KULT

"Az anyának van egyfajta lelki szabadossága, Rosie-nak lelki nyomora van" – generációs dráma a színpadon

Október 5-én mutatják be a Belvárosi Színházban az Orlai Produkciós Iroda legújabb darabját, a Love Love Love-ot. A darab kapcsán Gubik Petrával, az egyik szereplővel készítettünk interjút.

Link másolása

A darab szereplőinek, a 60-as években felnőtt flower generáció tagjainak kell rájönni arra, hogy nem mindenképpen olyan világot hagytak maguk után, amiről feltétlen álmodtak. Kevin és Sandra a világ első élő tévéközvetítését nézve szeretnek egymásba, boldog fiatalokként, bohémságukat pedig felnőttként sem adják fel. Ám mindennek ára van, ezzel pedig lányuk, a Gubik Petra által játszott Rose szembesíti őket, kegyetlen őszinteséggel.

Hibáztathatjuk szüleinket a saját kudarcaink miatt? Miért nehezebb a mai generációnak az élet? És miért nehezebb máig a nőknek? Gubik Petrával szerepéről beszélgettünk.6M6C1183

Messze nem tipikus anya-lánya kapcsolatot láthatunk a színpadon.

Az anyám, akit Péter Kata alakít a darabban, tulajdonképpen egy alkoholproblémákkal küzdő személy, aki csak felszínesen figyel oda a gyerekeire, lefoglalják a saját szükségletei. A szülők próbálnak megfelelni a kor és a társadalmi elvárásoknak, igyekeznek minél tökéletesebben helyt állni szülői szerepben. Feladatuk, hogy felneveljék a következő generációt. Roskadoznak a szülőkként rájuk nehezedő súly alatt. Nagyon ügyetlenek, próbálkoznak, de nem igazán találják meg a közös hangot a gyerekekkel.

Én Rose-t játszom (felváltva Szabó Irénnel), aki tiniként nem kap elég figyelmet, szeretethiányos, zárkózott. Látszólag törődnek vele a szülei, hegedűre járatják, elit iskolában tanul, de valójában a lelkével nem foglalkoznak. Az igazi problémákat besöprik a szőnyeg alá és nem vesznek róluk tudomást.

Rose még inkább kudarcot vall. Ám miközben az utóbbi generációk egy archetípusa akar lenni, ő maga emeli, hogy a kortársai közül ő járt így egyedül. Archetípus ezek után Rose?

Amikor először olvastam a darabot, az utolsó felvonásban lévő monológommal nem egészen értettem egyet, ezt jeleztem is a rendezőnek, Réthy Attilának. Helyenként túl erősnek és bírálónak tartottam. Persze a próbafolyamat alatt azonosultam a szerepemmel és azzal, amit Rose gondol, ami az ő fejében zajlik. Nagyon komoly kritikát vág a szülei fejéhez. De nemcsak őket bírálja, hanem egy egész korszakot, egy egész generációt. Erős társadalomkritikát villant.

Rose talán ott hibázott, hogy túlságosan is engedelmes volt. Mindenben hitt a szüleinek. Vannak lázadó emberek, akik ellenállnak szüleik akaratának, Rose viszont fiatalon maximálisan behódolt. Beíratták hétévesen hegedűre, rátették egy ösvényre és ő ezt az utat járta. Azt mondták neki, hogy folytassa, és minden rendben lesz, ő pedig hitt ebben. Csak évekkel később döbben rá, nem biztos, hogy jó döntést hozott.

Érdekes páros. Itt egy szülőpár, akik nem jók, de próbálnak jót tenni, sikertelenül. És itt egy eminens tanuló, akinek mégsem jön össze, holott mindig azt hisszük, hogy az osztályból az eminensnek fog összejönni az élet...

Én is a jó tanulók közé tartoztam. Mehettem volna bárhova máshova a színi pályán kívül, de úgy döntöttem, hogy engem ez tesz boldoggá. Rosie nem biztos a döntésében, ő inkább sodródik. Végül 37 évesen döbben rá, hogy azt csinálja, amire 17 évesen vágyott, de az nem összeegyeztethető azzal, amire most, majdnem negyven évesen. Nem tud olyan életszínvonalon létezni, amelyben boldog lehetne. A vele egykorú barátai és ismerősei, már családdal és vagyonnal rendelkeznek, ami neki viszont nem adatott meg. Mindezért a szüleit hibáztatja, őket okolja kisiklott életéért.

Nehéz elmondani igazából, hogy ki itt a főszereplő, de az viszont biztos, hogy a legfontosabb mondatok mindig Sandra és Rose szájából hangzanak el.

Igen, mert ők a két nagy ellenfél. Az anya és a lánya. A két női erő összecsapása. Tulajdonképpen van köztük egyfajta vetélkedés, folyamatos feszültség. Rosie mélyen elítéli az anyja életstílusát, de valahol mélyen irigyli is talán. Az anyának van egyfajta lelki szabadossága, Rosie-nak lelki nyomora van.6M6C1156

Iszonyat nagy lelkesedéssel beszélsz erről a karakterről, pedig közben azt érzi az ember, hogy ebben a családban… senki sem szerethető. Meg lehet őket mégis szeretni?

De közben mindent felold a szeretet. Amiről szól is a darab, ami a címben is benne van: Love love love. Igen, vannak veszekedések, nézeteltérések, az egyik családtag bele is bolondul ebbe a családi helyzetbe… De mégis van valami, egy láthatatlan kötelék, amit csak az ért meg, aki ismeri a család fogalmát.

Ha van anyád, apád vagy testvéred a világban, az a kötelék mindig életben van, történjék bármi. Legyetek akármilyen messze egymástól a világban akár fizikálisan akár gondolati síkon, az a kötelék mégis összefűz.

Mindenki a maga hátizsákjával létezik és próbál boldogulni, de az apám mindig az apám (akit a darabban Schruff Milán játszik), az anyám mindig az anyám, az öcsém pedig mindig az öcsém (a színpadon Dékány Barnabás) marad.

Tényleg nem tudnám megmondani, ki az igazi főszereplő a darabban, mert mindenkinek megvan a maga mélysége, a maga története, a drámaisága. Mindenkit meg lehet érteni, felfogni a miértjeit, azonosulni lehet vele… ezáltal pedig meg lehet talán szeretni is, minden csak nézőpont kérdése.

Mennyire tudnak ezzel a történettel a magyar nézők egyesülni?

Tudnak. Ha valaki a művészetre adja a fejét, legyen ez akár színház vagy képzőművészet, valamilyen szinten szolgál. Úgy gondolom, ezt a szolgálatot elsősorban nem az anyagi javak miatt választja az ember. Tisztában van vele, vannak időszakok, amikor jól megy a szekér, de vállalja annak a kockázatát is, hogy bizony adódhatnak olyan pillanatok, amikor össze kell húzni a nadrágszíjat. De akkor is ezt fogom csinálni, mert ettől tudok igazán önmagam lenni, ebben tudok igazán kiteljesedni.

Rose rávilágít arra, hogy amit tizenhét évesen gondolt és várt az élettől, nem egyezik azzal, amire 37 évesen szüksége van. Ilyenkor már inkább a racionalitás lép érvénybe, mint az emóciók. Jönnek a társadalmi elvárások, ketyeg a biológiai óra; legyen családom, házam, kocsim, tudjak elmenni nyaralni, de legyen még a számlámon takarék és tudjak tervezni a jövőre. Véleményem szerint ez egy örök érvényű történet, a valóság, amiben mi is élünk.

Sandra és Rose is ugyanúgy panaszkodnak az életükre, holott két kettő külön generációról beszélünk. Ráadásul sokszor ugyanarról panaszkodnak. A nőknek mindig nehezebb volt, nehezebb lesz? Nem tudunk ezen túllépni?

Van a darabban egy elég erős feminista fennhang is. Anyukáinknak, akik most ötvenesek, anno 25-26 évesen már két gyerekük volt. A mi korunk féregnyúlványa, rákfenéje, hogy igencsak kitolódott a szülési korhatár. A nők jóval később szülnek, mint az előző generációk képviselői. Sok minden befolyásolja ezt a döntést. Később kezdenek családalapításba, lehet, hogy azért, mert akkora építenek karriert, akkor rendeződik a pénzügyi helyzetük, aztán majd jöhet a gyerek.

Nyilván nem véletlenül feszegetem ezt a korlátot a darabban, mint női társaim képviselője. Az anyámnak feszülök és őt okolom azért, amiért arról biztosított, hogy egy nő életébe is beférhet minden: lehet férj, gyerek, karrier, pénz és boldogság is egyben. Ez azonban az én esetemben nem sikerül. Előfordul az életben, hogy valami összejön, és valami nem. A két különböző generáció női képviselőiként, arról is vitatkozunk, mikor volt nehezebb nőnek lenni, nőként megállni a helyünket ebben a világban. Akkor vagy most? A nők helyzete mindig örök érvényű, központi kérdés lesz. Mi vagyunk azok, akik képesek életet adni és világra hozni egy újabb nemzedéket, ez pedig nem kis feladat.

Orlai Produkciós Iroda: Love Love Love

2017. október 5-től a Belvárosi Színház műsorán

Szereplők: Schruff Milán, Nagy Dániel Viktor, Péter Kata, Gubik Petra, Szabó Irén, Dékány Barnabás

Rendező: Réthly Attila

További részleteket a darab hivatalos oldalán és a Facebook oldalán találsz.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: