KULT
A Rovatból

Attila olasz végzete beleszeretett a magyar kürtőskalácsba – találkozás Maria Agrestával, a Verdi-opera hősnőjével

Énekel, hogy szeressen, szeret, hogy énekeljen – vallja a fantasztikus énekesnő.

Link másolása

Tizenkét éves volt, amikor látta a Parasztbecsület nápolyi előadását, egy életre beleszeretett az operába és elhatározta, hogy énekesnő lesz. Én is 12 voltam, amikor Mascagni remekművének szívbe markoló előadását láttam Rómában, azóta is elszorul a torkom, ha csak eszembe jut a darab. Nem várt közös élmény volt ez Maria Agrestával, a világhírű szopránnal, aki Verdi: Attila című operájának női főszerepére érkezett Budapestre.

A péntek esti előadás főpróbája előtt beszélgettünk az igazi délolasz temperamentumú, csupaszív művésznővel a Margitszigeti Szabadtéri Színpad mögötti öltözőjében, ahol megszemlélhettem a darabban végzetes szerepet játszó kardot is. Maria nagy örömmel tért vissza hat év után hozzánk.

Rossini: Stabat Materének előadására hívtak meg. Éppen csak három napot töltöttem itt, a próbákra és a koncertre. Emlékszem, végig esett az eső, de ma is szeretettel gondolok vissza a Művészetek Palotája gyönyörű termére, a zenekarra, és nem utolsósorban azért, mert az előadásra eljött Marton Éva, és utána hosszasan beszélgettünk. Ez nekem külön öröm volt, mert évekkel korábban láttam őt Olaszországba és végre személyesen is megismerhettem.

– Odabella, Attila szerelme fordulópont volt az Ön pályafutásában. Hogyan találkozott ezzel a szereppel?

– Tizenegy évvel ezelőtt történt, egy különleges pillanatban, mert nem sokkal korábban váltottam repertoárt, miután a mezzoszopránból áttértem a szopránra. Már énekeltem a Bohémélet Mimijét, A trubadúr Leonóráját, de hiányzott valami olyan nem mindennapi szerep, ami lökést ad nekem. Akkor szólt az énekestanárnő, hogy Pier Luigi Pizzi maestro a maceratai fesztiválra keres egy hangot. Elmentem a meghallgatásra, de azt sem tudtam, milyen szerepre gondol. Csak utána árulta el, hogy Odabellát keresi, és kérte, hogy egy hét múlva újra találkozzunk. A meghallgatáson több nagy név is részt vett, olyanok is, akik már énekelték, de végül a Maestro felhívott és közölte: „Meggyőztél, tiéd a szerep.” Nagyon boldog voltam, mert már azt is fontolgattam, hogy más foglalkozás után nézek. És valóban beindított, ahogy reméltem, de egy idő után már nem énekeltem többet, mert nem akartam, hogy beskatulyázzanak. Most térek vissza Odabellaként.

– Ki ez a hercegnő, aki meghódítja Attila szívét?

– Erős, nagyon határozott nő, aki tán nem is tudja, mi az a félelem. De ott van a szívében nagy fájdalma: apjával Attila végzett kegyetlen módon. Érzi, hogy bosszút kell állnia, és vannak pillanatok, amikor e fájdalomba szinte beleőrül. Végül azonban, annak ellenére, hogy őt is elbűvöli Attila, sikerül teljesítenie küldetését. Szerelme ellenére harcol az igazságért, bizonyos fokig feministának tekinthető.

– Ez a Verdi-opera az 1840-es években született, amikor már kibontakozóban volt az olasz nemzeti egység mozgalma, a Risorgimento.

– Igen, szerintem ki is lehet hallani Verdi hazafias érzelmeit ezekből a kórusokból, de még a kottából, a ritmikából, a hangsúlyokból is kiolvasható a lázadás szelleme. Verdi zenéje itt még a Donizetti-féle belcanto hagyományait követi, de azért már érezteti saját egyéniségét.

– Ön megszemélyesítette az operairodalom legszebb nőalakjait a Pillangókisasszonytól Violettáig. Melyik áll Önhöz a legközelebb?

– Szinte mindegyikből van bennem valami. Például a Pillangókisasszony odaadása, hűsége. Én is nagyon hűséges, kitartó típus vagyok. Erős bennem az igazságérzet, megkövetelem a tiszteletet, mélységesen hívő vagyok, mint Tosca. És ha szeretek valakit, teljes szívemmel, minden porcikámmal szeretek, legyen szó a páromról, családomról, hazámról, ideáljaimról. Mindegyik operahősnőből van valami Mariából és Mariában is van valami belőlük.

– Párommal imádunk a margitszigeti előadásokra járni, mert úgy érezzük, hogy ebben a varázslatos környezetben a természet zenéje és a színpadon megszólaló zene eggyé válik.

– Ezzel teljesen egyetértek! Csodálatos ez a környezet, ahogy beleéltem magam, úgy éreztem, mintha megbékéltem volna a világgal. Itt a zene belép a természetbe és a természet belép a zenébe, a két anyag egymásba olvad, más dimenzióba kerül, a tér, az idő megszűnik létezni. A fák akár évszázadokkal ezelőtti korba is visszarepíthetnek minket. Fantasztikus a szervezés, a stáb munkája, de a természet kellős közepén való éneklés valóban lenyűgöző érzés. Amikor egyik este próba közben megérintett egy szélfuvallat, olyan volt, mintha az Attila által támasztott vihar előszele lett volna.

– Megéltük azt is, hogy a koncert közben megszólaltak a rigók és egy hangnemben voltak a zenekarral. Lehetett érezni, hogy egy másodpercre a zenészek is megdöbbentek.

– Igen, tegnap este is bele-beleszóltak a madarak a zenébe. Egy pillanatra úgy éreztem, hogy maga Verdi szelleme repül el felettünk.

– Néhány napja találkoztam egy olasz festőnővel, aki kortárs magyar művészet megismerésére jött hozzánk. Most pedig itt van Ön. Nagyon jó dolog látni, hogy még ilyen áldatlan időkben is sok művész mindent megtesz azért, hogy fenntartsák az európai értékeket és az emberek közti kommunikációt.

– Mi művészek szerencsések vagyunk, mert rossz időkben is közvetíthetjük a szépség üzenetét, és ez kötelességünk is, jobban, mint valaha. A zene hordozza a múlt értékeit, arról szól, hogy kik voltunk, kik vagyunk és kik lehetnénk. Voltak, akik megkérdezték tőlem: hogy mehetek énekelni egy olyan országba, ahol közel a háború? Éppen ezért van szükség megértetni az emberekkel, hogy ennek az állapotnak véget kell vetni. Ha az emberek elmennek a színházba, és eltölti őket a katarzis érzése, elkezdenek másképp érezni, gondolkodni, elkezdenek öntudatra ébredni. A fiatal nemzedékeknek meg kell érteniük, hogy időnként el kell zárniuk a televíziót, hogy elmehessenek színházba, koncertekre, mert az igazság másutt van, mint a képernyőn, amely hamis mítoszokat sugall nekünk. És minden ember, aki lelkileg-szellemileg fejlődik, jó hatással van az egész társadalomra.

– És akkor még nem is szóltunk az élő közösségi élmény hatásáról.

– Igen, más nézőpontokkal is találkozhatunk azáltal, hogy egy zene, egy színházi előadás mindenkiből más érzelmeket, gondolatokat vált ki, amelyeknek megosztásából valamennyien épülhetünk.

„Énekelek, hogy szeressek, szeretek, hogy énekeljek" – ez a mottója. Van-e más szenvedélye a zenén kívül?

– Igen, nagyon szeretek olvasni. Most éppen egy filozófiai könyvet olvasok, amely a boldogságkeresésről szól. De imádok főzni, nemcsak amatőrként, hanem komolyan tanulmányozom is a gasztronómiát. Elvégre ez is a művészet egyik formája. Amikor utazom, igyekszem mindenhonnan beszerezni valami helyi specialitást. Budapesten egy kürtős kalács-sütőre vadászom, és természetesen viszek haza magyar paprikát, amit már eddig is szívesen használtam. Egyszer szeretnék egy könyvet írni azokból a receptekből, amelyeket a világ minden tájáról összeszedtem, és a saját elképzeléseim szerint valósítottam meg.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Ezt meg kell hallgatni! Zorán Apám hitte című dalát dolgozta fel egy afrikai rapper
A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat.
F. P. Fotó: - szmo.hu
2024. február 27.


Link másolása

Az ismert nigériai hip-hop producer, Kolo Gana nagyot alakított magyar kötődésű feldolgozásával. Az afrikai rapper egy Instagramra feltöltött videóban dolgozta fel Zorán Apám hitte című dalát. A zene egy olyan gyűjteményben kapott helyet, amiben a művész a követőinek megmutatott különböző országokból származó dalokat, illetve meg is mixelte azokat – írja a Telex.

Íme, a végeredmény:

 

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

 

Kolo Gana (@kolo.24) által megosztott bejegyzés


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Alföldi Róbert: „Az a gondolkodás, amit én képviselek, annak itt nincs létjogosultsága”
A színész-rendező egyre ritkábban szólal meg közéleti kérdésekben, nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

Link másolása

Hosszú interjút adott a Népszavának Alföldi Róbert, aki Arthur Miller Az ügynök halála című drámáját rendezi a Centrál Színházban, amelynek szombat este lesz a premierje.

A színész-rendező gyakran szólalt meg az elmúlt években közéleti témákban, most már azonban egyre ritkábban teszi ezt.

„Ha az ember azt érzi, hogy semmi értelme nincs annak amit csinál, akkor elmegy a kedve. A választások után azt éreztem, hogy semmi értelme nem volt annak, amit én előtte nyomtam.

Teljes mellszélességgel. El kell fogadni, hogy amit én gondolok arról, hogy milyen egy demokratikus ország, hogy az miként tudna működni, az egy kisebbségi gondolat. Én mindent megtettem azért, hogy ez ne maradjon kisebbségben. Nem sikerült, nagyon nem” - mondta Alföldi Róbert.

Azonban azt is hozzátette: nem feladásról van szó, de ő már nem szeretne „több energiát, érzelmet, idegrendszert beletenni”.

„Bebizonyosodott, hogy az a gondolkodás, amit én képviselek és a világról gondolok, annak itt nincs létjogosultsága. Mindenki a saját szövegét löki, miközben semmiféle átjárás nincs az eltérő álláspontok között”

- fejtette ki Alföldi.

A Nemzeti Színházban történt baleset kapcsán azt mondta, pletykákból nem tudja és nem is akarja összerakni, hogy Vidnyánszky hibázott-e és ha igen miben. Az azonban nem túl szimpatikus neki, hogy a balesetben hónapokkal ezelőtt megsérült két színész nem kapott semmilyen anyagi segítséget, hogy erről nem beszéltek.

„Én máshogy gondolom a vezetői emberséget” - tette hozzá.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mucsi Zoltán: Lévai Balázst le kellett volna fejelni, amikor megkeresett az ötlettel
Legalábbis ezt gondolta az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bement színpadra... December óta fut Mucsi Zoltán standup estje a Momkultban, ami egészen új kihívások elé állította a népszerű színészt.

Link másolása

Lévai Balázs rendező-producer álmodta meg az Egy életem standup sorozatot, amelyben Kapa az életéről vall a tőle megszokott humorral és nyers őszinteséggel.

– Az Egy életem című életrajzi standup sorozat egyik szereplője vagy Szinetár Dóra és Grecsó Krisztián mellett. Hogy csöppentél bele ebbe a projektbe?

– Lévai Balázzsal már nagyon régóta ismerjük egymást, és időnként felbukkanunk egymás életében. Egyszer felhívott, hogy üljünk le egy kávéra. Fogalmam nem volt, miről akar beszélgetni, de gyanútlanul elmentem, és akkor állt elő ezzel az ötlettel. Hogy hozzunk össze egy standup estet az életemről.

Először azt hittem, hogy tréfál. Amikor látszott, hogy komolyan gondolja, az jutott eszembe,

Balázs biztos úgy látja, túl jó passzban vagyok, rendben vagyok, ezért ki kell rángatnia engem ebből a komfortzónából, hogy ne érezzem magam olyan jól.

De csak birizgált a dolog, ezért azt feleltem, próbáljuk meg. Úgyhogy nekiálltunk hárman dolgozni rajta, Balázs, Gyulay Eszter dramaturg és jómagam. Voltak vitáink rendesen, mert ilyet még egyáltalán nem csináltam, és ez egészen más, mint egy színdarab. Itt mégis csak az életemről kell dumálnom.

Meg kellett nézni, mi az, ami elmondható, de azért érdekes is, ráadásul mindez humorral párosuljon. De csak eljutottunk a végéig, és december óta telt házakkal játsszuk.

– Vannak színészek, akik alig várják, hogy beszélhessenek magukról, de én úgy vettem észre, te nem tartozol közéjük, az interjúkon kimondottan visszafogott vagy. Mennyire esett nehezedre így kitárulkozni?

– Jól látod, civilben nem én vagyok a leghangosabb egy asztaltársaságban. Sokkal jobban szeretem, ha mások beszélnek rólam, vagy az előadásomról, és lehetőleg jót mondanak. Nyilván kellett húzni határokat a kitárulkozásban.

De itt inkább az volt a kérdés, hogy mi az, ami érdekes lehet a nézőknek, amit nem tudnak még rólam. Hogy lehet elmondani az életem legfontosabb és legjobb sztorijait úgy, hogy a másfél óra alatt végig fenntartsuk a nézők érdeklődését. Ezért is használunk sok filmbejátszást és fotót az előadás során. Ezek is mindig új impulzust adnak.

– Hogy áll hozzá egy színész ehhez a feladathoz? Bemegyek kvázi civilként, mint Mucsi Zoltán, vagy el kell játszanom Mucsi Zoltánt, mint egy szerepet?

– Nyilván azért ez elsősorban nem szerep, hanem egy vallomás az életem bizonyos periódusairól, fordulópontjairól. Ugyanakkor, ha az ember kiáll valaki vagy valakik elé, akkor szerepel. Ha egy társaságban elmond egy sztorit, az is szereplés. Emberek nézik, ahogy sztorizik. Itt is ez történik. A saját életemről sztorizok, szóval, amit és ahogy elmesélek, az már egy előadás része.

– A standuphoz hozzátartozik sokszor, hogy a közönség sokkal közvetlenebbül reagál, mint egy színdarab esetén. Nálad alakult ki bármiféle interakció a nézőkkel?

– Eddig mindig volt valami esemény, amit lereagáltam. Például a legutóbbi előadáson volt egy hölgy, ráadásul az első sor közepén, aki mindig jóval hosszabban nevetett, mint a többiek. Tehát amikor a többiek már elhallgattak, ő egyedül még mindig nevetett. Vele folyamatosan beszélgettem, milyen jó, hogy itt van, jöhetne többször is, és ha majd intek, akkor is nevessen.

De az is előfordult, hogy késett valaki és lereagáltam, hogy ne zavartassák magukat, én is késni szoktam az ilyen gyenge előadásokról.

– Grecsó Krisztián estjén egy sorban ültünk veled. Udvariasságból megnézted a kollégát, vagy próbáltál ötleteket is meríteni a saját estedhez?

– Egyrészt meg akartam nézni, milyen ez, mert egész más az életben beszélni valamiről, és más a színpadon. De Grecsóval ismerjük egymás, úgyhogy kíváncsi is voltam, és kaptam is olyat, amit még nem tudtam róla. És nagyon-nagyon tetszett.

Most már látom, hogy ebben az Egy életem sorozatban minden előadás más, hiszen nagyon különböznek az életek, amiket elmesélünk. És minden főszereplő stílusához igazítják Balázsék a dramaturgiát és az est hangulatát. Grecsó elődása nyilván kicsit irodalmibb, éppen ezért nagyon felemelő. Az enyémben is vannak lírai pillanatok, de mi erősebben fókuszáltunk a humorra.

Végeredményben mindketten arról mesélünk, hogy lettünk az az ember, aki most ott áll a nézők előtt.

– Az mennyire ijesztő színészként, hogy itt nincs egy szerep, ami mögé elbújhatsz?

– Az első előadáson, közvetlenül azelőtt, hogy bementem a színpadra, arra gondoltam, hogy amikor a Balázs megkeresett, akkor le kellett volna fejelni, és megszakítani vele minden kapcsolatot. Borzasztó nehéz egyszerre őszintének és érdekesnek lenni, és lehetőleg minél több humort is beleszőni, mert a nézők elsősorban ezt várják egy ilyen esttől. Ráadásul ezt a másfél órát egyedül kell kitöltenem.

De szerintem a végeredmény vicces lett és már én is otthonosabban mozgok ebben a szerepkörben. Többen azt mondták az előadások után, hogy sokkal jobban megismertek engem. Úgy érzik, mintha a haverjuk lennék.

Remélem, sok új havert szerzek ezzel az esttel a jövőben.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Ez lesz az új Lost? – A Constellation egy egészen új állatfaj, tele WTF-pillanatokkal
Egy sci-fi, amiben azt sem hiszed el, amit a főszereplő lát! Annyi kérdést vetett fel az első három rész alatt, hogy nem tudom lesz-e elég idő ebben az évadban, hogy mindre választ kapjunk. Akik szeretik a lassabb stílusú rejtélyeket, azoknak irány az almás cég oldala!

Link másolása

Aki nem hallott még az AppleTV+ legújabb sorozatáról, az nincs egyedül, én se tudtam róla semmit, mielőtt megnéztem volna az első három részt.

Mondjuk, miután túlestem rajta, sem lettem sokkal okosabb.

Egy misztikus elemekkel építkező sci-fi dráma, tele WTF-pillanatokkal.

Peter Harness az új sorozat alkotója, ő írta a forgatókönyvet is, így elmondhatjuk, hogy az ő gyermeke a Constellation. Harness egy ismeretlenebb alkotó, bár sok mindenben benne volt a keze. A legismertebb projektje talán a Ki, vagy Doki?, amelyben íróként tevékenykedett.

Így bátran kijelenthetjük, hogy a Constellation a legnagyobb vállalkozása eddig.

Főszereplőnek sikerült megnyernie a sci-fi szerelmeseinek nem ismeretlen Noomi Rapace-t és a veterán brit színészt James D'Arcyt. Lányukat, hogy még összezavaróbb legyen a történet, egy ikerpár alakítja, Rosie Coleman és Davina Coleman, valamint van itt még ismerős a Breaking Badből és Better Call Saulból: Jonathan Banks.

A történet egy cold opennel kezd. Ez egy gyakori forgatókönyvírói húzás, amikor csak úgy beledobnak minket az eseményekbe, mindennemű felvezetés nélkül. Jo Ericsson (Noomi Rapace) egy autóban utazik lányával és egy tárggyal együtt. Az rögtön világos, hogy menekülnek valami elől, és azt a tárgyat valaki keresni fogja. Majd visszaugrunk az időben és a Nemzetközi Űrállomáson találjuk magunkat (angolul ISS a rövidítse). Itt tudjuk meg, hogy Jo asztronauta, és éppen lányával videochatel. Éppen egy kísérletet végeznek, ahol a földi irányítást Henry Caldera (Jonathan Banks) végzi, de a dolgok balul sülnek el, és az űrállomás ütközik valamivel.

Már itt érezni a baljós előjeleket, Jo hall és lát olyanokat, amiket a többiek nem.

Kiderül, hogy egy szovjet kozmonauta mumifikálódott holtteste ütközött össze az ISS-szel, és ez jelentős károkat okoz, ezért el kell hagyni az űrállomást, de kevés a mentőkabin. Így Jo fent marad, és megpróbál túlélni. Ezzel párhuzamosan látjuk a földi eseményeket, amikor Jo már visszatért a kísérlet tárgyával, és menekül a hóban. Na de! Nem feltétlenül tudjuk, mi igaz, és mi nem. Nagyon finoman jelzik, hogy itt nem minden kerek. Jo nem mindenre úgy emlékszik, mint a többiek, valami történt vele a kísérlet alatt, de hogy pontosan micsoda, az három rész alatt nem derült ki. Egyre gyanúsabb, hogy változás történt a tér-időben, amit bizonyos szereplők apró jelek kapcsán vesznek észre.

Kezdjük a jóval: a produkciós dizájn megint csak elsőrangú, igazi Apple-minőség. A kamerakezelés, a jelmezek, a díszletek, szinte semmire sem lehet panasz. A zene elsőrangú, tovább épít a sorozat misztikumán, még hangulatosabbá teszi az atmoszférát. Illetve, akik szeretik a lassú történetvezetést és a családi drámákat, azok imádni fogják a Constellationt. Nekem túl lassú. Akkor el is érkeztünk a feketeleveshez. Szerintem túlságosan ragaszkodnak az űrkísérlet macguffinjéhez. Ez egy filmes kifejezés egy olyan tárgyra, aminek igazából nincs önálló funkciója, csak az, hogy előre vigye a történetet.

Szerintem egy nagyon idejétmúlt és klasszikus értelemben vett már-már klisés forgatókönyvi húzás.

A cold open is hasonlóan klisés, de jobban tud működni egy misztikumra épített sorozat esetében. Itt azonban nagyon vontatottan halad előre a rejtély megfejtése, nem derül ki semmi, hogy pontosan mi is történik, és ez annyira megöli a tempót, hogy unalmassá teszi az amúgy remek első részt. Az első epizód tényleg működik. Már-már Alfonso Cuarónos Gravitáció utánérzésem volt, amikor megtörténik a katasztrófa, egy igazán precíz, feszült indítás. Még az effektek is működnek, néha egészen hatásos, amit a képernyőn látunk, bár jelen van a gyengécske CGI, de egy nyolcrészes sorozat költségvetésénél erre számítani lehet.

A tempótól eltekintve a legnagyobb baj a kissé „bullshit” szagú tudományos háttér az egész mögött, illetve az arcunkba tolt érzelmi szál. A cselekmény több vonalon fut, nem tudni igazán, melyik a valóság, az űrben vagy a hideg északi időben játszódó rész, illetve kinek van igaza. Az ellenszenves szovjet kapcsolattartónak, esetleg a főszereplő svéd tudósnak?

Az első rész korrekt bevezető munka, de három rész elteltével még mindig nem világos, hogy még mit akarnak kihozni belőle.

Ez a misztikum lehet, hogy valakinek működni fog, nekem annyira nem jött át, mert túl lassú, pszichedelikus élmény volt. Aki az ilyeneket kedveli, az bátran tegyen próbát a Constellationnel. A sorozat megtekinthető az AppleTV+ streamingszolgáltató kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET: