beszélgetés lett, nem kihallgatás.

Egy 2020-as interjúban úgy fogalmazott: nincs kínos kérdés, csak tudni kell megfogalmazni, és jó helyen, jó időben feltenni.

Ez elég pontos ars poetica egy olyan embertől, aki a magyar nyilvánosságban még akkor tanulta meg az egyenességet, amikor az egyenesség nem feltétlenül volt karrierstratégia.

A Halló, itt vagyok! sikere szinte hisztérikus volt – ezt később maga Szilágyi is így idézte fel. A betelefonálós műfaj ma már közhely, akkor viszont még nem volt az. Akkoriban az, hogy egy hallgató egyszer csak beleszólhatott az országos nyilvánosságba, nem „interaktív formátum” volt, hanem kisebb csoda. Persze magyarosan: némi gyanakvással, némi ítélkezéssel, és

azzal a klasszikus mondattal, hogy „mennyi hülye hív fel téged”. Szilágyi erre állítólag azt válaszolta: „te is hülye vagy, csak nem telefonálsz”.

Ennél tömörebben az ország lelkiállapotát azóta sem nagyon sikerült összefoglalni.

1989-ben aztán abbahagyta. Nem azért, mert nem működött, hanem mert túl jól működött, és közben a rendszerváltás politikai indulatai elkezdték benyomni az ajtót. Szilágyi azt mondta, a műsor emberekről és magánéletekről szólt, nem arról, hogy ki kit akar kipaterolni.

A politika-mentesség volt a legfontosabb alapelve, amelyet évtizedekkel később is következetesen képviselt.

„Nem megyek bele, hogy az egyik szidja Orbánt, a másik szidja Gyurcsányt, a harmadik mindkettőt, én pedig azt hallgassam.”

A formátum erejét mutatta, hogy 2021-ben a 168.hu felületén újraéledt. Az akkori bejelentéskor Szilágyi egyértelművé tette a játékszabályokat: „Halló, újra itt vagyok… szerdánként, este 7-kor bármit megbeszélhetünk… A politikából és a járványból viszont már mindenkinek elege van, ezért… ne fárasszuk egymást” – közölte a 168.hu. A kiadó tulajdonosa akkor úgy fogalmazott: „A Halló, itt vagyok! a magyar médiatörténet egyik fontos pillére… Szilágyi János élő legenda.” A próbálkozás azonban nem bizonyult tartósnak: Szilágyi 2024-ben a Blikknek azt mondta, az újraindított műsor „nem tartott sokáig, elhalt, kimúlt és végérvényesen véget ért”.

A sikerei mögött egy különleges kérdezéstechnika áll, módszeréről kendőzetlen őszinteséggel beszélt, nem rejtve véka alá a szakmai profizmust sem, ami az empátiával együtt adta stílusának egyedi élét.

„Nagyon cinikusan fog hangzani, de tényleg így van: bárki legyen az, akár a pápa, akár a házmester, amikor interjút készítek vele, ő nekem a munkaeszközöm.”

A pályakép azonban nemcsak szakmai diadalok sorozata. Személyes élete során komoly megpróbáltatásokkal is szembe kellett néznie. Egy drámai műtét története során tévesen diagnosztizált tüdőrákkal operálták, a hiba csak a beavatkozás után derült ki.

A közelmúltban pedig a tőle megszokott nyíltsággal beszélt az időskori nehézségekről. Az ATV Húzós című podcastjában elmondta, hogy a memóriazavar jeleit tapasztalja magán. Az Index cikke szerint az orvosa úgy vélte, a feledékenysége az öregedéssel is együtt járhat, és nincs „betegszinten”, Szilágyi saját megélését drámai szavakkal írta le.

„Nagyon erős demenciám van… Rohadtul felejtek… Spekulálok, de nem jutnak eszembe nevek, a legegyszerűbb szavak.”

A szakma eközben életműszinten ismerte el a teljesítményt. 1996-ban Gáll Ernővel megosztva kapta meg a Joseph Pulitzer-emlékdíjat életmű kategóriában, amely a hazai újságíró-társadalom egyik legrangosabb elismerése – rögzíti a díj hivatalos oldala. Nyugdíjas éveit visszavonultan, de anyagi biztonságban éli.

„Az évek alatt összegyűjtött pénzünkből élünk, így nem kell sehol munkáért kopogtatnom. Ráérő nyugdíjasként jól megvagyok itthon, a családommal és a barátaimmal”

– nyilatkozta a BEST magazinnak.

De talán még fontosabb, hogy öröksége ma is élő formátumokban hat tovább. Az a civil hang, a kényes kérdések kulturált felvállalása, amit ő meghonosított, sok mai beszélgetős műsorral rokonítható.

Boldog születésnapot, Szilágyi János!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meryl Streep 5 év szünet után tér vissza 20 évvel ezelőtti szerepébe, és még mindig rajongva utálhatjuk Az ördög Pradát visel 2-ben
Lady Gagával és a divatvilág krémjével erősít Andy, Miranda, Nigel és Emily sztorija, amely már inkább a hatalmi csatározásokról szól, de még mindig nagyon vicces.


20 év nagy idő. A filmkészítésben és a divatban is. 20 év alatt rengeteg változás mehet végbe a világban, a trendekben éppúgy, mint a társadalmi felfogásban. Mégis 20 év után döntöttek úgy a 2006-os Az ördög Pradát visel alkotói, hogy ideje megismételni az egykori sikert. David Frankel rendező (Miami rapszódia, Marley meg én, Vad évad, Amit még mindig tudni akarsz a szexről, A heng ereje, Váratlan szépség) filmje anno hatalmas sikernek bizonyult: a mindössze 35 millió dolláros gyártási kötségeire világszinten 326,5 milliót keresett csak a mozikból, emellett hozott egy Oscar-jelölést Meryl Streepnek a női főszereplők közt (az eddigi huszonegyből a tizennegyediket), és egy Patricia Field jelmeztervezőnek is. Nem mellesleg pedig kultfilm lett belőle, a divatról szóló filmek között legalábbis mindenképp, nagyon rá tudott csatlakozni ugyanis az akkori közhangulatra.

Anne Hathawayből is sztárt csinált, a Neveletlen hercegnő (2001) után ez volt a második nagy dobása főszereplőként, illetve megismertette a világgal Emily Bluntot, akinek ez volt a második mozifilmje a brit Szerelmem nyara (2004) után. Streep pedig egy tőle akkor még viszonylag szokatlan szerepkörben tündökölhetett, nem sokszor játszott ugyanis korábban negatív karaktereket (Nőstényördög, A mandzsúriai jelölt).

Az utóbbi hét évben ráadásul semmilyen mozis tartalomban nem szerepelt; az utolsó egész estés filmje a 2021-es Ne nézz fel! volt, de az meg a Netflixen debütált, ahogy a 2020-as The Prom – A végzős bál is, a szintén 2020-as Szabad szavak pedig az HBO Maxon, így a legutóbbi szélesvásznú premierje a 2019-es Kisasszonyok volt.

Ezt az 5 (vagy 7) éves hiátust szakította most meg azért, hogy ismét belebújjon egyik legismertebb és legnépszerűbb karaktere, Miranda Priestly bőrbébe

Az ördög Pradát visel 2-ben persze nemcsak ő és Anne Hathaway térnek vissza, hanem Emily Blunt, valamint az első rész titkos sztárja és talán legszimpatikusabb karaktere, Nigel is Stanley Tucci alakításában, ahogyan Tracie Thoms is Lilyként vagy a szlovák születésű Tibor Feldman Irv Ravitzként. Ugyanakkor, akik Adrien Grenier (Nate), Simon Baker (Christian) vagy Rich Sommer (Doug) újbóli felbukkanására számítottak, csalódni fognak, nem teljes hát a reunion.

A sztori szerint egyébként a filmbeli világban is eltelt kb. 20 év. Miranda továbbra is a Runway főszerkesztője, Nigel pedig továbbra is a jobbkeze. Andy (Hathaway) azóta neves újságíró, és komoly, a társadalmat érintő cikkek szerzője lett a Vanguard magazinnál, amely épp a történet elején, egy újságírós díjátadó kellős közepén értesíti a dolgozóit arról, hogy nincs többé munkájuk. A Runway is válságban van, mivel kapcsolatba hozzák a lapot egy komoly botránnyal, így a tulajdonos Irv visszahívja a frissen munkanélküli Andyt rovatvezetőnek, hogy rakja rendbe a magazin renoméját. Miranda persze nem örül, hogy felsőbb utasításra odatették mellé Andyt (akire nem is emlékszik), de kénytelen együtt dolgozni vele, a lánynak pedig úgy tűnik, kiváló ötletei vannak. Felbukkan persze Emily is (Blunt), aki időközben a Runway legnagyobb hirdetője, a Dior vezető pozíciójában dolgozik, sőt, összejött egy milliárdossal (Justin Theroux), így Miranda és Andy rendesen ki vannak neki szolgáltatva.

Az ördög Pradát visel 2 a 2020-as évek szellemében sokkal inkább szól a hatalmi harcokról, mint a divatról. Oligarchák, luxuscikkek, urizálás, cégeladások, csődök, felvásárlások, úgy tűnik, ebbe az irányba tolódott el mostanra a hangsúly, ezzel pedig a forgatókönyvíró, Aline Brosh McKenna is tisztában volt.

Az első rész egyébként még Lauren Weisberger regénye alapján készült (szintén McKenna adaptálta), a folytatás azonban már eredeti szkripttel rendelkezik. Ennek tükrében Andyből a negyvenes éveire is gyermektelen, egyedülálló nőt csinált, aki még nem találta meg a nagy őt, és minden erejével a munkájára koncentrál, de azért a biztonság kedvéért lefagyasztatta a petesejtjeit. Emilyből elvált nő lett két gyerekkel, Mirandának új férje, van, a hegedűművész Stuart (Kenneth Branagh), Nigel pedig maradt Nigel. S amikor ez a kvartett újra összeáll, ismét megindulnak a fúrások, ármánykodások vagy akár a békülések, összefogások is.

A második rész nagy erénye, hogy sikeresen megidézi a 20 évvel ezelőtti kezdetek hangulatát, és a karaktereit is épp annyi változtatással küldi a vásznakra, amennyi még belefér.

Miranda például a korral valamennyit lágyult, és bár nem hazudtolja meg önmagát, a 2020-as évek társadalmi érzékenységére ő is kénytelen reagálni. Például nem hajíthatja a kabátját az asszisztense arcába, azt neki kell felekasztania a fogasra, illetve a jelenlegi első asszisztense, Amari (A Bridgeton családból ismert Simone Ashley) munkakörébe az is beletartozik, hogy ha Miranda valami sértőt, nem „píszít” készül mondani, csinálni, figyelmeztesse őt, hogy talán nem kéne.

A film fókuszának elcsúszása (a divatvilág persze most is számottevő jelenetben kap helyet, de a sztori alakulása egyre inkább a partvonalra küldi ezt a tematikát) bizonyára megosztó lesz, az első rész rajongói közül sokan kifogásolják majd, mégis meglepően jól működik még mindig ez a formula. Frankel és McKenna képesek annyi humorral, szarkazmussal, mondanivalóval, jól működő karakterdinamikákkal és szórakoztató cameókkal (Lady Gaga az első helyen, Donatella Versace a másodikon) megpakolni a filmet, hogy az esetlenségek és csetlések-botlások is könnyen megbocsáthatók legyenek. Meryl Streep pedig rég volt ilyen jó. Legalább öt éve…


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk